Felszólalás adatai

Font Sándor korábban is hangsúlyozta már, hogy gyakorlatilag sokkal szélesebb területről szűkült be ennek a bizottságnak a feladatköre a cukorgyárakra. Mindannyian tudjuk, itt is elhangzott ma többek szájából, hogy bizony, több mindenben kellene vizsgálódni. Tudjuk, hiszen a magyar történelemnek húsz olyan évét mondhatjuk magunk mögött - huszonkettőt -, amely alapvetően határozza meg a sorsunkat.

A cukor-vizsgálóbizottsággal kapcsolatban én három olyan személyes tapasztalatról számolnék be, amelyre a féléves munka során tettem szert, és amely gyakorlatilag egyrészről visszaigazolja azt a fajta politikai szemléletmódot, amit a Fideszben itt többen is vallunk, másrészről pedig megmutatja azt, hogy hogyan és miképpen működhet a rendszer.

Három olyan kulcspontot határozhatunk meg a vizsgálati anyaggal kapcsolatban, amely az egész folyamatot jellemzi, ez az 1990 körüli privatizációs időszak, a második a '95-96 környékén az elmulasztott segítségnyújtás, és a harmadik a kvótatárgyalások. Hogyha ezt a három pontot nézem, akkor egyrészről igazat adok azoknak, akik azt mondják, hogy gyakorlatilag nem '88-89-ben kezdődtek ezek a folyamatok, hanem jóval korábban, de abban viszont vitatkozom velük, hogy ezért egyértelműen az IMF-et teszik felelőssé. Nem azt mondom, hogy az IMF nem a saját logikája szerint járt el, ezt a részét kevésbé vitatom, viszont a másik felét iszonyúan hiányolom, és ilyen módon egy kicsit csalódott vagyok, mert azt gondolom, hogy volt egy magyar fél is: 1982-ben a szerződésekre, a szerződésmegkötésekre azért került sor, mert addigra Magyarország ki lett nullázva.

(21.20)

Magyarország a fizetésképtelenség határán volt, és akkor kellett az a külföldi segítség, amivel ez az ország tovább tudott lépni. A mondatot mindjárt javítanám is, mert nem az ország tudott továbblépni, hanem az akkori hatalom. Az ország belekerült abba a gödörbe, amelyből még most sem tudunk kilábalni. Tulajdonképpen ezt itt, a parlamenti patkóban én már többször megemlítettem, és mindig, amikor az elmúlt 20 évről beszél valaki, akkor ez eszembe jut, hogy nem 20 évről beszélünk, hanem sokkal többről. A kommunizmus örökségét próbáljuk itt helyretenni, azokat az eltékozolt évtizedeket, amelyek alatt a nyugati társadalmak fejlődtek, az emberek munkája révén előbbre léptek, míg a magyar emberek a munkájuk révén nem előbbre jutottak, hanem hátrébb.

Így került sor arra az 1988-89-es időszakra, amelyről beszélünk. Egyébként egy korábbi miniszter, az egyik európai ügyek bizottsági ülésen ezt el is mondta - nevezetesen Kovács László -, hogy gyakorlatilag ők már akkor, '82-83-ban látták a folyamatot, és már akkor dolgoztak azon, hogy ez másképpen legyen. Tehát azzal a részével, hogy a privatizáció spontán volt, azzal a részével én is azokhoz csatlakozom - és próbáltam kerülni ezt a szót, hogy ne kelljen kimondani a privatizáció kapcsán, de ebben az összefüggésben szívesen kimondom -, hogy gyakorlatilag ez a momentum is megtervezett volt.

A gazdasági rendszerváltás egy kemény érdekmegőrző szempontok alapján véghezvitt váltás volt, és ilyen módon nagyon fontos látnunk azt, hogy 1988-89-re a cukorgyárak privatizációja kapcsán is látni lehet, hogy a magyar mezőgazdaság, bár kiváló felkészültségű szakemberek dolgoztak az agráriumban, és gyakorlatilag a terméseredmények is még talán jónak mondhatók az akkori körülmények között, de már akkor mindenki látta, hogy nem versenyképes. És ennek a felelőse az a korábbi évtizedekben létrejövő rendszer volt, aminek a következményeit itt éljük, és többször ezen frontvonal vagy választóvonal - ez a pontosabb - mentén vitatkozunk agrárkérdésekben. Magam kevésbé, nyilván a szakértők jobban, de jól láthatóan az alapvető szemléletbeli különbségeket ez határozza meg.

Tehát 1990-re a privatizációs folyamathoz így érünk oda, mindez a kommunizmus öröksége; annak a szocialista berendezkedésnek, amelyben az akkori vezető hatalom próbálja átmenteni saját magát akár a politikumban, akár tényleg az egyforintos privatizációkkal. Mindannyian tudjuk, hogy üzemeket lehetett vásárolni hihetetlen kevés pénzért, és így kerültek ki pártfunkcionáriusok ezeknek a cégeknek az élére, és ugyanez látható gyakorlatilag abban is, amikor a vállalatok megkapják azt a felhatalmazást, hogy maguk dönthetnek. Megalakulnak a vállalati tanácsok, és a vállalati tanácsok tulajdonosként viselkedhetnek. Ez a két olyan súlyos döntés, aminek a következményeképpen 1990 szeptemberében már aláírják az első privatizációs szerződéseket. Tehát a hangsúlyos pont itt van a gazdasági rendszerváltás köntösébe bújtatott hatalommentésben.

Tehát ilyen módon azt gondolom, hogy a '90-es privatizációs folyamatnak ez a kulcsmozzanata, és ha ilyen szempontból nézzük, akkor világosan és egyértelműen érthető, hogy miért voltak kiszolgáltatott helyzetben, hogy miért kellett meglépni a privatizációt, hogy miért kellett bevonni a külföldi tőkét; az akkori piaci viszonyok között ez elképzelhetően jó lépésnek tűnt. Viszont itt jön a második kérdéskör, az a fajta liberális gazdaságpolitika, amely a privatizációt mint egyetlen üdvözítő megoldást látja, hogy a piacgazdaságot nagyon óhajtottuk, és fejjel rohantunk a falnak. Gyakorlatilag a piacgazdaságba úgy lépett be Magyarország, hogy lemásolt bizonyos folyamatokat, csak a lényegi pontokat kihagyta.

A cukorgyárak privatizációjánál ez a második elem az, ami jelentkezik, és az egész privatizációs folyamatban - ugye, az energiaszektorról beszéltünk, nem véletlenül került ez elő az európai ügyek bizottságában -, a privatizációs folyamatnál gyakorlatilag azt mondjuk, hogy a piacgazdaságot építjük. Rendben van, csak azt elfelejtettük lemásolni, hogy a nyugati cégek tulajdonosai maguk a termelők, és ilyen módon kijátszottuk azokat a szereplőket, akik a folyamat elején állnak. Hogyha így vizsgáljuk, akkor azt mondhatjuk, hogy persze, szép a privatizáció, de lényeges elemeit elhagyva gyakorlatilag versenyhátrányba hoztuk magunkat már a '90-es évek derekán. És ha a cukorgyárak ilyen módon egy mintát képeznek, akkor ezt kiterjeszthetjük - és átgondolva végül is láthatjuk - az egész gazdaságra.

Az energiaszektorban nyilvánvalóan ez úgy jelentkezett, hogy eladtuk a cégeket, merthogy állami tulajdonban nincsenek jól, eladtuk nyugati országok állami cégeinek. Tehát hogyha a tapasztalat - legalábbis a személyes tapasztalat, ez a második - azt jelenti, hogy ha már tényleg a piacgazdaságban akarunk részt venni, akkor figyeljük meg jól, és próbáljunk meg a játékszabályokon belül játszani. Nem vagyunk mi, magyarok olyan rosszak, hogy ebben a kérdésben bármiféle gonddal rendelkeznénk, vagy bármit ne tudnánk megtanulni. A magyarokról sokan sokféle dolgot elmondtak; ha egy versenybe bekerülünk, azt gondolom, jól tudunk teljesíteni, csak emelt fővel kell bemenni ebbe a versenybe, és meg kell nézni minden részletet.

A harmadik kérdéskör, ami személyes tapasztalat, gyakorlatilag a kvótatárgyalások kapcsán, ami az egész európai uniós magatartásunkat magyarázza. Nyilvánvalóan az, ami az elmúlt évfordulón történt Magyarország körül, az nem a véletlenek puszta összjátéka volt. Magyarország egy olyan folyamaton megy át, amelybe bele kell sűrítenie az elmúlt húsz év elmaradt változtatásait, miközben gazdaságilag meglehetősen kiszolgáltatott helyzetben van, és eközben kell e változó világgazdasági helyzetben valamiféle előremutató döntéseket meghozni. Ez nyilvánvalóan nem könnyű. Az új alaptörvénnyel meghatároztunk egy alapot, amelynek révén, a sarkalatos törvényeken keresztül Magyarország fejlődni tud. Tehát ha így nézzük, így vizsgáljuk a kérdést, akkor azt mondhatjuk, hogy az európai uniós tárgyalásoknál van egy fontos momentum: nem szabad csak az alkalmazkodást keresni, nem szabad csak a megfelelést keresni.

Az Európai Unió nem arról szól, hogy úgy menjünk be, hogy azonnal elfogadjuk a különböző javaslatokat, hanem úgy működik, hogy az országok meghatározzák, átgondolják, hogy mi az, ami az ő érdeküket képviseli, ezen álláspont képviseletét a lehető legutolsó pillanatig fenntartják, majd ezek után, ha megszületik az egyezség, kompromisszumkészen belemehetnek a megállapodásba. Mert világos, egyértelmű céljai vannak egy adott országnak, és az egyértelmű célok mentén tudja megkötni azokat a megállapodásokat, amelyeken keresztül az Európai Unióban egyenrangú partnerként tud működni.

Ilyen szempontból sokszor került a magyar európai ügyek bizottsága elé olyan javaslat, amikor azt hallhattuk, hogy a csehek vagy a lengyelek teljesen egyedül maradtak egy kérdésben, de ez nem zavarta őket, mert továbbra is tartották magukat a különböző álláspontjukhoz. Ezért nem szabad megijednünk attól, hogy az Unión belül határozottan képviseljük az érdekeinket, és ilyen módon az Unión belül tényleg érezhetik a változást, hiszen az elmúlt 8 év fejbólogató magyar magatartása után egy sokkal karakánabb kiállást láthatnak és érzékelhetnek. (Dr. Gaudi-Nagy Tamás: Alá is írtátok a fiskális uniót ennek jegyében.) Nyilvánvalóan én az együttműködés mellett beszélek, és a fiskális uniónak van egy kitétele, ami azt mutatja, hogy mikor és hogyan lép érvénybe ez a szerződés, úgyhogy erről azt gondolom, hogy Magyarországnak még van ideje dönteni. Ezt csak a közbekiabálásra válaszoltam.

A másik fontos dolog, amiről beszélni szerettem volna, az a szűkebb pátriámat érinti. Gyakorlatilag a választókörzetünk egyik büszkesége veszett ebben a kvótatárgyalási rendszerben, a Petőházi Cukorgyár a környék egyik legjobban működő cége volt.

(21.30)

A 12 cukorgyár közül ez volt a második legrégebbi, 1880 óta működött, amikor is Offermann Theodor és társai megalapították a gyárat. Amikor erről beszéltünk, és kérdeztem az ottani volt dolgozókat, hogy miről beszéljek, azt kérték, mondjak egy mementót a gyárért, és azt gondolom, tényleg megér egy mementót, egy ipartörténeti érték a Petőházi Cukorgyár.

Kérdeztem, hogy miről beszéljek, és azt mondták, ne arról beszéljek, hogy mikor, mi történt, mert ez sok helyen elolvasható, arról beszéljek, hogy a cukorgyárat olyan szakemberek működtették, akiknek akár az apja, a nagyapja vagy a dédapja is a cukorgyárban dolgozott, négy-, ötgenerációs családok éltek, akik a cukortermeléssel foglalkoztak, ezért a cukorgyár bezárása nem egyszerű gazdasági kérdés volt a környéken. Egy cukorgyár, ahogyan korábban beszélt itt erről valaki, nemcsak azt jelenti, hogy a cukrot ott termelik meg, hanem a teljes vertikumot jelentette. A Petőházi Cukorgyár a teljes vertikumot olyan módon jelentette meg vagy képezte le, hogy a termeléstől egészen a kutatásig foglalkozott a cukorgyár mindenféle tevékenységgel, azaz a cukorgyár nemcsak a fizikai termelésben volt érdekelt, hanem ott szellemi tevékenység is folyt, és ez egy vidéki településen, a kistelepülések környékén bizony sokat jelent, amikor azt várjuk, hogy az értelmiségiek, a felsőfokú végzettségűek visszakerüljenek a településre.

43 olyan szakma volt, amelyet érintett a cukorgyár, és ez a 43 szakma mind azt mutatta, hogy gyakorlatilag a széles tevékenységek révén egy ember nyilvánvalóan több szakmához is értett, ez komoly tudást jelentett. Amikor bezárt a gyár, akkor ezen tapasztalatokkal tudtak előbbre lépni. Kapcsolati rendszert jelentett a cukorgyár, amelynek révén egy ilyen vidéki rurális vidék, egy kistelepülésektől alkotott vidék (Az elnök csengetéssel jelzi a hozzászólási idő leteltét.) gyakorlatilag be tudott kapcsolódni a világ körfolyamataiba. Ha lehet, még egy percet kérnék, mert egy dolgot szeretnék megemlíteni.

(Az elnöki széket Jakab István, az Országgyűlés
alelnöke foglalja el.)

Végezetül: a cukorgyár több volt egy egyszerű termelőüzemnél, több volt, mert a közösségi élethez is hozzájárult, hiszen munkáslakásokat építettek, amelyet nem a településnek kellett megépítenie, a fűtést biztosították a cukorgyáron keresztül, ami szintén a megélhetést segítette, de hosszú ideig üzemeltette a cukorgyár a strandfürdőt, és az arborétum is az egykori cukorgyár működését jellemzi, azaz a Petőházi Cukorgyár elvesztésével nemcsak 100 ezer tonna termelést vesztettünk el, hanem sokkal többet ennél. A családok életéből hiányzik valami, a település életéből hiányzik valami, Győr-Sopron megyének, a kapuvári választókörzetnek egy büszkesége tűnt el európai uniós pénzekért.

Azt gondolom, az a tevékenység, amit a Rába-közi gazdák elkezdtek, hogy cukorgyárat kellene építeni újra, jól mutatja azt, hogy miért is volt baj, miért is volt hiba az, ami a cukoriparban történt.

Köszönöm szépen a figyelmüket. (Taps a kormánypártok soraiban.)