Felszólalás adatai

TÓTH IMRE (FKGP): Tisztelt Elnök Asszony! Képviselőtársaim! Tisztelt Ház! Az Országgyűlés 2001. február 14-ei ülésnapján kezdte meg a belügyminiszter úr által előkészített és a kormány által az Országgyűléshez benyújtott, a köztisztviselők jogállásáról szóló törvényjavaslat általános vitáját.

Mindannyian tudjuk, hogy a rendszerváltást követően sajátos magyar megoldás alakult ki a közszolgálatban dolgozók jogállásának a szabályozásában, amikor az eddigi egységes szabályozást a differenciált szabályozás váltotta fel. Igazán a szabályozás, úgy gondolom, nemcsak számomra, hanem mások számára is kiemelt jelentőségűnek minősíthető új és módosított elemekkel rendelkezik, és én ezekkel kívánok foglalkozni; tételesen: a vagyonnyilatkozat kérdése, a főtisztviselői kar, a teljesítményértékelés, a munkaidő meghatározása és az etikai norma, az érdekegyeztetés új formái és talán a szakvizsga témaköre.

Magam több polgármesterrel, jegyzővel, közigazgatási hivatalvezetővel konzultáltam és természetesen a legfontosabb szereplővel: a köztisztviselők egy jelentős körével, akikre vonatkoztak az eddigi szabályozások, s ez is rájuk kíván vonatkozni.

Tételesen a vagyonnyilatkozat-tételi kötelezettségre vonatkozó javaslat részletekbe menő elemzése előtt a belügyminiszter úr expozéjában két fontos mondat hangzott el. Nevezetesen: "Az 1990-es évek elején a köztisztviselői törvény megalkotása először reményt, majd újabb nemkívánatos elvándorlást okozott. Néhány területen, mint például a bírók, ügyészek körében, ugyan jelentős javulás volt tapasztalható, mind társadalmi, mind anyagi megbecsülésük növekedett, azonban a közigazgatás többi területén dolgozók ebből nem részesülhettek. Erre még negatív hatást gyakorolt a felgyorsuló gazdasági élet." - és így tovább. Nézzük a belügyminiszter úr másik mondatát: "Fontosnak tekintjük a jövedelmek átláthatóságát a korrupció megelőzése érdekében, ezért a törvényjavaslat a köztisztviselői kar jelentős részére és a velük egy háztartásban élő hozzátartozóira vonatkozóan bevezeti a vagyonnyilatkozat-tételi kötelezettséget. Ha ezt megtagadják, akkor az a köztisztviselő foglalkoztatási jogviszonyának megszűnését fogja eredményezni."

Mit jelent a két mondat egymás mellett? A szabályozás pillanatában létezik egyrészt a közigazgatáson belül elkülönült szabályozás alá eső, a többihez képest rosszul finanszírozott, a fent említett elszívó hatásnak és sok más egyéb tényező negatív hatásának kitett köztisztviselői állomány, amelynek jelentős részét ilyen állapotban kívánja a jogalkotó vagyonnyilatkozat tételére kötelezni. Ez első megközelítésben generálja a közhangulatot abba az irányba, hogy a köztisztviselők körében súlyos korrupciós esetek fordultak és fordulnak elő. Persze, tudjuk, és magam is tudom, hogy ez nem felel meg a valóságnak. Ténykérdés, hogy a korrupció jelen van a társadalomban, de nem a köztisztviselőkre lehatároltan létezik. Számolnunk kell azzal, hogy az ilyen kiterjesztett körben kötelezővé tenni igazán csak rendkívül adminisztratív tehernövekedést eredményezhet, valószínűsíthetően csekély eredménnyel, hiszen már a több százezer adat folyamatos ellenőrzése is kétséges a vagyonnyilatkozattal összefüggésben.

Továbbá szeretném arra felhívni a figyelmet, hogy ismételten össze kellene vetni a törvényjavaslat idevonatkozó részét az Alkotmánybíróság 21/1993. (IV. 2.) számú AB-határozatában foglaltakkal annak érdekében, hogy a szabályozás és az ebben foglaltak összhangja maradéktalanul biztosított és biztosítható legyen.

(10.00)

Amennyiben a tisztelt Ház e szabályok bevezetése mellett dönt, megfontolandó lenne a kötelezettséget csak abban a személyi körben előírni, amelynél reálisan feltételezhető a kimutatható értékű korrupciós gazdagodás esetleges lehetősége. Nézzünk ebből az alanyi körből néhányat: például az első számú vezető, a gazdasági vezető, a hatósági döntésre jogosított, illetve a közbeszerezési eljárásban döntési joggal rendelkező köztisztviselő. Célszerűségi szempontból megfontolandónak tartom a vagyonnyilatkozat tételére kötelezhetők körének teljes felülvizsgálatát olyan irányban, hogy az vagy csak a köztisztviselőkre vonatkozzon, vagy - az európai normákon is túlmenően - a Ptk.-ban meghatározott rokoni körre is kiterjedjen. Véleményem azonban az, hogy mindez felesleges súrlódást és feszültséget okoz a hozzátartozók körében, és bonyolult, nehezen érthető és megélhető emberi helyzeteket eredményezhet.

Megfontolandó a vagyonnyilatkozat-tételi kötelezettség jelenlegi szabályozásának a véglegesítése abból a szempontból is, hogy az összeg feletti rendelkezési jog és a bevallások évek szerinti időpontja tükrözi-e valójában a tervezett szabályok helyességét. Szeretném továbbá felhívni a tisztelt képviselőtársaim figyelmét arra is, hogy az adó- és a pénzügyi hivatal rendelkezésére áll mindaz a törvényi, személyi és tárgyi eszköz, amely a korrupció legkisebb gyanújának a felmerülésekor a szükséges ellenőrzések megtételére jogosult, illetve kötelezett. Tehát most is élhetünk ezen eszközrendszer igen nagy részével.

A törvényjavaslat új eleme a köztisztviselők körén belül a kiemelt főtisztviselői kar tagjaira vonatkozó speciális rendelkezések megalkotása. Létrehozásának fő indoka deklaráltan a közszolgálati rendszeren belül az államigazgatás hatékonyságának a javítása, az egyközpontú kormányzati akaratérvényesítés elősegítése. Ez természetesen érthető. Célja továbbá egy kis létszámú, ütőképes szakmai elit megteremtése, amely a napi feladatmegoldó tevékenységén keresztül eredményesen segíti az összkormányzati munkát.

A kar tagjait kormányzati főtisztviselővé a miniszterelnök nevezi ki. Az én problémafelvetésem ehhez a ponthoz kötődik. Nagyon röviden, és csak elméleti oldalról közelítve, a kérdés a következő: az alkotmány értelmében a végrehajtó hatalmat a kormány gyakorolja, amelynek tagjai a miniszterelnök és a miniszterek. A miniszterek teljes felelősséget viselnek ágazatuk irányításáért. Szervezetileg ebbe a rendszerbe hogyan illeszthető be a főtisztviselői kar? Mennyire érinti a miniszter döntési szabadságát és viselt felelősségét? Milyen jogállással, milyen mélységig és terjedelemben lesz jogosult egy főtisztviselő az ágazatért felelős miniszterrel szemben vagy mellette fellépni, vagy vele egyet nem érteni? Mindezeken túl kérdés az is: hogy lehet a köztisztviselői rendszerben addig jelen nem lévő, azt nem ismerő külső pályázótól mindazon követelményeknek történő megfelelést elvárni, amit a törvényjavaslat feltételként fogalmaz meg? Mindezek természetesen csak kérdések, amelyeken megítélésem szerint egy kissé érdemes lenne elgondolkozni a végső döntés meghozatalát megelőzően.

Néhány mondattal szeretnék kitérni a köztisztviselői teljesítmények értékelésére, minősítésére és valós mérhetőségére. A törvényjavaslatba általános szabályként került beépítésre a köztisztviselő munkateljesítményének írásban, előre meghatározott teljesítménykövetelmények alapján, a munkáltatói jogkör gyakorlója által évente történő értékelése, amely a helyi önkormányzat esetében a jegyző, a főjegyző feladataként jelenik meg. Az esetleges hibás vagy valótlan ténymegállapítás esetén jogvita kezdeményezhető.

A gyakorlatból nyilvánvalóan tudott, hogy a közigazgatásban a munka mérése annak sajátosságaiból következően nagyon nehéz, illetve bizonyos beosztásokban szinte lehetetlen. Nem vagy nehezen határozhatóak meg azok a szempontok, amelyek alapján valósak lennének vagy valósan mérhetők lennének a köztisztviselői teljesítmények. A személyre szóló teljesítménykövetelmények évenként és minden köztisztviselőre kiterjedő meghatározása jellemzően sablonhoz vezet, és ezért szükségtelen. Léteznek persze olyan munkakörök, amelyekben az alapkövetelményeken túl az ellátandó feladat jellege miatt speciális követelmények nem vagy csak erőltetetten határozhatók meg, például anyakönyvvezető, népesség-nyilvántartó, pénztáros, könyvelő, hagyatéki ügyintéző s a többi. A munka mérése, értékelése a minősítések keretében eddig is megtörtént, a napi munkavégzéshez kapcsolódó értékelés pedig az illetmény megállapításánál, a jutalom, a céljutalom odaítélésénél szolgált és szolgálhat alapként.

A világos, egyértelmű, konkrét követelményrendszer hiánya formálissá teszi vagy teheti a munkáltatói jogkör gyakorlója részéről az értékelést, felesleges adminisztrációs kötelezettséget eredményez, és a vezetőt érdemi munkától vonhatja el. A kifogás nem a többletmunkával szemben fogalmazható meg, hanem annak feltételezhető feleslegessége okán. Aggályosnak tűnik a jegyző helyzete abból a szempontból, hogy az ő esetében a teljesítménykövetelmény meghatározása és értékelése a törvényjavaslat szerint a képviselő-testület hatáskörét képezné. Tekintettel arra, hogy a jegyző számtalan esetben kénytelen ütközni a testülettel, kétséges, hogy a testület objektív módon állapítja meg vele szemben a követelményeket és értékeli teljesítményét. Ezt az ellentmondást valószínűsíthetően a közszolgálati jogvita kezdeményezésének a lehetősége nem tudja feloldani, ezért célszerűbb lenne annak megállapítását és értékelését a polgármester munkáltatói jogkörébe utalni.

A munkaidő egységes szabályozását tartalmazó rendelkezéssel kapcsolatban szükségesnek tartom megemlíteni, hogy az önkormányzati törvény értelmében a polgármesteri hivatal ügyfélfogadási rendjének a meghatározása a képviselő-testület hatáskörébe tartozik jelenleg. Amennyiben a munkaidő kezdete és vége törvényben nyer meghatározást, a kérdés az, hogy az ügyfélfogadási idő csak ezen belül határozható meg. Úgy ítélem meg, hogy e szabály nincs tekintettel az egyes településeken már eddig kialakult és bevált gyakorlatra, a város és vidék eltérő életvitelére. Kérdezem tehát, hogy milyen érdeket sértene, ha maradna az eddigi megengedő helyi szabályozás? Célszerű lenne a jelenlegi szabályozás helyett azt meghatározni, hogy például a heti 40 órás munkaidőn belül mennyi az a minimum, amelyet ügyfélfogadási időként kell betartani a hivataloknál. Gondoljunk az eltérő településméretekre, az életmódkülönbségre, az eljáró dolgozók körére, a településre való visszatérés dimenzióira, és ennek tükrében érthetővé válik az imént fölvázolt gondolat.

A köztisztviselői díjazás több szempontból is vizsgálható. Általánosságban a legritkább irritáló tényhelyzet az, hogy a külön szabályozás alá tartozó, de közszolgálatokat ellátók között miért fordulhat elő, hogy az önkormányzatnál jogi előadóként jogi szakvizsgával rendelkező dolgozó köztisztviselő 183 600 forint illetménnyel megy nyugdíjba, míg ugyanolyan végzettséggel rendelkező kezdő bíró kötelező illetménye ezt meghaladja. Vizsgálható a rendszer az időszerűség szempontjából is, nevezetesen onnan, hogy bár korszakos jelentőségű volt, mégis késett a '92. évi szabályozás szerinti új bérrendszer bevezetése, és most miért találja a jogalkotó a tervezett feltételek és kötelezettségek hatálybalépésétől elszakíthatóan, több éven át tartóan bevezethetőnek az új szabályozást. A '95. évi bérrendszer bevezetésekor a köztisztviselői illetményalap 15 ezer forint volt, a minimálbér ugyanakkor 16 500 forint volt; míg jelenleg az illetményalap 30 600 forint, a minimálbér pedig 40 ezer forint.

A köztisztviselői bérrendszer tehát folyamatosan veszített vásárlóértékéből, nem követte a kereseti arányokat, az új szorzószámok megállapítása ugyan kedvező, de nem lehet megtévesztő. Mindenképpen figyelemmel kell lenni arra, hogy az infláció következtében lemaradás történt, továbbá az új szorzószámok bevezetése késleltetetten történik, márpedig erre az időtartamra is figyelembe kell vennünk az inflációs tényezőt.

A jubileumi jutalommal összefüggésben: mindenképp elgondolkodtató, hogy a 35. évet kizárjuk-e az értékelhetőség szempontjai közül. Aki ilyen munkaterületen ennyi időt végigdolgozott, megfontolandó, hogy ne kerülhessen-e be egy értékelhetőségbe, tehát részeltetünk kellene jubileumi jutalomban. Talán a részletes szabályozásnál erre vissza lehet térni.

A törvényjavaslat új fejezetként megjeleníti, az etikai eljárás szabályainak elhagyását tartanám indokoltnak. A jog szabályait nézeteim szerint a jogszabályokban, az erkölcs szabályait pedig azon kívül kell rendeznünk.

Csak sorrendiségét tekintve utolsóként kívánom megemlíteni a közigazgatási szakvizsga kérdéskörét.

(10.10)

A közigazgatási szakvizsga kötelezővé tétele és a szakvizsgapótlék megszüntetése a törvényjavaslat nagyon vitatható pontja és a vonzó életpálya elvét sértő rendelkezés. Szakvizsgapótlék fenntartása szakvizsga kötelezővé tétele esetén is feltétlenül indokolt. Miért ne kellene ösztönözni annak mielőbbi letételét, és miért ne kellene elismerni annak korábbi megszerzését?

A pótlék a hatályos szabályok szerint megszerzett jog, amelynek csorbítása nemcsak jogelméleti, hanem etikai szempontból is elítélendő. A pótlék értéke devalválódik a fizetési szerkezet változása következtében, és aligha okozhat indokolatlan feszültséget az egyébként minden érdekelt számára megszerezhető többlet.

Nézetem szerint és a Független Kisgazdapárt frakciója megközelítésében is mindenképp elismerhető az előterjesztő törekvése: átfogóan kívánt szabályozni. Nemcsak nem vitatom, de szükségesnek is tartom a tárgyalás alatt álló törvényjavaslatot, amely egy összefogott jogalkotói akarat jogszabályba foglalása. Az általam elmondottak alapvetően jobbító irányba kívánnak mutatni. Biztos vagyok benne, hogy mindannyian segíteni fogjuk a módosító indítványokkal a lehető legjobb törvény megszületését. Ezért kérem az előterjesztés elfogadását, a magam részéről pedig támogatom.

Köszönöm megtisztelő figyelmüket. (Taps a kormánypártok és a MIÉP padsoraiban.)