Felszólalás adatai

ERKEL TIBOR (MIÉP): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Ház! Számomra ez történelmi pillanat. A harmadik évezred küszöbén - idézem a kormányprogram kulturális fejezetének első szavait - eljutottunk oda, hogy érdemes a további sorokat, bekezdéseket is elolvasni a nemzeti kultúra és kulturális örökség életre keltésének elképzeléseiről. Érdemes, mert az 1999-es költségvetés erre vonatkozó, XXIII. fejezete ennek a pozitív látomásnak a valóságba emeléséhez sorsdöntő dokumentum.

Ez a költségvetés ugyanis évtizedek óta először ismeri fel és ismeri el a kulturális politika stratégiai jelentőségét, és vallja be, hogy milyen háborúban akarja eredményesen alkalmazni a béke eme legrokonszenvesebb fegyverét: nemzete kultúráját. Idézem: "A világgazdaság globalizációja és az információs társadalom különösképpen hátrányos helyzetbe hozza az őrzött, átadott és gyarapított kulturális örökség tekintetében a kisebb nemzeteket, amelyek kulturális piacukat védő intézkedésekre, s egyben mind jelentősebb állami kiadásokra fognak kényszerülni, ha meg akarják őrizni nemzeti nyelvük értékét és kultúrájuk élő kínálati gazdagságát."

Most tehát jelentősebb, sőt jelentős állami kiadásra szánta rá magát a kormány: csak a tárcához rendelt feladatokhoz közel 57 milliárdot biztosított. Ez az összeg állítólag 60 százalékkal magasabb az 1998. évinél - elhiszem. Az összevetés egy oktatásüggyel korábban közös minisztérium költségvetési bonyodalmaiba való behatolást kívánna meg, ami itt és most felesleges. Elhiszem és örülök, de mindjárt leszögezem: a szinte semmi 60 százaléka bár 60 százalék, de még a semmihez áll közelebb! A kultúra olyan "mélyrepülést" produkált pénzügyi lehetőségeit tekintve az elmúlt évtizedekben, hogy ez a segítség mindenekelőtt a lezuhanást késlelteti.

A szemléletváltás persze reményt ad arra, hogy a folytatás már igazi emelkedést hoz. A hit mellett viszont bizonyos az, hogy a minisztérium vállalkozása erre az összegre óriási: minden tételnél szigorúbb fegyelmi gazdálkodást követel, ha bízni akar a teljes sikerben. Képviselőtársaim a MIÉP-frakcióból már részletesen kifejtették és még kifejtik majd, hogy a sokak számára szinte áttekinthetetlen, forintokat kifejező számok, százalékok mit jelentenek - vagy éppen mit rejtenek el. Ezt a jövőben is az ő szakértelmükre bízom.

Visszatérve a kulturális területre: olyan mellékletbe lapozok bele, amelyet nem csatoltak a törvénytervezethez. Legyen a címe, mondjuk: "Kik támogatják a nemzeti kultúra felemelkedését, és milyen ellenállást kell leküzdenünk a célba jutásig?"

A XX. század végén az első keresett fejezet a média kell legyen. Ha tudni akarjuk, mire számíthatunk tőlük, tudnunk kell, hogy ők mire számítottak korábban és számítanak tőlünk most. 1990-ben remélték, hogy egy görnyedt, de talpra állni akaró nemzetet kell segíteniük majd a kiegyenesedésben, s hitték, hogy ebben a Rádió és a Magyar Televízió lesz az első számú támasz. A munkatársak 90 százaléka várta erre a lehetőséget, a megfelelő vezetés kinevezését s a biztosítást a kormány részéről, hogy számíthatnak egymásra - csalódniuk kellett.

Várták, hogy az intézmények valamennyi - politikai, művészeti, szórakoztató - műhelye etalonként jelenhet majd meg, amelyeknél biztosan lehet számítani arra, hogy csak a legjobb, a leghitelesebb kerül ki a kezük alól, így a kultúra, benne a magyar kultúra mérhetetlen kincsei közül is - ismét csalódniuk kellett.

Várták, hogy folyamatos eligazítással támaszai lehetnek azoknak az elesetteknek, akik vakon tapogatóztak az ismeretlen, új, szabadnak nevezett világban, hogyan mentsék meg, sőt gyarapíthassák villámgyorsan széthulló életüket - nem ez volt a feladat.

Várták, hogy arra ébredjenek egy nap: nem kell reggel, délben, este hazudniuk, hiszen ezt már 1956-ban megígérték egyszer.

Tisztelt Ház! Tisztelt Kormány! Ez a két intézmény - s benne a 90 százalék - ma is ezt várja. Az ő segítségük nélkül ez a program is nehéz évek elé néz. A fölöttük diktatúrát gyakorló 10 százalék az önök gondja, a mi gondunk és felelősségünk, de az egész országé is.

(15.30)

A médiumok között találjuk a külföldön működő magyar intézeteket is. Szerény lehetőségeiket személyes és állandó jelenlétük, a hátországgal és a befogadó országgal tartott szoros kapcsolat megsokszorozhatja. Az 1999-es Frankfurti Nemzetközi Könyvvásár - amelyen Magyarország díszvendég lehetett volna vagy lehetne - jól példázza, hogy mit tehetett volna ez esetben a berlini Magyar Ház, ha adottságait és kapcsolatait a magyar írótársadalom élő és történelmi színe-java érdekében kamatoztatja, és nem személyes klientúrája javára. Talán ez juttatta eszembe Madách Imre margitszigeti szobrának letört bronzkarjait, amelyek sajnos tehetetlenül mutatnak az eszelős, pénzéhes vandálok után.

Tisztelt Ház! Képviselőtársaim! A példák ezreit lehetne még sorolni annak bizonyítására, hogy egy kulturális költségvetés, amely esetünkben több valaminél, de nem sok valamihez viszonyítva, mire lehet elég. Azokkal együtt, akik erre az új szemléletű tervezetre már évtizedek óta várnak, szinte mindenre.

Köszönöm, hogy meghallgattak. (Taps a MIÉP és az FKGP soraiból.)