Felszólalás adatai

DR. HORVÁTH JÁNOS (Fidesz): Elnök Úr! (Dr. Vizi E. Szilveszter felé fordulva:) Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! A beszámoló a magyar tudomány helyzetéről valóban egy üdvös téma, és örülök, hogy a részese lehetek.

Amit hallottunk, az nagyrészt olyan további tudástermelés vagy további tudásátadás volt, ami egy másik öröm. Nem kívánom még csak megkísérelni sem, hogy reflektáljak egyik-másik témára - jó, hogy elhangzott, majd alkalmasint egyikkel-másikkal többen is vitába szállunk. Most olyasmiket mondanék, ha szabad, amikről eddig még nem volt szó, vagy csak érintő módon.

Bár engedtessék meg, hogy azért a parlamenti stílusnak és az akadémiai stílusnak megfelelően mégiscsak vitába szálljak egy tézissel, amit itt hallottunk, és a legutóbb hallottuk Szabó Zoltán képviselő úrtól azt, ami, tisztelettel jegyzem meg, téves látás. Nevezetesen, a képviselő úr úgy mondta, legalábbis ez volt az üzenet lényege, hogy igen, a tudomány nem jelent gazdasági előrehaladást, illetve talán nem fogalmazta meg ilyen pontosan, azt mondta, hogy voltak tudósok, akik valami szép tudományt műveltek, amit mi úgy nevezünk, hogy alaptudomány, ami elmélet. És annak az alkalmazását eljuttatni egészen a mérnökök laboratóriumához, lehet, hogy ez nagyon hosszú.

Azonban éppen itt tartottam nagyon fontosnak, hogy a Magyar Tudományos Akadémia elnökétől hallottuk itt, amikor azt mondta, hogy bizony ez a lánc nem olyan hosszú, és az egyik gazdaságpolitikai célunk, politikai-politikai célunk, kormánykodási célunk az, hiszen országgyűlés vagyunk, hogy ezt a láncot lerövidítsük. Hogy az innovációs lánc ne legyen olyan hosszú, hogy Püthagorasz vagy Thalész feltalálta a tételeit, és ezerötszáz vagy kétezer évig semmi sem történt velük, pedig ezek alapvető tudományos felfedezések voltak.

Tehát amikor az alaptudományról, a pure science-ről és annak az alkalmazott vetületéről beszélünk, akkor nem engedhetem meg azt, hogy ne hozzam elő a magam kedvenc témáját a magam tudományából, a döntés tudományából, a közgazdaság-tudományból, hogy az intézményes infrastruktúrának, amelyik tudomány lehet, mennyire döntő szerepe lesz.

Itt még egyet a tudomány legjelesebb képviselői előtt, és akik hallgatnak bennünket a tudomány eszközein keresztül, megkockáztatok, amit én a tantermekben az előadásokon igen gyakran elmondok, hogy mi is a tudomány. A tudomány egy tudásmennyiség, amelyik alkalmazza a tudományos módszert - a tudományos módszer a kulcsszó. Ebben az összefüggésben próbálom bemutatni azt, hogy az intézményrendszernek, az institúcióknak milyen fontos szerepe van abban, hogy eljussunk valahonnan valahova. Hogy a nagy görög tudósok nagy feltalálásai, meglátásai nem jutottak el az alkalmazáshoz ezer vagy még több évig, azt éppen azzal magyarázom, hogy hiányzott az intézményrendszer, amelyik ezt előmozdította volna.

Tehát azt tanácsolom, tisztelt Országgyűlés, nekünk, akiknek ez a témája, vagy az kellene legyen, és erre ráhatásunk van, hogy foglalkozzunk többet az intézményrendszer képességeivel, lehetőségeivel, és különösképpen mint diagnózissal, a fogyatékosságaival. Itt nézzünk tükörbe, mert itt bizony magunkra mutogathatunk - itt lemaradások, elmaradások vannak; az intézményrendszerünk, ahogy mi ezzel a témával foglalkozunk, ahogy a mi kormányunk ezzel foglalkozik, vagy nem optimálisan foglalkozik. Így aztán eljutunk odáig hamarosan, hogy a magánszféra és az állami szféra, vagy az egyetem, vagy az államilag fenntartott kutatóintézet, vagy pedig a magánvállalkozások kapcsán ebben az igen tisztelt Házban az elmúlt, mondhatom, években, de még ma is, tegnap is, elhangzottak és elhangzanak olyan mondatok, olyan beszédek, mintha mindez nem is számítana.

(15.40)

Mintha nem tudnánk azt - és lehet, hogy őszintén tudatlanok vagyunk; nincs abból nagy baj, ha bevalljuk vagy észrevesszük -, hogy néha az a tudomány, amelyik egy magánvállalatnál kezdődik, egy kutatás, abból lesznek korszakalkotó dolgok.

Engedtessék meg nekem, hogy megemlítsem a tranzisztort, a semiconductort; a Murray Hill New Jersey-i Bell laboratórium, ahol ezt elkezdte Walter Brattain és néhányan egy magánvállalatnál. Igaz ugyan, hogy a háborúba készülő vagy már benne lévő országnak valamiféle technológiáját kívánták szervezni. Igaz, hogy háborús költségvetésből csinálta az a magánvállalat. Tehát egyszerre ad ez választ egy korábbi vitánkra is itt ma - ugyan én magam nem vettem részt benne, de tanultam belőle -, és arra, hogy a kutatás-fejlesztés milyen utakat választhat.

Egy olyan mátrixot rajzoltam az előbb, amelyikben három tényező van: a felsőoktatás, az egyetem, azután az állami kutatóintézetek, azután a vállalati kutatóintézetek. Bizony, tisztelt Országgyűlés, lássuk be, hogy a mi pénzforrásaink végesek. Az előbb olyan szépen mondta, azt hiszem, Szabó képviselő úr, hogy bizony, a mi pénzünk az, amit ki tudunk sajtolni a szegény magyar adófizetőből. Ez nem szépen hangzik, de így is lehet gondolni. Megadóztatjuk a polgárt, hogy többet a költségvetésben üdvös, jó dolgokra költsünk, de ez limitált. Persze, hogy limitált.

Ugyanakkor olyan vállalkozások léteznek, amelyek eljönnek Magyarországra, ha úgy érzik, hogy itt az “időjárásö olyan, hogy érdemes eljönni: az emberanyag, a tudás, az infrastruktúra, az intézményrendszer. Akkor eljön, és Zalaegerszegen vagy Szegeden és különböző helyeken Európa-hírű, ország-, világhírű, -jelentőségű kutatás történik. De hát ahhoz az kell ám - és néha úgy csinálunk, mintha elfelejtenénk, tisztelt Országgyűlés -, hogy aki a döntést hozza Londonban, Chicagóban, Tokióban vagy valahol, hogy ide telepítse-e a kutatás-fejlesztést vagy nem, ahhoz azért barátságosabbnak illene lennünk néha.

Hogy mennyiszer elhangzik itt emocionálisan vagy félig tudatlanságból az, hogy a magántőkét majd jó lesz megregulázni, mert az aztán - vigyázzunk rá! - tisztességtelen. Egek ura! Persze, hogy vigyázzunk rá! A törvényeket mindenkinek be kell tartani, legyen-légyen született Szegeden vagy Chicagóban. Ha Magyarországon csinál dolgokat, akkor a magyar törvényeket be kell tartani. Azonban ha valaki eljön, és a magyar talentum, az a human capital, az a tudás, ahogy az Akadémia elnökétől is hallottuk, ami a legeslegeslegfontosabb tényező manapság a világon, és ez nekünk van, de hát elképzelhető, hogy ezt nem fogják használni a nagyvilágban, ha a mi környezetünk olyan, hogy itt nem érzik jól magukat. Nem is folytatom tovább: nem érzik olyan jól magukat, mint ahogy érezhetnék magukat.

Tisztelt Országgyűlés! Amikor a Magyar Tudományos Akadémia munkáját, tevékenységét vizsgáljuk, vizsgálgatjuk, akkor ilyen gondolatok is előkerülnek, és jó, ha számba vesszük. Ha a pártpolitikai szempontokat nézegetjük, nagyon hamar kifogynak a pártpolitikai szempontok, és a lényegről tudnánk beszélni. De jó volna, ha így lenne! A kár az, hogy a lényeg fogy el gyakran. Nem azért, mert elfogy, hanem azért, mert a pártpolitikai hullámok, dörgések és mennydörgések elhomályosítják.

Hadd mondjak még csak egyetlenegyet röviden. Az Amerikai Egyesült Államokban Bay Zoltánnal voltam egy beszélgetésen, akinek vádlott-társa voltam a börtönben, aztán Amerikába kerültünk. Volt egy japán születésű Nobel-díjas, aki épp akkor kapta meg a Nobel-díjat, ünnepeltük ezt az atyafit. Azt mondta: ő sosem lett volna Nobel-díjas Japánban, mert a japán infrastruktúra olyan, amilyen (Az elnök csengetéssel jelzi az időkeret leteltét.), őneki el kellett kerülnie Chicagóba, mert ott olyan tudományos munkát tudott végezni. Tehát azt szeretném tanácsolni, hogy Magyarországon ilyen legyen a légkör, hogy ne menjen el a magyar tudós, és itt kapjon Nobel-díjat.

Bocsánat, elnök úr. Köszönöm szépen. (Taps.)