Felszólalás adatai

Az Országgyűlés őszi ülésszakának 22. ülésnapját megnyitom. Tájékoztatom önöket, hogy az ülés vezetésében Spaller Endre és Hegedűs Lorántné jegyzők lesznek segítségemre.

Tisztelt Ház! 1956. november 4-én, a hajnali órákban a szovjet csapatok megtámadták Magyarországot, hogy leverve a szabadságért felkelt nemzetet, visszaállítsák a létező szocializmus terrorrendszerét.

A hatalmas túlerővel, 17 hadosztály részeiből szervezett elit alakulatokkal, nagyjából 60 ezer emberrel megkezdett támadás többségében készületlenül érte a honvédség erőit és a szabadságharcos csoportokat.

Bár a magyar állam vezetői felelős döntést hozva nem adtak parancsot az ellenállásra, sokan voltak, akik a szabadság védelmében fegyverrel szálltak szembe az elnyomókkal. Sokan voltak, a társadalom szinte minden rétegéből, a legkülönfélébb hitű, meggyőződésű emberek, akik úgy gondolták, hogy az október 23-a után újra elnyert közös szabadságért érdemes életük árán is küzdeniük.

Budapest különböző pontjain és országszerte fellángoltak a harcok. A szovjet offenzíva a védelem erejét az első két napon megtörte, és az ellenállás érdemi része november 8-ára lezárult, bár kisebb összecsapásokra még a hónap végén is sor került.

Tisztelt Ház! Nagyon sokan tettek tanúbizonyságot ezekben a napokban megingathatatlan hazaszeretetükről, bátorságukról, elkötelezettségükről. Emlékezzünk meg a harcolókon túl azokról is, akik életük kockáztatása árán is segítették a küzdőket. Említsük meg a kórházak egészségügyi személyzetét és az önkéntes beteghordozókat, akik nem csak az összeroskadt házak között mentették a sebesülteket, de szükség esetén rejtegették is a szabadságharcosokat.

Külön említésre méltó Bibó István államminiszter magatartása, aki a támadás idején e Ház falai között a Nagy Imre-kormány egyetlen itt tartózkodó tagjaként fogalmazott kiáltványt Magyarország népéhez és memorandumot a világ közvéleményéhez.

Tisztelt Ház! A szabadságharc alatt meghalt több mint 2,5 ezer, megsebesült 20 ezer honfitársunk. Budapest 11 esztendővel a háború után ismét romokban hevert. A kádári megtorlás különösen nagy erővel sújtotta a fegyveres ellenállásban résztvevőket, elsősorban a munkás- és parasztfiatalokat. 1956 forradalmárai és szabadságharcosai nem menthették meg fegyverrel a haza szabadságát, de megmutatták, hogyan kell harcolni érte bátran és elkötelezetten, abban a hitben, hogy egyszer majd értelmet nyer az adott pillanatban hiábavalónak látszó életáldozat is.

Tisztelettel kérem az Országgyűlés tagjait, hogy egyperces néma felállással adózzunk emléküknek. (A teremben lévők néma felállással adóznak az elhunytak emlékének.) Köszönöm.

Tisztelt Országgyűlés! A mai napon napirend előtti felszólalásra jelentkezett Murányi Levente képviselő úr, a Jobbik részéről: "November 4-ei megemlékezés" tárgyában. Parancsoljon, képviselő úr!

MURÁNYI LEVENTE (Jobbik): Köszönöm a szót. Elnök Úr! Képviselőtársaim! Hölgyeim és Uraim! Ma 56 éve másodszor is rátámadt a szovjet Vörös Hadsereg hazánkra, hogy elvegye szabadságunkat. A forradalmárok, amíg tudtak, a világ talán legnagyobb hadseregével szemben álltak és szembeszálltak. Pongrátz Gergely mondta, aki talán a legautentikusabb személy ebben a kérdésben, hogy a forradalmárok az október 23-ától tartó, november 4-én szabadságharcba torkolló forradalmat diadalmasan megvívták és megnyerték. Tehette ezt azért, mert 28-án a Vörös Hadsereg véres fejjel elmenekült Budapest és a nagyobb városok utcáiról, mert nemhogy a Gerő Ernők által elvárt rendet megteremtette volna, hanem saját magát nem tudta megvédeni a forradalmárok támadásától.

Sajnos a szabadságharcunk a végén - mint tudjuk - elbukott, azonban, azt mondhatom önöknek, hogy a magyar forradalmárok a szabadság lándzsájával a vörös Colossus Achilles-sarkát megtalálva, azon sebet ejtettek. Sebet, igaz, hogy nem nagyot, de soha be nem gyógyulót. A Szovjetunió ezt követően már soha többet nem lehetett az, ami azt megelőzően volt, nem hazudhatott ódákat a világ felé arról, hogy mit tesznek ők a világ szabadságáért, a munkásokért, a diákokért, a parasztokért, hiszen a világban körülbelül 27 órányi híradóanyag keringett, és mindenki láthatta, hogy mik történtek Budapesten és a magyarországi nagyvárosokban. A két legerősebb európai kommunista párt, a francia és az olasz igen komoly vérveszteségeket szenvedett, a tagok tömegei léptek ki, nagyobbnál nagyobb nevek hagyták el - megtévesztésükre rájőve - a kommunista párt sorait.

Engedjék meg nekem azt, hogy ebből azt a következtetést vonjam le, hogy mi, magyarok voltunk azok, akik a Szovjetuniót az úgynevezett '56-os útra tettük, ami aztán a '90-es bukásához vezetett. Nem alaptalanul vindikálom magunknak, magyaroknak azt a jogot, hogy a kommunizmust, a kommunizmus legerősebb képviselőjét mi, magyarok tettük tönkre, és erre legyünk büszkék.

De hol tartunk ma? Mellettünk itt ülnek azoknak a jogutódjai, akik akkor a retorziókat végrehajtották a magyar forradalmárok ellen, a magyar walesi bárdok ellen. Nagyon sokan az én baráti társaságomból, barátaimból, harcostársaimból is meghaltak a bitófákon, börtönben töltötték szép ifjúságukat.

Biszku Béla, aki akkor Kádár János belügyminisztere volt 1957 tavaszától egészen '61-ig, ma is kiemelt nyugdíj mellett, a rózsadombi jó levegőt élvezve éli világát, akkor, amikor az én kivégzett három társam a 301-es parcellában nyugszik.

Nagy bűne ez az összes rendszerváltás utáni kormánynak, így a jelenleginek is, hogy ebben semmilyen lépés nem történt; nem történt felelősségre vonás sem. Nem ismerhettük meg az ügynöklistákat, akik segítettek ezeknek a retorzióknak a végrehajtásában. Senki olyan nem szenvedett semmiféle megkülönböztetést - jelenleg sem, az elmúlt huszonnégy évben sem -, amit bizony bőven megérdemelt volna a haza ellen, a haza harcosai ellen elkövetett cselekedeteiért.

(13.10)

Kérem szépen, az a probléma, hogy az '56-57 utáni időszak a mai napig nem lett rendbe téve, az bizony a kettős mérce alapja Magyarországon. És az, hogy Kádár János, aki emberek tömegeiért felel, akik elhagyták ezt az országot, elmenekültek miatta ebből az országból, és aki felel azért, hogy hány ember lett kivégezve, hány ember ült börtönben, kérem szépen, most úgy néz ki, hogy szobrot fog kapni; Horn Gyula, akit sajnos a megtévesztett nép megválasztott miniszterelnöknek (Az elnök csengetéssel jelzi az időkeret leteltét.), szintén szobrot fog kapni, ugyanakkor a magyarság jótevője, Horthy Miklós szobra problémát okoz.

Köszönöm, hogy meghallgattak. (Taps a Jobbik soraiban.)

ELNÖK: A kormány nevében válaszadásra Rétvári Bence úrnak adom át a szót. Parancsoljon, államtitkár úr!

DR. RÉTVÁRI BENCE közigazgatási és igazságügyi minisztériumi államtitkár: Köszönöm szépen a szót. Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Képviselő Úr! Tisztelt Ház! Akár október 23-a, akár november 4-e minket itt a parlamentben is arra kell hogy emlékeztessen, hogy sokaknak tartozunk hálával; hálával azért, hogy itt ma egy többpárti jogállamban, egy demokratikus Magyarországon ülhetünk a parlamentben, és képviselhetjük azokat, akik minket szabad akaratukból megválasztottak. Akár Murányi Levente, akár Wittner Mária képviselőtársunk előtt mindig fejet kell hogy hajtsunk, és köszönetet kell hogy mondjunk, hogy ők valóban küzdöttek, szabadságukat, életüket is kockára téve küzdöttek a magyar szabadságért, és így abból az áldozatból, amit ők hoztak - ahogy az alaptörvényünk fogalmaz is -, sarjad ki a mostani szabadságunk és a mostani demokráciánk.

November 4-e nemzeti gyásznap, éppen ezért országos megemlékezéseket is tartunk. Ez az a pillanat, amikor forradalomból szabadságharccá változott át az '56-os hosszú eseménysorozat, hiszen a forradalom idején az akkori kormányzatot, az önkényuralom által kormányra emelt kormányzatot és kormányformát akarták megváltoztatni az emberek. Ugyanakkor november 4-től ez a fajta forradalom, ez a fajta belső hatalomváltási radikális igény átváltozott szabadságharccá, egy külföldi elnyomó hatalommal szembeni harccá, háborúvá, amelyben már nem pusztán az volt a tét, hogy minek hívják Magyarország miniszterelnökét, hanem hogy létezik-e független Magyarország, vagy pedig a beözönlő szovjet csapatok továbbra is egyfajta vazallus állammá teszik Magyarországot, és a szuverenitását lábban tiporják.

Jól tudjuk az eredményeket, hiszen bár nagyon sokan hősiesen harcoltak a szovjet csapatokkal szemben, de ha létszámarányt, haditechnikát nézünk, akkor nyilvánvalóan, egyértelműen esélytelen volt az a harc, amit folytattak. Ugyanakkor, ha megnézzük az '56-os krónikákat, jól látjuk, hogy novemberben, decemberben, sőt még '57-ben is hogyan égett a láng, és hogyan próbáltak szervezkedni újságokat kiadva, lőfegyvereket összegyűjtve, akár Mansfeld Péterék vagy Tóth Ilonkáék azért, hogy valami még történjen ebben az országban, megvédjék Magyarország függetlenségét.

Bár a forradalmárokat nagyon sokan buzdították, de ma már jól tudjuk, hogy az Egyesült Államokban az 1956. év elején eldőlt az, hogy nem fognak beavatkozni Magyarországon, bár a Szabad Európa Rádión keresztül biztatták a leendő magyar szabadságharcosokat, forradalmárokat, hogy igenis lázadjanak fel a szovjet rendszer ellen, a kommunistákkal szemben, de tudták, ha ez meg is történik, nem fognak beavatkozni. A szovjetek pedig ugyanilyen jól tudták, hogy ők viszont már október végén eldöntötték, hogy beavatkoznak. Hadd idézzem az akkori szovjet kommunista párt politikai bizottságának egyik tagját, Szuszlovot, aki azt mondta, hogy: "Csakis a megszállással biztosíthattuk magunknak, hogy olyan kormány legyen, amely támogat bennünket."

Jól látták tehát az akkori kommunisták, hogy ilyesfajta külföldi erőszak nélkül, külföldi megszállás nélkül a magyarok sohasem választottak volna kommunista vezetőket maguknak, csak és kizárólag a szovjet megszállás tudta biztosítani, hogy itt kommunista típusú uralom jöjjön létre. És ezért nemcsak azokat a harckocsikat, nemcsak azokat a csapatokat vették igénybe, akik korábban Magyarország területén tartózkodtak, hanem a Szovjetunióból is indítottak újabb hadosztályokat Magyarországgal szemben a Forgószél-hadműveletben.

Amit a képviselő úr is említett, hogy a pesti srácok vívták ezt a forradalmat, nemhiába nyitotta föl ez a nyugat-európai és amerikai közvélemény figyelmét. Ennek nagyon szép ikonikus figurája az, hogy a következő évben a Time magazin az év emberének a pesti srácot, a pesti forradalmárokat választotta. Jól látta, hogy ezt a forradalmat nem nagy vezetők vívták, hanem olyan emberek, munkásemberek, dolgozó emberek, tudósok, értelmiségiek, fővárosiak, vidékiek, akiket a rendszer elnyomott. Hiszen bár a rendszer azt mondta, hogy ő proletárdiktatúrát valósít meg, és a munkásosztály hatalmát erőszakkal hozza létre, de nem a munkásokért, hanem mindenki ellen küzdött, és egy nagyon szűk, külföldről idetraktált pártelitnek az érdekeit nézte csak.

Az új alaptörvényünk és a jogszabályaink azonban igencsak más képet mutatnak, mint az előző húsz évben, hiszen az új alaptörvényünk a mostani szabadságunk forrását látja az '56-os forradalomban, és tagadja a kommunizmus eszméjét. Azok a bűncselekmények, amelyeket elkövettek akár '56 alatt, akár utána vagy előtte, most már el nem évülő bűncselekmények abban az esetben, ha azok emberiesség elleni bűncselekmények, és abban az esetben is elindulhatnak a büntetőeljárások, ha pontosan a korábbi jogszabályok miatt nem indulhattak el ezek ellen a gazemberek ellen ezek a büntetőeljárások. A büntető törvénykönyvünk pedig ugyanúgy tagadja most már a kommunizmus rémtetteinek tagadását, mint ahogy bünteti a holokauszt tagadását, hiszen mind a kettő elfogadhatatlan egy demokráciában.

Egyenlő mércével kívánunk tehát mérni (Az elnök csengetéssel jelzi az időkeret leteltét.), és minden áldozatnak meg akarjuk adni az elégtételt.

Köszönöm szépen, elnök úr. (Taps a kormánypártok soraiban.)

Felszólalások:   1   1-4   5-10      Ülésnap adatai