Felszólalás adatai

A felszólalás szövege:

DR. HILLER ISTVÁN (MSZP): Köszönöm szépen, elnök úr. Képviselő Asszonyok! Képviselő Urak! Tisztelt Államtitkár Úr! Néhány óra múlva az Országgyűlésben vitanapot tartunk, több órán keresztül fogunk beszélni, vitatkozni a közoktatásunk állapotáról. Ezek a vitanapok az elmúlt évek tapasztalatai szerint kétfélék szoktak lenni. Az első fajta az, amikor kulturáltan, rögzített időkeretben gyepáljuk egymást; sok minden nem szokott kijönni, és a közvéleménynek is megvan erről a véleménye. A másik az, amikor a téma mellett elbeszélve unalomba fúl a megbeszélés. Ez sem öregbítette a Magyar Országgyűlés tekintélyét.

Mi, a szocialista frakció úgy készülünk, hogy nem ezt a rossz hagyományt kívánjuk folytatni. A magyar közoktatás állapotáról a közoktatásban érintett szakszervezetek javaslatára, a mi kezdeményezésünkre fog vita folyni. Azt reméljük és azt akarjuk, hogy valóban a lényegről, gyermekeinkről, diákjainkról essék szó. Merthogy mégiscsak meg kellene állapodnunk abban közösen, függetlenül attól, hogy mely frakcióban ülünk, hogy az oktatás nem azért van, hogy az ember munkahelyet teremtsen, még csak azért sem építünk iskolákat, hogy a szülők nyaranta kimeszelhessék a falakat, hanem azért csinál az ember iskolát, hogy a legkisebbeknek, a következő nemzedéknek a legmagasabb szinten átadja a tudását, tapasztalatát, és a szó nemes értelmében nevelje őket.

Azt kell mondjam, hogy ma a magyar közoktatás ezeket a célokat nem teljesíti. És hogy teljesítse, érdemes beszélni, vitatkozni, tapasztalatokat felhozni, egyszersmind utat mutatni. Az útmutatáshoz persze ‑ ami e tekintetben, úgy látom, különböző véleményekkel bír a frakcióinkban ‑ mégiscsak szót kell ejteni arról, hogy ez mit jelent. Mi útmutatáson azt értjük, hogy a törvényhozás azt a feladatot lássa el, ami egyébként kötelessége: keretet és terepet teremtsen, de nem kell, hogy az Országgyűlés a törvényeivel, a kormány meg főként nem a különböző jogszabályaival egy osztályterem minden percét meghatározza. Mi jobban szeretnénk bízni a pedagógusban, és azt gondoljuk, hogy az az autonómia, az a szabadság, ami neki meg kell hogy adassék, szakmájának éppen a leglényege. Mi abban hiszünk, hogy egy osztályteremben a tanár, a tanárnő a legjobb, aki azt a húsz-egynéhány gyermeket ismeri, és nincs olyan paragrafus, nincs olyan jogszabály, amely ezt a viszonyt megbonthatná. Akkor jó egy törvény, ha ezt a viszonyt elősegíti. Akkor jó egy közoktatásról szóló törvény, ha a diákról szól. Akkor jó, ha abból indul ki, hogy a diáknak, a gyermeknek mindenek felett álló érdeke az, ami minden mást, szakmai akaratot, politikai nézetet ennek alárendel.

Ezért kellene szót érteni. A szótértés persze nem feltétlenül parlamenti frakciók között a leglényegesebb. Azért tartozunk különböző pártokhoz, mert különböző a világról alkotott véleményünk. Ebben nincs semmi különös. De mégiscsak kellene, ami úgy köt össze minket, hogy valóban szívesen ejtse ki az ember a szót, mert az eredetit jelenti, hogy történetesen nemzeti. Én azt állítom önöknek, hogy a magyar közoktatás ügye sokkal inkább kell hogy viselje a nemzeti jelzőt magán, mint egy dohánybolt. Ezért azt javaslom, hogy ebben a vitában így próbáljunk beszélni egymással; mi erre törekszünk. Ha törvényi szinten nem törlik el a szakmai párbeszéd fórumait, ha a Közoktatás-politikai Tanácsnak elnevezett, évtizedes múlttal rendelkező fórumot nem veszik ki a törvényből, akkor amikor gond van, amikor probléma van, akkor nem állnának szemben most olyan helyzettel, hogy nem tudnak létrehozni egy valóban működő kerekasztalt.

A szakma úgy gondolja, hogy nem az a kerekasztal a tárgyalási fórum, amit létrehoztak. Mi azt szeretnénk, ha minden érdekelt értené egymást, és ez a vitanap ezt a célt szolgálná. Köszönöm szépen. (Taps az MSZP soraiban.)