Felszólalás adatai

GYURCSÁNY FERENC miniszterelnök: Tisztelt Elnök Asszony! Tisztelt Képviselőház! (Közbeszólás a Fidesz padsoraiból: Lassabban!) Hát ha mást nem, ezen a héten azt mindenképpen elértük, hogy a mai vita tárgyszerűbb és nyugodtabb, mint az egy héttel ezelőtti.

Elértük, hogy nem azzal próbál meg egyik vagy másik képviselő közfigyelmet vonzani, hogy egyébként a tárgy fontosságához, helyenként lényegéhez oda nem való, legfeljebb látványos gegekkel operál az ülésteremben. Én azt hiszem, ez jó. Ha csak ennyi történik a száz lépés kapcsán, hogy növekszik a törvényhozás felelőssége abban, hogy ezekben az ügyekben mit tegyen, akkor azt hiszem, ez önmagában is pozitív dolog. Szerintem egyébként nem elég - ennél többet szeretnénk.

Kettő: ebben a vitában azt senki nem vitatta, senki nem kérdőjelezte meg, hogy van egy fontos tanulsága az elmúlt éveknek. Mert bár lehet azt mondani, hogy hol van már a tavalyi hó, de mégiscsak az a helyzet, tisztelt képviselők, hogy a 2002-es évi kétéves költségvetés második évére tervezett egészségügyi előirányzathoz képest a mai nap - az idei évben - közel 50 százalékkal többet költünk; összesen ebben a három évben majdnem 1000 milliárddal többet. És az látszik - és igazából ez ennek a programnak talán a legfontosabb kiindulópontja -, hogy a pénz önmagában a változatlan struktúrában nem oldja meg az egészségügy gondjait és bajait. Azaz ha semmi mást nem teszünk, csak erőnket megfeszítve, nyilván az adófizetőktől elvéve a pénzt, újra és újra pénzt teszünk ugyanebbe a struktúrába, akkor nem leszünk előrébb. Muszáj hozzányúlni!

Természetesen azért mondjuk, hogy oldjuk meg, indítsuk el, mert ezt látjuk tennivalónak. Amikor programról beszélünk - ez a programnak a jelentése a magyar nyelvben (A Fidesz padsorai felé fordulva.) -, hogy mit fogunk csinálni a következő időszakban, akkor természetesen ilyen igéket használunk, képviselő úr. Ha egy beszámolót tartottam volna, hogy mit csináltunk, akkor másfajta igét használnék.

Most itt azt mutattam be, hogy a következő hetekben-hónapokban mit várhatnak majd a kormánytól, merre fogunk elmenni. 180 mentőkocsit adtunk át az elmúlt három évben, képviselő úr. Ez a program azt mondja, hogy a következő egy évben - nézek közben az egészségügyi miniszter úrra, ha jól emlékszem, talán még 80-at mondunk, miniszter úr? (Dr. Rácz Jenő: 80 plusz 40.) Igen. Az egy értelmes vita, hogy azt mondják, hogy nem 80-at kell, hanem 120-at, és nyilván azt is megmondják, hogy honnan vegyük el a pénzt akkor. Lehet azt mondani, hogy a 180 kevés volt, többet kellett volna.

(14.20)

Szerintem ezt megvitathatjuk egymással, de mindig azzal a felelősséggel, ami éppen egyébként ön által is képviselt, amikor a költségvetés kiadási oldaláról beszélünk. Amikor ön fölhívja a figyelmemet arra, hogy a beadott módosító javaslatokat miért nem támogatjuk, akkor például azért nem, mert továbbra is szerepeltetik azt, hogy nekünk kamattámogatást kellene adni azoknak a lakásvásárlóknak vagy -építőknek, akik legalább 30 millió forintnyi hitelt akarnak fölvenni.

Képviselő Úr! Mi ezt soha nem fogjuk támogatni! Azért nem fogjuk ezt támogatni, mert ez havonta nettóban több mint 200 ezer forintot ad a legmagasabb jövedelmű és magas vagyonú családoknak. Önök ebben az ügyben egy konzervatív, a felső középosztályt támogató társadalompolitikát csinálnak; mi ezt nem támogatjuk. (Taps az MSZP padsoraiban. - Pettkó András: Nem igaz!)

Ezek azok a pályázatok, amelyeket az egészségügyben az elmúlt három évben írtunk ki és értékeltünk. (Felmutat egy papírköteget.) Ezek azok a pályázatok, amelyek eredményeként megpróbáltunk a finanszírozás egyébként nagyon sok normatív elemet tartalmazó rendszerén túl célra, feladatra, speciális szükségletre irányozva fejlesztési lehetőségeket adni. Nagyon örültem volna, ha ahhoz az alapkérdéshez a hozzászólók érdemben viszonyulnak.

Egyébként való igaz, napok óta beszélünk erről a nyilvánosságban, tehát nem érinthette önöket ez meglepetésként, hogy abban a vitában, amelyről sokat beszéltünk, de nem döntöttük el, hogy ez egy valóságos biztosítás legyen, vagy a biztosítás örve alatt egy állami rendszer - mint mondjuk, a brit -, ebben mi az önök álláspontja. Tudniillik ez egy rendkívül fontos szakmai kérdés. A minket néző televíziónézők, azt hiszem, a 10 millió magyar polgár többsége nem biztos, hogy érti a kettő közötti különbséget. De önöknek ennél több a felelősségük!

Az elmúlt 15 évben ebben a vitában mindenki megpróbálta megkerülni az egyértelmű kijelentések megtételét. Én azt mondtam, hogy mi döntöttünk: ez egy biztosításalapú egészségügy lesz. Abban meg vitatkozunk a Szabad Demokraták Szövetségével, hogy az a kérdés, hogy több-e vagy egy a biztosító; én azt mondom, bárcsak lenne legalább egy valóságos biztosítónk, aztán ha van egy valóságos biztosítónk, amely mögött a nemzeti kockázatközösség áll, és ott van mögötte valóban túlnyomó többségünk befizetése, majd ráérünk ezt a kérdést föltenni. Hozzáteszem: Európában lényegében nincs olyan ország - szerintem csak egy van, ha Hollandia is, akkor azt mondom, hogy kettő, mert Svájc is ilyen -, ahol az alapbiztosításban versengő biztosító létezik. Jól meg kell ezt fontolni!

Ha hozzá akarnak járulni ehhez a vitához, képviselőtársak, akkor a lényegről kell tudni ebben az ügyben beszélni. Akkor nem kell újra kikerülni! Akkor mondják, hogy igen, akarunk társadalombiztosítást, valóságos biztosítást, ahol engem kiszolgálnak az én pénzemért, keresik a kegyeimet, ugyanannyit kapok, mint bárki más ebben az országban, ha biztosított vagyok. Vagy nem akarok ezzel foglalkozni - továbbra is fenn akarom tartani azt a rendszert, ami ma van.

Mindezzel együtt azt hiszem, eljött az ideje annak, hogy tekintettel az emberek érdekére, tekintettel a nővérek érdekére, tekintettel az orvosok érdekére, hozzányúljunk ezekhez az alapkérdésekhez is. S ha az elmúlt 15 évben fennmaradtak ezek a problémák, ez nem elveszi a kedvemet, képviselő urak, attól, hogy nekiinduljunk, hanem meghozza a kedvemet hozzá. Akkor azt mondom, hogy álljunk neki! Egyébként nem bánnám, ha már nem kellene nekiállni, mert például önök megtették volna. Azt sem bánnám, ha mi a végére értünk volna az elmúlt három évben. Nem értünk. És tudja, miért nem értünk, képviselő úr? Mert nekünk sem volt annyi bátorságunk, amennyi önöknek nem volt! Mert éppúgy nem mertünk ezekhez a kérdésekhez hozzányúlni, mint ahogy önök nem mertek hozzányúlni. És igen, ’97-ben volt utoljára Magyarországon olyan kormány, amely struktúrákhoz mert hozzányúlni: Horn Gyula vezetésével! (Taps az MSZP padsoraiban. - Közbekiáltások az MSZP soraiból: Úgy van!) ’97 óta az önök által polgárinak mondott Orbán-kormány, illetve a mi elmúlt háromévi kormányzásunkban azt hittük, hogy a struktúrák változatlanul hagyásával, pusztán az adófizetők pénzének másként való elosztásával eredményt lehet elérni.

Ez nem így van, hölgyeim és uraim! Ez nem így van! Az, aki úgy gondolja, hogy az a politika, hogy elveszem az adófizetőktől a pénzt, és azt újraosztom, és fenthagyom a status quót, amely újraszüli az egyenlőtlenséget és a kiszolgáltatottságot, azt gondolom, az nincs tisztában azzal, hogy milyen mélyek ma Magyarországon a társadalmi kihívások, problémák, milyen mélyek az egyenlőtlenségek, és hogy ezek megváltoztatása csak egy érdemi és átfogó, legalább száz lépést tartalmazó programmal tehető meg.

Köszönöm szépen. (Nagy taps a kormánypártok padsoraiban. - Gyurcsány Ferenc elhagyja az üléstermet.)