Felszólalás adatai

Kétségtelen és az is nyilvánvaló, hogy a legnehezebb az volt az elmúlt évtizedekben, hogy miközben sokféle visszaemlékezést, sokféle megemlékezést hallottunk, mások fájdalmában igyekeztünk minden erőnkkel osztozni, eközben a saját fájdalmunk nem kerülhetett elő. Hallgatni kellett, mert hallgatásra voltunk kötelezve. És azt kell mondanom, tisztelt Ház, ami miatt ma mégis megszólaltam, az a következő. Előbb vagy utóbb persze el kell jussunk odáig, hogy egy olyan nemzet, mint a magyar, eljut a megbékélés időszakáig, de ehhez kell valami, ehhez őszinte megbánás kell az egyik oldalon, ott, ahol elkövették mindazokat a bűnöket, amelyekre emlékezünk, és kell valami a mi oldalunkról is, hogy olyan erősek legyünk, hogy szembe tudjunk nézni a saját és mások szenvedéseivel.

Világosan szeretném magam kifejezni, régen nem a tapsokra törekszem, mindig azt mondom el, amit gondolok, amit érzek, most is ezt fogom elmondani. Igen, akkor lesz ez egy nagyon erős magyar nemzet, ha az az oldal, amelyiknek be kell ismerni a bűneit, ezt megteszi, és ha a másik oldal eljut odáig, hogy bűnök és bűnök között tényleg nem tesz különbséget, hanem azt mondja, hogy a XX. századot lezárjuk, és nem követelünk semmit a harmadik nemzedéktől, mert a harmadik nemzedék nőtt fel, se a mieink oldaláról, se mások ne követeljenek.

(15.00)

Mert éppen úgy tartom igazságtalannak azt, hogyha szembemegyünk azzal a fiatal nemzedékkel, amely most küszködik ezzel a szörnyű válsággal, amiben vagyunk, és tőlük követelünk, mint amiket tőlünk követeltek, akik pontosan úgy nem tehettünk a mások fájdalmairól, mint ahogy állítják most a fiatalok, hogy nem tehettek a mienkről.

A megbocsátáshoz meggyőződésem szerint a bűnbánat elengedhetetlen. (Taps.)