Felszólalás adatai

Kérdezem a kormány képviselőjét, kíván-e válaszolni. (Csizmadia Norbert: Nem, köszönöm.) Nem kíván, majd később. Köszönöm.

Az általános vitát lezárom. Mivel az előterjesztéshez módosító javaslat érkezett, a részletes vitára bocsátásra és a részletes vitára a következő ülésünkön kerül sor.

Tisztelt Országgyűlés! Soron következik a kommunista diktatúra által kitelepítettek, valamint az őket befogadók emlékének megörökítéséről szóló országgyűlési határozati javaslat általános vitája a lezárásig. Az előterjesztést H/5540. sorszámon megismerhették. A miniszterelnöki benyújtó levél szerint a határozati javaslat előadói: Réthelyi Miklós nemzeti erőforrás miniszter, valamint Navracsics Tibor közigazgatási és igazságügyi miniszter úr.

Tisztelt Országgyűlés! Köszöntöm a napirendi pont megtárgyalásához érkezett tisztelt vendégeket.

Most az előterjesztői expozé következik. Megadom a szót Réthelyi Miklós nemzeti erőforrás miniszter úrnak, a napirendi pont előadójának, 25 perces időkeretben. Öné a szó, miniszter úr.

DR. RÉTHELYI MIKLÓS nemzeti erőforrás miniszter, a napirendi pont előadója: Köszönöm szépen. Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Képviselő Hölgyek és Urak! Tisztelt Vendégeink! Engedjék meg, hogy expozémat egy Márai Sándor-idézettel kezdjem: a kommunisták minden pillanatban hajlandóak feláldozni a kommunistákat, ha ezen az áron megmenthetnek egy nagy csalást és hazugságot, a kommunizmust.

(Dr. Tiba István elfoglalja jegyzői helyét.)

Minden nemzet történelmében vannak olyan súlyos és tragikus események, amelyek kihatnak az egész népességre, és amelyek emlékét az emberek évszázadokon keresztül megőrzik. Hazánk évezredes múltjában több ilyen esemény volt, és ezek közül az egyik az 1945-ös szovjet megszállás, amelynek 40 esztendeje alatt felszabadulásról beszélt az államhatalom. Szabadságról beszéltek annak ellenére, hogy hazánk lakossága - a szülők és nagyszülők élményei alapján - tisztában volt azokkal a borzalmakkal, amelyek ezt a korszakot jellemezték.

A kommunista diktatúra, a Rákosi-korszak a magyar történelem legsötétebb, rettenettel teli szakaszai közé tartozik. Akad köztünk olyan, aki átélte ezeket az éveket, de sokan szüleiktől, nagyszüleiktől hallottak erről. Sokunknak van személyes története, családi élménye ezzel kapcsolatban, de sokan talán nem is hallottak ezekről az eseményekről, hiszen a kényszermunkatáborokról szóló iratok is szinte napjainkig, 1994-95-ig titkosak maradtak.

Éppen ezért tartom fontosnak, hogy a korszak eseményeinek feltárásával és megismertetésével a XX. század történelmi traumáinak feldolgozását a magyar társadalom lezárja azáltal, hogy megemlékezik azokról. Tartozunk azzal elődeinknek, hogy a történteket nyilvánosságra hozzuk és megbeszéljük. A fiatalabbak kötelessége fejet hajtani az előttük levő korosztály szenvedései előtt, másfelől azoknak, akik szinte semmit sem tudnak erről az időszakról, szükséges azt megismerni, hogy tanuljanak belőle.

Hiába készült számos feltáró jellegű munka, dokumentum- és játékfilm a kommunista időszak bűneiről, a mai napig nem beszéltük ki elég alaposan, nem jártuk körbe a témát. Az elhallgatott bűnök súlya ezért ránk nehezedik. Ugyanakkor azt gondolom, hogy semmiképpen sem lehet a gyűlölet, a harag, az indulat keltése a cél, hanem csakis az igazság feltárása és megismertetése.

(13.50)

A második világháborút követően Európa nyugati részén a megbékélés jegyében mindenki az újjáépítésen munkálkodott, míg a keleti blokkban szovjet minta alapján a könyörtelen diktatúra lett a mértékadó. A kommunizmus a nácizmussal szemben nem vállalta fel nyíltan a terrort, de ettől még az állandó, bújtatott elnyomás és a rejtett vagy nyilvánvaló megfélemlítés vált a rezsim alapjává.

A városi és falusi középosztály likvidálása volt a cél. Magyarországon sok ezer családot deportáltak. 1950 és 1953 között több hullámban történt a családok kitelepítése, a legnagyobb szervezettség és titoktartás közepette. Sokszor előzetes értesítés nélkül, éjjel törtek az emberekre az Államvédelmi Hatóság 6-8 fős osztagai, és korra, nemre, egészségi állapotra való tekintet nélkül mindenkinek mennie kellett a gyűjtőhelyre. Onnan azután lezárt vagonokban szállították az embereket kényszermunkatáborokba, a Hortobágyra körülbelül tízezer embert, illetve az ország északkeleti részébe, kisebb-nagyobb falvakba. Budapestről 14 ezer embert telepítettek ki. Ezek a családok minden vagyonukat elveszítették pár óra alatt. A Hortobágyon létesített 500-600 és esetenként 1000 fős táborokban az emberek elzártan éltek, látogatót nem fogadhattak, levél vagy csomag is csak kivételes kedvezménynek számított. Gyakori volt azonban a bántalmazás, a testi fenyítés, és kényszermunkára fogták a mozgásképeseket, az időseket és kiskorúakat egyaránt. A szerencsésebbeket vidéki családok otthonaiba zsúfolták be kényszerlakhelyül. A kommunista propaganda a szegénységért a kitelepítetteket okolta, míg a kiürült lakásokba pártfunkcionáriusokat költöztettek. Az internáltak listájára valójában bárki felkerülhetett, akit osztályellenségnek minősítettek, de elég volt egy szebb lakás vagy pusztán egy személyes ellenség is.

Úgy vélem, ezekről beszélni kell, emlékezni, emlékeztetni rá, hogy a történelem ne ismétlődjék meg, ne fordulhasson elő hasonló még egyszer. Historia est magistra vitae, a történelem az élet tanítómestere - avagy Móricz Zsigmond szavaival élve a história nem arra való, hogy az ember csak éppen megismerje, mi volt s hogyan, hanem arra való, hogy ami már egyszer megtörtént, tanulságul legyen a későbbi időkben mindenkinek.

2000-ben az Országgyűlés az 58/2000. számú határozata javasolta a kommunista diktatúrák áldozatainak emléknapja megtartását. Az Európai Unió Tanácsa 2011. június 8-án fogadta el a 11268/11. számú következtetést az európai totalitárius rendszerek által elkövetett bűncselekményekre való emlékezésről. Az önök előtt fekvő javaslat pedig a diktatúra elnyomó rendszerének nyilvánosság előtti bemutatásával, a közvélemény figyelmének felhívásával kíván emléket állítani a jogfosztottan deportáltaknak. Amellett, hogy megemlékezünk a kitelepítetteket ért meghurcoltatásokról, szükséges megemlékezni azokról és méltatni azokat is, akiket büntetésből köteleztek arra, hogy a kisemmizetteket befogadják. Ezek az ugyancsak végsőkig kifosztott, megalázott családok nem feledhető együttérzésről és humanizmusról tettek tanúbizonyságot, amikor valódi menedéket nyújtottak az otthonukból kitaszítottak számára.

A kommunizmus emberek tízezreinek életét tette tönkre azzal, hogy kiszakította őket életükből, elszakította őket családjuktól, megfosztotta őket minden tulajdonuktól, megélhetésüktől, és erőszakkal elhurcolva kényszermunkára kötelezte őket. Majd a kitelepítés feloldása után földönfutóként, megbélyegzett és megtűrt ellenségként a mindenhonnan kitaszítottság állapotából kellett életüket újrakezdeni. Az áldozatok iránt érzett tisztelet azt kívánja, hogy megemlékezzünk e történelmi tragédiáról, a totális diktatúra embertelenségéről, a kitelepített és meghurcolt honfitársaink tragikus sorsáról, és egyúttal gondozzuk azok emlékét is, akiknek a zsarnoki rendszer kegyetlensége ellenére volt elég bátorságuk megőrizni emberségüket, és akik a legínségesebb időben sem feledkeztek meg az alapvető erkölcsi értékekről.

Akkor leszünk képesek egymás iránt megfelelő megértéssel és toleranciával viseltetni, ha az ilyen és hasonló kegyetlen műveleteket, embertelen ideológiákat néven nevezzük. Ma különösen fontosnak tartom, hogy legyen, amiben egyetértünk, amiben közös gondolkodásra törekszünk. Tekintsük úgy, hogy ez a határozati javaslat összefogó kapocs a jelenben, mely támogatja azokat a kezdeményezéseket, amelyek segítenek a múlt értelmezésében, valamint a kortársak és a jövő generáció felelős gondolkodásra késztetésében. Ezért kérem, hogy igen szavazatukkal támogassák az országgyűlési határozati javaslat elfogadását.

Köszönöm szépen. (Taps a kormánypárti padsorokban és a Jobbik soraiból.)

ELNÖK: Köszönöm szépen, miniszter úr. Tisztelt Országgyűlés! Most a bizottsági álláspontok ismertetésre kerül sor, a napirendi ajánlás szerint 5-5 perces időkeretben. Elsőként megadom a szót Varga László képviselő úrnak, az emberi jogi, kisebbségi, civil- és vallásügyi bizottság előadójának. Öné a szó, képviselő úr.

VARGA LÁSZLÓ, az emberi jogi, kisebbségi, civil- és vallásügyi bizottság előadója: Köszönöm a szót, elnök úr, és köszönöm az előterjesztést, miniszter úr. A bizottságunk, az emberi jogi, kisebbségi és vallásügyi bizottság különösképpen is feladatának tartotta és foglalkozott azokkal az emberekkel, akik nemcsak a jelenben, hanem a múltban, történelmünk belátható idejében, az elmúlt évtizedekben szenvedtek jogtalanságot.

A kommunista diktatúra áldozatairól meg kell emlékeznünk. Sok áldozata volt a kommunista diktatúrának a társadalom különböző rétegeiből. Ezek közül a társadalom, a polgárság középrétege volt az, akik áldozatul estek a kitelepítésnek, Hortobágynak és a többi embertelen körülmények közt történő elhelyezésnek, lakásuk, vagyonuk elvesztésének. A bizottság teljes egyhangúsággal támogatta az előterjesztést, legalábbis azok, akik jelen voltak a bizottság ülésén.

Köszönöm szépen. (Taps a kormánypárti padsorokból és a Jobbik soraiból.)

ELNÖK: Köszönöm szépen, képviselő úr. Megadom a szót Ékes Ilona képviselő asszonynak, a nemzeti összetartozás bizottsága előadójának. Öné a szó.

ÉKES ILONA, a nemzeti összetartozás bizottságának előadója: Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Képviselőtársaim! A Magyar Országgyűlés nemzeti összetartozás bizottsága 2012. február 13-án kijelölt bizottságként tárgyalta meg a kommunista diktatúra által kitelepítettek, valamint az őket befogadók emlékének megörökítéséről szóló határozati javaslatot. Az ülésen az előterjesztő részéről dr. Rétvári Bence, a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium parlamenti államtitkára vett részt.

A kommunista diktatúra által kitelepítettekről, illetve az őket befogadók emlékének megőrzéséről a rendszerváltás idején az Országgyűlés semmilyen formában nem állított emléket. A téma 1996-ban vált kutathatóvá, és az első jogszabály, amely velük kapcsolatos, csak 2000-ben kormányrendeleti szinten keletkezett.

A kitelepítéseket nem lehet pontos dátumhoz kötni, azt viszont tudjuk, hogy 1950 és '53 között mintegy 25 ezer embert szakítottak el lakhelyétől, rokonaitól, szülőföldjétől, ahová soha nem térhettek vissza, és kárpótlásban sem részesülhettek. A kitelepítések sok esetben együtt jártak a kényszermunkával, a vagyonelkobzással, illetve az értelmiségiek tudományos fokozatát is elvették.

(14.00)

A határozati javaslat nemcsak a kitelepítettekre kíván emlékezni, hanem mindazon jóérzésű magyar emberre, akik befogadták és segítették honfitársaikat. A bizottsági ülésen mind ellenzéki, mind kormánypárti képviselők jelezték, hogy alapvetően támogatják az országgyűlési határozati javaslatot, azonban a szöveg pontosítása érdekében módosító javaslatokkal fognak élni.

A bizottság az államtitkári kiegészítést meghallgatva, illetve a kérdéseket, hozzászólásokat követően a határozati javaslatot egyhangúlag általános vitára alkalmasnak találta, így azt általános vitára ajánlja.

Köszönöm a figyelmet. (Taps a kormányzó pártok padsoraiból.)

ELNÖK: Köszönöm szépen, képviselő asszony. Tisztelt Országgyűlés! Most a vezérszónoki felszólalásokra kerül sor, 20-20 perces időkeretben. Ezek közben kétperces felszólalásokra nincsen lehetőség.

Megadom a szót elsőként Gulyás Gergely képviselő úrnak, a Fidesz képviselőcsoportja vezérszónokának. Öné a szó, képviselő úr.

GULYÁS GERGELY, a Fidesz képviselőcsoportja részéről: Köszönöm a szót. Igen tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! Tisztelt Miniszter Úr! A XX. században városok és falvak több száz éves elnevezései nyertek új értelmet. Hortobágy és Recsk neve többet jelent földrajzi helyeknél.

A múlt század magyar történelme átformálta jelentésüket, örök jelképei az elnyomásnak, a diktatúrának, az emberi jogok eltiprásának. De akkor, amikor a magyarországi kitelepítésekről beszélünk, nem csupán a kényszermunkatáborokba zártakra gondolunk. 1950-53 között, a kommunista diktatúra Rákosi-korszakának legtragikusabb éveiben az amúgy is meggyötört, származásuk miatt osztályidegennek és a rendszer ellenségének minősített, kuláknak bélyegzett parasztságnak nem csupán az állandó üldöztetést, a padlássöpréseket, a feketevágások fenyegetettségét és a tulajdontól való megfosztást kellett átélnie, hanem azt is, hogy önkéntes beleegyezés nélkül váltak szállásadóivá azon politikai okokból kitelepített ezreknek, akiket Budapestről Szolnok, Békés, Heves, Hajdú-Bihar, Szabolcs-Szatmár, Pest és Borsod-Abaúj-Zemplén megye 137 településére üldöztek. E példátlan és cinikus kegyetlenség, a diktatúra jogfosztottjainak és üldözöttjeinek társbérletbe kényszerítése több mint 10 ezer embert érintett, mégis keveset hallhatunk róla, és fennáll a veszélye annak, hogy akik ma tanulják e kort, sem rendelkeznek majd kellő ismeretekkel szenvedéstörténetükről.

Egy országgyűlési határozat ezért önmagában nem elegendő. A határozatban is rögzített cél, a nemzeti emlékezet megőrzése csak akkor érhető el, ha e figyelemfelhívás eléri a célját, és az érintett települések emlékművekkel és rendszeres megemlékezésekkel teszik maradandóvá a kitelepítettek és az őket befogadók kölcsönös áldozatvállalását.

Most, amikor országgyűlési határozatban hajtunk fejet az emberiesség kiemelkedő megnyilvánulásai előtt az embertelenség időszakában, akkor emlékeznünk kell arra is, hogy a XX. században kevés nemzet szenvedett annyit a különböző politikai diktatúrák elnyomása miatt, mint amennyi szenvedés és jogfosztottság nekünk, magyaroknak jutott osztályrészül.

A rendszerváltozás legnagyobb vívmánya a társadalmi csalódottság és az elvesztett illúziók ellenére is az, hogy Magyarországon több mint két évtizede szabadság és jogállam van, és azokat, akik a mai vitában is felszólalhatnak, egy demokratikus választáson megnyilvánult népakarat képviselőinek tekinthetjük. Eötvös Józseftől tudhatjuk, hogy a demokráciát nem deklarálni, hanem organizálni kell. Ebből az is következik, hogy egy jól működő demokrácia érdekében a mindennapokban is van tennivaló. A demokratikus politikai kultúrát, a nemzeti érdekek pártvitákon felül álló közös érvényesítését semmilyen jogszabályi előírás nem fogja megteremteni. Ezek hiánya a demokrácia minőségét rontja.

Az ezzel kapcsolatos kritikákat, jöjjenek azok akár ellenzéki, akár kormányoldalról, érdemes mindenkinek megfontolnia. Aki azonban a fentiek hiányát a demokrácia hiányával téveszti össze, diktatúráról vagy az emberi jogok eltiprásáról beszél a mai Magyarországon, az nem csupán valótlant állít, nem csupán Magyarországot sérti meg és hazájának árt, de azok emlékét is sérti, akik valóban megtapasztalták egy diktatúra működését, az emberi jogok semmibe vételét.

Ma Magyarországon azért emlékezhet, és kell hogy emlékezzen mindenki az általuk hozott áldozatokra, mert éles politikai vitáink ellenére joggal hisszük és reméljük, hogy örökre magunk mögött hagytuk az önkényuralom időszakát. Tényszerűen megállapíthatjuk, hogy Magyarországon, 2006 őszének néhány napjától eltekintve, immár 22 éve jogállam uralkodik, és a nép dönt arról, hogy ki gyakorolja a kormányzati hatalmat, és ki jelenítheti meg az ellenzéket, ahogyan 1990 óta az előbb említett - nem kis szépséghibával - alkotmányos alapjogok védelme az egyetemes emberi jogi normáknak megfelelően, széles körben biztosított.

A kommunizmus szörnyű hagyatéka az az internacionalizmus, amely a nemzetet egyesítő megemlékezéseket is megnehezíti, és sokszor tévesen, csupán mint az ország egy részének emlékezéseként tünteti fel. Pedig az elnyomás alatti szenvedésről és hősiességről való megemlékezés minden szabadságszerető embernek fontos kell hogy legyen, politikai hovatartozástól függetlenül.

Ezért üdvözlendő, és tekintsük szelíd, de biztató jelnek, hogy e határozati javaslatot a bizottsági viták során valamennyi párt egységesen a támogatásáról biztosította. Ne felejtsük el, hogy a kommunista diktatúra által kitelepítetteket befogadók áldozatvállalása a politikai jelszóként sokat koptatott "szolidaritás" eredeti értelmének legszebb megnyilvánulása volt. A diktatúra által meggyötört parasztság a további sanyargatások szándékával hozzájuk beköltöztetettekben nem ellenséget látott, hanem sorstársra talált. Példájuk azt igazolja, hogy még a legaljasabb hatalom által kitalált emberidegen kegyetlenségek is visszájukra fordulhatnak, és a szükség megértést, jóindulatot, emberséget, sőt nagyvonalúságot szülhet.

A Fidesz-Magyar Polgári Szövetség frakciója a határozati javaslat elfogadásával fejet hajt az emberiesség e kiemelkedő megnyilvánulásai előtt, és őszintén reméljük, hogy e határozat - részben a parlamenti képviselői megbízatással rendelkező polgármestereken keresztül is - elősegíti azt, hogy a lehető legtöbben állítsanak emléket az elüldözötteknek és befogadóiknak, és őrizzék meg emlékezetükben a legnehezebb időkben tanúsított hősiességet, amely a nemzeti együvé tartozás csodálatosan szép példája.

Köszönöm a figyelmet. (Taps a kormányzó pártok, szórványos taps a Jobbik padsoraiból.)

ELNÖK: Köszönöm, Gulyás Gergely képviselő úr. Megadom a szót Varga László MSZP-s képviselő úrnak, az MSZP képviselőcsoportja vezérszónokának.

DR. VARGA LÁSZLÓ, az MSZP képviselőcsoportja részéről: Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Államtitkár Úr! Tisztelt Képviselőtársaim! Hadd mondjam el, hogy nagyon mértéktartó, nagyon tisztességes és korrekt beszédet mondott Réthelyi miniszter úr.

Én azt hiszem, hogy ebben a szellemben ezt a vitát vagy az előterjesztés tárgyalását nagyon korrektül lehet lefolytatni, hiszen egy olyan előterjesztést, egy olyan ötpontos határozati javaslatot látunk, amelyet a bizottságok valóban egyhangúlag támogattak, hiszen ezzel az öt ponttal nehéz is lenne egy demokratának nem egyetértenie.

Miről is van szó? Az előterjesztés azt mondja, hogy szükséges megemlékezni a kommunista önkény áldozatairól, az ötvenes évek elején jogtalanul elhurcoltakról; szükséges megemlékezni azoknak a hősiességéről, akik befogadták a jogtalanul elhurcoltakat; szükséges emlékműveket állítani nekik, és nyilván a megemlékezés minden formáját az államnak, a központi igazgatási szerveknek fontosnak tartaniuk.

Én azt hiszem, hogy Réthelyi miniszter úr szavai nagyon fontosak voltak, amikor azt mondta, hogy a XX. században nagyon sok diktatúra nagyon sok tragédiát okozott a magyar nemzetnek, Magyarországnak, és nagyon fontos ezekre emlékeznünk. Azért fontos rájuk emlékeznünk, hogy egyszer és mindenkorra lezárhassuk ezeket a fájdalmas kérdéseket a magyar nemzet életében, és tanulságul szolgáljon mindannyiunk számára, hiszen aki tud tanulni a történelemből, az nem ítéltetik arra, hogy újra átélje azt.

Mindezek mellett, hogy ezt a fajta egyhangú támogatást megkapta az előterjesztés a bizottsági üléseken, egyetlen kérdést mégis fel kell vetnem, pont annak a szellemében, amit Réthelyi miniszter úr elmondott. Magyarországot, a magyar nemzetet sokféle diktatúra sújtotta a XX. században, egy viharos és nagyon tragikus történelmi időszaka ez a magyarságnak. És a második világháború idején is nagyon-nagyon sok tragédiát szenvedett el ez az ország.

(14.10)

Pont abban a szellemben, hogy ezek között a tragédiák között, az áldozatok között, a sértettek között, a kitelepítettek között ne lehessen különbséget tenni, néhány képviselőtársam egy módosító indítvánnyal kísérletet tett arra, hogy már ebben az előterjesztésben a XX. századról, az összes áldozatról, az összes sértettről, az összes kitelepítettről lehessen egyfajta deklarációja az Országgyűlésnek, hogy fontosnak tartja emlékezni ezekre a súlyos történelmi helyzetekre, az áldozatokra, a sértettekre. Ez a módosító indítvány nem szól másról, mint arról, amit Réthelyi miniszter úr is említett, a XX. századi önkény áldozatainak állítana ilyen módon emléket, és úgy módosítaná, pontosítaná ezt a szöveget, ami lehetővé tenné az erre való emlékezést.

Hogy ne húzzam az időt, csak egyetlenegy ponton hivatkoznám meg az önök véleményét ebben, aztán meglátjuk, hogy e kereteken belül, ezen az előterjesztésen belül lehetőség van-e ennek elfogadására. 2009. június 29-én Répássy Róbert államtitkár úr akkor még képviselőként a büntető törvénykönyv módosításának a vitájában az Országgyűlés előtt a következőt mondta, szerintem mértékadó az is, amit ő elmondott:

"Mi eddig mindvégig azon az állásponton voltunk, és fenntartjuk ezt az álláspontunkat, hogy a különféle önkényuralmi rendszerek, így a nemzetiszocialista és a kommunista rendszerek által elkövetett bűnök tekintetében nem lehet kettős mércével mérni. Ezt azzal indokoljuk, hogy mind a magyar joggyakorlat, mind a magyar jogalkotás, tehát az elmúlt húsz év jogalkotása ezeket a diktatúrákat, ezeket az önkényuralmi rendszereket egylényegűnek tekintette, és ezek tekintetében nem tett különbséget, tehát minden, az elmúlt húsz évben alkotott jogszabályunkban mind a nyilas diktatúra áldozatai, mind pedig a kommunista diktatúra áldozatai ugyanabban a jogi elbírálásban és jogi státusban vannak a törvényeink szerint."

Összességében véve arra tennénk javaslatot ezzel a módosító indítvánnyal, hogy minden XX. századi diktatúra magyarországi sértettjét, a magyar nép tragédiáját egyaránt ez a határozati javaslat tudja deklarálni. Még egyszer hangsúlyoznám, amit Réthelyi miniszter úr elmondott, az nagyon korrekt és tisztességes beszéd volt, és a határozati javaslat öt pontjával ilyen módon nem lehet vitatkozni, azonban azt hozzátenném, ha egy szélesebb körű emléket tudna ezzel a határozati javaslattal állítani az Országgyűlés, akkor jobban tenné a dolgát, és megfelelő emléket állítana a XX. század diktatúráinak, sértettjeinek és áldozatainak. Szerintem ez egy fontos kérdés lenne. Nagyon remélem, hogy ebben a vitában tudnak ezzel azonosulni. Nem fontos persze pont ennek a szövegnek megfelelően módosítani az indítványt, hiszen napok vagy hetek vannak még arra, hogy egy korrekt szöveget találjunk ebben. Azt hiszem, jót tennénk vele, ha így cselekednénk.

Köszönöm, hogy meghallgattak.

ELNÖK: Köszönöm, képviselő úr. Megadom a szót Varga László képviselő úrnak, a Kereszténydemokrata Néppárt képviselőcsoportja vezérszónokának.

VARGA LÁSZLÓ, a KDNP képviselőcsoportja részéről: Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Ház! Képviselőtársak! Megadatott nekem az, hogy ezt a kort, amire most emlékezünk, 10-12-14 éves gyermekként, serdülőként élhettem át, így tehát nagyon sok személyes emlékem is fűz ehhez. Ezért is örülök annak, hogy eljutottunk oda, hogy néven nevezzük most már a kommunista diktatúra által kitelepítettek, valamint az őket befogadók emlékének megörökítéséről szóló határozatban azt, hogy mire emlékezünk. Mert eddig csak azt hallottam és hallottuk nagyon sokszor, amit az én névdruszám elmondott a maga pártjának állásfoglalásaként, amikor össze akarja keverni a pirosat a zölddel, a sárgát a lilával, amit pedig összekeverni nem lehet. Nagyon sokszor megemlékeztünk már a nácizmus áldozatairól, megemlékeztünk, és emlékművek állnak méltán, mert minden diktatúra elítélendő. De most nem erről van szó! Tiltakozom az ellen, hogy ezt a határozatot bármi módon is gyöngítsük és összekeverjük mással.

Ez a határozat arról szól, amit a kommunista diktatúra végzett el, mégpedig egy meghatározott időben. Nem is általában a kommunista diktatúráról, mert arról van egy emléknap, hanem azokról emlékezünk meg, akik 1948. augusztus 20. után, amikor Rákosi Mátyás Kecskeméten elmondta azt a beszédét, aminek következménye lett a kuláküldözés, majd a kuláküldözés után következménye lett a kitelepítések. Ezzel nagyon módszeresen történt a magyar társadalom általam előbb már említett középrétegének, nyugodtan mondhatom, gerincének a megtörése, gerincének az eltávolítása a városokból Hortobágyra, a kulákságnál pedig a falvak tönkretétele.

Nekem van egy egyéni képviselői javaslatom: a kulákságról külön is emlékezzünk meg, mert az is egy külön téma, és külön téma a kitelepítések témája is. Ha összekeverjük a dolgokat, akkor megint egy szürke, semmitmondó lötty lesz belőle, de nem lesz belőle emlékezés. Ugyanis itt ideológiáról volt szó, bosszúról volt szó, rablásról volt szó, mert ezeknek a vagyonát, a lakását rabolták el, és annak a rétegnek a módszeres irtásáról, amely Magyarországot meghatározta.

Úgy érzem, hogy a Kereszténydemokrata Néppárt képviselőjeként külön is meg kell említeni, hogy a kitelepítések elrendelésénél nagyon lényeges volt az az ideológiai meggondolás is, hogy ez a réteg volt az egyházak meghatározó csoportja is a városokban, és amikor az úgynevezett klerikális reakció elleni harcot hirdeti meg Rákosi, akkor hirdeti meg mind a kulákság, mind pedig a gazdag polgárság elleni harcot; tehát együtt mind a három ellen.

Pártunk, frakciónk minden tekintetben támogatja ezt a határozatot. Nem általánosságban, hanem néven nevezve a kommunista diktatúra által kitelepítettek, valamint az őket befogadók emlékének megörökítéséről van szó és legyen szó. Ezt így tudjuk támogatni. Nagyon lényeges benne a befogadókról való megemlékezés is.

Kérem a képviselőtársakat, hogy támogassák ezt a javaslatot, és legyen ez a határozat a mi képviselői munkánk négy évének egy maradandó emléke is, hogy megörökítjük a róluk való megemlékezést.

Köszönöm, hogy meghallgattak. (Taps a kormánypártok soraiban.)

ELNÖK: Köszönöm szépen, képviselő úr. Varga László képviselő úrnak jelzem, hogy kétperces hozzászólásra csak a vezérszónoki felszólalások után lesz lehetőség.

Megadom a szót Murányi Leventének, a Jobbik képviselőcsoportja vezérszónokának. Öné a szó, képviselő úr.

(14.20)

MURÁNYI LEVENTE, a Jobbik képviselőcsoportja részéről: Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Ház! Tisztelt Képviselőtársaim! Ahhoz, hogy a magyar nemzet 1945 utáni több évtizedes kálváriáját megértsük, elengedhetetlen a korszak Magyarországot érintő külpolitikájának részletesebb megismerése.

Az angolszász hatalmak már a jaltai szerződésben odadobták hazánkat a szovjet bolsevista terrorállamnak, miközben a magyar politikai vezetést a központi hatalmak szövetségi rendszeréből való kiugrásra biztatták, szándékosan félrevezetve őket. Magyarországon a baloldal külső szervező irányításával valósult meg. Létrejötte óta alapvetése a magyargyűlölet, a nemzetellenesség, az idegen érdekek képviselete hazánkkal szemben, azonban mindezekkel együtt sem lett volna képes nemzetünk ellen ennyi gaztett elkövetésére külső segítség nélkül.

A Vörös Hadsereg 1944 augusztusában érkezett a magyar határhoz. A magyar lakosság meglehetős félelemmel, reményvesztetten gondolt a jövőjére, közülük még sokan emlékeztek az 1919-es kommunista söpredék rémtetteire, ráadásul a Dont megjárt katonák beszámolói a paradicsomnak nevezett Szovjetunióban töltött időkről, az ott látottakról tovább fokozták rossz érzéseiket. És valóban, a Vörös Hadsereg magyar földre lépését követően a megvalósult rettenetet, a túlzónak tartott nyilas propagandát is meghaladták, martalócaik vérben és könnyben gázolva, női sikolyoktól kísérten taposták le hazánkat, miközben az ellenséget teljes mértékben kiszolgáló hazai bolsevikok a megfélemlített lakosságtól elvárták, hogy felszabadítóként fogadják és üdvözöljék őket. A moszkvai politikai vezetés elérkezettnek látta az időt, hogy a magyar királyi igazságszolgáltatás elől a Szovjetunióban bujkáló kommunistákat, köztük Gerőt, Révait és Farkast Budapestre küldjék.

1944. december 2-án megalakul a Magyar Nemzeti Függetlenségi Front, amelynek alkotóelemeit a Polgári Demokrata Párt, a Magyar Kommunista Párt, a Független Kisgazdapárt, a Szociáldemokrata Párt és a független szakszervezetek adják. A Magyar Nemzeti Függetlenségi Front egyik első intézkedése a Moszkvából diktált kommunista akcióprogram elfogadása, amely azután a később megalakuló ideiglenes kormány programja lett. 1944. december 22-én Dálnoki Miklós Béla vezetésével létrehozzák a koalíciós kormányt. 1945. január 20-án megkötik a fegyverszüneti egyezményt, amelyet a párizsi békeszerződés csak 1947. február 20-án követ és ír felül.

A közép- és kelet-európai térség, köztük hazánk lakóinak háború utáni sorsáról meghatározó elképzelést a szovjet külügyi népbiztos-helyettes, bizonyos Majszkij 1944-ben készült írása ismerteti a legvilágosabban. Valójában a Jaltában megszerzett területek szovjetizálásának megvalósítási tervét ismerhetjük meg benne, függetlenül attól, hogy valójában ellenségesnek vagy szövetségesnek tartott országról ír.

Ezt írja Majszkij: a Szovjetunió abban érdekelt, hogy a háború után a korábban ellenséges országok társadalmi berendezkedése a széles demokrácia elvein nyugodjék, a népfront eszméjének szellemében. Ezeknek az országoknak belügyeibe való beavatkozástól sem kell visszariadni, mert a szovjet elképzelések szerinti államberendezkedés a béke tartósságának feltétele. Majd így folytatja, most már Magyarországra vonatkozóan: A Szovjetunió nem érdekelt abban, hogy a háború után egy erős Magyarország jöjjön létre. A környező államokkal felmerülő területi kérdéseket Magyarország ellenére kell megoldani.

Elszomorító, hogy érzelmi alapon határoztak a határok kérdéseiben, megismételve az 1920-as rablóbékét, nem törődve a magyar milliók sorsával. Durva és szomorú, de tény, a győztes hatalmak nem éreztek affinitást a legnagyobb középé-európai probléma korrekt és tisztességes megoldására. Majszkijjal tovább a sztálini úton! Magyarországot nemzetközileg el kell szigetelni, és jelentős jóvátétel fizetésére kell kötelezni, s ezenközben a győztes Szövetséges Ellenőrző Bizottság, a SZEB elnöki posztját is a Szovjetuniónak adják az antant többi tagjai, elnökévé Vorosilovot nevezik ki, aki ezen felül még a Vörös Hadsereg marsallja. Ezzel a Vörös Hadsereg magyarországi jelenléte még dominánsabbá válik, ennek központi hátterét még az 1944 októberében lezajlott Sztálin-Churchill-tárgyalás eredményezte. Ezen a tárgyaláson a térség országainak, köztük a hazánknak is sokkal kedvezőbb churchilli politika végleg elbukik a roosevelti és sztálini akarattal szemben. Nincs már a győztes hatalmak közös akarata a térségben jelen, Sztálin az egyszemélyi gazda. Ezek után érthető, hogy a még létező budapesti koalíció véleményének figyelmen kívül hagyásával a Magyar Kommunista Párt szervezi meg az országos rendőrséget. Eisenberger Benjámint, művésznevén Péter Gábort bízzák meg Rákosiék a politikai rendőrség vezetésével, aki az első intézkedései között a lehető legrövidebb időn belül üzembe helyezi a volt nyilas hűségházat az Andrássy út 60. szám alatt, és megszervezi az államvédelmi osztályt, az ÁVÓ-t.

Az ÁVÓ-t Kádár János belügyminiszterré történt kinevezése után azonnal átszervezi Államvédelmi Hatósággá, azaz ÁVH-vá. Az ÁVH alapító rendeletének értelmében a szervezet feladata a dolgozó nép ellenségeinek felderítése, a népi demokrácia állami, gazdasági és társadalmi rendjének biztosítása. Az ÁVH egész szervezetében, függőségi rendszerében karhatalmi egységeivel és titkosügynöki hálózatával ennek a feladatnak kíván megfelelni. Vezetője, Péter Gábor csak és kizárólag Rákosi Mátyást ismeri el egyetlen felettesének, ezért tényként fogadhatjuk el, hogy az ÁVH Rákosi Mátyás ellenőrzése alatt működött. Az ÁVH-val egy időben hívják létre a katonapolitikai osztályt, a Magyar Kommunista Párt hadsereget ellenőrző szervét.

Az ideiglenes nemzeti kormány még 1944. december 22-én tett nyilatkozatában vállalja, hogy bíróság elé állítja a háborús és népellenes bűnösöket. Szovjet részről ennek a vállalásnak a minél előbbi teljesítését szorgalmazzák. Puskin politikai megbízott, illetve Vorosilov szövetséges ellenőrző bizottsági elnök Rákosinál és Szakasitsnál rosszallásukat fejezik ki a fasiszta háborús bűnösök késedelmes bíróság elé állítása miatt. A népbíróságok felállításával nem lehet tovább várni. A két helytartónak egyébként sem volt ellenszenves a szovjet követelések teljesítése. 1945 januárjától 1950. április végéig városi és megyei, politikailag elkötelezett laikus bíróságokat hoztak létre népbíróságként. Mivel a kommunisták a cinizmus területén sem voltak gátlásosak, a "nép ügyvédje" nevet adták a népbíróságok tárgyalásain működő, betegesen primitív szellemiségű ügyészeiknek.

(14.30)

Ezek az ügyészek szorosan együttműködtek a Vörös Hadsereggel együtt érkező NKVD-ügynökökkel. A függőségi helyzetre jellemzően az Andrássy út 60-ba beköltöző Péter Gábor bosszúkommandója azonnal átengedte az első emeleti helyiségeket a szovjet NKVD titkosszolgálati ügynökeinek.

1950. június 22-én indították be a kitelepítő apparátust. Először a jugoszláv határ mellől hurcolták el a megbízhatatlannak számító embereket a hortobágyi pusztára. A nagyobb lélekszámot megmozgató akciójukat 1951 novemberében és decemberében, majd '52 tavaszán és nyarán hajtották végre. 1953 januárjában Kunmadarasra szállítottak egy nagy létszámú deportált csoportot. Akkor még senki nem sejtette, hogy ez volt az utolsó csoport a Hortobágy körüli táborokban. A hortobágyi zárt táborok egyetlen más büntetőtelephez sem voltak hasonlíthatók. A hortobágyi megoldás végül is nem volt más, mint a kommunista osztályharc büntetőkategóriájának speciális egyvelege, amelyhez nem találunk hasonlót egész Európában.

A kitelepítések budapesti kezdete a vidékhez képest majdnem egy évvel később indult, amelyet aztán 1951 májusa és júliusa között tartottak meg. 13 670 kitelepítettről szólnak az okmányok, akiket Szolnok, Békés, Heves, Hajdú-Bihar, Szabolcs-Szatmár, Pest és Borsod-Abaúj-Zemplén megyék településein szórtak szét. Nem kímélnek senkit, a kórházban fekvő betegeket is begyűjtik, és a kijelölt tartózkodási helyükre szállítják. A Budapest területéről kitelepítetteket a két legyet egy csapásra elvnek megfelelően kulákportákon helyezik el. Tulajdonképpen a kulákok elleni hadjáratot ezzel a módszerrel kezdik.

Természetesen a diktatúra bosszúja nem éri be ennyivel. Gerő Ernő 1952-ben a belügyminiszterhez írt levelében a bíróságok segítségét kéri a kulákok gazdasági és politikai megsemmisítéséhez. Ettől fogva a bíróságok igen súlyos pénzbírságokról határoznak a 25 holdnál nagyobb birtokkal bíró tisztességes, szorgalmas, szakmailag jól felkészült, kuláknak minősített földművelőkkel szemben. Létrehozzák a kuláklistákat, felhasználásukkal tervszerűen folytatják tönkretételüket. Először megfosztják őket a termeléshez szükséges technikai bázisuktól, második lépésként elveszik földjeiket, harmadik ütemben eltávolítják őket a mezőgazdasági szektorból.

A kitelepítésekkel kapcsolatos adatok meglehetősen bizonytalanok. Ennek egyik oka a végrehajtó politikai elit ügyes konspirálása, a múlt be nem vallása, a dokumentumok eltüntetése és titkosítása, de a legfőbb ok a felelősségre vonás elmaradása, amelyben napjainkra sincs komoly szándék.

1953. március 5-én meghalt Sztálin, a kitelepítések azonban folytatódnak. A változások irányvonalát csak a június 13-16. között a szovjet és magyar pártvezetés tagjaiból álló delegáció Moszkvában tartott tárgyalásain alakítják ki. Ennek eredményeként 1953. július 26-án jelenik meg a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsának 1034/1953. számú határozata, amely megszünteti az internálás intézményét, valamint a kitiltás lehetőségét, azaz a kitelepítést.

A Hortobágyon, a Nagykunságban és a Hajdúságban létrehozott táborok parancsnokai elbocsátó szép üzenete így hangzik: "Ami önökkel történt, félreértés volt, tévedés, de ha nem hallgatnak róla, ismét visszakerülhetnek ide vagy a Szovjetunióba." Az amnesztiában részesültek jó része úgy érzi, a nyílt terrort a mindennapi fenyegetettség váltja fel.

A múltat végképp eltörölni nem lehet, de elfelejteni sem. Sajnos, nemzedékek nőttek fel úgy, hogy nem tudtak, nem tudnak a kitelepítésről semmit, mert történelmünk a mai napig hazug és elhallgató. A Magyar Bálintok és Hiller Istvánok tevékenysége nem múlt el nyomtalanul. (Közbeszólás a Jobbik soraiból: Így van!) A több mint 61 éve történt kitelepítések világosan megmutatták a világnak a kommunizmus minden barbarizmusát, embertelenségét és tisztességtelenségét.

Némi vigasz a tisztességes, nem baloldali emberek számára, hogy az osztályellenségnek titulált egyének sokaságát igen, de csoportját nem sikerült megsemmisíteni. A deklasszált elemek elleni háború lényegében a teljes magyar középosztály felszámolását tűzte ki célul, és a mai posztkommunista jogutódok valószínűleg örömmel vennék, ha ismét ilyen táborokat nyithatnának, ahova az igazságot elődeikről és róluk kimondókat beterelhetnék.

A kitelepítettek szabadulásuk után nem térhettek haza lakóhelyükre. Lakásukat, ingóságaikat soha nem kapták vissza, földönfutók lettek, és rendőrségi megfigyelés alatt álltak. Gyermekeik számára az egyetemi felvételnél ab ovo működött a szocialista numerus clausus.

A kommunista diktatúra mérhetetlen szenvedéseket okozott az uralma alatt élő embereknek, azonban az üldözöttek iránti szimpátiát és az egymás megsegítésére való hajlandóságot sok honfitársunkban kiváltotta. A kitelepítettek és a szállásadásra kényszerítettek között az emberiesség szép példái gyakran jöttek létre. Sajnos, ahogy a szenvedésekről, úgy ezekről is keveset tudunk. Azt gondolom, a kitelepítések, hasonlóan sok más kommunista és náci tevékenységhez, emberellenességükben azonosak.

Tisztelt Képviselőtársaim! Higgyék el, az áldozatoknak teljesen mindegy, hogy nemzetközi vagy nemzeti szocializmus küldi őket a szenvedésbe, a megsemmisülésbe. (Taps a Jobbik és a kormánypártok soraiban.) Ettől az egyszerű ténytől vezérelten a még élő áldozatok, valamint a történelmet jól kiismerő, korrekt embermilliók nagyon is jól értik, miért kellett egy náci felelősségre vonás, egy náci Nürnberg. Valóban jól gondolják, akik azt gondolják, hogy az emberi tisztességért, a nagybetűs emberi igazságért és a biztonság érzését jelentő megelőzés szándékáért kellett ez a felelősségre vonás. Éppen ezért az elmondott indokok tisztelete és elfogadása mellett végképp nem érthető és el nem fogadható, hogy ezek a szempontok nem működnek a kommunisták esetében, pedig mindannyian tudjuk, bizonyíthatóan tudjuk, hogy a bűneik a nácikénál nagyobbak, már csak az időfaktor és az elterjedés miatt is.

Azt gondolom, minden magyar embernek tudni kell, hogy az összes volt európai szocialista ország közül Magyarországon szedte legtöbb áldozatát a kommunista-szocialista diktatúra, ráadásul a jelenlegi határon túlra, idegen megszállás alá került területek magyarjainak a helyi nacionalizmussal spékelt kommunista diktatúrát is meg kellett szenvedni. Ma két olyan állam is tagja az Európai Uniónak, ahol a diktatúrák jellemzője, a kollektív bűnösség elvét hirdető dekrétum még érvényben van.

A szovjet gulágokat, táborokat megjártakra emlékezni kell, már csak a hatalmas számarányuk miatt is. Az 520 ezer hadifogoly mellett csaknem 60 ezer politikai fogoly is jelen volt ezekben a táborokban. Ezek óriási számok, a magyar lakosság lélekszámához képest mindenképpen. Egyes kimutatások szerint ezekből a szovjetunióbeli koncentrációs táborokból 300 ezren soha nem tértek vissza szeretett hazájukba.

(14.40)

A teljesség igényének teljesítése...(Az elnök csenget.) ...kutatómunkát... Igen.

Valamiért a nácik bűnei nagyobb bűnök, mint a kommunistáké, és a világ ehhez igazodik, olyannyira, hogy még maoisták és vörös terroristák is lehetnek vezető beosztásban Európában. Ezért is vállalom teljes szívvel az Európai Parlament egykori elnökének, Robert Schumannak a véleményét: az európai demokrácia vagy keresztény lesz, vagy nem lesz. (Taps.)

ELNÖK: Köszönöm, Murányi Levente képviselő úr. Megadom a szót Mile Lajosnak, az LMP képviselőcsoportja vezérszónokának.

Öné a szó, képviselő úr.

MILE LAJOS, az LMP képviselőcsoportja részéről: Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! Az előttünk lévő országgyűlési határozati javaslat mögött érzékelhető törekvés helyes. Az előterjesztő szándéka tehát értékelendő és támogatandó, hiszen erkölcsileg tökéletesen megalapozott. Maga az előterjesztés és annak indoklása pontos, történetileg is korrekt. Nemzedékek nőttek fel úgy ebben az országban, hogy tilos volt megemlékezni a tragikus időszakról, tilos volt a kegyelet az áldozatok iránt, egyáltalán veszélyes és büntetendő volt a gyalázat felemlegetése, a legalapvetőbb emberi megnyilvánulások bármilyen formája. Az egész berendezkedés működési képletének, természetrajzának egyik lényeges eleme volt ez a szégyenteljes alku, ez a minősíthetetlen kényszer, miszerint, ha elfogadod a felejtést mint állami ajánlatot, avagy beletörődsz abba, hogy nem beszélhetsz, nos, akkor nem fogunk bántani, talán még valami kis boldogulást is elérhetsz.

Arcpirító adat, hogy a vonatkozó "szigorúan titkos" minősítésű levéltári anyagok a történészek elől egészen 1995-ig el voltak zárva. Hiszen felháborító és tragikus volt az, amiről nem lehetett beszélni. Bosszúhadjárat volt ez, egész társadalmi csoportokat sújtott a tisztogatások dühe, a diktatúra kegyetlensége. A proletárdiktatúra határozott célja a polgári és paraszti középosztály likvidálása, gyakorlatilag az egész társadalom megfélemlítése. Jó esetben egy rövid értesítés, hogy mekkora csomagot lehet összekészíteni, hiszen ekkor és ekkor az adott családnak a kijelölt kényszerlakhelyen meg kell jelennie, de az sem volt teljesen szokatlan, hogy csak a teherautó zúgását lehetett hallani az éjszakában, majd a csizmákat az ajtó előtt, és percek alatt családok ezrei voltak kénytelenek örökre maguk mögött hagyni lakásukat, javaikat, környezetüket, az egész életüket a pribékek, martalócok ordítozása közepette.

Mi már el sem tudjuk képzelni azt a lélektani helyzetet, a szorongásnak azt a romboló hatását, amely a megnevezhetetlen, a kimondhatatlan kimondására bírta az embereket, ugyanis a kitelepítésről szóló végzés megérkezésének napját a "frász napjának", míg a kitelepítés napját a "gyász napjának" nevezte el a korabeli etimológia. Bírósági ítéletre sem volt igazán szükség, olyan jogszabályokra hivatkoztak, mint az 1912. évi LXII. törvénycikkely, nem foglalkozva olyan aprósággal, hogy a jogszabály a háborús helyzet bizonyos elemeit volt hivatott szabályozni. "Kényszerlakhelyhez kötés" - hangzott a korabeli hivatalos formula. A megfogalmazásban tetten érhető a kommunista diktatúra képmutatása, hiszen akár viszonylag ártatlan fordulatnak is tekinthetnénk, de tudjuk, és az áldozatok és elkövetők akkor is tudták, hogy ez a szemforgató hivataloskodás mérhetetlen emberi szenvedést, tragédiák sorozatát jelenti.

Osztályidegen, reakciós, kispolgári csökevény, a proletárdiktatúrára veszélyes elem, és még sorolhatnám az ostoba megbélyegzéseket, amelyek az embertelenség hivatkozási alapjai voltak. Mert minden diktatúra neuraszténiás. Hisztérikusan rohanja le mindazokat, akiknek önálló egzisztenciájuk, önálló kulturális beágyazottságuk van, hagyományaik, kötődéseik vannak, magyarán veszélyes mindenki, akinek saját gondolatai lehetnek, aki autonóm egyéniségnek tekinthető. Veszélyes bizony, hiszen az ilyen hajlamos a független szellemi létezésre, sőt akár kritikus szemléletig is eljuthat, és az már tűrhetetlen, hiszen az egyetlen helyes út a feltétlen alávetettség, az alázat, a megfontolások nélküli teljes odaadás, a lelkesen vállalt függés. És mindez a dolgozó nép boldogulása érdekében. Nem először volt tapasztalható, hogy a legembertelenebb, legelmeháborodottabb diktatúrák magasztos eszmék nevében követik el ocsmányságaikat.

Félreértés ne essék! Itt nem lázadók tömegeiről, összeesküvők csoportjairól volt szó, hanem olyan emberekről, akik minden normális társadalomban megbecsült polgárok lettek volna, de akkortájt már a "polgár" megnevezés is főbenjáró bűnnek számított. Olyan emberekről beszélünk tehát, akikről a diktatúra idegbeteg észjárása feltételezte, hogy nem illenek bele a szocialista embertípus hagymázas ideájába. Ilyen az, amikor az állam saját országának polgárai ellen fordul, kötelezően követendő típusokat kreál, és tönkreteszi, aki eltér az uniformizált elvárásoktól. Teherautókra pakolja őket, nem kímélve asszonyokat, gyerekeket, és csizmaszárukat csapkodó erőszakos haramiák intézkednek a kijelölt kényszerlakhely elfoglalásáról.

Említsük meg egy lehetséges kategorizálását a jelenségeknek! Az első ilyen intézkedés a rendőri felügyelet alá helyezés, ami természetesen a felügyelet alá helyezettek megbélyegzését, bűnössé nyilvánítását jelentette és folyamatos zaklatást. A második a deportálás, ez nagyjából egész családok elhurcolásával járt, csecsemőtől az aggastyánig, marhavagonokban a hortobágyi zárt táborok valamelyikébe szállították őket. Ez főleg a déli határszélen élő lakosságot sújtotta. Azért soroljunk fel néhány helyszínt, amelyek a Hortobágyon és annak környékén találhatók: Arkus, Borsóstanya, Borzas, Elep, Kócspuszta, Kónyatanya, Kormópuszta, Lenintanya, Mihályhalma, Tedej. Tudtommal összesen 12 ilyen tábor működött. A harmadik intézkedés az internálás, ebben az esetben az úgynevezett veszélyes elemeket minden teketória nélkül a recski munkatáborba hurcolták, ahol embertelen körülmények között brutálisan nehéz fizikai munkát kellett végezniük. Bátran nevezhetjük ezt lágernek, kényszermunkatábornak.

Létezett még a munkaszolgálat, aminek kiötlése nem kis leleményről tanúskodik, bár volt honnan tapasztalatokat átvenni, ez főleg a kulákokat érintette. Besorozták őket a hadseregbe, ott mint osztályidegen, veszélyes elemeket fegyveres szolgálatra alkalmatlanná nyilvánították, és mint ilyeneket már vitték is őket a munkatáborokba. És tudunk még az úgynevezett rabmunkáltatásról, ebben az esetben a bebörtönzötteket kényszerítették munkára, ám ami még ördögibbé és megdöbbentővé teszi ezt az eljárást, hogy így járt a Szovjetunióból hazatért hadifoglyok jó része. Ezek csak a fő kategóriák - de hányan voltak olyanok, akik elmenekültek, odahagyva mindenüket, hogy valahol, valahogy meghúzzák magukat. Velük együtt csak a Budapestről 1951. május 21. és július 18. között elhurcoltak, elmenekültek számát 13 670-re tehetjük. És nemcsak Budapestről, nemcsak a déli és nyugati határvidékről kényszerítettek embereket táborokba, hanem olyan kisebb városokból is, mint például Várpalota, Siklós, Komló, Nagyatád, Hatvan, vagy éppen említhetnénk a kunmadarasi kitelepítést, amikor még 1953 januárjában is 150 embert szállítottak a Hortobágyra.

Ne feledjük, hogy mindezzel párhuzamosan zajlott a kuláklisták készítése, a gazdák üldözése. Én az áldozatok közé sorolom azokat a vidéki embereket is, akik éppen a kulákozás elől, a padláslesöprés elől, a bebörtönzés, a meghurcoltatás elől menekültek el otthonról. Gyakran annyira titokban, hogy még a családjuk is csak jó idő elteltével tudta meg, élnek-e. Nem szóltak még a feleségüknek sem, mert ha ő sem tudja, akkor nem tudják kiverni belőle, hová lett az ura. Elmenekültek, és ha sikerült, sokan közülük valamelyik szocialista nagyberuházásnál, építkezésnél álltak be segédmunkásnak, kubikosnak, bárminek, csak dolgozhassanak. Asszonyaik pedig, már akinek sikerült eljutni, takarították a párttitkárok irodáinak ablakait, szedték utánuk a csikkeket. A gyerekek szerteszéjjel, rokonoknál, ismerősöknél, ők pedig aggódtak és sóvárogtak, hogy vajon mikor tehetik be újra a lábukat a saját portájukra.

Nagyon helyesen teszi a határozati javaslat, hogy azokról is megemlékezik, akik emberségesen bántak a hozzájuk telepítettekkel. "Befogadóink kedvesek voltak." - mondja az egyik áldozat. "A hatóság eredetileg a hátsó szobát foglalta le számunkra, mégis a tisztaszobát adták át nekünk a háziak." Tudni kell, a háziak ezzel nem kis kockázatot vállaltak, hiszen a kommunista uralom bornírtsága arra is kiterjedt, hogy szemmel tartsa, ki nem tekinti kellő mértékben ellenségnek az osztályidegent, ki nem tartja be a "ne csak őrizd, gyűlöld is" parancsát.

(14.50)

Ezek a gazemberek jól érzékelték a veszélyt, hiszen minden szolidáris gesztus, minden emberséges megnyilvánulás egy-egy lázadás volt az általános embertelenség ellen, a gyalázat létjogosultságát kérdőjelezte meg minden átadott tisztaszoba, minden tányér leves, minden szelet kenyér vagy akár egy-egy megértő, részvétteli mosoly, titkos simogatás. Tisztelet, köszönet és hála nekik, a legapróbbakért is. Ezek az emberek példát mutattak arra, hogy a diktatúra legyőzhető, és nem csak fegyverekkel győzhető le.

Ennek az egész pokoli időszaknak a nyomai nemcsak az elhurcoltak későbbi életében, lelkük legkisebb rezdüléseiben maradtak meg kitörölhetetlenül, hanem az őket követő generációk viselkedésében, világhoz való viszonyában érzékelhetők maradtak talán mind a mai napig. Ez a határozat tehát nemcsak egy erkölcsi adósságot törleszt, nemcsak a nemzet önismeretének egyik fontos elemeként kezelendő, hanem a felejtést is szolgálnia kell. Kicsit talán segíthet, hogy ettől a korszaktól végképp megszabadulva a kimondás, a megértés és a méltó megemlékezés módján végre elfelejtjük a csengőfrász okozta riadalom reflexeit, a reflexeket az utódokban is. Az ilyen emlékezés segít elfelejteni a szorongást, ha hivatalos helyiségbe kell benyitni, ha a hatóság felkeres, ha országhatárhoz érünk; segít elfelejteni a bujkáló félelmet, ha az állammal, a hatalommal van dolgunk. Mert ezt az egész megnyomorított lelki és tudatállapotot végképp el kellene felejteni, és örökre lehetetlenné tenni, hogy bármikor kialakuljon. És egyáltalán nem ellentmondás, ha azt állítjuk: ehhez a gyógyító felejtéshez elengedhetetlen az emlékezés, a történések pontos ismerete, és a kegyelet az áldozatok iránt, és a hála mindazoknak, akik emberek tudtak maradni az embertelenségben. Hála a tisztaszobáért!

Köszönöm a figyelmüket. (Taps.)

ELNÖK: Köszönöm, képviselő úr. A vezérszónoki felszólalások végére értünk.

Tisztelt Országgyűlés! További írásban előre jelentkezett felszólalók, sorrendet mondok: Menczer Erzsébet, Gaudi-Nagy Tamás, Ferenczi Gábor, Novák Előd, ezt követően Farkas Gergely, V. Németh Zsolt.

De mindezek előtt kétperces hozzászólások következnek. Elsőként Varga László képviselő úr, MSZP.

DR. VARGA LÁSZLÓ (MSZP): Köszönöm szépen a szót, elnök úr. Tisztelt Államtitkár Úr! Tisztelt Képviselőtársaim! Én Réthelyi miniszter úr intelmeinek megfelelően az aktuálpolitikai megnyilatkozásokra e helyütt nem reagálnék, hiszen azt gondolom, a témához nem illő, azt azonban megerősíteném, mert úgy tűnik, volt, aki félreértette, hogy én az öt pont tartalmával, az emlékezéssel, az áldozatokra való emlékezéssel és nyilván az őket befogadókra, a kitelepítetteket befogadókra való emlékezéssel teljes mértékben egyetértek, és azt hiszem, hogy egy jó és fontos ügy ezt deklarálni a Országgyűlésnek egy ilyen határozati javaslatban.

Arra tettem kísérletet, hogy ismertessem a néhány képviselőtársam által beadott módosító indítvány tartalmát, amely a XX. század diktatúráira vonatkoztatná ezt az előterjesztést. Reméltem, hogy valamelyest meghallgatásra talál. Úgy érzékeltem már a vezérszónoki felszólalások után, hogy a többség nem e helyütt gondolja deklarálni az ilyen irányú véleményét, törekvéseit. Összesen annyit mondanék el tisztelt képviselőtársaimnak, hogy én nagyon remélem, hogy megadatik nekünk politikusokként majd az, hogy egyszer egy olyan erős deklarációt tud tenni a tisztelt Ház egyhangúlag, amely minden ilyen XX. századi diktatúra által elkövetett rémtetteket, az áldozatok emlékét és az őket segítők emlékét is méltóképpen be tudja majd mutatni. Én nagyon remélem, hogy ez még ebben a ciklusban bekövetkezhet.

Végül annyit mondanék, hogy reméltük ezt ebben az előterjesztésben, de úgy értékelem, ha meghallgatásra talál a szándékunk, akkor lesz még lehetősége a tisztelt Háznak hasonló előterjesztést elfogadni.

Köszönöm szépen. (Taps az MSZP soraiból.)

ELNÖK: Köszönöm szépen. Két percre Ferenczi Gábor képviselő urat illeti a szó.

FERENCZI GÁBOR (Jobbik): Köszönöm, elnök úr. Tisztelt Országgyűlés! Tisztelt nemzeti érzelmű Képviselőtársaim! Varga képviselő úrnak szeretnék néhány gondolatban reagálni. Való igaz, hogy nem szabad kettős mércét alkalmazni a különböző korszakok különböző diktatúráit tekintve, viszont tisztelem önöket bátorságukért, hogy az MSZMP jogutódjaként, az MSZP képviselőiként itt ülnek ezen a vitán, és megpróbálnak mégis eleget tenni az elvárásoknak, ugyanis önöket is tulajdonképpen kettős mérce szerint kellene kezelnünk itt a Magyar Országgyűlésben, ha arra gondolunk, hogy nem lehet egyszerre valaki magyar és egyszerre européer, nem lehet valaki egyszerre a nemzet iránt elkötelezett és világproletár, nem lehet valaki egyszerre ateista és a keresztény erkölcs szerint élő ember.

Én arra kérem önöket, ha kettős mércéről beszélnek, akkor tegyék hozzá azt is, hogy miközben a kommunista áldozatok mind a mai napig nincsenek kellőképpen kárpótolva, nincs helyreállítva a kommunista rezsim áldozatainak a becsülete, ezeknek az embereknek az emléke, addig önök kettős mércét alkalmaznak azokkal szemben, akik pedig a magyar érdekek mellett szállnak síkra. Jól emlékszünk rá, hogy Képíró Sándort 96 évesen citálták bíróságra. Az ő bűne egyedül az volt, hogy magyarként szolgálta a hazáját a második világháborúban, az önök balliberális oldala mégis koncepciós eljárást indított ellene.

Köszönöm szépen. (Taps a Jobbik, szórványos taps a kormánypártok padsoraiból.)

ELNÖK: Köszönöm. Két perc, Pörzse Sándor képviselő úr!

PÖRZSE SÁNDOR (Jobbik): Köszönöm a szót, elnök úr. Réthelyi miniszter úr azzal kezdte - szerintem egyébként nem teljesen idevalóan -, egy idézettel indított, és azt mondta, hogy a kommunisták képesek kommunistákat dobni áldozatul, hogy megmentsék magát a kommunizmust. Megmondom őszintén, nem egészen értettem, de aztán lehet hogy mégiscsak aktuálpolitikai jelleget szánt a dolognak, ugyanis szívesebben láttam volna itt tőlem jobbra azokat az idősebb szocialista képviselőket (Közbeszólások a Fidesz soraiból: Így van!), akik igen tevékenyen részt vettek abban a dologban, amiről most beszélünk. Lendvai Ildikóra gondolok, Kovács Lászlóra gondolok, vagy gondolok a fiatalabb korosztályhoz tartozó Gyurcsány Ferencre, aki a családi asztalnál bizony erről a rémkorszakról bennfentes információkhoz is juthatott.

Erre mi történt? Idedobták a szocialista frakció talán két legfiatalabb képviselőjét, hogy állják a csapásokat, és megmondom őszintén, Murányi Levente szónoklatának egy bizonyos részénél ők kimentek, pedig az a helyzet, uraim, én elhiszem önökről készséggel, hogy önök ennek a tizedét, valami hasonlót se tennének meg, csak az a helyzet, hogy bizony a csapásokat állni kell, mert önök most olyanokkal ülnek egy padban, akik olyanokkal ültek egy padban, amiről mi most beszélünk, akik ezeket a rémtetteket elkövették. Úgyhogy csak annyit szeretnék mondani - egyébként minden tiszteletem az önöké -, hogy sajnos ezt most itt el kell viselniük, nem kell kimenni.

Köszönöm szépen. (Taps a Jobbik és a kormánypártok soraiból.)

ELNÖK: Köszönöm szépen. Két perc, Turi-Kovács Béla képviselő úr!

DR. TURI-KOVÁCS BÉLA (Fidesz): Köszönöm a szót, elnök úr. Nehéz olyan ügyben megszólalni, amelyben az ember családilag, önmagában valamilyen módon érintett, és talán nem is mindig szerencsés. Nehéz ezekben megszólalni, mert olyan időkre kell emlékezni, amely időkre az ember nem is nagyon szívesen emlékszik (Mágori Józsefné: Az biztos!), vagy ha igen, akkor nagyon kevés jó emléke van.

Kétségtelen és az is nyilvánvaló, hogy a legnehezebb az volt az elmúlt évtizedekben, hogy miközben sokféle visszaemlékezést, sokféle megemlékezést hallottunk, mások fájdalmában igyekeztünk minden erőnkkel osztozni, eközben a saját fájdalmunk nem kerülhetett elő. Hallgatni kellett, mert hallgatásra voltunk kötelezve. És azt kell mondanom, tisztelt Ház, ami miatt ma mégis megszólaltam, az a következő. Előbb vagy utóbb persze el kell jussunk odáig, hogy egy olyan nemzet, mint a magyar, eljut a megbékélés időszakáig, de ehhez kell valami, ehhez őszinte megbánás kell az egyik oldalon, ott, ahol elkövették mindazokat a bűnöket, amelyekre emlékezünk, és kell valami a mi oldalunkról is, hogy olyan erősek legyünk, hogy szembe tudjunk nézni a saját és mások szenvedéseivel.

Világosan szeretném magam kifejezni, régen nem a tapsokra törekszem, mindig azt mondom el, amit gondolok, amit érzek, most is ezt fogom elmondani. Igen, akkor lesz ez egy nagyon erős magyar nemzet, ha az az oldal, amelyiknek be kell ismerni a bűneit, ezt megteszi, és ha a másik oldal eljut odáig, hogy bűnök és bűnök között tényleg nem tesz különbséget, hanem azt mondja, hogy a XX. századot lezárjuk, és nem követelünk semmit a harmadik nemzedéktől, mert a harmadik nemzedék nőtt fel, se a mieink oldaláról, se mások ne követeljenek.

(15.00)

Mert éppen úgy tartom igazságtalannak azt, hogyha szembemegyünk azzal a fiatal nemzedékkel, amely most küszködik ezzel a szörnyű válsággal, amiben vagyunk, és tőlük követelünk, mint amiket tőlünk követeltek, akik pontosan úgy nem tehettünk a mások fájdalmairól, mint ahogy állítják most a fiatalok, hogy nem tehettek a mienkről.

A megbocsátáshoz meggyőződésem szerint a bűnbánat elengedhetetlen. (Taps.)

ELNÖK: Köszönöm szépen, képviselő úr. Kettő percre Pichler Imre képviselő urat illeti a szó.

PICHLER IMRE LÁSZLÓ (Fidesz): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Ház! Én is ahhoz a korosztályhoz tartozom, amely átélte ezt a szörnyűséges helyzetet, hiszen csak azért nem telepítették ki a családunkat, mert éppen akkor már nyolcan életben voltunk, én voltam a nyolcadik, és született még egy testvérem, a kilencedik. Tehát csak azért nem vittek el, pedig éjszakánként átéltük azt, hogy megáll a teherautó, és fölpakolják a családot. Pedig a szüleim rendes szakipari munkások voltak.

(Az elnöki széket dr. Latorcai János, az Országgyűlés alelnöke foglalja el.)

(Dr. Lenhardt Balázs elfoglalja jegyzői székét.)

De nem is ezt szerettem volna elmondani, hanem az előbb hallottam a vezérszónoki felszólalást, és nagyon csodálkoztam, hogy az emberi jogi bizottság ülésén az LMP tartózkodott. Én ugyan nem vagyok tagja ennek a bizottságnak, de rákérdezek, miért tartózkodott. Mert a vezérszónoki beszédében nagyon tisztességesen végigemlítette azokat az eseményeket, amiket elítélt a vezérszónok. Szóval valami kettősséget érzek, mint ahogy már a nap folyamán itt már történt, hogy Ertsey Katalint is számon lehetett kérni azért, hogy egész mást mond itt bent a parlamentben, mint amit esetleg pontosan az LMP itt képvisel.

Tehát azt szeretném, hogy ami a bizottsági ülésen is elhangzott, olyan mérvadó legyen, amit itt a Házban aztán majd meg lehet ismételni.

Köszönöm szépen. (Taps a kormánypártok soraiban.)

ELNÖK: Köszönöm szépen, képviselőtársam. Tisztelt Képviselőtársaim! Nagy szeretettel köszöntöm önöket, folytatjuk az ülést, rendes felszólalások következnek.

Menczer Erzsébet képviselő asszony következik, a Fidesz képviselőcsoportjából.

Parancsoljon, képviselő asszony!

MENCZER ERZSÉBET (Fidesz): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Meghurcolt, mártírsorsot vállalt szülők gyermekeként azzal kezdem, hogy nagy történelmi elégtétel, hogy eljutottunk eddig a vitáig, eljutottunk a döntés lehetőségéhez. Most már csupán helyes döntést kell hoznunk.

A napokban egy politikai témájú megbeszélésnek indult és szinte fórummá szélesedett eszmecserén az egyik résztvevő azt mondta nekem, tán egy kis irónia is volt a hangjában, ahogyan kimondta: annak a politikai alakulatnak is, ahová tartozunk, megvan a maga szenvedéstörténete. Az előterjesztők nyomát követve magam is felismertem, immáron úgyszólván nemcsak teológiai, hanem történettudományi szakszó, fogalom lehet ez a szenvedéstörténet.

Az előterjesztés azt a történelmi és kulturális hiátust, hiányosságot akarja kitölteni, hogy az egyre újabb generációk az oktatás során eddig követett, meglehetősen szabadosan összeválogatott tanmenetekből legfeljebb 1944-ig követik hazánk eseménytörténetét. Képekkel illusztrált bekezdések emlékeztek meg például a munkásmozgalmi emlékként számon tartott vérvörös csütörtökről, egy-egy igényesebb tanárnál illett tudni, hogy miféle évtizedet jelöl a bethleni konszolidáció, de a háború utáni berendezkedésről, főképp az 1949-ig tartó koalíciós időkről kevesebbet tartalmazott az anyag.

Ma a felsőoktatási felvételiken alig van jelölt, aki középiskolai tanulmányaiból fölényesen tudja, hogy a Debrecenben megalakult első köztársasági Országgyűlés előtt Dálnoki Miklós Béla volt az első miniszterelnök. Valami szerepel arról, hogy volt szövetséges ellenőrző bizottság, élén Vorosilov marsallal, de a következtetés, hogy mennyi esélye volt annak, aki panaszával ehhez a szervezethez fordult volna a kommunista önkény túlkapásai ellen, nos, nem szerepel sehol. Márpedig akkor kezdődött a törvénytelenség. Mai európai mércékkel és fogalmakkal mérve a történteket elmagyarázni is nehéz, hogyan fordulhatott elő, hogy az igazolóbizottságok korszakában hazai, magyar hatóságok adtak át magyar állampolgárokat szovjet hatóságoknak, hogy magyar földön történt, vagy meg sem történt, csak bevádolt ügyekben tolmácsot sem biztosító szovjet hatóságok ítéljenek. A gyanúsítottakat fogollyá tették, és még ítélet nélkül is elvitték őket.

Történettudományi munkát ma nem lehet írni a korszakról anélkül, hogy ne lenne benne, hogy a szovjet tervgazdaságban miféle gazdasági betervezett szerepet vitt a kényszermunka, hogy a bejelentett hadifogolytranszportokat a hódító, megszálló hatalom létszám szerint akkor is feltöltötte - akár az utcán összefogdosott, kenyérért, vízért sorban álló civilekkel -, ha ezeket az ellenállás vagy a szovjetellenesség vádja normális ésszel még gyanúként sem érhette el. A kommunista vezetésű, dominanciájú fegyveres hazai hatóságok a magyar állampolgárokat kiszolgáltatták egy idegen, megszálló hatalom illetéktelen ítélkezésének. Nemcsak szovjet, hanem más relációban is megtették ezt a szomszéd országokban berendezkedő kommunista és magyarellenes hatóságokkal összefogva.

A mai generáció a "Hideg napok" című filmet sem látta, de arról végképp nem tud, hogy például Szombathelyi Ferenc vezérkari főnök és tiszttársainak sorsa miként alakult. Pedig a "Hideg napok" eseménytörténete ma is előfordul a napi hírekben. Mostanában például egy ártatlanul kivégzett vajdasági magyar családjától vonták meg másodfokon még annak elismerését is, hogy ártatlanul hurcolták meg és végezték ki, a kárpótlásról már nem is szólva. Szenvedéstörténet, mondtam az imént.

A mi kormányzó és társadalmi többséget reprezentáló politikai pártszövetségünknek is megvan immár a címszóhoz illeszthető, közelmúltbeli eseménytörténete. Ez úgy fog pár év múlva a kutatási eredményekben szerepelni - amikor majd valóban objektív, tudományos igényű és elfogulatlan kutatók tekintik át az Európai Parlamentben elhangzottakat -, hogy a magyar kormányzat ellen felhozott demokráciadeficites vádak bulvárlapos pletykákra, szenzációhajhász webblogokra és egymással nickname-eken társalgók chatjeire voltak jórészt alapozva, hogy a kritizált, vitatott törvényeket nem olvasták el. Minek is tették volna? Egy előítéletet akartak többségi döntéssel ott átnyomni a házon. Nekünk itthon az a tanulság marad, hogy így működik a kettős mérce.

Nos, hölgyeim és uraim, ez a kettős mérce az, amit a belpolitikai, illetőleg oktatási vagy kulturális téren hozott döntéseinkben is el kell kerülnünk. Itt csak utalok rá, hogy pártalakulatunk eseménytörténete során kezdeményező szerepet vittünk abban, hogy az európai közvéleménynek valamiképp világossá tegyük: a szögesdrót és benne a nagyfeszültség nem csak akkor emberiesség ellenes bűncselekmény, ha Parteigenosse Hitler, a Führer valamelyik szervezete állította fel, hanem legalább ennyire megalázó és húsbavágó, elítélendő valóság akkor is, ha azt a győztes szövetséges Sztálin elvtárs, a generalissimus állíttatta fel.

Tisztelt Ház! Itt fekszik előttünk egy határozati javaslat, amelynek történelmi igazságtételi szándékával nem lehet egyet nem érteni. A parlament döntéseit figyelemmel kísérők előtt - legalábbis egy korcsoportjuk előtt - indokoltan jelennek meg azoknak az eseményeknek a képei, amelyekről fél évszázadig nem volt tanácsos beszélni. A leszármazóknak sem mondták el, hogy a háborús bombázások után véletlenül egyben maradt lakást máris kinézte magának az ávó, és a városok magyar középosztálya kézipoggyásszal a hátán indulhatott a Hortobágyra, hogy egyre nőtt a megbízhatatlanok, a B-listások névsora, egzisztencia- és vagyonvesztésbe kergetve ezeket az embereket. Felrémlenek a "Te rongyos élet" című film képei, egykori kegyelmes és méltóságos urak gyapotszedései, elhelyezésük a disznóóltól kezdve a kulákház hátsó szobáiig.

Igen. Kell és helyes, hogy ezt a hiányt a következő generációk történelemismeretében a törvényhozás kipótolja. De a kettős mércét itthon is el kell kerülnünk! A szenvedéstörténetért nemcsak anyagi, hanem erkölcsi értelemben is jár a kárpótlás. Anyagi lépéseket a rendszerváltás utáni első kormányzat már tett. Az eredménnyel nem lehetünk elégedettek, egy degresszív folyamat nyomán a kibocsátott kárpótlási jegyek privatizációs spekuláció tárgyaivá lettek. (Babák Mihály: Így igaz.)

(15.10)

Más országokban a felújítás igénye mellett a hazatérő család visszakapta a kastélyt, udvarházat. Nálunk nem így történt, és a felújítás kényszeréről egyik tulajdonos a másikkal, egyik állami hatóság a másikkal vitatkozik többnyire, miközben a műemlék pusztul. Ahol kedvezőbb az eredmény, ott vállalati formákban üzemelő szállodák, múzeumi igényt is szolgáló bemutatóhelyek nyíltak. Akinek a családja felépítette a műemléket, annak továbbra sincs köze hozzá. Legfeljebb egy-egy idegenforgalmi PR-felelős tudja a család nevét.

Az elégtelen eredményt tehát nem termelhetjük újra azzal, hogy ismét csak a történelem egy-egy szeletét nézzük. A számukra, általuk érthetetlen nyelven közölt ítéletek nyomán igenis, 1944 végétől kezdve elhurcoltaknak, az ítélet nélkül a gulágra rabosított, utcán összefogdosott vagy a szerveződő kommunista hatóságok által nemkívánatosnak, gyanúsnak minősített magyar állampolgároknak is. És kijár az erkölcsi megbecsülés és az utókor tisztelete legalább ennyire nemcsak az 1944-től 1950-ig történtek elszenvedőinek, hanem, ha már törvényt kodifikálunk, úgy kell megszövegeznünk, hogy egészen a rendszerváltásig terjedjen ki a hatálya.

Tisztelt Képviselőtársaim! Mindazoknak a magyar állampolgároknak, akik nem szólhattak fiaiknak és unokáiknak a velük és környezetükkel történtekről, a későbbiekben is el kellett viselniük azt az erkölcstelen hatósági elnyomást, amelynek során környezetüket beszervezték, hogy azok jelentsenek róluk. Távol tartották őket eleinte a munka világának egészétől, később attól a szakmától vagy hivatástól, amelyhez értettek. Gondoljunk csak például ama gyakran és méltán idézett Hamvas Béla életútjára!

A hírhedt kádári konszolidáció korszakában a lojális állampolgárok sem kaptak évente útlevelet és az utazáshoz valutaellátmányt, de a megbélyegzettek még ebben sem reménykedhettek. Amikor az ACTA néven elhíresült európai kezdeményezés, internetszabályozás meg szerzői jogdíjellentmondások megoldási lehetőségei felől faggatóznak, és látszik, félnek attól, hogy a Nagy Testvér ellenőrzés alá vonja a távközlési forgalmukat, gyakran gondolok arra a korszakra, amikor az volt a napi hír, hogy újabb levélválogató rendszert állított üzembe a posta, hiszen a leveleket is ellenőrizték, és akadályozták a külföldi sajtóhírekhez való hozzájutást is.

1944-től 1990-ig tehát elkísérte a hazafias állampolgárokat a megbélyegzés, az ellenőrzés, elkísérte annak tilalma, hogy a kortárs társadalom elé tárják, mit tettek, és mennyire indokolatlan a gyakran nem bíróság hozta hallgatási verdikt. Ezzel a történelmi igazságtételre irányuló javaslatban szereplők meghatározását tehát ki kell egészítenünk, mert itthon, a saját cselekvési körünkben törvényhozókként nem vállalhatjuk azt a kettős mércét, amellyel mind pártszövetségünknek, mind pedig a kormánynak az Európai Unió intézményeiben a közelmúltban szembe kellett néznie.

Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Ennek alapján kérem önöket arra, hogy a törvényjavaslatot az általam benyújtott kiegészítő módosítással együtt támogassák és fogadják el. Csapdahelyzetet kerülünk el általa, és egyértelműbben, tisztábban világíthatjuk meg az elhallgatott múltat is az újabb generációk előtt.

Köszönöm szépen megtisztelő figyelmüket. (Taps a kormánypártok és a Jobbik soraiban.)

ELNÖK: Köszönöm szépen, képviselő asszony. Tisztelt Képviselőtársaim! Folytatjuk a rendes felszólalásokat. Az írásban előre bejelentkezett képviselőtársaink közül most Gaudi-Nagy Tamás képviselő úr következik, a Jobbik-képviselőcsoportból. Parancsoljon, képviselő úr!

DR. GAUDI-NAGY TAMÁS (Jobbik): Köszönöm szépen, elnök úr. Tisztelt Képviselőtársaim! Tisztelt Honfitársaim határon innen és túl! Megint egy olyan szimbolikus jelentőségű, de egyben a mai napra is kézzelfogható üzenetet hordozó határozati javaslat vitájában vagyunk, ahol igazából a vita szó a klasszikus értelmében nem is mutatható ki, hála istennek. Ez egy nagyon fontos eleme mindjárt ennek a sajátos műfajú vitának, hiszen világosan kirajzolódott a frakciók álláspontjából, hogy ebben egybehangzó álláspont van. De azt hiszem, hogy egy kakukktojás mégiscsak van, hiszen valaki nincs itt, akinek itt kéne lenni és munkát kéne végezni, vagy éppenséggel szerintem börtönben kéne ülnie. Gyurcsány Ferencre utalok (Taps a Jobbik soraiban.), aki jelenleg évértékelő beszédét tartja az ATV közvetítésében. Már elnézést, hogy ilyen reklámot csinálok, de kicsit abszurdnak érzem azt, pontosan, amit Pörzse Sándor is mondott, és Varga László felszólalásából és többekéből is kikövetkeztettem, azért több mint bicskanyitogató az, hogy tulajdonképpen egy abszolút a nemzeti érdekeket sárba tipró, a jogállamiság elveitől totálisan elszakadt önkényuralmi rendszert működtető diktatúra jogutódjaiként, ráadásul 1990 után még sokat hozzátettek ahhoz a pusztításhoz, amit a kommunizmus hozott Magyarországnak, nos, ezek az emberek, ezek a vezető pozícióban levő emberek a mai napig nem számoltak el sem a régi bűnökkel, sem a mostani bűneikkel, és egyáltalán semmilyen bűnökkel. Tehát ez az, aminek véget kell vetni.

Amiben ez a határozati javaslat egy jó kiindulási alap, az az, hogy ebben úgy tűnik, hogy azért a magára valamit adó, egyrészt baloldali gondolkodású emberek, illetve a magukra valamit adó liberális gondolkodású emberek is úgy gondolják, a nemzeti érzelmű, gondolkodású emberekkel együtt, hogy itt valóban ki kell mondani azt, hogy az önkény bármilyen formája elítélendő. És esetlegesen most itt a kommunista önkény elítéléséről van szó. Kedves szocialista képviselőtársaim, ne menjünk szereptévesztésbe, minden alkalommal mindent mindig el lehet ítélni, de azt úgy hívják, hogy kocsma, és akkor ott lehet beszélgetni. De a Magyar Országgyűlésben, a magyar nemzet templomában megvannak a meghatározott napirendek, és ez a napirend, ez a határozati javaslat jelenleg a kommunista diktatúra áldozatai előtti főhajtásról szól. Az alapiránnyal, az alapszándékkal tehát mi is egyetértünk.

Azt gondolom, hogy Murányi Levente szavaihoz sok kiegészítés nem kell, hiszen ő élő letéteményese annak a kornak, egy szabadságharcos, aki azért van a kormánypárti oldalon is Wittner Mária személyében, de annak idején Horváth János is sokat szenvedett a kommunista időszakában, és Pichler képviselőtársunk is jelezte. Sokan vannak itt, akik sokféle sérelmet szenvedtek. Viszont az ilyen típusú határozati javaslatokból már egy kicsit túl sok van olyan értelemben, hogy a következmények nélkülisége ennek a folyamatnak minden felelős ember számára már kezd egy kicsit feltűnő lenni. Nekünk ez a feladatunk, a sors valószínűleg ezért küldött minket ide. Sokszor érezzük azt, hogy ez nem mindig szimpatikus, akár a baloldaliaknak, akár a liberálisoknak, akár a kormánypártiaknak, hogy mi itt valahogy mindig kicsit többet vagy keményebbet akarunk. Tegnap is elmondtuk, hogy lehet nemet is mondani, miközben önök igent mondtak a fiskális unióhoz való csatlakozásnál. Ma pedig azt mondjuk, hogy jó és fontos ez a tisztelgés, ez a határozati javaslat, mindenképpen fejet kell hajtani a kommunista diktatúra kényszerkitelepítettjeinek emléke előtt és az őket befogadók előtt, akik emberként a legnehezebb viharban, testi épségüket, életüket, biztonságukat kockáztatva segítettek ezeknek az embereknek. Ennél azonban ma már tovább kell lépni.

Mindenképpen szükség van az igazságtétel teljes körűvé tételére. Erről beszéltünk akkor is, amikor tavaly az úgynevezett akasztási törvényt fogadtuk el, legalábbis így nevezte ezt Varga István képviselőtársam, és tulajdonképpen nem is tévedett ezzel, csak legyen már egy kis végrehajtás ehhez a törvényhez, hiszen kimondtuk azt, hogy a kommunista diktatúra időszakában elkövetett bűnök, az emberiesség elleni bűntettek nem tekinthetők elévültnek, annak ellenére, hogy viszonylag régen történtek ezek a kényszerkitelepítések. Ejtsünk néhány szót a kitelepítésről is. A kezemben van egy nagyon komoly, autentikus könyv, a "Kitaszítottak" című kötet. Azt gondolom, hogy a hortobágyi kitelepítetteknek talán ez a legfontosabb üzenete, lenyomata, amit Miskolcon adtak ki a Hortobágyi Kényszer-munkatáborokba Elhurcoltak Egyesülete kiadásában 2002-ben Hantos Zsuzsa főszerkesztésében. Itt egy elég érdekes okfejtés szerepel arról, hogy tulajdonképpen nem is lehet kitelepítésnek nevezni azt, ami akkor történt. Egyrészt 1945-ös kommunista hatalomátvételről lehet beszélni. Tulajdonképpen már eleve az nem helyes, hogy a Rákosi-rendszerhez kötjük ezeket az úgynevezett osztályharc jegyében meghirdetett leszámolásokat.

(15.20)

Miről volt itt szó? Amikor a Vörös Hadsereg szuronyai alatt megrendezték az első szabad választásokat, egy furcsa dolog történt: a Kisgazdapárt nyert 57 százalékkal, a kommunisták alig kaptak 17 százalékot. De mégis, mögöttük volt a Vörös Hadsereg, mögöttük voltak a helytartók, és gyakorlatilag elérték, hogy övék legyen a Belügyminisztérium. Elkezdték felépíteni szisztematikusan a katonapolitikai osztályt, aztán az ÁVH-t. Kiszelly Gábor örökérvényű könyve - Isten nyugosztalja a szerzőt - letette az asztalra, hogy az ÁVH végül is hogyan épült fel, és hogyan likvidálták az itt ülő demokratikus érzelmű hazafi képviselőket, hogyan hurcolták el, hogyan végezték ki, hogyan iktatták ki a politikai ellenállók sorából. Gyakorlatilag ezt a gyakorlatot a kommunisták már '45-től elkezdték, és elkezdték azt is, hogy tulajdonképpen az e rendszer ellenségének minősíthető elemekkel egyszerűen úgynevezett csapásmérési műveleteket kezdtek.

A csapásmérésnek végrehajtója volt az ÁVH, és a megtestesülése többek között ezek a bizonyos több kategóriába sorolható, egyes felmérések szerint legalább 300-400 ezer ember életét érintő, egyrészt úgynevezett kitelepítések, internálások, illetve rendőrhatósági felügyelet. Tehát mindennek az volt az összessége, az összüzenete, hogy a nemkívánatos előző rendszerben, a Horthy-rendszerben végül is a társadalom krémjét jelentő szereplőkkel szemben lecsapjanak, mert a könyv szerint a kitelepítettek közül megtaláljuk a negyvenes évek magyar társadalmának minden képviselőjét. Volt köztük földbirtokos, arisztokrata, értelmiségi, miniszteri tanácsos, jegyző, főjegyző, orvos, malombérlő, plébános, pap, papnövendék, ezredes, tiszt, csendőr, tisztviselő, kereskedő saját üzlettel, kulák, középparaszt, szegényparaszt, napszámos, ipari munkás, koncentrációs tábort túlélt zsidó és magyar, jugoszláv és görög kommunista. Tehát sokféle embert érintettek ezek az úgynevezett kitelepítések, amivel - mondom, azért - tényleg óvatosan kell bánni, hiszen végigvezeti a könyv, és azt mondja, hogy ez nem is deportálás, nem is telepítés, nem is kitelepítés, nem is száműzetés, nem is kitiltás, nem is elhurcolás, és tulajdonképpen az európai joggyakorlat nem is ismer olyan fogalmat, írja a könyv, amit egyáltalán a hortobágyi meghurcoltakra rá lehet olvasni, akiknek úgy teltek a hétköznapjaik, mint például olvashatjuk Dér István leveleiből. Egy részletet felolvasnék: 1953-ban, Mihályhalmán, a "kedves jó szüleimnek" címzett levélben a következőt írja. Nyilván a levelet nem küldhette el természetesen, csak megírta a levelet. "Ma húsvét vasárnapja van, nincs kényszermunka, s így módom van (de jogom nincs) arra, hogy legutóbbi soraitokra válaszoljak. A válaszadással a három év alatt még ilyen soká nem vártam, de szolgáljon mentségemül, hogy hetek óta reggeltől estig kubikolok, másrészt a rendőrség fokozta a levelezésünk körüli éberségét, ellenőrzését. Kutatások, motozások napirenden vannak, de a csomag- és levélletiltásom is kedvezőtlenül érintett. S immáron a harmadik feltámadást éltem itt meg, és ez is kizárja, hogy bárminek is örüljek. Nem is úgy, mintha kilátástalannak látnám a holnapot, de az örökös reménykedés, a folytonos bizakodás, az idegek folytonos játszi játéka végül kimerít és elfáraszt. Most már három esztendeje annak, hogy minden lépésem, sőt még az álmaim is rendőrpuskák árnyékában történik. Kérdem, minek örüljek. Bizonyos, hogy egy jottányit sem engedtem a teóriámból, és vigasztalásra ma sem vagyok rászorulva, de három esztendeig egy ilyen alpári életet élve elfáradtam."

Hát, nagyon visszafogottan fogalmaz a levélíró, hiszen ennél sokkal durvább dolgok is történtek, ezt nagyon jól tudjuk, tehát gyakorlatilag az ottani körülményekbe került emberek közül nem egyen életüket vesztették, és nekik kellett saját maguknak megoldaniuk a megélhetésüket, és a kiskorú gyermekek nem kaptak iskoláztatást például. Az iskolát is nekik kellett megoldani. Tehát egy törvényen kívüli állapotba kerültek ezek az emberek, akik valóban a magyar nemzet lényegében elitjét képezték, és egyetlenegy baj volt velük, hogy nem tartoztak a győztesnek nyilvánított osztályharc munkásrétegéhez. De láthatjuk, hogy tartoztak, voltak olyanok is. Tehát magyarul a kommunista rendszer önkénye a behódolók és az ellenállók közé osztotta fel a társadalmat, ugyanis a behódolók beálltak a sorba és építették, egy traktorról átültek téeszelnöknek, vagy éppenséggel beültek bíráskodni. A nagypapámat is B-listázták, a helyére odaült egy olyan ember, aki nem volt megfelelő a feladatra, de megbízható volt, és ezért aztán ítélkezett, és sorozatban hozta a koncepciós döntéseit. Hosszan folytathatjuk a sort.

Úgyhogy egy olyan emlékhatározatnál vagyunk, amelynek sokkal többnek kell lennie, mint emlékhatározatnak, és ezzel szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy mi Murányi Levente képviselőtársammal, illetve egy esetben Ferenczi Gábor képviselőtársammal több módosító javaslatot előterjesztettünk, mert úgy gondoljuk, hogy több kell. Egyrészről az egyik módosító javaslatomról szólnék. Most nem részletes vita van, nem fogom végigmondani, de a fő irányokat elmondanám, és kérem a támogatásukat, azt hiszem, nem lesz nehéz. Ezt kérem önöktől. Egyrészt a 60. évfordulóról nem szerencsés beszélni, hiszen 1952-ben már inkább a vége felé volt a kitelepítéseknek, tehát a címben ez valószínűleg két évvel korábbról benne ragadt. Ezt jó lenne kivenni. Viszont igenis mondjuk ki, hogy ne a Rákosi-rendszer kitelepítéseiről és egyáltalán az erőszakos cselekményről beszéljünk, hanem a kommunista diktatúrák által elkövetett tömeges és népirtással felérő kitelepítéseiről és deportálásairól beszéljünk, hiszen ahogy mondottam, nem '48-ban kezdődtek, a Rákosi-hatalom átvételekor a kitelepítések, hanem már korábban, a kékcédulás választásokon a hatalom egyébként '39-es és '38-as rendeleteket felhasználva, hivatkozva kezdte meg ezeket az osztályharcos leszámolásokat. És ne felejtsük el, hogy nem csak a csonka hazában történtek ilyen típusú kitelepítések, leszámolások. Tehát '44-45 környékén, amikor hazánkat megszállta a Vörös Hadsereg, és a honvédő háborúnk elbukott, akkor egy több darabra szabdalt állapotú ország volt, illetve legitim módon még a revíziós eredményekkel megerősített országban találtuk magunkat, de gyakorlatilag azt tapasztaltuk, hogy a Délvidéken partizánalakulatok irtották a magyarokat, negyvenezer magyart semmisítettek meg, és voltak nagyon kemény kitelepítések. Kárpátalján szinte a teljes férfi lakosságot haláltáborba meneteltették, Szolyván ott van az emlékhelyük.

Ugyanilyen típusú kitelepítés történt Felvidéken, százezer magyart telepítettek ki erőszakkal, illetve 50 ezret Morvaországba, illetve Romániában is történt az Al-Duna és a Duna-delta környékére. Tehát igenis erről is, úgy gondolom, meg kell emlékeznünk, ezért javasoljuk azt, hogy ne csak a kommunista diktatúra alatt a hazánkról, hanem a megcsonkított hazáról, a Felvidékről, a Délvidékről, Erdélyből, Kárpátaljáról jogtalanul tömegesen deportált emberekről beszéljünk.

Végül, de nem utolsósorban nagyon fontos szólni, és erről majd részletesebben Farkas Gergely képviselőtársam szól, hogy igenis egy méltányos jóvátételt kell adni ezeknek az embereknek, a túlélőknek. Az 1992. évi XXXII. törvény rendelkezett a kárpótlásról, azonban egy furcsa, faramuci helyzet van, ezt majd a képviselőtársam pontosabban kibontja, de a lényeg az, hogy a három évnél rövidebb ideig kitelepítetteknek tulajdonképpen nem jár kártérítés, kárpótlás, amely egy abszolút elfogadhatatlan helyzet, és mivel már nincsenek annyian, szegények nagyon sokan elhunytak közülük, azt gondolom, fejenként néhány százezres összeggel nem hiszem, hogy belerendülne a költségvetés, de egy nagyon komoly elismerést adhatnánk.

Végül, de nem utolsósorban, a felelősségre vonásra vonatkozó óhajt is fejezzen ki az Országgyűlés, és mondja ki azt, hogy az alapvető emberi jogok sérelmét megvalósító és emberiesség elleni bűncselekményt jelentő kitelepítésekben a kommunista önkény kiszolgálásában közreműködő személyek felelősségre vonását szorgalmazni kell a lehető leghatékonyabb jogállami eszközökkel. Azt gondolom, nem lehet következmények nélkül hagyni. Itt van az ÁVH-könyv a kezemben (Felmutatja.), rengeteg ismerős névvel. Azt hiszem, nagyon sok nevet ismerünk itt: Pető László - ugye, Pető Iván felmenőjéről van szó - vagy éppen a körmös Bauer és felesége, vagy Bárd Károly, Bajor Nagy Ernő, Berkesi András, és még hosszan folytathatnánk a sort, olyan emberek, akiknek a haja száluk nem görbült a rendszerváltást követően.

Végül, de nem utolsósorban a nemzetközi összefüggésre szeretnék utalni. Az Európa Tanács 2012. január 27-i közgyűlésén elfogadta az erőszakos lakosságcseréről, kitelepítésekről mint emberi jogi jogsértésekről szóló határozatát. Egy nagyon fontos határozatot, 1863/2012. Ebben elítélik az ilyen típusú lakosságcseréket, először az emberi jogi történelemben, és megállapítják, hogy az államoknak felelőssége van a kártérítésre, és igenis egyéni büntetőjogi felelősséget tételeznek ezek a cselekmények, hiszen ezek emberiesség elleni bűntettnek minősülnek. Nagyon büszke vagyok arra, hogy ebben a határozati javaslatban sikerült módosító javaslattal elérnem azt, hogy elítélték, elítéli ez a határozat a kommunista diktatúra kitelepítéseit is.

Tehát ennek szellemében kérem a képviselőtársaimat, hogy így nézzünk szembe ezzel az üggyel, és lépjünk tovább egy emlékhatározatnál, és legyen kézzelfogható...

ELNÖK: Képviselő úr, van lehetőségem arra, hogy egy perccel meghosszabbítsam a felszólalását a Házszabály előírásai szerint.

DR. GAUDI-NAGY TAMÁS (Jobbik): Köszönöm szépen, akkor igénylem ezt a lehetőséget, és akkor egy lendülettel még ezt lezárnám. Tehát igenis az igazságtételi elem nélkül ennek a határozatnak, úgy gondolom, nincs elég ereje. A szándék abszolút szimpatikus és elfogadható nekünk, de mi szeretnénk többet, és szerintem önök is többet szeretnének, a kormánypárti oldalon, biztos vagyok benne. Azt gondolom, hogy az ifjú baloldali barátaink is hasonló dolgot támogatnának, hiszen szerintem nekik éppúgy érdekük a megtisztulás, mint adott esetben liberális kollégáinknak, akiknek elég nagy tehertétel az, hogy Pető Ivánék voltak itt a meghatározó megmondóemberek, ÁVH-s múltú szülőkkel. Tehát összességében ez egy olyan alkalom, ahol igazságtételt lehet adni mind az áldozatoknak, mind pedig a megbüntetést az elkövetőknek.

Köszönöm a figyelmet. (Taps a Jobbik padsoraiban.)

(15.30)

ELNÖK: Köszönöm szépen, képviselő úr. Szilágyi György képviselő úr következik kétperces felszólalásra. Parancsoljon, képviselő úr!

SZILÁGYI GYÖRGY (Jobbik): Köszönöm szépen a szót, elnök úr. Kicsit mindig furcsán érzem magam, amikor ilyen dolgokról beszélünk, mert valóban - kapcsolódva Gaudi Tamás szavaihoz is -, ilyenkor itt elég nagy az egyetértés a tisztelt Házban, és szavak szintjén mi harcostársaknak nevezhetjük magunkat a kommunizmus elítélésében. Az alaptörvény és például most, ezen OGY-határozat kapcsán is ez egyértelmű, hogy mind a ketten így gondolkozunk.

De mi szeretnénk azt, hogyha harcostársainknak mondhatnánk önöket a tettek mezején is. Eddig erre nem sok példa volt, hiszen elég, ha csak azt megemlítem, hogy a kommunista luxusnyugdíjakat önök folyamatosan leszavazzák, tehát hogy megszüntessük ezeket. Elég, ha csak azt említem, hogy a kommunista vezetők kizárását a közéletből, amit többször kezdeményeztünk, önök már bizottsági szinten folyamatosan leszavazzák. Vagy elég csak a tegnapi napra gondolni, amikor az ügynöklisták nyilvánosságra hozatalát önök szintén megakadályozták és leszavazták. Tehát szeretnénk azt, ha végre tettekben, és nemcsak szavakban egy napig értenénk itt egyet, hanem utána önök tettekben is segítenék azt az elszámoltatást, azt az igazságtételt, amire ennek az országnak szüksége van. És erre szeretném kérni önöket.

Hogy még egy példát mondjak: amikor elfogadtuk az emberiesség elleni bűncselekmények elévülhetetlenségéről és a kommunista bűncselekmények büntethetőségéről szóló törvényt, akkor mi feljelentést tettünk a délvidéki mészárlás ügyében. Majd tudatosan másfél hónapot vártunk, és nem jelentettük fel Biszku Bélát. Vártunk, megadtuk a lehetőséget, hogy valaki más tegye ezt meg. Sajnos, hiába vártunk rá, nem tette meg senki, úgyhogy másfél hónap után feljelentettük Biszku Bélát.

És utána, amikor az M1-en megkérdezték tőlem, hogy nem a megbékélés kellene-e, hogy a fő szempont legyen, akkor én, ma is ezt vallom, és akkor is azt mondtam: valóban a megbékélésnek kellene a fő szempontnak lennie, de megbékélés csak akkor van, hogyha van igazság, hogyha van igazságosság. Először az igazságosságot kell helyreállítani, és csak utána lehet megbékélésről beszélni.

Ehhez kérem, hogy önök tettekben is segítsék a mi munkánkat, és közösen (Az elnök a csengő megkocogtatásával jelzi az időkeret lejártát.) tegyünk ez ellen. Köszönöm szépen. (Taps a Jobbik padsoraiból.)

ELNÖK: Köszönöm szépen, képviselő úr. Folytatjuk a rendes felszólalásokat. Ferenczi Gábor képviselő úr következik rendes felszólalásra, a Jobbik-képviselőcsoportból. Megadom a szót. Parancsoljon, képviselő úr!

FERENCZI GÁBOR (Jobbik): Köszönöm szépen, elnök úr. Tisztelt Országgyűlés! Tisztelt Képviselőtársaim! A második világháborút követően az elcsalt kékcédulás választásokon hatalomra kerülő bolsevik-kommunista, mondhatnánk úgy is, hogy szocionista kormányzat olyan emberiesség elleni bűntetteket hajtott végre hazánkban, amelyekre a mai napig nem talált egyetlen magyar kormány sem gyógyírt.

Rákosi, született Rosenfeld Mátyással egy olyan véreskezű, már a Tanácsköztársaság patkánylázadása idején is fontos szerepet játszó kommunista került Magyarország élére, aki megalomániájával, elkorcsosult világnézetével nehezen gyógyuló sebet ejtett a nemzet testén. A hazánkban a világháborút követően újjáéledő kommunista rendszer soha nem látott nagyságrendben vont ügyészi eljárás alá ártatlan embereket, szervezett koncepciós eljárásokat.

Ahogy a patkányok, ha életük múlik rajta, felfalják saját fajtájukat, úgy ezen emberi állatok is sorba börtönözték be és végezték ki saját elvtársaikat, hiszen Szolzsenyicin óta tudjuk: "A kommunistánál kártékonyabb és veszélyesebb embertípust még nem produkált a történelem. Cinizmusuk, szemtelenségük, hataloméhségük, gátlástalanságuk, rombolási hajlamuk, kultúra- és szellemellenességük elképzelhetetlen minden más normális, azaz nem kommunista ember számára. A kommunista nem ismeri a szégyent, az emberi méltóságot, és fogalma sincs arról, amit a keresztény etika így nevez: lelkiismeret. A kommunista eltorzult lélek! Egészséges szellemű európai ember nem lehet kommunista! Nincs olyan vastag bőrt igénylő hazugság, amit egy kommunista szemrebbenés nélkül ki ne mondana, ha azt a mozgalom érdeke vagy az elvtársak személyes boldogulása így kívánja."

Tisztelt Képviselőtársaim! A koncepciós eljárásokon, a bebörtönzéseken és a kivégzéseken túl a legtöbb embert a kitelepítés érintette országszerte. A kommunista Rákosi-rendszerben ez volt az egyik megoldása a politikailag veszélyesnek ítélt elemek eltávolításának.

A kitelepítések többségét 1948-1953 között hajtották végre, amelyek bevallott célja az osztályellenesség, például a kulákok, a nemesek, a politikai ellenzék és az önállóan gondolkodó értelmiség elleni csapásmérés volt. A kitelepítettek embertelen körülmények között, közművek, szakszerű orvosi ellátás és fizetés nélkül éltek. Legtöbbjüket a mindenki által jól ismert hortobágyi táborrendszerbe vagy a Mátrában található recski büntetőtáborba hurcolták. Ezen kitelepítések az optimista becslések alapján körülbelül 300 ezer embert érintettek közvetlenül, a hivatalos kitelepítést elkerülendő további, legalább 550 ezer ember hagyta el a budapesti kerületeket és a megyeszékhelyeket, száműzetést vállalva a vidéki falvakban.

Tisztelt Ház! Veszprém megyei képviselőként úgy érzem, emléket kell állítsak a kommunizmus során kitelepített, meghurcolt Veszprém megyei magyaroknak is. A megyében a kitelepítésre ítélt honfitársainkat számos helyen kötelezték ingyenmunkára. Kiemelhetem az ajkai, várpalotai bányákat vagy éppen azokat az ajkai munkatáborokat, amelyekről azóta megfeledkeztek a történelemkönyvek.

Kevesen tudják ugyanis, hogy Ajka is kivette a részét a munkatáborok szörnyűségeiből. Nem is egy, hanem két tábor volt Ajkán, amire a kommunisták büszkék lehettek: egy a Pénzes-híd Gyár utca felőli oldalán, egy pedig a csingeri Jókai-bányánál. Az itt raboskodó, jogtalanul elítélt, ártatlan emberek verejtéke által épült fel a város mai arculata, épült az erőmű és a timföldgyár.

Mindez azonban a Rákosi-rendszer szörnyűségeihez tartozik. Veszprém megyeiként hadd szóljak néhány szót egyik '56-osunkról is, Brusznyai Árpád gimnáziumi tanárról, akit 1956-os szerepvállalásaiért 1958. január 9-én hajnalban végeztek ki. Brusznyai Árpádot az 1956. évi forradalom kitörése Veszprémben érte. Október 26-ától a Veszprém megyei Nemzeti Forradalmi Tanács elnökhelyettese volt, majd november 1-5. között mint ennek elnöke tevékenykedett. Megjegyzendő, hogy a leglázasabb napokban a korábbi megyei első párttitkárt, Papp Jánost látszatbörtönbe vetette, hogy így védje meg az életét a nép jogos haragjától, az esetleges lincseléstől. Józanságát mutatja, hogy amikor a veszprémi forradalmár egyetemi hallgatók fegyvert akartak fogni az oroszok ellen, megtagadta, meggátolta ezt, s ezzel valószínűleg életeket és későbbi családokat mentett meg. Ellenzett minden erőszakot, önbíráskodást, működése idején nem történt vérontás. Kiadott programnyilatkozatában szükségesnek tartotta a demokratikus választások kiírását és a szovjet csapatoknak az országból való kivonulását. A forradalom és szabadságharc bukása után 1956. november 5-én szovjet katonák letartóztatták, sorstársaival együtt a Szovjetunióba hurcolták, ahonnan csak decemberben került haza.

A sorozatos tárgyalásokon az a Papp János vallott, tanúskodott ellene, akinek életét pont ő védte a kritikus napokban a forradalmárok jogos bosszújától. A Győri Katonai Bíróság Népbírósági Tanácsa életfogytig tartó börtönbüntetésre ítélte, azonban az ítéletet a Legfelsőbb Bíróság Tanácsa kötél általi halálra változtatta, amelyet zárt tárgyaláson mondtak ki. A halálbüntetést szintén a véreskezű kommunista, Papp János harcolta ki. A katonai ügyész többször fellebbezett ügyében, eredménytelenül. Még Kodály Zoltán is közbenjárt a fiatal klasszika-filológus érdekében, de az ismert zenetudós sem tudott enyhítést elérni. Mint mondta: "Ezek vért akarnak inni, nem lehet mit csinálni." Tisztelt Képviselőtársaim! Papp János, aki 1961-ig volt Veszprém megye első titkára, az 1956 utáni állami kitüntetésben részesült hazaárulók egyike volt, Veszprém megye szégyene.

De sajnos napjainkig is politizáló, volt kommunistákat, jelenlegi szocialistákat is adott hazánknak Veszprém megye. Gondolok itt Gyurcsány Ferencre, aki a KISZ-ben futott be komoly karriert, és valamilyen furcsa vonzalomnak köszönhetően éppen Apró Antal kommunista politikus unokáját vette feleségül, vagy Szekeres Imrére, aki szintén a KISZ-ben tevékenykedett mint ifjú kommunista, annak Veszprém megyei vezetője volt.

Köszönöm megtisztelő figyelmüket. (Taps a Jobbik padsoraiból.)

ELNÖK: Köszönöm szépen. A következő felszólalónk Farkas Gergely a Jobbik-képviselőcsoportból. Parancsoljon, képviselő úr!

(15.40)

FARKAS GERGELY (Jobbik): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Ház! Kedves Képviselőtársaim! A Jobbik részéről már szimbolikusan kifejeztük, hogy egyetértünk ezzel a törvényjavaslattal, annak mondanivalójával, és örülünk a megszületésének, ugyanakkor jelen formájában hiányosnak tartjuk. Jelen formájában ugyanis csak az együttérzésről, illetve az emlékeztetésről szól, ugyanakkor egy szó sincs benne arról, hogy milyenfajta elszámoltatási törvényekre, rendeletekre lenne itt szükség, vagy éppen a kárpótlás kérdésére. Az elszámoltatásról majd leginkább Novák Előd képviselőtársam fog beszélni, én leginkább a kárpótlásra szeretnék kitérni, ugyanis ezzel kapcsolatban is komoly hiányosságokat tartalmaz ez a törvény, konkrétabban fogalmazva: egyáltalán nem foglalkozik a kárpótlással.

A kárpótlásról 2000. december 26-án hozott egy törvényt az Orbán-kormány a közelgő '56-os forradalom és szabadságharc 45. évfordulójára. Ez egy nagyon pozitív kezdeményezés volt, ugyanakkor egy súlyos hiányossággal küszködik. A meghozott kormányrendelet ugyanis azt mondja ki, hogy Magyarországon 1945. január 1-je és 1953. december 31-e között rendőrhatósági őrizet mellett munkatáborban fogva tartottakra vonatkozik, de kizárólag azokra, akik három évet elérő, illetőleg azt meghaladó szabadságvesztést vagy szabadságkorlátozást szenvedtek el, jogosultak erre.

Jómagam mindig is foglalkoztam a történelmi tényekkel, saját magam is igyekeztem segíteni azok megismertetésében, hogy minél több emberhez eljussanak ezek a történelmi események, de amiért én foglalkozom a kárpótlással, az egy személyes élmény, amikor is egy fogadóórán egy olyan idős hölgy keresett meg, akit kiskorában, néhány éves korában a Hortobágyra telepítettek ki. Ő nem volt három évet, mindösszesen csak két évet és néhány hónapot kitelepítve a szüleivel együtt a Hortobágyon, és ő ma semmilyen kárpótlásban nem részesül.

Az ő története alapján is hoztam önök elé ezt, mint egy olyan törvényi rendeletet, amit mindenféleképpen módosítani kellene, és azért is bátorkodtam ezzel előhozakodni, mert úgy gondolom, hogy önöktől sem állhat távol ez a gondolat. Mindezt arra merem alapozni, hogy utánanéztem a parlament.hu-n, és nagy meglepetésemre, de ugyanakkor nagy örömömre azt tapasztaltam, hogy 2002 és 2010 között önök, a Fidesz-frakciónak néhány képviselője négy alkalommal nyújtott be olyan törvényjavaslatot, ami ugyanezt a kérdéskört szeretné rendezni, amit az előbb mondtam önöknek, miszerint ne csak azok kapjanak kárpótlást, akik három évnél többet voltak kitelepítve.

Első alkalommal 2003-ban nyújtottak be önök egy törvényjavaslatot az egyes tartós időtartamú szabadságelvonást elszenvedettek részére járó juttatások módosításáról, és mindebben le is írják, engedjék meg, hogy a saját szavaikat olvassam fel, illetve képviselőtársaik szavát: "Több magánszemélytől és szervezettől érkeztek megkeresések hozzánk, melyben jelezték, hogy jelentős számú károsult nem részesül juttatásban a 3 éves időhatár előírása miatt. Nincs elfogadható indok arra, hogy például 32 hónap szenvedésért az érintett nem részesül egy fillér juttatásban sem, míg ha valaki 36 hónapig volt szabadságelvonásban részesítve, akkor havi 20 ezer forintot kap. Az elhurcolásokból eredő jogkövetkezmények ugyanis egyaránt sújtották időtartamra tekintet nélkül a szabadságuktól megfosztottakat, így a 3 évnél rövidebb időt töltötteket is. A szabadságelvonás időtartama csak egy részét képezte az utána évtizedekig tartó diszkriminációnak."

Ez volt az, amit én is személyesen megtapasztaltam az idős hölgy elmondásában, és lám, önök is egyetértenek ezzel, hogy nem szabad különbséget tenni aközött, hogy valaki három évet vagy éppen csak két évet és néhány hónapot volt kénytelen elszenvedni a Hortobágyon kitelepítettként. Ezért arra kérem önöket, hogy rendezzék ezt a kérdést.

Ebben a határozati javaslatban egy szó sincs erről, jelen pillanatban egy szimbolikus kifejezése, de ez egy kicsit arra a példára emlékeztet, hogy ha egy meglopotthoz odamegyünk és mindösszesen csak részvétet nyilvánítunk, az együttérzésünkről biztosítjuk, de nem segítünk neki abban, hogy felkutassa a bűncselekmény elkövetőjét, vagy éppen kárpótoljuk. Mi sem tehetjük meg, hogy úgy hozzuk meg ezt a határozati javaslatot, hogy erről a két fontos kérdésről, az elszámoltatás kérdéséről és a kárpótlásról nem értekeztünk benne, nem tettünk előremutató lépéseket.

Mint említettem, önök is benyújtották ezt, 2003-ban, 2004-ben, 2005-ben és 2006-ban jellemző módon az előző kormányok, a tőlem jobbra ülők, illetve most jelen pillanatban nem ülők, csak egy személyes képviselettel rendelkező párt nem engedte, hogy ez érvényre juthasson, hogy ezek az emberek, akik súlyos sérelmeket éltek meg, kárpótlásban részesülhessenek, de én bízom abban, hogy az önök kormánya másképp áll ehhez a kérdéshez, és mindösszesen csak figyelmetlenségből maradt ki a határozati javaslatból ez a kérdéskör.

Azért is merem ezt remélni, mert Cseresnyés Péter 2010 után is, már a kormányváltás után is ígéretet tett arra, amikor is Nagykanizsán a kitelepítettekkel kapcsolatban volt egy megemlékezés, ő így szólt azon a megemlékezésen. Cseresnyés Péter országgyűlési képviselő megosztotta a hallgatósággal, hogy Takács Jánossal 2002-ben egy hosszabb beszélgetésen úgy döntött, hogy felkarolja a Hortobágyra elhurcoltak ügyét, hiszen azok a személyek, akik három évnél kevesebb időt töltöttek el a táborban, semmiféle kárpótlás jellegű járulékot nem kapnak.

2003-ban és 2005-ben egy törvénymódosító javaslatot nyújtottak be fideszes képviselők, erre utaltam az előbb, de ez akkor nem talált halló fülekre. Éppen ezért, amikor a kormányváltás megtörtént, a törvényjavaslatot rögtön továbbította, ha későn is, ha nem is nagy összeg, de a kárpótlás jellegű járadék megszületik, remélhetőleg kormányrendelet formájában. Tehát Cseresnyés Péter 2010 őszén azt a reményét fejezte ki, hogy ez a súlyos kérdés orvoslásra kerül, és egyébként ő maga is elmondta, hogy a javaslat elsősorban szimbolikus jelentőségű, az állami költségvetésre nem ró komoly terhet, ugyanakkor történelmi igazságot szolgáltat az érintetteknek.

Úgy gondolom, hogy az ő szavai, ha esetleg a jobbikos szavakra immunisak lennének, az ő szavai kellő meggyőzéssel szolgálhatnak annak érdekében, hogy tegyenek valamit ennek a kérdéskörnek a rendezése érdekében.

Ezen túlmenően, a kárpótláson túlmenően még engedjenek meg néhány szót, amivel módosító javaslatainkra szeretném felhívni a figyelmet. A határozati javaslat e) pontja felkéri a központi államigazgatási szerveket, egyházakat, civil szervezeteket, önkormányzatokat, hogy gondoskodjanak a kitelepítés tragédiájáról és annak áldozatairól való megemlékezésről. Itt egy hiányosságot szeretnénk pótolni, a közszolgálati médiumok, a médiaszolgálat ugyanis nincs megemlítve, napjainkban pedig tudjuk, hogy a rádióknak, televízióknak milyen nagy véleménybefolyásoló hatásuk van. Úgy gondolom, hogy fontos lenne ezt is belefogalmazni annak érdekében, hogy minél szélesebb körben tudjuk eljuttatni ennek a szörnyűséges eseménynek a hírét, és ezáltal az emlékeztetést tudjuk szolgálni.

Ugyanígy az oktatási intézmények sincsenek beleírva ebbe az e) pontba, ez is fontos lenne, és Szávay István képviselőtársam erre adott be módosító javaslatot. Úgy gondoljuk, az is elengedhetetlen, hogy az oktatási intézményekben, ahol korosztályát tekintve a legnyitottabbak, legbefogadóképesebbek a diákok, az év egy-egy napján egy-egy rövid műsorral, egy rövid megemlékezéssel, visszaemlékezéssel felhívjuk a fiatalok figyelmét erre a tragédiára.

Összességében legfontosabbnak a kárpótlás kérdését tartjuk, kérem, hogy itt államtitkár úr is járjon közben annak érdekében, hogy a határozati javaslatba ez a kárpótlás rendezésére való igény valamilyen módon belefoglalásra kerüljön, illetve ezt a két kisebb jelentőségű, de ugyanakkor a megemlékezést szolgáló módosító javaslatunkat is kérem, hogy fogadják be. Ebben bízva szeretnénk támogatni ezt a határozati javaslatot.

Köszönöm szépen. (Taps a Jobbik soraiban.)

ELNÖK: Köszönöm szépen, képviselő úr. Kétperces hozzászólásra Karvalics Ottó képviselő úr következik, a Kereszténydemokrata Néppárt képviselőcsoportjából. Megadom a szót. Parancsoljon, képviselő úr!

KARVALICS OTTÓ (KDNP): Elnök úr, köszönöm szépen a szót. Tisztelt Ház! Néhány adalékkal szeretnék szolgálni, és elmondanám talán a saját véleményemet.

Az az állapot, hogy én jóval elmúltam 60 éves, felhatalmaz arra, hogy azokról az emlékekről, amikről a visszatérőktől csak suttogás útján tudtunk információt kapni, mert nem merték elmondani, illetve csak nagyon halkan, ezekről beszéljek néhány szót. Nem is arról, hogy mit éltek meg, mert azt elmondták itt sokan, hanem arról a fajta diktatúráról, amely azt a félelmet keltette, és amely ismétlődött ebben az országban, amit nem hiszem, hogy még egyszer szabad hagyni, hogy megismétlődjön.

Az a félelem, amit a kitelepítettek utána éreztek hosszú időn keresztül, amit '56 előtt már suttogva el mertek mondani este, akár lekapcsolt villanynál is, ami '56 után megismétlődött, hogy be kellett tömni - és ez már személyes tapasztalat - a pinceablakot, nehogy olyan tárgyak kerüljenek a pincébe, ami esetleg utána azzal a következménnyel jár, hogy a család többi tagját is elviszik, ez nem ismétlődhet meg. Úgy gondolom, hogy a Nemzeti alaptanterv, az oktatás átalakítása lehetővé teszi azt, hogy a fiatalok megismerjék, és ez még egyszer ne fordulhasson elő.

(15.50)

Én egyetlenegy dolgot hiányolok itt a szemben lévő padsorokból, hogy azok az idős képviselők, akiknek ugyanilyen tapasztalatuk van, akik '56 után, ne adj' isten, részt is vettek bizonyos dolgokban, most nincsenek itt. Ha itt lennének, örülnék neki, nem a két fiatal képviselőtársam szenvedne itt, és talán még azt is hinném, hogy van némi megbánás vagy valami rossz érzés bennük, de úgy gondolom, ez most pillanatnyilag nincs. Ez az, amit nagyon hiányolok. Örülnék neki, hogyha itt lettek volna, úgy látszik, most sem merik vállalni azt a fajta kiállást, amit már régóta meg kellett volna nekik tenni.

Köszönöm szépen, elnök úr. (Taps a kormánypártok soraiban.)

ELNÖK: Köszönöm szépen, képviselő úr. Novák Előd képviselő úr következik rendes felszólalásra, a Jobbik-képviselőcsoportból. Novák Előd képviselő úr az utolsó írásban előre bejelentkezett képviselő, utána majd további rendes felszólalások következnek. Parancsoljon, képviselő úr!

NOVÁK ELŐD (Jobbik): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Országgyűlés! Engedjék meg, hogy többek példáját követve én is egy személyes pikáns eset felidézésével kezdjem, ugyanis én ma nemhogy nem lehetnék itt, nem is léteznék, ha nem lettek volna ezek a kitelepítések, hiszen a szüleim úgy ismerték meg egymást ötéves korukban, hogy egy házba telepítették ki mindkettőjüket, még kisgyermekként a Hortobágyra, úgyhogy ők pont beleesnek ebbe az egyébként valóban meglehetősen szűkre szabott országgyűlési határozatba, hiszen mi mind térben és mind időben ettől függetlenül szeretnénk ezt kibővíteni. No de természetesen ez nem azt jelenti, hogy én hálás lennék a kommunizmusnak, hiszen tudok azért a történelem és a társadalmi igazságosság szemüvegén keresztül vizsgálni minden olyan kérdést, aminek a megtárgyalásáért itt az Országgyűlésben jelen vagyunk.

Engedjék meg, hogy ezután ráirányítsam a figyelmet inkább a szép szavak után most a tettekre, még inkább azok hiányára, a mulasztásokra, ahogyan már Gaudi-Nagy Tamás képviselőtársam is megtette, és ahogyan már Farkas Gergely is mondott néhány olyan javaslatot, amik bizony hiányoznak ebből. Engedjék meg, hogy folytassam ezt a lajstromot, mert hajlamosak önök az antikommunizmust néhány frázissal elintézni az érdemi tettek helyett.

Bizony a kettős mérce jól megmutatkozik a kommunizmus bűneivel kapcsolatban, hiszen míg például az 1947-es párizsi békeszerződésből fakadó jóvátétel címén még most is a költségvetésben szerepel 1,7 milliárd forint sok más hasonló tétel mellett a zsidók kárpótlása érdekében, mindeközben nem látunk érdemi jóvátételt a kommunizmus áldozatai tekintetében, sőt az új alaptörvényben gyakorlatilag ki is mondják, ugye, hogy csak erkölcsi elégtétel jár a kommunizmus áldozatainak. Persze, a "csak"-ot én hangsúlyoztam, az csak itt szerepel, szép, gyönyörű mondatok közepette az alaptörvény átmeneti rendelkezéseinek preambulumában, elmondják, hogy bizony erkölcsi elégtételt érdemelnek, de valahogyan az anyagiról megfeledkeztek ott is, és ahogyan ott elutasították a módosító javaslataimat, nincs kétségem afelől, hogy most is el fogják utasítani természetesen az összes módosító javaslatunkat. Ugyanebben, az alaptörvény átmeneti rendelkezéseiben kimondják azt is, hogy új jogcím nem állapítható meg a kárpótlások során. No persze, a számos jogcímen meglévő zsidó kárpótlások milliárdjai folytathatók, ellenben a kommunizmus áldozatainak tisztes kárpótlásáról a jövőben sajnos nem esett szó.

Ha a szimbolikus kérdéseknél tartunk itt, ebben az országgyűlési határozati javaslatban és a mulasztásoknál, akkor azt javasolom, nézzenek ki itt az ülésterem kormánypárti folyosóján a Szabadság térre, ahol még mindig láthatják a szovjet megszállóink emlékművét, amelyen ráadásul szégyenszemre önkényuralmi jelkép is lehet. Az ennek eltávolítását célzó javaslatunkat is leszavazták itt a fideszes forradalmárok, sajnos egytől egyig, de legalább arra büszkék lehetünk, hogy a szabadságról elnevezett téren 2004 óta kordonok közé kell zárni a népharag elől azt a kommunista gyalázatot.

Ezen túlmenően szerte az ország még mindig tele van kommunista utcanevekkel, miközben egyetlen közterület sem viseli például a névtelen hősökre utaló "pesti srác" nevet itt Pesten sem, sőt méltó utódaikat, a derék gárdistákat minden erejével üldözi a hatalom. Gergényi Péter üzlettársának és barátjának, Pintér Sándornak, ugye, már mindenről a Gárda jut az eszébe, még az új önkormányzati törvénybe is szükségesnek tartotta belevenni, hogy aki gárdista, az rögtön elveszíti a mandátumát, ellenben leszavazták az önkormányzati törvénynél azt a kormánypárti képviselők által benyújtott kitűnő javaslatot, amelyet végül csak a Jobbik vitt tovább, mely szerint a kommunista utcanevek kötelező átnevezését írta volna elő az önkormányzati törvény, kapcsolódó módosító javaslatom szerint ráadásul úgy, hogy semmilyen ügyintézés és költség nem terhelte volna az érintett lakókat.

Varga László KDNP-s vezérszónokkal, képviselőtársammal a Magyar Rádióban egyszer hosszan értekeztünk erről is, és természetesen fürödhettek a kormánypárti képviselők a társadalmi igazságosság hírében, egészen addig, ameddig a szavazás el nem jött, amikor szépen, csendben leszavazták ezt a javaslatot. Ezt már sokszor láttuk, hogy megfogalmaznak olyan gyönyörű javaslatokat, amelyeket azután természetesen a szavazás során szépen elsikálnak. Ugye, láthattuk ezt persze a túloldalról is, Medgyessy Péter is, a D-209-es is megfogalmazta már mondjuk, az ügynöklisták feltárására vonatkozó javaslatát, azután ő maga is ellene szavazott, amikor odajutott a sor.

No, ha a szimbolikus kérdéseknél tartunk, mondjuk el, hogy miközben az úgynevezett holokauszt emlékműveit állami pénzekből finanszírozzák, addig a kettős mérce jegyében, ugye, még nem sikerült állami támogatást kiharcolnunk a Pongrátz Gergely bácsi által alapított, az ország egyetlen 1956-os múzeumának, amely Kiskunmajsán található, már egy ifjúsági táborral is kibővítve. Az idei költségvetéshez ez ügyben benyújtott módosító javaslatunkat ugyanis ugyanúgy elvetették a fülkeforradalmárok, mint egy évvel korábban.

Mindezeken túl, ha ez még nem lett volna elég a mulasztásokból, két évtized nem volt elég a saját politikusaik által is érintett, fertőzött parlamenti pártoknak, hogy a társadalom számára megnyugtatóan rendezzék az ügynökügyek teljes körét, és távozzanak a közéletből a hatalmukat átmentő nemzetáruló alakok. A vétkesek részéről ugyanis hiányzik az őszinte beismerés, a bocsánatkérés, a morális elégtételadás, az önök részéről pedig hiányzik a szándék, hiszen legutóbb épp tegnap szavazták le e javaslatnak még a tárgysorozatba-vételét is, az ügynökügyek, az állambiztonsági múlt feltárása tehát továbbra is várat magára, talán a Jobbik kormányra kerüléséig.

A nemzeti együttműködésnek hívott rendszerben eközben a rákosista alkotmány helyére egy hasonlóan egypárti alaptörvény került, amelyet húsz másik posztkommunista országgal szemben nálunk példátlan módon csak a kormányoldal szavazott meg, egyetlen módosító javaslatot sem fogadtak el, például azt sem, amellyel kizártuk volna a közéletből azt, aki tevékeny szerepet vállalt a korábbi szocialista államélet irányításában, aki az állampárt vezető tisztségviselőjeként vagy a fegyveres szervek vezetőiként közreműködött a magyar nép elnyomásában, a kommunista diktatúra fenntartásában, így az egykori cenzor, Lendvai Ildikó, az MSZMP KB-tag Kovács László vagy a KISZ KB egyik tanácselnöke, Gyurcsány Ferenc továbbra is, ebben az állítólagosan új rendszerben is országgyűlési képviselő maradhat. Ez már a nemzetközi együttműködés rendszere, vagy lesz még rosszabb is? Várjuk válaszukat.

Az elszámoltatás elmaradását magyarázzák most, ugye, az új alaptörvényben, az átmeneti rendelkezésekben is, ahelyett, hogy a tettek mezejére lépnének, ezzel szemben, megint csak a preambulumban mintegy felmentést adnak az elmúlt 20 év mulasztásaira. Azt mondják, hogy a kommunista diktatúra alatt elkövetett bűncselekmények üldözésére nem volt lehetőség, nem volt lehetséges, az első szabad választás után sem nyílt meg a lehetőség, és azt mondják a preambulumban, az alaptörvény átmeneti rendelkezéseinek preambulumában, hogy most az új alaptörvény lehetőségével nyílik meg a lehetőség az igazság érvényesítésére. Kérem szépen, nem erről van szó, eddig is meglett volna a lehetőség. Igenis, az elmúlt 20 év bűne, beleértve az összes kormányzatot, hogy az elszámoltatás nem történt meg, mint ahogyan nem fog megtörténni a jövőben sem, hiába állítják azt, hogy majd most megteremtődik a lehetőség, mert ha megteremtődött volna, akkor már valamit tettek is volna az alaptörvény hatálybalépése óta természetesen.

Sőt, a Biszku-botrány apropóját is a jelek szerint arra kívánja felhasználni a Fidesz, hogy ledöntse az eddig örök érvényűnek tűnt alapvetést, miszerint a nyugdíj adómentes jövedelem. A Jobbik szerint elfogadhatatlan egy ilyen kiskapu megnyitása. Mi inkább a kommunista vezetőkre egyedi nyugdíj-megállapítási szabályokat javasolunk, illetve javasoltunk már tavaly nyáron, de azóta a fideszes forradalmárok számtalanszor leszavazták a komcsi luxusnyugdíjak ügyének napirendre vételét, legutóbb épp tegnap. Elvileg szigorúan személyes adat persze, hogy mennyi nyugdíjat kap Biszku Béla, de Kubatov Gábor előtt semmi sem titok, így Wittner Máriától megtudhattuk az Országgyűlés folyosóján, hogy több százezres nyugdíjjal boldogan él az '56 utáni megtorlások egyik vezéralakja.

De mi nemcsak felháborodtunk, hanem rögtön megoldási javaslatot is kidolgoztunk, a hatályos lengyel szabályozást ültetve át a magyar jogrendszerbe. A Fidesz most azzal az indokkal szűkítené a szankcionálandók körét, hogy nem lehet pontos listával szolgálni például a vérbírókról és az úgynevezett békepapokról. A Jobbik viszont azt mondja, hogy nemzeti érzelmű történészek garmadáját kell megbízni a múlt feltárásával, hiszen például az ügynöklista közzététele, ugyebár, amúgy is a rendszerváltás egy komoly mulasztása, mellesleg pedig a történészek számára munkahelyteremtés, e téren is komoly adóssága van Orbán Viktoréknak, akik továbbra is jutalmazzák az előző rendszer vezetőit.

(16.00)

Tehát nem elég, hogy elszámoltatás nem történt, továbbra is több százezer forintos nyugdíjjal jutalmazzák az előző rendszer bűnös vezetőit. Mert hogyan kereshet szintén érdemtelenül magas nyugdíja mellé még havi 560 ezer forintot Pintér Sándor politikai főtanácsadójaként Kocsis Kálmán vezérőrnagy, a III/I-es csoportfőnökség volt vezetőhelyettese? Számtalan ilyen kérdés merülhet föl, és ez bizony még nem minden, mert a nagy része ezeknek az információknak titkosítva van.

A titkosítások feloldásáról hallani sem akarnak, sőt az előző ciklus egyik utolsó kétharmados törvénye volt, amit természetesen karöltve megszavaztak, mert így szokták tenni a kétharmados törvényekkel akkor, amikor nem volt meg az előző ciklusban a kétharmados többsége a szocialista kormányzatnak, akkor szavazták meg, hogy gyakorlatilag bármit titkosítani lehet, még azt is, amivel kapcsolatban ezt jogszerűtlenül teszik meg. Semmilyen törvényi kontrollja, bírósági felülvizsgálati lehetősége nincsen ezeknek a kérdéseknek.

A múlt feltárása, a valódi igazságtétel tehát még várat magára, és a kettős mércét pedig kitűnően látjuk a holokauszttal és ezzel kapcsolatban a kommunizmus bűneinek tekintetében. Bízzunk benne, hogy a változásig, az érdemi változásig, az érdemi lépésekig nem kell megvárni a Jobbik Magyarországért Mozgalom kormányra kerülését. Bízunk a jobb belátásukban. (Moraj a kormánypárti padsorokban.)

Köszönöm figyelmüket, és nézzenek szembe magukkal! (Taps a Jobbik padsoraiban.)

ELNÖK: Folytatjuk a rendes felszólalásokat: V. Németh Zsolt képviselő úr következik, a Fidesz-képviselőcsoportból. Parancsoljon, képviselő úr!

V. NÉMETH ZSOLT (Fidesz): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Országgyűlés! Képviselőtársaim! Árkus, Borsós, Borzas-Mihályfalva, Ebes, Elep, Erzsébet-tanya, Kócspuszta, Kónya, Kormópuszta, Lászlómajor, Lenintanya, Tedej - tizenkét hortobágyi kényszermunkatábor, több mint 2500 elhurcolt család, közel 10 ezer kettétört élet. Olyan számok, olyan tények ezek, amit sokan, ki ezért vagy azért, szeretnének elfelejteni, ha lehetne, mindezt meg nem történtté tenni, és kitörölnék emlékezetükből a bűnösök, az áldozatok, talán még a segítők is.

De ahogyan arra Illyés Gyula is rámutatott, a rosszul elrendezett, a rosszul megírt múlt föltámad, visszajár, a megíratlan idő ködszerűen üli meg a tájat meg az elmét. Ezért az utókornak, az utódoknak kötelessége emlékezni és emlékeztetni arra az időszakra, amikor bírói végzés nélkül toloncoltak embereket kényszerlakhelyre, amikor törvénytelen vagyonelkobzással fosztottak meg családokat ingó- és ingatlanvagyonuktól, amikor a kollektív bűnösség elve alapján szabadságvesztésre ítéltek csecsemőt és aggastyánt, amikor ártatlanul kényszermunkára ítéltek ezreket.

Emlékezzünk hát az elhurcoltakra, köztük a nyugat-magyarországiakra, az őrségiekre, a vendvidékiekre, az őriszentpéteri, a bajánsenyei, a viszáki, az ispánki gazdatársadalom színe-javára. Ezekre az elhurcoltakra ma már különleges emlékművek emlékeztetnek, derékban kettétört fatörzs formájában, kettéhasadt gránitlap szimbólumán keresztül, és aki ott volt ezeken az ünnepségeken, az egyszeri és megismételhetetlen élménynek volt részese.

Nem tudom, hogy hányan élhették át a katarzist, de a szereplők egyszerre érezhettek emelkedettséget és borzongást. Ugyanis nemcsak azt ismerhették meg, hogy melyik volt az a ház, amelyből elhajtották a jószágokat, melyik épületet kellett otthagyni, egy élet munkájának eredményét, melyek voltak azok a gyümölcsösök, amelyeket gondoztak egy életen át és ott kellett hagyniuk, nemcsak azt, hogy honnét vitték ki a bútorokat, de azt is, hogy hova vitték be azokat, és átélni azt az ünnepségen, hogy amúgy az ő unokáik meg már ott állnak közösen a kórusban.

Emlékeztetnünk kell hát így azokra is, akik az embertelenségben is emberségesek maradtak, akik befogadták, segítették a meghurcoltakat. Az emlékezés nem állhat meg a sebek feltépésénél, szükség van a megnyugvásra, kiengesztelődésre is. Az emlékezésben és az emlékeztetésben próbál segíteni ez az országgyűlési határozati javaslat. Véleményünk írásba foglalása és az arra kimondott igen méltó gesztus, de az elkövetkező évek feladata lesz megtölteni tartalommal, emlékezésekkel, emlékművekkel, tanításokkal, beszélgetésekkel.

Visszatérve Illyés Gyula gondolatmenetéhez: a múltat is teremteni kell, s valamirevaló múlt megteremtéséhez néha nagyobb erő kell, mint a jövendőéhez. Mindent pontosan a helyére kell tenni. A magyar nemzetnek sok teendője van még a múlt tisztességes elrendezésében. De Navracsics Tibor és Réthelyi Miklós miniszter urak határozati javaslata és a mögötte meghúzódó társadalmi akarat a bizonyíték arra, hogy eleget kívánunk tenni kötelességünk teljesítésének.

Köszönöm, hogy meghallgattak. (Taps a kormánypártok padsoraiban.)

ELNÖK: Köszönöm szépen, képviselő úr. Rendes felszólalásra Szalay Péter képviselő úr következik, a Fidesz-képviselőcsoportból. Megadom a szót, parancsoljon, képviselő úr!

DR. SZALAY PÉTER (Fidesz): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Képviselőtársaim! Személyesen is érintett vagyok ebben a kérdéskörben, amiről szól a vita, ugyanis volt a családunkban olyan, akinek elkobozták a lakását, kitelepítették, aztán börtönbe is zárták másfél évre, majd kénytelen volt külföldre távozni, és Németországban folytatta tovább az ügyvédi praxisát.

A kitelepítés tulajdonképpen az Európában felbukkant és a második világháború után terjedő kommunizmus egyik megnyilvánulása. Fiatal képviselőtársaim nem élték meg ezt az időszakot, még nem élték meg, én tanúja voltam, amikor ezek a pompás elméletek, a felszámoljuk az osztályellenséget, leküzdjük az osztályellenséget című történetek a rádióban harsogtak, Rákosi Mátyás és párttársai ezeket propagálták a tömegek felé, a nemzet felé, a nép felé, és tulajdonképpen a mindennapos agymosásnak volt a része ez az ideológia.

Ha egy pillanatra visszatekintünk arra, hogy a kommunizmusnak mit köszönhet a világ, itt volt a Szovjetunió, illetőleg akkor Oroszország, ott sikerült felszámolni az osztályellenséget, a szovjet történészek adatai szerint húszmillió embert sikerült kiirtani. Először kiirtották a cári rendszernek a katonai tisztségviselőit, a cári rendszernek a tisztségviselőit, kiirtották azokat, akiknek földje volt, akinek valamilyen vagyona volt, utóbb már azt is kiirtották, akinek egy jó kabátja volt, azt is kivégezték. Tehát ez volt maga a kommunizmus mint ideológia. Kérem, ilyen a kommunizmus, hogy átvenni a hatalmat és az ország lakosságának egy jelentős részét kiirtani, ezt sikerült Európába is plántálni a második világháború után.

Ennek az elméletnek a részeként tulajdonképpen megcélozták a kitelepítéssel azt a két osztályt, amit ők a legveszélyesebbnek tartottak, a középparaszti réteget, az úgynevezett kulákokat, a középparasztokat és a polgári középosztályt. A kitelepítéssel egyben valóban sikerült mind a kettőre lesújtani, hiszen a földjüket elvesztett középparaszti osztálynak a házaiba, ezeknek az embereknek a házaiba telepítették be a szerencsétlen, nagyvárosokból kitelepítetteket, és ezek tulajdonképpen igen komoly segítséget kaptak ezektől az akkor már szegény kulák vagy szegényparaszti családoktól.

Nem szabad azt sem szem elől tévesztenünk, hogy igazából a kommunizmus eszméi ma is élnek, ma is közöttünk vannak, és ettől nem szabad egy pillanatra sem elvonatkoztatnunk. Meggyőződésem szerint a demokratikus és a nemzeti érdekeket szem előtt tartó magyar kormány elleni utóbbi támadásokban ez tetten érhető. A támadások élharcosai között egyfelől, a belföldi relációt nézve azok az emberek jeleskednek, akik a kommunizmus idején jól pozicionáltak voltak, hithű meggyőződéssel harsogták a kommunizmus tanait. Külföldön, az Európai Unióban egy kommunistának is minősíthető frakcióban, de ennél sokkal kommunistább elveket valló volt az a liberális politikus, aki gyűlölködve esett a magyar nemzetnek.

Ne tévesszük szem elől, hogy az internacionalizmusnak, akár a kommunista, akár a liberális internacionalizmust vesszük, mind a kettőnek esküdt ellensége a nemzeti. Tehát igazából ez az indíték ezekre a támadásokra. De hogy még messzebb menjünk, Charles Gati munkásságát nézve, aki azt mondta, hogy az Orbán-kormány leváltására akár egy polgárháború is elképzelhető.

(16.10)

Ez igen érdekes gondolat, de ez nem szociáldemokrata, nem is szocialista gondolat. Ebben felfedezhető némi anarchizmus. Ugye, tudjuk, az anarchizmusnak mint ideológiának a kialakulása az 1800-as évek végén történt, és az anarchistáknak az volt a véleményük, hogy meg kell dönteni az államot, erőszakkal, véres úton meg kell dönteni, és a hatalmat kézbe kell keríteni. Tulajdonképpen a kommunizmus ugyanezt mondja, tehát ez a két gondolat bukkan fel ebben, hiszen normálisan nem gondolható, hogy egy olyan demokratikus kormányt meg kell dönteni egy polgárháborúval, amelyik a választók döntése alapján kétharmados többséggel bír a parlamentben.

A magyar középosztályt és a középparaszti réteget megroppantotta igazából ez a kitelepítési akció, ugyanúgy hasonlatos ehhez a lengyeleknél a katyńi esemény, amikor is a lengyel hadseregnek sikerült a vezető rétegét megroppantani. Végezetül, ha úgy nézzük a dolgot, a magyarságnak óriási vérvesztesége volt a világháborúban, amikor a 300 ezer magyar katona, akiket hadifogságba hurcoltak, meghalt Oroszországban. További veszteséget jelentettek azok az emberek, akik ebbe a kitelepítésbe haltak bele, továbbá egy harmadik relációja is van ennek, tisztelt képviselőtársaim, ugyanis azoknak az embereknek egy része, akik túlélték ezeket a borzalmakat, megpróbált kimenekülni Nyugat-Európába, ezáltal a nemzet egy nagyon értékes részét vesztette el.

Arra szeretném még felhívni a figyelmüket, hogy a mostani történelemtankönyvekben és a médiában méltó módon kell értékelni a kitelepítést, miután eddig méltatlanul keveset beszéltünk a kitelepítésről. Éppenséggel a "ne mérjünk kettős mércével" című elv kívánja, hogy a magyarságnak ezt a vérveszteségét is ugyanúgy értékeljük, mint az egyéb vérveszteségeket.

Ami a hitelességet illeti, erre szeretnék még egy pillanatra visszatérni. Igazából azért nagyon nehéz a szocialista politikusok helyzete, mert hiszen van a fővárosban is egy szocialista politikusnő, aki például úgy nyilatkozott, hogy '56 arról szólt, hogy a csőcselék kitört a börtönökből, és becsületes, tisztességes embereket mészárolt le. Ennek a politikusnőnek nyilván megvan a hasonló véleménye a kitelepítésről, mint ahogy minden másról. Tehát nagyon nehéz úgy politizálni, hogy ilyenekkel egy sorban kell ülniök.

Nagyon reménykedem abban, hogy a mostani oktatási reform el fogja érni azt az eredményt, hogy a történelem méltó módon fogja kezelni mind a világháborút, mind '56-ot, mind a kitelepítést, és a diákságnak kellő, korrekt felvilágosítással szolgálunk, hogy ezek az események voltaképpen miről szóltak.

Kérem, hogy támogassák képviselőtársaim ezt a javaslatot, amit egészen korszerűnek, korrektnek tartok, és köszönöm szíves figyelmüket. (Taps a kormánypárti padsorokban.)

ELNÖK: Köszönöm szépen, képviselő úr. Kétperces hozzászólásra Harangozó Tamás képviselő úr következik, az MSZP soraiból. Parancsoljon, képviselő úr!

DR. HARANGOZÓ TAMÁS (MSZP): Köszönöm szépen, elnök úr. Nagyon szerettem volna megspórolni a hozzászólásomat, és amíg csak a Jobbik padsoraiból hallottam ezeket a szavakat, addig nem is kívántam gombot nyomni. De most fideszes képviselőtársam megszólalása sarkallt.

Képviselőtársaim! Ma egy olyan előterjesztés van az asztalunkon, amelyhez nem méltó az az irány, amerre most képviselőtársam elindult. Lehet, hogy Kovács Lászlónak és Lendvai Ildikónak az életútjáról lehet hosszan beszélgetni, de azt kérem szépen önöktől akkor most itt és az ország nyilvánossága előtt, hogy önök számoljanak el Mikola István, a hazafias nemzeti népfront elnökének életútjával, Orbán Viktor KISZ-titkár életútjával, édesapja, Orbán Győző párttitkár életútjával, Matolcsy György, Martonyi János MSZMP-tagok és az állambiztonsági szervekhez fűződő viszonyával, vagy számoljanak el Pozsgay vagy Szűrös Mátyás MSZMP KB-tag és a jelenlegi politikai szerepvállalásuk viszonyával. Vagy tudják mit, képviselőtársaim? Nagyon gyorsan fejezzük ezt ma itt be, ennek a témának az ilyen típusú tárgyalását!

Ez a téma ugyanis, és ezért mondtuk el, hogy támogatjuk a határozati javaslatot, azoknak az embereknek a sorsáról szól, tisztelt képviselőtársaim, akik egyébként a XX. század legmocskosabb diktatúrájának áldozatai a világban és Magyarországon is. És az ő emlékükhöz, az ő szenvedésükhöz nem méltó, hogy itt elkezdjünk darabra aktuálpolitizálni vagy éppen aktuális képviselőket vagy politikusokat emlegetni ezen az ülésen. És egyébként azt sem tartom normálisnak, hogy bárki a fasiszta rendszer rémuralmát vagy a kommunista rendszerek rémuralmát versenyeztesse egymással, mert mind a kettőt szégyellnie kell minden politikai oldalnak. Én azzal értek egyet, amit egyébként Turi-Kovács Béla képviselőtársam mondott, legalább nekünk - nézek itt államtitkár úrra, sajnálom, hogy éppen mással kell beszélnie -, a mi generációnknak biztos, hogy meg kell békélnie, hogy ebben az országban soha többet ilyen ne fordulhasson elő.

Köszönöm szépen.

ELNÖK: Köszönöm szépen, képviselő úr. Horváth János professzor úr következik hozzászólásra, a Fidesz-frakcióból.

Parancsoljon, képviselő úr!

DR. HORVÁTH JÁNOS (Fidesz): Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! A kommunista diktatúra által kitelepítettek, valamint az őket befogadók emlékének megörökítéséről beszélünk most, és határozati javaslatban foglaljuk össze, részletezzük gondolatainkat. A témáról annyi minden érdekes dolog elhangzott, olyan, amelyik kiigazítja, megvilágítja, és olyan is, ami elhomályosítja és befelhősíti. A mai nap tanulság arra, hogy a témával érdemes foglalkozni, mert bizony sokan ebben az országban, sokan ebben a Házban nem tudják, miről van szó, vagy annyi torzítás van, annyi torzulás van a témáról való ismeretünkben.

Egyebek között az összekapcsolása ennek a témának sok minden mással bizony több figyelmet érdemelne. És időnként több kárt tesz, mint hasznot. Amit én hoznék ide, tisztelt Ház, ha meg tetszik engedni, egyetlenegy gondolat; tehát nem az egész témának akár még csak vázolása, összefoglalása vagy reflektálása volna, hanem egyetlenegy téma vele kapcsolatban: nevezetesen gondolni arra, hogy emléket állítsunk, vagy emlékezzünk azokra, akik ebben a folyamatban jót tettek. A gonosztevőkről elhangzott mindaz, és sose eléggé, ami gonoszságot tettek. Én ehhez hozzá tudnék tenni magam is, szemtanúja voltam, részese voltam az eseményeknek, hordozom az emlékeit.

Mégis, most azt hozom ide, tisztelt Ház, azt a gondolatot, hogy ideje volna elkezdeni emlékeznünk az igaz emberekről. Az igaz emberekről, akik befogadták a nyomorúságba kerülőket. A nyomorúságok okozóiról hallunk, tudjuk. De voltak, akik igazak voltak. Ezt a szót használom, mondhatnám azt is, hogy az erkölcsi normák vagy az emberszeretet, vagy a bibliai szemlélet, hiszen többféle jó meghatározása vagy leírása lehetne ennek a gondolatnak. Mégis, talán, tisztelt Ház, elgondolkodunk, és gondolataink során mások tovább kereshetik, megtalálhatják a módját, hogy valamiféle emlékezések, emlékezési instrumentumok, formák jöjjenek létre a zord időkről, de azokról az emberekről, egyénekről is, akik a zord idők során jók voltak. Igazak. Lehetne falukban, városokban emléktáblát, iskolát elnevezni, utcát elnevezni, az artézi kutat elnevezni, és annyi minden mást.

(16.20)

Engem az a megtiszteltetés ér most, hogy ezen a hétvégén Pécsett Kovács Béla emlékére iskolát neveznek el. Kovács Bélát nem így hurcolták el és nem egészen ebben a kategóriában, de azért említem az eseményt, hogy elnevezni helyeket, utcákat, intézményeket emberekről, mert az iskolába gyerekek járnak, és azt mondják, hogy ennek az iskolának a neve Kovács János bácsi; Kovács János, aki, mondjuk, ott egy gazda volt, akihez betelepítettek valakit. Vagy sokféleképpen lehet, nem sorolom a lehetőségeket.

Aztán kormányzati épületek lehetnek, aztán helyi önkormányzatok, vagy akár jómódú családok létesíthetnének alapítványt, kiírni egy pályázatot, hogy írassék egy színdarab arról, hogy Abán, Fejér megyében vagy száz meg ezer faluban vagy megyében hogy és mi történt. Az ilyen pályázatkiírás olyan nemes dolog. Vagyunk talán, akik irodalombarátok vagyunk, és emlékszünk arra, hogy valamikor - idézhetem? - a Kisfaludy Társaság pályázatot írt ki, hogy írassék egy költői beszéd és a többi, és a többi; ennek nyomán írta Arany János a Toldit. Írassék ki pályázat arra, és hogy majd ki írja azt meg? Lehet, hogy Arany János-szerű falusi tanítók is léteznek, de lehet, hogy falusi gyerekek írnak majd iskolai dolgozatokat, és ott kis jutalmakkal lehet jutalmazni, szerényebb jutalmakkal, ha nem mással, akkor azzal, hogy elutaztatni, segíteni őket, hogy meglátogassák azokat a helyeket, amelyek bizony történelmi emlékek.

Tehát ezek az emlékhelyek, utak, ligetek, iskolák, kormányzati helyek lennének azok, amelyek emlékeztetnek embereket; nem azért, mert különleges ünnepi napot rendezünk, hanem azért, mert azok mindennap ott vannak. És ez nem kerül pénzébe az Államkincstárnak, nem kell nekünk, az Országgyűlésnek megszavazni költségvetést, mert ezt majd elhatározza a sárbogárdi vagy a mátészalkai önkormányzat, vagy ott valaki, egy jómódú ember, vagy a helyi tűzoltó-egyesületnek a március 15-ei vacsorájának a bevételéből. Sokféleképpen lehet igaz embernek lenni és jót cselekedni.

Ezekkel a gondolatokkal engedtessék meg, hogy szóljak hozzá és járuljak hozzá a témához, és köszönöm a meghallgatást. (Taps.)

ELNÖK: Köszönöm szépen, képviselő úr. Kettőperces felszólalásra Ferenczi Gábor képviselő úr következik, a Jobbik-képviselőcsoportból. Parancsoljon, képviselő úr!

FERENCZI GÁBOR (Jobbik): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Országgyűlés! Tisztelt Fideszes Képviselőtársaim! Hát, talált, süllyedt; vártam a kétperces gomb megnyomásával, de önök nem szándékoztak reagálni a Harangozó Tamás MSZP-s képviselőtársunk által mondottakra. Sajnos azt kell mondanom, hogy jelen esetben az MSZP-s képviselőnek van igaza. Felmerül a kérdés, hogy miként tudnak önök hitelesen beszélni a kommunizmusról, hogyan tudnak hitelesen beadni egy előterjesztést a kommunizmus áldozatai emlékének a megőrzéséről, miközben elképzelhető, hogy önöknél több KISZ-titkár van jelenleg is a padsorokban, mint az MSZP padsoraiban.

Annak, hogy erről az előterjesztésről egyáltalán beszélnie kell ma az Országgyűlésnek, az az egyszerű oka van, hogy Magyarországon nem volt rendszerváltás, az addigi parlamenti képviselők lényegében átmenthették hatalmukat a 90-es évekre. Ha minálunk is, Magyarországon is megvalósult volna az, ami Csehországban sikerült, hogy a kommunistákat kitiltották rögtön a cseh parlament felállása után az Országgyűlésből, akkor ma Magyarországon egyáltalán nem is kellene itt az Országgyűlésben erről nekünk vitatkozni. Sajnos azt is hozzá kell tennem, hogy az önök esetében csak a látszat számít: a kommunikációban mindig előrelépnek kettőt, aztán a cselekvésekben mindig hátrálnak egyet, és rá kell erősítsek jobbikos képviselőtársaimra, hogy miközben a Jobbik valódi elszámoltatást akar az egykori kommunista bűnösökkel szemben, addig önök minden javaslatunkat ezzel kapcsolatban lesöprik.

Köszönöm szépen. (Taps a Jobbik soraiban.)

ELNÖK: Folytatjuk, tisztelt képviselőtársaim, a kettőperces hozzászólásokat. Vejkey Imre képviselő úr következik, a Kereszténydemokrata Néppárt képviselőcsoportjából. Parancsoljon, képviselő úr!

DR. VEJKEY IMRE (KDNP): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Képviselőtársaim! Jobbikos kollégám tévedett akkor, amikor azt mondta, hogy úgy látszik, senki nem nyomja meg a kétperceset; megnyomtam, csak őutána következtem. Igenis, hogy a Fidesz-KDNP képviselőcsoportja részéről visszautasítjuk azt, amit az MSZP-s képviselőkolléga mondott, úgy Orbán Viktor miniszterelnök úr tekintetében, mint minden egyes képviselőtársunk vagy a kormányban részt vevő személyek tekintetében.

Eszembe jutott az a vasárnapi evangéliumi idézet, hogy mi könnyebb: a bénának azt mondani, hogy bűneid meg vannak bocsátva, vagy az, hogy kelj föl és járj. Ugye, a miniszterelnök úr Magyarországgal kapcsolatban ezt próbálja mivelünk és a kormánnyal együtt tulajdonképpen végrehajtani, hogy a bénának azt mondja, hogy kelj föl és járj.

Köszönöm szépen. (Taps a kormánypártok soraiban.)

ELNÖK: Hoppál Péter képviselő úr következik, a Fidesz-képviselőcsoportból. Parancsoljon, képviselő úr!

DR. HOPPÁL PÉTER (Fidesz): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Képviselőtársaim! Régi közhely, de nagy igazság, hogy a kutya ugat, a karaván halad. Tisztelt képviselőtársaim, nyilvánvaló, hogy az is nagy igazság, régi politikai elemzők igazsága, hogy a két radikalizmus, a jobboldali szélsőség és a baloldali szélsőség valójában azonos gyökérből fakad, és csak egy paraszthajszál választja el őket. Az elmúlt felszólalások ezt nagyon szépen igazolták, semmi másban nem merül ki a szocialista és a jobbikos felszólalók egymást követő gyalázkodása, mint hogy ezt az előterjesztést szétszedjék, vádaskodjanak a centrumban lévő Fidesz-KDNP-pártszövetség és annak vezetői, miniszterei és miniszterelnöke ellen.

Vizsgálják meg önmagukat, tisztelt képviselőtársaim, hogy ez a paraszthajszál vastag-e még, avagy elvékonyodott, és immár önök gyakorlatilag egy követ fújnak a szocialistákkal. Úgy tűnik ugyanis, hogy ez történik. Kérem önöket önvizsgálatra a téma kapcsán, hiszen most az előterjesztés éppen azt célozza, hogy régmúlt bűnöket tárjunk fel, önök pedig azt próbálják igazolni, hogy ezek a bűnök valamilyen módon egybeesnek a mai centrummal. Nem így van, visszautasítjuk ezeket az érveket; inkább keressék ezeket a problémákat egymás között, az egymás mellett ülő képviselők. (Taps a kormánypártok soraiban.)

ELNÖK: Folytatjuk a kettőperces felszólalásokat. Szilágyi György képviselő úr következik, a Jobbik-képviselőcsoportból. Parancsoljon, képviselő úr!

SZILÁGYI GYÖRGY (Jobbik): Köszönöm szépen a szót, elnök úr. Nem szóltam volna már hozzá, ha Hoppál képviselő úr nem mondja, és nem veszi elő azt a retorikát, amit már nagyon sokszor hallhattunk általában egyébként a liberális-baloldali rétegtől: amikor az igazság érdekében már nem tud mit mondani, akkor előveszi rögtön a szélsőséges kártyát.

Kedves Hoppál Képviselő Úr! Senki nem beszél arról, hogy az igazság igazság, a tények pedig tények, tehát ezzel nem is kell foglalkozni, el lehetne felejteni a múltat. Mi azt mondtuk, én is azt mondtam a felszólalásomban, hogy végre tegyünk is valamit a szavak szintjén túl, a szavak szintjén túl tegyünk valamit azért, és ebben mondtam azt, hogy szeretnénk, ha önök harcostársaink lennének végre a tettekben is. Kérem önöket akkor most, hogy ne avval foglalkozzunk, hogy mi a múlt, hanem legközelebb, amikor be fogjuk nyújtani azt, hogy a kommunista luxusnyugdíjakat végre vegyük el az emberektől, akkor önök szavazzák meg, akkor végre szavazzák meg, hogy itt a Ház előtt megvitathassuk ezt! Amikor legközelebb be fogom nyújtani vagy be fogjuk nyújtani képviselőtársainkkal, hogy zárjuk ki a volt kommunista vezetőket a közéletből - mert ennek az elmúlt 21-22 évnek az egyik legnagyobb hibája az volt, hogy ők irányíthatták a politikát és a gazdaságot, azért tartunk itt -, akkor önök legyenek olyan szívesek, szavazzanak arra, hogy ez bekerülhessen a Ház elé, és itt a Ház előtt vitathassuk meg, és erről hozzunk döntéseket.

(16.30)

Vagy ha még egyszer bekerül a Ház elé az, hogy legyen már végre nyilvános az ügynöklisták kérdése, és ne lehessen ezzel embereket zsarolni, akkor legyenek olyan szívesek, szavazzák meg ezt. Mi csak ezt kérjük.

Tehát igaza van, ne foglalkozzunk azzal, hogy jelen pillanatban a kormányban vannak vagy nincsenek volt kommunista vezetők, nem is érdekel; megmondom őszintén: jelen pillanatban nem érdekel. Az érdekel, hogy végre tegyünk az ellen, hogy a következő kormányokban ne lehessenek, és akkor mindjárt előbbre fog jutni ez az ország. Ehhez kérjük az önök segítségét, ehhez kérjük az önök harcostársi, cselekvő tenni akarását, hogy velünk együtt szavazzák meg ezeket a törvényeket, és valóban lépjünk előrébb ebben a kérdésben, és ne csak a szavak szintjén, OGY-határozatokban hozzunk erre döntéseket.

Köszönöm szépen. (Taps a Jobbik soraiban.)

ELNÖK: Köszönöm szépen, képviselő úr. Varga László képviselő úr következik kettőperces felszólalásra, a Kereszténydemokrata Néppárt képviselőcsoportjából. Parancsoljon, képviselő úr!

VARGA LÁSZLÓ (KDNP): Köszönöm a szót, elnök úr. Én nem csodálkozom azon, hogy a két fiatal szocialista képviselőtársunkból végül is kifakadt valami vádszerű, mert őket idedobták koncnak nekünk az öreg komcsik (Derültség a kormánypártok soraiban. - Dr. Gaudi-Nagy Tamás közbeszólása.), hogy szépen fejezzem ki magam. Nyilván ez kihozott belőlük, kifakasztott belőlük valamit, amit ők hallhattak. Én az előbb azt mondtam nekik, amikor odamentem, hogy fiatal barátaim, a megbékélés ott kezdődik, amikor valaki megbánja a bűnét, megvallja a bűnét, és akkor kell hogy következzen a bűnbocsánat. Azt hiszem, ez hiányzik, hogy ez nem történt meg.

Az pedig, hogy valaki a nyolcvanas években, a hetvenes években vajon tagja volt-e az akkor egyetlen ifjúsági mozgalomnak vagy nem volt tagja a középiskolában, az általános iskolában; nem hiszem, hogy erről vitatkoztunk ma. Ma a kommunizmus bűneiről vitatkoztunk, arról, ami az 1940-es, 50-es években történt, meg a 60-as meg a 70-es meg 90-esben is meg a 2000-esben is nyilván, de nem mindegy, hogy ki mit mikor hogyan tett, és nem mindegy (Az elnök a csengő megkocogtatásával jelzi az idő leteltét.) a bűnbánat és a bűnbocsánat.

Köszönöm. (Taps a kormánypártok soraiban.)

ELNÖK: Köszönöm szépen, képviselő úr. Folytatjuk a kétperces hozzászólásokat. Gaudi-Nagy Tamás képviselő úr következik, a Jobbik képviselőcsoportjából. Parancsoljon, képviselő úr!

DR. GAUDI-NAGY TAMÁS (Jobbik): Köszönöm szépen a szót, elnök úr. Időközben visszatértem az ülésterembe, mert néhány képviselőtársunkkal együtt más programunk volt, de időközben a vita gyűrűzési hullámait megérezvén, úgy gondolom, hogy fontos azért most rámutatni arra, hogy ne üljünk fel a provokációknak.

Szerintem itt most csúnyán beprovokáltak minket - némi egyszerű, vulgáris kifejezéssel - a szocialista képviselők. Tehát bedobták a szokásos gumicsontot, és tudták, hogy az lesz a vége, hogy a nemzeti radikális oldal és a nemzeti közép úgymond egymásnak ugrik, és elkezdi bizonygatni, hogy ki a jobb, mit tudom én, kommunistaellenes, vagy ki az, aki polkorrektebb, vagy mit tudom én. Tehát nem jó út ez szerintem.

Szerintem ennek most itt többen fölültek, még az általam nagyra becsült Hoppál Péter képviselőtársam is, amikor nyilván azt a szerintem általa sem komolyan gondolt mondatot mondta el, hogy tulajdonképpen tényleg a nemzeti radikalizmus és a nem tudom, milyenfajta más baloldali radikalizmus tulajdonképpen nem sokban különbözik egymástól. Az a fajta radikalizmus, ami az ÁVH terrorgépezetében megjelent, az a baloldali radikalizmus, ha minket ezzel azonosítanak, mint nemzeti radikálisokat, még akár feltett szándékkal vagy nem feltett szándékkal vagy jóhiszeműen vagy véletlenül, az mindenképpen sértő és visszautasítandó. De szerintem nem is gondolhatta ő ezt komolyan, mert ismerem, hogy ő azért egy komoly antikommunista elkötelezettségű, családját tekintve is sok ilyen szenvedést átélt ember.

Tehát szerintem fókuszáljunk az ügy lényegére, és arra kérem a képviselőtársakat, hogy bár nem részletes vitában vagyunk, de elmondtam, hogy milyen módosítóink vannak benn. A vita tulajdonképpen most már csak erről szól, tehát maga az öt pont rendben van, nekünk vannak módosító javaslataink: igazi, méltányos jóvátételt kapjanak azok a nem túl nagy számú túlélők, tényleg nem terhelné meg a költségvetést, sőt, én még biztos, hogy bele is adnám a fizetésem egy részét. Valószínűleg Schiffer András is, bólogatásából erre következtetek. De ugyanakkor az igazságtételt is igenis követeljük, azt is követeljük, hogy ne csak a Rákosi-időszakra terjesszék ki, tehát az egész kommunista időszak kitelepítéseit ítéljük el, illetve történjen meg (Az elnök a csengő megkocogtatásával jelzi az idő leteltét.) a határon, az elszakított területeken kívüli testvéreink megkövetése is, a kommunistáktól szenvedett testvéreink megkövetése. Erről beszéljünk, ezt támogassák, ez a kérésünk. Köszönjük szépen. (Taps a Jobbik soraiban.)

ELNÖK: Köszönöm szépen. Novák Előd képviselő úr következik kettőperces hozzászólásra, a Jobbik képviselőcsoportjából. Parancsoljon, képviselő úr!

NOVÁK ELŐD (Jobbik): Köszönöm a lehetőséget. Tisztelt Országgyűlés! Amikor Varga László, a KDNP képviselője az előbb szólásra emelkedett, akkor bíztam benne, hogy miután megszólítottam felszólalásomban, reagálni fog arra, hogy miért nem támogatták végül a kommunista utcanevek kötelező megváltoztatását, az önkormányzati törvényhez benyújtott kormánypárti képviselők módosító javaslatát, amely mögül végül kifaroltak, ugyebár.

Amikor közösen voltunk a rádió egyik leghallgatottabb adásában, talán az Ütközőben, akkor hosszasan mesélte, és mondta, hogy mennyire antikommunista a KDNP, sőt egy nagyobb kijelentésre is ragadtatta magát, és örülnék, ha ezt most itt megerősítené, mert akkor le a kalappal a KDNP előtt, ha ezt valóban továbbra is tartja. Azt mondta, hogy az úgynevezett lusztrációs törvényjavaslatunkkal, amely szerint Gyurcsány Ferenc és hasonszőrű bűntársai, az előző rendszer vezetői ne lehessenek a közélet további vezetői, ők ezzel egyetértenek, csak azt mondták, hogy ez most nem időszerű. Ezt sokszor halljuk, de mondott egy olyat is, hogy majd 2014-től, mert most megválasztott mandátumuk van szerintük; szerintünk miért ne lehetne ezt megváltoztatni természetesen időközben, és lemondásra bírni őket. De ez a KDNP álláspontja volt, elfogadtuk, elfogadom, és örömmel veszem, ha legalább 2014-től, ahogyan ezt a rádió adásában is elmondta, ezt támogatják. Kíváncsi vagyok, hogy a KDNP tartja-e magát ahhoz, hogy 2014-től Gyurcsány Ferenc és a kommunista bűntársak ne lehessenek már országgyűlési képviselők, mert az erre vonatkozó javaslatunkat azóta számtalan alkalommal leszavazták.

És továbbra is várjuk válaszaikat arra, hogy mikor hajlandók az érdemi intézkedésekre a Szabadság téri szovjet emlékmű eltávolítása, a kommunista utcanevek átnevezése, a kiskunmajsai, az ország egyetlen '56-os múzeumának támogatása ügyében; az ügynökügyek feltárása érdekében, amelyet legutóbb tegnap Orbán Viktor és társai leszavaztak itt az Országgyűlésben; mikor hajlandók a lusztrációs törvény elfogadására, tehát a közéletből való kizárásra; mikor hajlandók valódi elszámoltatásra, és akár a kommunista luxusnyugdíjak ügyének egyáltalán a napirendrevételére, amelyet ugyancsak tegnap szavaztak le. Tehát ezekre az érdemi felvetéseimre továbbra is választ várok.

Köszönöm. (Taps a Jobbik soraiban.)

ELNÖK: Köszönöm szépen. Tisztelt Képviselőtársaim! Fölhívom mindenkinek a figyelmét, hogy felszólalásukban bármelyik jelen vagy nem jelen lévő képviselőtársunkkal kapcsolatban csak olyan jelzőt alkalmazzanak, amely megállja a helyét.

Köszönöm szépen.

Szilágyi György képviselő úr következik, kettőperces felszólalásra.

SZILÁGYI GYÖRGY (Jobbik): Köszönöm szépen, elnök úr. Varga képviselő úr mondataival nagymértékben egyetértek egyébként. Ismét azt az arcátlanságot tapasztalhattuk, hogy a kommunisták valóban a fiatalokat ültették be, egyetlenegy olyan képviselőjük nincs itt, aki szembe merne nézni a tényekkel. Igazából én Lendvai Ildikót is csak azért hallgattam volna meg ebben a kérdésben, hogy történelmileg elmondhassa, hiszen nem tudom, és hölgyek életkoráról nem is szabad beszélni, de ő még tapsolhatott annak idején Rákosi elvtársnak, és mondhatta azokat a bizonyos mondatokat. Kíváncsi lettem volna, hogy ő hogy élte ezt a dolgot meg. Nincs itt, úgyhogy ezt nem tudhatjuk meg.

Viszont egy dologról ne feledkezzünk meg. Amikor mi azt mondjuk, hogy a kommunizmus áldozatai, akkor valóban azokról az emberekről beszélünk, akiket kitelepítettek, akiket halálra ítéltek és kivégeztek, akiket börtönbe juttattak vagy elüldöztek ebből az országból, de a kommunizmus áldozatai vagyunk mi valamennyien, akik itt vagyunk, és meggyőződésem az, hogy az összes magyar család ma Magyarországon szintén a kommunizmus áldozata. Minden családban jelen volt ez a szörnyű diktatúra, minden családnak az életére és a jövőjére rányomta a bélyegét, tehát mi saját magunkról is beszélünk, hiszen azok is áldozatai voltak a kommunizmusnak, akik mondjuk, nem tanulhattak tovább, mert megbélyegezték őket. Azok is áldozatai voltak a kommunizmusnak, akik nem élhették teljesen az életüket, mert ezt az akkori diktatúra lehetetlenné tette, mert megbélyegezték őket, és azt mondták, hogy nem megbízhatóak és osztályidegenek.

Tehát valamennyiünk érdekében kellene ezt az igazságosságot megteremteni. Valamennyiünk érdekében kellene ennek a korszaknak a szörnyűségeivel leszámolni, és valamennyiünk érdekében kellene ezeket a bűnösöket felelősségre vonni. És valóban, amikor megtörtént ez az igazságtétel, akkor indulhatunk el egy szebb jövő felé.

Tehát mi erre szeretnénk kérni önöket, hogy ebben legyenek partnerek, ebben dolgozzunk közösen, hogy végre megszüntessük azt a kettős mércét, ami még mindig ebben az országban jelen pillanatban is jelen van.

Köszönöm szépen. (Taps a Jobbik soraiban.)

(16.40)

ELNÖK: Köszönöm szépen. Varga László képviselő úr következik kettőperces hozzászólásra, a Kereszténydemokrata Néppárt képviselőcsoportjából.

VARGA LÁSZLÓ (KDNP): Köszönöm szépen. Novák Elődnek az előbb azért nem válaszoltam, mert nem hallottam pontosan, mert épp a két fiatal képviselőtársammal beszélgettem, hogy mit kérdezett tőlem. Szeretném helyreigazítani. Én a KDNP nevében nem nyilatkozhattam, pláne '14-re vonatkozóan. Amikor az Ütközőben voltunk, akkor egy bizonyos témáról, a kommunistákról elnevezett utcanevekről vitatkoztunk. Abban elmondtam a magam véleményét, amit most is vallok: felháborít, hogy több ezer utca és terület van még mindig elnevezve a kommunista rendszer "kimagasló" egyéniségeiről.

A KDNP engem nem hatalmazott fel arra, hogy '14-re, '14 utánra meg egyáltalában a képviselőségre vonatkozóan nyilatkozzam. Így valamit félreérthetett vagy félreérthető volt. A kommunista utcanevekről volt szó, és arról, hogy akik akár az elmúlt húsz évben, akár az elmúlt hosszabb időre visszatekintve voltak állami vezetők a kommunista párt színeiben, azok ma ne lehessenek azok. Vezetőkről volt szó és nem tagokról.

ELNÖK: Köszönöm szépen, képviselő úr. Tisztelettel kérdezem képviselőtársaimat, hogy kíván-e még valaki felszólalni, de az utóbbi időt figyelembe véve lehetőleg a témához. (Nincs jelentkező.) Jelentkezőt nem látok.

Megkérdezem Rétvári Bence államtitkár urat, hogy kíván-e a vitában elhangzottakra válaszolni. (Dr. Rétvári Bence: Igen.) Igen, jelzi államtitkár úr. Megadom a szót. Parancsoljon, államtitkár úr!

DR. RÉTVÁRI BENCE közigazgatási és igazságügyi minisztériumi államtitkár: Köszönöm szépen a szót. Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Képviselő Hölgyek és Urak! Tisztelt Ház! Követném Réthelyi miniszter úr példáját, és nem az aktuálpolitikáról, nem a kiszólásokról, nem a szokásos szurkapiszkákról beszélnék, amik természetesen a mostani vitának is részei voltak, hanem arról a mégiscsak fontos és magasztos célról, amit ez az országgyűlési javaslat célul tűzött ki. Sok mindenkit megkövetett már a magyar parlament, a magyar kormány vagy a magyar állam az elmúlt húsz évben, de talán azért, mert magát a kitelepítést 1996-ig nem lehetett kutatni, pont a kitelepítettek maradtak ki ebből a sorból. Abban, hogy befejezzük a rendszerváltást, sok ilyen hasonló szimbolikus lépésre van szükség, amiket már megtettünk az elmúlt hetekben, hónapokban is. Ez is egy ezek közül. Ugyanakkor igyekszünk a végső formában majd egy olyan szöveget elfogadni, amelyik a kommunizmus rémtetteinek ilyesfajta tanítását, figyelemfelkeltését, megemlékezését nemcsak és kizárólag a kitelepítettekre terjeszti ki, hanem mindenki másra, akiket megbélyegzett, elhurcolt, megölt, bebörtönzött a kommunista rendszer.

Örülök annak, hogy - leszámítva az aktuálpolitikai oda-visszavágásokat - az alaptétellel mindenki egyetértett. Szerintem ritka az Országgyűlésben egy olyan javaslatnak a vitája, amikor mindegyik párt mindegyik vezérszónokát valamennyi párt megtapsolja, hiszen a vezérszónoki hozzászólások arra törekedtek, hogy az értéket és a korábbi emberek helytállását, valamint a befogadók tényleg példamutató emlékét őrizzék meg. Ilyen szempontból példát tudtunk mutatni, és fel tudtuk mutatni azt is, hogy nemzeti konszenzus van ebben a kérdésben, és a vezérszónokok ügyeltek arra, hogy olyan felszólalásaik legyenek, amelyek minden más párt részére elfogadhatók.

Egy dolgot emelnék még ki ezzel a javaslattal kapcsolatban, hiszen sok tekintetben csak összefoglalja a korábbiakat és azokat a jó szokásokat, azokat a jó gyakorlatokat, amelyek eddig emlékművek állításában vagy megemlékezések szervezésében történtek. Ezeket próbálja megerősíteni, de egy dologban továbblép a korábbi, a kommunizmus vagy a nácizmus bűneit elítélő különböző határozatokkal kapcsolatban. Ahogy a náci rémtettek kapcsán is különböző olyasfajta díjak vagy igazak névjegyzéke van, akik maguk is segítettek azokon, akiket az adott totalitárius rendszer üldözött, itt is fontos, hogy ugyanígy megemlékezzünk és emléket állítsunk azoknak, akikből a Rákosi-rendszer embertelensége a legbátrabb emberségességet hozta ki. Ezekről önök is mindnyájan, minden frakcióból szót ejtettek.

Szerintem ez a fontos, mert ez az a példa, amit minden fiatal elé állítanunk kell. Ahhoz, hogy megértsük a jelent, ismernünk kell a múltat, s azért is kell ismernünk a múltat, hogy tervezni tudjuk a jövőt. Ezért fontos az, hogy az elítélésen túllép ez a határozati javaslat, és elismeri azoknak a hétköznapi embereknek, talán olyanoknak, akiknek csak egy-két hold földjük volt és büntetésből kaptak egy Budapestről vagy a jugoszláv határsávból kitelepített családot, a bátorságát, ami lehet, hogy csak a tisztaszoba rendelkezésre bocsátása volt. Úgy érzem, hogy tartozunk azoknak az embereknek, akik sokunknál bátrabbak voltak, hiszen mi egy demokráciában könnyen élünk a szólásszabadsággal. Ők egy diktatórikus rendszerben sokkal többet kockáztattak akkor, amikor átadták a kitelepítetteknek a tisztaszobát.

Köszönöm szépen mindenkinek a támogatását, és a részletes vitában még igyekszünk továbbcsiszolni ezt a javaslatot. Köszönöm szépen. (Taps.)

ELNÖK: Köszönöm szépen, államtitkár úr. Tisztelt Országgyűlés! Az általános vitát lezárom. Mivel az előterjesztéshez módosító javaslat érkezett, a részletes vitára bocsátásra és a részletes vitára a következő ülésünkön kerül sor.

Soron következik dr. Balsai István, a 2006-os őszi erőszakos rendőri fellépést vizsgáló miniszterelnöki megbízott jelentése, valamint az ennek elfogadásáról szóló, az alkotmányügyi, igazságügyi és ügyrendi bizottság által előterjesztett országgyűlési határozati javaslat együttes általános vitája a lezárásig. A beszámolót J/4277. számon, a határozati javaslatot pedig H/5976. számon kapták kézhez képviselőtársaim. A hatáskörrel rendelkező bizottságok benyújtották ajánlásaikat, amelyeket J/4277/1. és 2. számokon ismerhettek meg.

Engedjék meg, hogy tisztelettel köszöntsem a napirend tárgyalására meghívott kedves vendégeinket. (Taps.)

Most az előterjesztői expozék következnek. Megadom a szót Rétvári Bence államtitkár úrnak, a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium államtitkárának, a napirendi pont előadójának, 30 perces időkeretben. Parancsoljon, államtitkár úr!

Felszólalások:   19-107   107-177   177-292      Ülésnap adatai