Felszólalás adatai

HEGYI GYULA (MSZP): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Tisztelt határon túli magyar Vezetők! Hozzászólásomban kizárólag a délvidéki magyarság helyzetéről szeretnék szólni; két oka is van ennek, hogy ezt választom.

Egyrészt, azt gondolom, nem vezérszónokként, hanem sokadik hozzászólóként ebben a vitában, arról szeretnék beszélni, ahol érzésem szerint a legnagyobb gondok, a legnagyobb nehézségek vannak, ahol leginkább szükség van a segítségünkre. Másrészt pedig az Európa Tanács délkelet-európai, volt jugoszláv térségbeli raportőrjeként különösen ismerem ezt a helyzetet, pontosabban, különösen ismerem azt a tragikus helyzetet, ami a nagy tragédián belül egy kis tragédia, hogy a délvidéki magyarság helyzete sokkal kevésbé része a politikai vitának, a nemzetközi diplomáciában zajló egyeztetéseknek, mint más ottani kisebbségek helyzete.

Elhangzott a beszámolóban, hogy mindenütt, így a Vajdaságban is, sajnálatos módon csökken a magyarság aránya, paradox módon azonban mégis hozzá kell tennünk, hogy Jugoszláviában, bármilyen bizarr kimondani, nő a magyarság aránya, annak következtében, hogy Jugoszlávia egyre inkább zsugorodik, egyre inkább elveszti különböző területeit, és ilyen módon közel állunk ahhoz, hogy a megmaradt Kis-Jugoszláviában vagy még kisebb Jugoszláviában, vagy egyszerűen Szerbiában a magyarság legyen a legnagyobb nemzetiség. És erre mindenképpen oda kell figyelni.

A vajdasági, délvidéki magyarság sorsáról szólva, aki járt ott, ismeri az ottani értelmiségieket, pontosan tudja, hogy van egy sajátos helyzet, amely, talán Burgenlandot leszámítva, egyetlen határon túli magyar kisebbséggel sem fordult elő, hogy a '60-as, '70-es években a vajdasági magyarok bizonyos tekintetben jobban és szabadabban éltek, mint a magyarországi sorstársaik, és ez a fajta érzés változott meg. Nemcsak kisebbségként kerültek rossz helyzetbe, hanem egyszerűen jugoszláv állampolgárként is egy olyan országnak a részei, amelyet nem az ottani nép, hanem a vezetők ostoba, és mondhatom, önpusztító politikája miatt egyre inkább kirekesztenek a nemzetközi közösségből.

Kevés határon túli magyarság van, amelyben olyan nagy arányban vannak nyelveket beszélő, tehát nemcsak a magyart és a szerbet, hanem angolt vagy németet beszélő, Németországot, Svédországot, Nyugat-Európát jól ismerő, tájékozott, technikailag képzett, az európai kultúrára nyitott fiatalok, mint a Vajdaságban, és ezért is tragikus, hogy ezek az emberek tulajdonképpen a kivándorlás vagy pedig az otthon való vegetálás között kell hogy válasszanak. Amennyiben megindulna a demokratikus fejlődés a Vajdaságban és Szerbiában, azt hiszem, nagyon nagy feladat és kihívás hárulna az ottani magyarságra, és ezért is lenne kívánatos, hogy megmaradjanak, bármilyen nehéz ezt innen mondani természetesen, a jól fűtött Parlamentből.

És amikor azt mondom, hogy jól fűtött Parlament, akkor engedjék meg, hogy megmutassam... - én nemrég, legutóbb Zentán jártam, beszélgettem ottani magyar értelmiségiekkel, és be kell vallanom, hogy akkor leginkább a tél és a fűtés került szóba, és nem azok a magasztos vagy kevéssé magasztos kérdések, amelyekről mi itt egyébként pártpolitikusként beszélgetünk. A kezembe nyomták ezt a Pobedi Zimu - ha jól értem, szerbül nem értek, de azt hiszem, azt jelenti, hogy hogyan győzzük le a telet, vagy győzzük le a telet - című kiadványt (Felmutatja.). Egész télen át az volt a legnagyobb kihívás az ott élő magyarok és természetesen nem magyarok számára, hogy a telet hogyan vészeljék át, hogy viszonylag fűtött lakásban élhessenek, hogy ne fagyjanak meg a gyerekeik. Bizony, ez a helyzet, tisztelt képviselőtársaim, és ebben a felszólalásomban nem akarok pártpolitikai húrokat pengetni, egyszer majd meg kell vizsgálni, hogy a kormány eleget tett-e, minden segítséget megadott-e az ottani magyaroknak ezen a télen vagy nem, de hozzá kell tennem, valószínűleg alapvetően a nemzetközi viszonyokon múlott az, hogy mit lehetett tenni ezzel kapcsolatban.

A háború okairól nem akarok beszélni, de azért mindenki tudja, aki járt a Délvidéken, vagy akár Magyarországon beszélt délvidéki magyarokkal, hogy a háború vagy különösen a magyarlakta területek bombázásának az okait, finoman szólva, nemigen értették az ottani magyarok, és nem is hiszem, hogy nekünk valami felvilágosító kampányt kellene ebben az ügyben folytatni.

Szomorú, hogy a hídroncsok kiemelésével kapcsolatban mindmáig nem történt semmi. Egyszer már elmondtam ebben a Házban, ismét szeretném röviden megemlíteni, hogy az Európa Tanács tagjaként Lotz Károly szabad demokrata és Surján László fideszes képviselőtársammal együtt kezdeményeztük egy módosító indítványban, hogy az Európa Tanács szólítsa fel az Európai Uniót a hídroncsok kiemelésének a támogatására. Egyhangúlag ezt meg is szavazta az Európa Tanács parlamenti közgyűlése szeptemberben. Azóta, ha jól számolom, fél év telt el, és a hídroncsok kiemelésében szép ígéreteken kívül nem sok történt. Tudom, hogy ebben nagyon kevés a magyar kormány felelőssége, és nem akarom ezt most ellenük fordítani, bár ezt a kérdést talán még többször kellett volna szóba hozni mindannyiunknak, külföldi diplomatákkal beszélve, mint ahogy tettük.

Az is egy dilemma, tisztelt képviselőtársaim, hogy a vajdasági magyaroknak valóban használ-e az a fajta embargó, amely együttjár a gazdasági, a kulturális vagy a sportkapcsolatok befagyasztásával. Felteszem a kérdést, hogy a szerbiai demokratikus ellenzéknek sem használ ez az embargó, hiszen ha egy kosárlabdacsapat nem megy el Belgrádba, attól Milosevics rezsime nem rendül meg, de esetleg megrendül az ottani emberek hite abban a természetes európai összetartozásban, amely viszont nagyon fontos lenne, hogy ne rendüljön meg. De akik ott élnek vagy járnak, azok tudják, hogy a legnagyobb gond a gyerekcipő, a mindennapi hús, a benzin, a fűtőanyag. Most véget ér a tél, és az ember kincstári optimizmussal szeretné remélni, hogy legalább a következő télig változik a helyzet.

Azt mindenképpen látni kell, hogy az ottani magyarság kettős helyzetben van, hiszen egyrészt természetesen magyarságként fél, és megkülönböztetésnek van kitéve, másrészt, jugoszláv állampolgárként, a lerombolt hidak mellett járva, a benzinembargót tapasztalva, természetesen osztozik az ottani szerb nép sorsával, és megérti annak a problémáit. Ha optimista vagyok, akkor őszintén remélem, hogy ez a sorsközösség az ottani magyarok és a szerbek között, a majdani demokratikus állapotok között, a fejlődés egyik kiinduló pontja lehet.

A magamfajta - és ezt ne vegye senki bírálatnak, nem akarok beleszólni olyan dologba, ami nem rám tartozik - ember persze azt is nehezen érti meg, hogy 350 ezer magyarnak miért van szüksége hat politikai pártra, de remélem, hogy ezt a demokratikus fejlődés fogja megoldani. Azt is tudom, és nyilván nem én vagyok az első, hiszen vannak vajdasági magyar sajtótermékek, amelyekben ez a kérdés elhangzik, hogy vannak ottani fiatal magyarok, akik a hat párt helyett egy hetedikbe, Nenad Csanak vajdasági szociáldemokrata ligájába helyezik a legnagyobb bizalmat, különösen azért, mert talán ez az egyetlen szervezet, amely a leghatározottabban kiáll a Vajdaság teljes autonómiája mellett.

Ezzel kapcsolatban azt szeretném mondani, hogy a különböző autonómiai koncepciókat nem tisztem megítélni, bármelyik valósuljon meg, örülnék neki; félő, hogy ennek jelenleg igen kevés az esélye. Azt gondolom azonban, és tudom, hogy nem vagyok egyedül, a Délvidéken is sokan így gondolkodnak erről, hogy legalábbis, legkézenfekvőbb módon a vajdasági tartomány autonómiáját mindenképpen helyre kellene állítani, és ez egy olyan kérdés, amelynek van realitása, negyven éven át működött, és éppen Milosevics verte szét. Ilyen értelemben tehát, ha a vajdasági autonómia helyreállítása mellett foglalunk állást, akkor a milosevicsi ámokfutást is szeretnénk visszagörgetni, persze nem valódi visszagörgetésről van szó, hiszen Milosevics előtt, hajlandóak sokan erről megfeledkezni, egypártrendszer volt Jugoszláviában, és egy új, autonóm Vajdaságban természetesen többpárti demokráciának kellene létezni.

Ami a kulturális személyi autonómiát jelenti, erről is keveset beszélünk, tisztelt képviselőtársaim. Amitől az ottani magyarok félnek, az a közigazgatási rendszer olyatén megválasztása, amelyben még inkább kisebbségbe kerülne a különböző, ottani szóhasználattal élve, községekben, járásokban - mi mondanánk talán így - a magyarság, és éppen azért azt gondolom, hogy mindenfajta ilyen szépen hangzó, kicsit papírízű autonómiakoncepció előtt azt kellene megvizsgálni, hogy nemcsak magyarok számára, hanem a helyi lakosság számára milyen közigazgatási reform fogadható el, illetve mi az, amit meg kell védeni abból a kevésből, ami még mindig volt.

És azt is tudom, hogy sokan érthetetlennek tartják azt, habár ebben Magyarországnak kevés felelőssége van, hogy miért éppen Budapestről hirdetik meg időről időre a jugoszláv királyság helyreállítását. Több más határon túli kisebbséggel szemben a jugoszláviai magyar kisebbség kifejezetten rosszul élte meg a háború előtti királypárti időket, és bár egypárti diktatúra volt a titói rendszer, kisebbségi jogok tekintetében sokkal-sokkal többet adott az ottani magyarságnak, mint a királyi Jugoszlávia, ezért nem hiszem, hogy Budapestről érdemes lenne a jugoszláv királyság ötletével kereskedni.

(18.50)

Azt hiszem, hogy a vajdasági, délvidéki magyarságnak az lesz a megoldás, ha a demokratikus Szerbián belül egy nagyon nagy autonómiával rendelkező demokratikus Vajdaságban élhet, és ott hasznosíthatja mindazokat a tapasztalatait, amelyeket az elmúlt években, évtizedekben szerzett.

Köszönöm figyelmüket. (Taps az MSZP padsoraiban.)