Felszólalás adatai

A felszólalás szövege:

Z. KÁRPÁT DÁNIEL (Jobbik): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Nagyon örülök, hogy érdemi vita látszik kibontakozni. Tehát a korábbi indítványokkal ellentétben most nemcsak zárszó formájában, hanem egymásra reagálva sikerül gondolatokat cserélni. Ez dicséretes irány, még akkor is, ha a közöttünk lévő nézetkülönbségek egy része bizony fennáll.

Elhangzott indoklásként, hogy azért kellett most behozni a magáncsőd koncepcióját amellett, hogy lépcsőzetesen terjed majd ki, mert már nincs árfolyamkockázat a rendszerben. Tehát adódik a kérdés, hogy mondjuk, ha a törvényjavaslat váza készen volt, miért nem hozták be akkor úgy, hogy az árfolyamkockázatra kitettekre még nem tud vonatkozni, viszont mondjuk, a rezsitartozást felhalmozókra még igen. Hiszen a rezsitartozás felhalmozása esetében is kimondható az, hogy jellemző módon ebben a rendszerben nagyon sok magyar ember többet fizetett az indokoltnál, főleg a Magyarországra magukat bevásárló külföldi hálózatok önök által is elítélt tevékenységének köszönhetően ‑ és itt arra, hogy köszönhetően, az idézőjelet tessék odaképzelni.

Tehát a lépcsőzetesség úgy is elképzelhető lett volna, hogy 4-5 év időhúzás helyett először az árfolyamkockázatnak nem kitettek számára hoznak be egy segítő metódust, majd azt követően, hogyha az általam egyébként hibásnak tartott elszámolási folyamatokat, de azok lezárását követően pedig kiterjesztették volna, mondjuk, a lakáshitellel rendelkezőkre vagy a devizahitel-károsultakra is. Elmondható, és ezt Rétvári államtitkár úrnak címzem, ez a 25 ezer igénybevevőre vonatkozó becslés a legoptimistább a teljes kommunikációs térben, és ez ugye, emlékeim szerint az MNB ügyvezető igazgatójától származik. Itt ugye fontos ezen rendszer kapcsán megemlítenünk, hogy ki az, aki beleférne ebbe, tehát adottságok szempontjából. Ügyvezető igazgató úr arra gondolt, hogy 25 ezren férnek ebbe bele. De mivel önök nagyon helyesen önkéntesként jegyzik ezt a rendszert, a kérdés az, hogy hányan férnek bele adottságaik szempontjából és szándékaik szempontjából. A kettő együttese teszi majd ki azt a kört, akin valamiféle segítő módszereket lehet alkalmazni. Tehát elmondható az, hogy egyáltalán nem biztos, hogy aki látja ezt a rendszert, hajlandó is lesz beszállni. A cél az lenne, hogy olyan rendszert munkáljunk ki közösen, amelyben minden károsult kockázat, rizikó és az életébe való erőszakos behatolás nélkül beszállhat. Ezt követően pedig garantáltan segítő kézre talál.

Nagyon röviden elmondanám tehát, hogy mi az, amit tud támogatni a Jobbik, és mi az, amit nem. A magáncsőd, családi csődvédelem intézményét mindenképpen. És nem azért, mert ez társadalmilag annyira elfogadott, hanem mert ez egy logikus lépés, a károsultak széles körét ugyanis meg kell segíteni. Éppen ezért, ha ez a rendszer csak két-három károsulton segíteni fog, még akkor is, ha nem értünk egyet az alapelveivel, vélhetően tudjuk támogatni, hiszen nem mi akarunk azok lenni, akik elveszik a segítő lehetőséget azok elől, akik ezt annak érzik, még akkor sem, ha szerintünk ez nem minden esetben segítő lehetőség. De az biztos, hogy nem tudunk támogatni egy orwelli rémálmot, ahol adott esetben később részletezett kormányrendeletek tartalma alapján indokolatlanul beleszólnak a családok életébe oly módon, hogy mondjuk, megszabják, lehet-e az egyik családtag gyógykezelésére elég pénzt fordítani, vagy megmondják, hogy eladandó-e az a családi autó, amivel gyógykezelésre szállítják, vagy munkába jár valamelyik családtag.

Tehát ha ilyen orwelli elemek bejönnek a későbbi kormányrendeletekben, amit én remélek, hogy nem így lesz, de ha mégis, akkor egy ilyen orwelli rémálmot biztos, hogy nem tudunk támogatni. Mint ahogy azt sem, hogy vannak olyan esetek, hogy egy közmunkásbérnél kevesebb marad egy családtagnál szabadon elkölthető tételtömegként. Ez nyilvánvalóan, egy olyan erőteljes és erőszakos beavatkozás a családok mindennapi életébe, ami nem vállalható, már csak emberi megközelítésből sem. Ugyanakkor, ha sikerül egy olyan rendszert létrehozni, amelyben a Jobbik pillérei valamelyest érvényesülnek, tehát sikerül közvetíteni a hitelező felé, hogy a pénzügyi szeméttől tisztítsuk már meg azt a szerződést, ha még az elszámolás után is benne maradt, mindemellett pedig valódi eszközökkel segítenek a munkaerőpiacra visszatérni mindenkinek, aki önhibáján kívül került ebbe a nehéz helyzetbe, akkor bizony tudjuk támogatni ezt.

Ami kiemelten fontos kérdés, azt mondja, ugye, a Fidesz-KDNP, hogy a devizahiteles rendezés során mintegy 1500-1600 milliárdot visszajuttatott most az elszámolása során a bankoktól a károsultak számára. Mi erre azt mondjuk, hogy mivel távolról nem történt meg a felvételkori árfolyamon történő forintosítással a teljes körű rendezés, gondoljanak bele, hogy akkor mennyi, hány ezer milliárd maradt indokolatlanul az érintett pénzintézeteknél az önök csonka rendezését követően. De, ha fel akarjuk rendezni a problémakör eredőjét, akkor vegyék észre ‑ a saját képviselőjük mondta el, és nagyon fontos, javaslom továbbgondolásra ‑ azt, hogy Magyarországon az elképesztő bérlakásállomány-hiány és a lakhatási nehézségek miatt torlódott fel ezen problémakör jó nagy része, ami azért válhatott ilyen súlyossá, mert hiányos kormányzati lépések sorozata és a felügyeleti rendszer elképesztő ‑ nem lehet máshogy mondani ‑ bénáskodása következtében kialakult egy olyan helyzet, ahol intézményesen lehetett kifosztani magyar állampolgárok százezreit.

Elmondható tehát, hogy amíg a lakhatási gondokat nem tesszük, nem teszik rendbe, addig bizony ez a probléma valamilyen formában, de újra fog termelődni; lehet, hogy nem devizahiteles krízisben, másfajta eladósodottságban vagy mondjuk, a kivándorlási spirál elképesztő felpörgésében. De azt látnunk kell, hogy egy állami hátterű otthonteremtési és bérlakás-építési program nélkül nem megy. A Jobbik éppen ezért tett módosító javaslatot a költségvetés nemrég lezajlott vitája során is annak érdekében, hogy szánjuk a szükséges költségvetési forrásokat egy ilyen programra, amelynek két pillére lenne. Az egyik pillér egyértelműen az, hogy minősített magyar kivitelezőkkel, lehetőleg minél nagyobb magyar beszállítói háttérrel tömegesen hozzuk létre azokat a bérlakásokat, amelyekbe a piaci árnál jóval olcsóbban költözhetnek be magyar fiatalok, középkorúak, idősebbek, bárki, aki igényt tart erre, és egy idő után a tulajdonukba kerülhetne ez a bérlakás, ha a befizetéseik egyfajta önkéntes törlesztőrészletté válnak. Ily módon hozzájárulnánk az ingatlanállomány cseréjének felpörgetéséhez is, hiszen a mostani éves lakásépítési számokból egyértelműen az derül ki, hogy ha ez így marad, akkor 400 évente cserélődik az ingatlanállomány. Hát, tessék megmondani nekem, hogy az ingatlanállomány hány százaléka éli meg a 400 évet! Tehát nyilvánvaló, hogy olyan tömeges problémákra kell lakhatás tekintetében pár évtizeden belül számítanunk, ha nem avatkozunk be, amelyek egyszerűen tarthatatlanok.

Éppen ezért fájlalható és egy kicsit dühítő az, hogy az utóbbi időben, amikor a Társaság a Lakásépítésekért több képviselője megkereste az összes parlamenti pártot, akkor a Jobbikhoz már úgy jutottak el, hogy a Fidesz és a KDNP lényegében nem állt velük szóba. Tehát biztatnám önöket arra, hogy a társadalmi konzultációt ezen a fronton is domborítsák ki. Üljenek le ezekkel az emberekkel, szánják rá az időt, energiát, hiszen sokkal jobban értenek ehhez a szakághoz nálunk, a parlamentben ülő embereknél.

Elmondható tehát, hogy amíg az ingatlanállomány cseréje ily módon nem indul el, amíg egy állami hátterű otthonteremtési és lakásépítési program nem indul el, addig rendszerszintű változásról nem beszélhetünk. Ennek a programnak másik ága pedig az lehet, és örülök, hogy a KDNP frakcióvezetőjével ebben az egyetértés végül is teljes: fel kell mérni azt az üresen álló ingatlanállományt, azt a félmilliós ingatlanállományt, amelynek, tudom, hogy egy része állami, tudom, hogy egy része önkormányzati, egy más része pedig magántulajdonú, egy jó részének az állaga olyan, hogy már nem vonható be a magyar lakhatási rendszerbe, de biztos vagyok abban, hogy itt is hatalmas és valós rejtett erőforrásokat tudunk találni a magyar fiatalok itthon tartása érdekében és egész egyszerűen annak érdekében, hogy a lakhatás ne legyen egy vágyott álom, amiért 15-20-25 évig kell spórolnia egy magyar fiatalnak. Hiszen ha megvizsgálja a KSH szerinti átlagfizetését, akár a fővárosban is, ahol ez magasabb, azt látja, hogy önerőből képtelen a saját lakhatásának megoldására, az önálló otthon megszerzésére 15-20 éven belül érdemi megoldást letenni az asztalra. Ott a szocpol rendszere, ami még mindig erőteljesen leszűkített, de az is jelesül annak segít, akinek egy jó pár milliós tartaléka van, és mondjuk, 16 millió helyett 13,2-be kerül neki majd a lakás megszerzése. De a magyar fiatalok átlaga semmiképpen sem ez. Egy átlagos magyar fiatalnak olyan konstrukciót kellene és lehetne biztosítani, amelynek értelmében bérleti jogviszonyt vállal, közben dolgozik, és küzd a talpon maradásért, a bérleti díja pedig egy idő után tulajdonszerzést tesz lehetővé.

(11.30)

És mindez úgy működne jól, hogyha ez tíz éven belül megtörténhetne, tehát az a magyar fiatal azt mondaná, hogy nem kell elmennem egy vágóhídra külföldre dolgozni vagy szemetet szedni azért, mert az ottani magasabb fizetésből először, mondjuk, törlesztünk itthon devizahitelt, aztán talán majd a lakhatásunkról is gondoskodunk, hanem azt látná, hogy ebben az országban reális esélye van arra, hogy saját otthonhoz jusson záros határidőn belül. Ha ezt el tudjuk érni, nem csak a magyar fiatalok nyernek, de a nemzetgazdaság is nyer. Köszönöm. (Taps a Jobbik és az LMP soraiból.)