Felszólalás adatai

DR. LATORCAI JÁNOS, a KDNP képviselőcsoportja részéről: Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Képviselőtársaim! A magyar társadalom súlyos, egyre mélyülő válságban van - állítják a szakértők. Ami ebből közvetlenül érzékelhető, az elsősorban az a politikai krízis, amelynek kiváltó oka a miniszterelnök balatonőszödi beszéde. Mindannyian emlékszünk: a kormányfő brutális nyíltsággal beszélt arról, hogy a választások előtt tudatosan tettek meg mindent annak érdekében, hogy a magyar közvéleménynek ne legyen tudomása a súlyos válságról és annak fenyegető következményeiről.

A szakértők a válságot négy adattal jellemzik. Egyrészt a népesség számának tragikus alakulásával, hiszen az előrejelzések szerint 2008-ban Magyarország népességszáma az ötven évvel ezelőtti szinten lesz, vagyis újra az 1960-ban már elért 10 millió alá süllyed. Másrészt az ország egészségi állapotával, ami a negyven évvel ezelőtti szinten áll, szemben minden világtrenddel, hiszen máshol mindenütt jobb folyamatok mentek végbe. Harmadikként a foglalkoztatottak számával, ami a teljes népességre vetítve Európában nálunk a legalacsonyabb, amit tetéz az is, hogy az egy aktív keresőre eső reálbér 1978-ban pontosan annyi volt, mint 2008-ban lesz, miközben áraink már belesimultak az Európai Unió átlagába. És negyedikként a társadalmi különbséggel, amely ma már áthidalhatatlan a legelesettebbek és a leggazdagabbak között: a statisztikák szerint a leggazdagabbak száma néhány ezer, miközben a társadalmi befolyásuk nekik a legnagyobb, eközben a legalacsonyabb életszínvonalon, a kimondottan szegénységben élők száma az Unió becslése szerint közel egymillió, s nekik lassan már reményük sem lehet a visszakapaszkodásra. Ezt támasztja alá Bogár László neves közgazdász is, aki szerint a magyar társadalom általános lepusztulási lejtőn mozog, a népesség kétharmadának életminősége a hatvanas évek szintjén van. Úgy gondolom, ezen majd még vitatkozhatunk, de meghatározó megállapításnak tartom.

1990-ben a szakértők és a társadalom között még egyetértés volt abban, hogy a nyugatias demokrácia, a jogállam, a piacgazdaság bevezetése körülbelül egy évtized alatt minden fontos társadalmi, gazdasági problémát mintegy automatikusan megold majd. Nos, ez félreértésnek bizonyult, úgy gondolom, tragikus félreértésnek. Voltak ugyan a válságból kiutat mutató időszakok, de összességében a társadalom változatlanul a lejtőn maradt, s ennek a lejtőnek a legtragikusabb és legmélyebb eleme az az általános morális, mentális és intellektuális válság, amelybe napjainkra jutott el. Ma az a fő kérdés, hogyan lehet ebből a helyzetből kitörni, és hogy ad-e a II. nemzeti fejlesztési terv ehhez elegendő megoldást.

Mielőtt a választ megfogalmaznánk, vizsgáljuk meg néhány alapvető közgazdasági adat alakulását. Például hazánkban 1990 és 2000 között az egy keresőre jutó reálbér 1,5 százalékkal nőtt, vagyis átlagosan ennyivel emelkedett a tőketulajdonnal nem rendelkező döntő többség részesedése az általa megtermelt összjövedelemből, miközben a bruttó nemzeti össztermék ezt meghaladó szinten, átlagban mintegy 2,2 százalékkal nőtt. Ezt azért fontos előrevetíteni, mert van egy adott esetben rendkívüli módon árnyaló tényező is: hogy a magyar gazdaságban mára a már abszolút meghatározó szerepet játszó multinacionális vállalatok adózás utáni profitja viszont évente több mint 20 százalékkal nőtt. Ez azt jelenti, tisztelt képviselőtársaim, hogy a magyar gazdasági térben tevékenykedő multinacionális cégek, ha tetszik, ha nem, abszolút erőfölényre tettek szert. Bár a multinacionális vállalatok a magyar munkaerőnek csak mintegy 15 százalékát foglalkoztatják, de azt hiszem, abban valamennyien egyet kell hogy értsünk, hogy a bérek alakulását döntően ők befolyásolják, sőt az államot folyamatosan nyomás alatt tartva azt is elérték, és el is érik, hogy az őket terhelő adók lényegében folyamatosan csökkentek, ha ezt 1990 és 2005 között vizsgáljuk, akkor körülbelül az egyharmadukra. Ezzel 15 év alatt - állítják szakközgazdászok - mintegy 80 milliárd dollárt, azaz 16-17 000 milliárd forintot mint többletforrást tudtak hasznosítani. És akkor még nem beszéltünk azokról a többletekről, hogy legalább ekkora összegekhez jutottak a számukra előnyös privatizációval, nemegyszer az általuk kikényszerített liberalizációval, ami sok esetben hazai cégek, elsősorban kis- és közepes vállalkozások csődjét, csőd közeli állapotát jelentette.

És van még egy dolog, amelyet szintén ennek keretében kell vizsgálni, hogy tisztán lássunk: a magyar közvagyon mindezek nyomán drámai változáson ment át. Ez 1990-ben mai áron számolva még körülbelül 150 milliárd dollár lehetett, és akkor az állam nettó adóssága körülbelül 30 milliárd dollár volt; 2005-ben az állam nettó adóssága már több mint 70 milliárd dollár, a vagyona viszont mindössze 30 milliárd dollár körül alakult. 15 év alatt tehát a magyar közvagyon a töredékére csökkent, és nem járunk messze az igazságtól, ha azt állítjuk, hogy ennek zömét a multinacionális vállalatok, erőfölényükkel visszaélve, mintegy kiszivattyúzták a magyar gazdaságból, és összehasonlíthatatlanul kedvezőtlenebb helyzetbe kerültek a magyar kis- és középvállalkozások, amelyek velük különben versenyben kellene hogy legyenek.

(11.30)

Vajon ebből a válságból való kilábaláshoz készült ez a fejlesztési terv? - kérdezhetjük, és gondolom, majd kapunk erre vonatkozóan is választ. És ha ehhez készült, miken múlik majd annak sikere? Tanulmányainkból és tapasztalatainkból tudjuk, hogy egy gazdasági terv sikere annak megalapozottságán, hitelességén és nem utolsósorban széles körű társadalmi támogatottságán múlik. Nos, itt hallhattuk, hogy nagyon nagy lehetőség volt a széles körű vitára. Ezzel kapcsolatban szeretném azt hangsúlyozni, és képviselőtársaim figyelmét felhívni, hogy ezt mi nem így látjuk. Nem így látjuk, hiszen a rendelkezésre álló 8 hónappal szemben, amíg az anyag igazából készült, átalakult, strukturálódott, a véleményezésre, feldolgozásra, egyeztetésre adott határidők rendkívül rövidek voltak, illetve nem is volt lehetőség sok esetben egy-egy részegyeztetésen túlmenően globálisan az egésszel foglalkozni.

Azt gondolom, hogy ez a terv egy olyan dolgozat, egy olyan koncepcionális gondolkodás leírása lett végül is, amely a magyar gazdaság, társadalom kérdéseire keresi a válaszokat, keresi a megoldást, de igazából nem találja meg. Így nem is adhat konkrét intézkedések levezetésére egyértelmű választ. Nem tudom, nem lett volna-e jobb ezt egy széles körű egyeztetésben, Országgyűlés által elfogadott nemzeti fejlesztési tervként kezelni, hiszen a magyar alkotmány 19. §-a azt mondja, hogy az Országgyűlés feladata társadalmi-gazdasági terv meghatározása, elfogadása. És ha valóban társadalmi-gazdasági tervként kezelnénk ezt, és ennek megfelelően az Országgyűlés erről nemcsak vitatkozna, hanem döntene is, és ezt megelőzően széles körű, mindenre kiterjedő egyeztető tárgyalások eredményeképpen jutottunk volna ide, akkor úgy gondolom, hogy valóban tervről beszélhetünk, egy olyan tervről, amelyből az intézkedési dokumentumok levezethetők lennének, és ez a terv valóban a nemzet akaratát tükrözően megfelelne az európai uniós eljárásoknak és elvárásoknak is. Ebben az esetben egy, a közvélemény számára világos, áttekinthető, az előző évek sikereit és kudarcait feldolgozó, de jövőt mutató, érthető és megvalósítható anyag lenne.

Tisztelt Képviselőtársaim! A tervben megjelölt források felhasználója a nemzetgazdaság egésze. A dokumentumban azonban a nemzetgazdaság sem fogalmilag, sem szerkezetileg nem jelenik meg. Pedig úgy gondolom, ez alapvető. Gondolom, az nem szorul különösebb magyarázatra, hogy a nemzetgazdaságot pénzügyi számláinak negyedéves mérlege írja le, amelyet a Nemzeti Bank állít össze.

Ez a kimutatás tartalmazza a hazánkban külföldiek tulajdonában levő pénzügyi eszközök állományát és kötelezettségeit is, és ezeknek az adatoknak a változása, alakulásuk okának az elemzése lenne alapvetően fontos a nemzetgazdaság egésze tervezéséhez, egy megvalósítható gazdaságpolitika kidolgozásához. Mert például a terv 8000 milliárd forintos összegről beszél hét év viszonylatában - mint nagy jelentőségű, lehetséges gyarapodásról -, ami valóban rendkívül fontos lenne hazánknak, és ez egy komoly összeg; de azért nem óriásian nagy.

Például a Magyarországon levő külföldi tulajdonú pénzügyi eszközök állománya egyetlen év alatt, 2005. és 2006. március 31-e között mintegy 8300 milliárd forinttal növekedett. És - ugyancsak összehasonlításként - ezen időszak alatt az ország nettó pénzügyi vagyona pedig 4500 milliárd forinttal csökkent, azaz ilyen mértékben jött létre vagyonvesztés, illetve adósságnövekedés. Néhány év alatt az adósságállományunk - mint hallhattuk a képviselő asszonytól - 6500 milliárd forinttal növekedett, és én úgy gondolom, hogy plasztikus az a példa, hogy Miskolcnak vagy bármelyik nagyvárosnak ez hány éves éves költségvetése lenne, mert úgy mondhatnám, a Magyar Köztársaság egyéves költségvetése körülbelül ezt az összeget jelenti. Úgyhogy, ha már itt tartunk, akkor alá kell húzni, hogy a terv egyik alapvető hiányossága pontosan az, hogy a monetáris folyamatokat teljes egészében kiiktatja érvelési és leíró rendszeréből, ami pedig, azt hiszem, az egyik legfontosabb befolyásoló eszköz. Mondhatnám azt is, hogy a terv úgy viselkedik, mint az a háziasszony, aki örül annak, hogy egyre több és több gázt kap annak érdekében, hogy minél melegebb legyen a lakásában, ugyanakkor pedig nyitva hagyja az ablakot.

A terv azt a benyomást kelti - vagy akarja kelteni, vagy nem foglalkoztak ezzel a résszel behatóbban -, mintha a fiskális folyamatok határoznák meg az ország társadalmi-gazdasági helyzetét, jövedelmi viszonyait, magát a foglalkoztatást. És ez nem így van. Az elsődleges hatást a monetáris, a tőkefolyamatok gyakorolják, a fiskális csak másodlagos, csak következmény. A terv a hazai és a vidékfejlesztési forrásokkal együtt évente mintegy 4 milliárd euró elköltésére gondol, és nem veszi figyelembe a nemzetgazdaságból ez idő alatti jövedelemkiáramlást, ami a konvergenciaprogramból levezethetően közel 6-7 milliárd forint; tehát még több is, mint amit felhasználásra szánunk.

Tehát ennek a tervnek a fontosságát értékeli le a konvergenciaprogram, és leértékeli akkor is, amikor a bruttó hazai termék növekedésének tényezői között a munkát csupán 0,3-0,4 százalékban határozza meg, míg a tőke hatását ettől magasabban, 2,1-2,3 százalékban, tehát hatszor, nyolcszor nagyobb a tőke jövedelmező hatása, mint a munkáé, pedig ez az, ami igazán fontos. Ezért is elsődleges a munkahelyteremtés. De ezen belül sem mindegy, hogy kiválóan képzett, nagy tudású, jól megfizetett munkaerővel, versenyképes, nagy hozzáadott értékű, munkában előállított terméket állítunk-e elő, vagy csökkenő reálbérért a becsalogatott tőke olcsó, betanított feladatait vállaljuk.

Gondolom, hogy abban valamennyien egyetértünk, hogy az olcsó munkabér nem aktívum az országban. Az iparban az átlagbér ma az árbevétel 2-6 százaléka, ami a járulékokkal, adókkal együtt sem több mint 10 százalék. Az ilyen gazdaság nem képes az országot a válságból kivezetni. Ezt előbb hatékony, innovatív gazdasággá kell alakítani.

Tisztelt Képviselőtársaim! Többen megállapították már, hogy ez a terv elszámoltató jelleget nem hordoz, még akkor sem, ha tudjuk, hogy az Unió a pénzek felhasználására vonatkozóan jól működő ellenőrző rendszert alkalmaz. Ez azért is szembeötlő, mert a párhuzamosan készült konvergenciaprogram pedig olyan kényszerű gazdasági leépítés, amelynek hatása többszörösen erősebb a tervben várt pozitív hatásoktól. De a tervvel párhuzamosan további dokumentumok is készülnek, például a nemzeti lisszaboni akcióprogram felülvizsgálatát említem. Ezt a dolgozatot készítői tízmillió magyar mindennapi problémájának megoldásáról, életének jobbá tételéről szóló iratként határozzák meg, miközben a terv és a lisszaboni akcióprogram csak nagy jóindulattal felel meg egymásnak.

A lisszaboni akcióprogram leírása is kiemeli, hogy a Pénzügyminisztériumban, a Magyar Tudományos Akadémia Közgazdaság-tudományi Intézetében és több egyetemen is makrogazdasági előrejelző modellek működnek, amelyek jól használhatók az alternatívák kidolgozásában, vizsgálatában. Ilyen modellt működtet már több mint egy évtizede a Magyar Nemzeti Bank is. A jelentős elemző és hatásvizsgálati kapacitás ellenére ennek nyomát sem találjuk a tervben, pedig ez a dokumentum alapvetően pénzfelhasználásról szól, így a felhasználás pénzügyi hatásainak kimondatása ahhoz nélkülözhetetlen lenne.

Sok általános dolgot is említ, ugyanakkor fontos magyar sajátosságok kimaradtak.

(11.40)

Például ma a hazai piacon a tényleges kereskedelmi kamatláb, az elképesztően sokfajta díjjal együtt évente 20-30 százalék. Ezen a szinten még a sikeres vállalkozások is elvesztik pozíciójukat, versenyképességüket, felélik vagyonukat, ha kölcsönt kell termelésükhöz vagy fejlesztésükhöz felvenni. Ennek megváltoztatásáról egy szó sincs a tervben, pedig úgy gondolom, ez ma a magyar gazdaság egyik rákfenéje.

Ezért kell majd arra kiemelten figyelmet fordítani, hogy ez az uniós támogatás nehogy elértéktelenedjék, főleg ha azt a gazdaság monetáris szektora tetszés szerint magához vonhatja. Nehogy majd akkor döbbenjünk rá, hogy lyukas vödörrel és becsukott szemmel akarjuk felfogni az Unióból érkező támogatást. Azt is meg kellene végre vizsgálni, hogy mennyi jövedelem áramlott a befektetési alapokba, és mennyi áramlott onnan ki, valós munkát létrehozó, teremtő tőkeként.

Azt hiszem, ha megvizsgálnánk, nagyon megdöbbenhetnénk. A magyar gazdaság felemelkedésének és jövedelemtermelő képességeinek helyreállítása valamennyiünk érdeke. A gazdaságban nem a tőke az első, hanem a likvid pénz mindennapi forgása. Jelenleg azonban mindkét tekintetben az ország kiszáradt. Ezt a száradási folyamatot csak fiskális eszközökkel helyrehozni, megállítani nem lehet. Ez pedig alapvető. Mindaddig, ameddig a kormányzat nem biztosít elegendő mennyiségű és gyorsaságú pénzáramlást, illetőleg mindaddig, amíg ezt csakis a nemzetközi tőke tudja érvényesíteni, addig nem beszélhetünk hazai felemelkedésről, hanem éppen ellenkezőleg, az állam, a magyar vállalkozási szféra és a lakosság eladósodásáról, vagyonuk elvesztéséről.

Ahogy már említettem, egész egyszerűen féligazság az az állítás, hogy 8000 milliárd forintot kapunk majd az Uniótól a következő hét évben. Nem a 8000 milliárd forinttal van baj, hanem azzal, hogy befizetünk, vámról, áfáról mondunk le, és ezzel a befizetéssel szemben áll a kapott összeg. Tehát igazából a szaldó, az egyenleg ettől kevesebb.

Azt hiszem, ezt is őszintén el kellene majd mondani, hogy mennyi is ténylegesen az egyenleg, ahogy Baráth Etele már említette, hogy vita folyt eddig is, hogy mennyi a befizetés, és mennyi, amit kapunk. Azt hiszem, az a korrekt, ha ezt megismertetjük az emberekkel. Hiszen minden magyar polgárnak alkotmányos joga a tények ismerete, és különösen érdeke az életét meghatározó körülmények világos megértése.

Ennek hiányában durvulnak el a politikai viták, és nyerhetnek teret a szélsőségek. Ellenben ha kollektív ismereteinkbe bekerülhetnek nemcsak a vágyak, hanem a terhek is, és azt megérti a nemzet, akkor tudjuk, mivel számoljunk. Nem szabad homokba dugni a fejünket, hanem higgadt tényszerűséggel, a széles társadalom bevonásával és támogatásával kell megtalálnunk a leépülésből és az eladósodásból kivezető utat együtt, csakis közösen. Mi készen állunk a párbeszédre. A tervezet azonban ezt az igényt most még nem elégíti ki, a tervet benyújtó kormány ezt az utat felvázolni most nem tudta, ezért azt mi jelen formájában, kereszténydemokraták, nem tudjuk támogatni.

Köszönöm a megtisztelő figyelmüket. (Taps az ellenzéki pártok soraiban.)