Felszólalás adatai

PÁL TIBOR (MSZP): Elnök asszony, köszönöm a szót. Hol volt, hol nem volt, valahol Európában, a kék Duna mentén, Pannóniában, Magyarországon, Soprontól Szécsényig, Debrecentől Barcsig, Gyulától Nagylakig, Lakitelektől Felcsútig, Erdélytől a Felvidékig, Kapolcstól, a Művészetek Völgyétől a szigetfesztiválig éltek, élnek, dolgoznak, alkotnak, gyarapodnak az emberek, ifjak, idősek, családok, munkások, földművesek, tudósok és művészek. Éltek a falvakban, a kistelepüléseken, a városban, és önmaguk ügyeit intézték. Önmaguk közösségét kormányozták. Racionalizáltak, átszerveztek, önmaguk közösségét kormányozták - önkormányoztak. Tőkét osztottak szét, tudástőkét, kulturális tőkét, kapcsolati és képviseleti tőkét és persze pénztőkét.

(13.50)

Tudták hogyan, mennyit lehet szétosztani, ezt megbeszélték és megtanácskozták egymással.

Tisztelt Képviselőtársaim! Ma sincs ez másként, mint ahogy valamikor - és ahogy a mesében idéztem -, ma is itt élünk, ifjak és idősek, családosok, vidékiek és városlakók. Dolgozunk tanárként, nővérként vagy éppen iparosként, tűzoltóként vagy rendőrként a köz szolgálatában, vagy éppen képviselőként itt a parlamentben.

Ma is tőkét osztunk szét, és önmagunk ügyeit kormányozzuk, önkormányozzuk. Mit jelent ez ma? Azt jelenti, hogy egy valamilyen koncepció, egy valamilyen elképzelés mentén költségvetést készítünk. Egy költségvetés általános vitára bocsátása egyik alapvető szempontjának azt tartom, hogy egy elkészített javaslat mögött legyen valamilyen irány, legyen valamilyen koncepció. Ezek után abban reménykedve, hogy ezt más is így értelmezi, itt és most a vitában ennek a koncepciónak a megvitatása kell hogy történjen. Pontosabban ezt kellene vizsgálni az egymással vitázó felszólalóknak és az egymással vitázóknak. Aztán persze, ha valakinek van más elképzelése, akkor azt el kellene mondani, a saját koncepcióját. Amennyiben ez jobb a társadalomnak és az embereknek, mint az eredetileg beterjesztett, akkor értelemszerűen kellene a kettőt közelíteni egymáshoz.

Tudom, hogy szerteágazó vita a költségvetés vitája, de a fő irányokat, azt gondolom, szükséges kijelölni. Egymással versengő terveket, koncepciókat kell bemutatnunk az állampolgároknak, lássák azt - akár itt a tévén keresztül, vagy akik a rádiót hallgatják -, hogy milyen elképzelések alapján kívánjuk felosztani, illetve elosztani a forintjaikat; lássák azt, hogy az ellenzéknek mennyiben vannak más elképzelései, mint a kormánypártnak a benyújtott költségvetés szerint. Végül is szerintem ez a lényege az általános vitának, és nem az a lényege, hogy egymásra licitáljunk, és mindenre azt mondjuk, hogy még többet, még többet.

Reményeim szerint egyszer azért majd úgy fogunk vitázni, ahogy kell. Igen, úgy fogunk vitázni. Nem beszélünk majd el egymás mellett, hanem meghallgatjuk és meghalljuk egymást. Nem folytatunk általános vita kapcsán vagy helyett konkrét számháborút százalékokról, létszámokról, nem hasonlítgatjuk össze különböző évek különböző adatait, mint ahogy azt előbb Sisák képviselő úrtól hallhattuk, és nem arról folytatunk majd vitát, hogy kinek a számai autentikusabbak, és nem licitálunk egymásra. Így kellene működnie a különböző szinteken is a költségvetés készítésének, és azt gondolom, a vitáknak is. Így kellene működni a régióban, megyében, kistérségben és az önkormányzatoknál. A költségvetések valós igények alapján készüljenek.

Az önkormányzatokban, ott, ahol az elmúlt tizenöt év tapasztalatát és tudását, működési problémáit ismerjük, nagyon jól tudjuk, és keressük a megoldásokat. A tapasztalatokat, azt gondolom, az itt lévők mindannyian ismerik. Nagyon jól tudjuk, hogy '89-ben rossz politikai kompromisszummal jött létre az az önkormányzati törvény, amelynek a terheit ma is cipeljük magunkkal. Azt is tudjuk, hogy működési problémákkal küzdenek; és azt is tudjuk, hogy nagyon szétaprózott az önkormányzati rendszer, hiszen 3200 önkormányzat működik, és még azt is tudjuk, hogy 2002-ben újabb önkormányzatok jöttek létre. Azt is tudjuk, hogy a feladatok és a jövedelemtermelő képesség különböző, más egy kistelepülésen, más egy városban, más ott, ahol ipari parkok működnek, ahol valamilyen nagy cég meg tudott telepedni.

Nagyon fontosnak tartom, hogy tizenöt év alatt és tizenöt év után az önkormányzatok önmaguktól rájöttek, hogy bizonyos feladatok ellátására együtt kell működniük, egymással párbeszédet kell folytatni, kapcsolatot kell építeni. Ha mi is felismerjük itt a Házban, tisztelt képviselőtársaim, hogy a régi struktúra működtetéséhez egyre több pénz kell, mint ahogy ezt önök már az elmúlt napokban elmondták, és felismerjük, hogy ez a több pénz igazából nem nyújt jobb szolgáltatást vidéken, kistelepülésen, akkor tudjuk, hogy változtatni kell. Azt gondolom, hogy ez a felismerés a fontos. Az elmúlt két nap vitája az önkormányzatok esetében engem erről győzött meg.

De milyen kár és milyen nagy kár, hogy amikor itt volt a parlament előtt az a törvénycsomag, ami a kistérségekről szólt, és ami persze kétharmados egyetértést igényelt volna, akkor ezt önök nem szavazták meg. Nagy kár, hiszen sok kérdésre választ találtunk volna, és sokkal előrébb lennénk ma már.

Azt gondolom, hogy a közigazgatási rendszer problematikája nagyon komolyan a költségvetés része. Ez különösen érvényes most az előttünk fekvő javaslatra. Ahogy mondtam, az ellenzéki együttműködés hiányának köszönhetően nem sikerült az önkormányzati törvényt és az alkotmányt módosítanunk, nem sikerült eljutnunk a közigazgatási rendszer átalakításáig, ismerve azokat a tapasztalatokat, amiket elmondtam. Így hát továbbra is pénz kell, sok pénz kell, sok pénzt kell raknunk egy olyan rendszerbe, amelyről tudjuk - ha beszélgetünk polgármesterekkel -, hogy ebben a formában nem elég versenyképesek. A szolgáltatások, az ellátások nem túl jó szolgáltatási színvonallal rendelkeznek. És azt is tudjuk, hogy ezek a települések és ezek az önkormányzatok nehezen tudnak majd megfelelni a nemzetközi, a hazai és az európai uniós elvárásoknak. Mindezek ellenére elismerés illeti az önkormányzatokat, képviselő-testületeket, amelyek valóban pályázatokkal, az együttműködések keresésével megpróbálják javítani a helyzetüket.

A mindent tagadás magatartásának hozadéka az, hogy nem történt, nem történhetett meg a rendszer minden szintjét érintő hatás- és feladatkör újraosztása. Így az ellenzékkel nem túl gyümölcsöző együttműködésünk eredményeként magunk előtt görgetünk ki nem beszélt problémákat a versenyképességről, a tudáselosztásról, a kontrakörzetesítésről, a foglalkoztatásról vagy éppen a párhuzamosan működő intézmények fenntartásáról. Nos, ennek a terheit most a költségvetésnek kell viselnie, és ez nagy teher. Ezt önök is érzik, hiszen hozzászólásaik ezt jelzik. Csak azt tudom mondani, kár, hogy amikor a kétharmados törvény itt volt, nem szavazták meg.

Persze, az önök éberségét kijátszva reményeim szerint azért egy olyan folyamatot sikerült elindítanunk, igaz, hogy csak egy feles törvénnyel, amely a közigazgatási rendszer működésében - bizonyos tendenciákat erősítve - visszafordíthatatlan folyamatokat indított el. A jelenlegi költségvetési javaslat ebben kíván eszközként segítséget adni. Melyek ezek az eszközök? Ilyen a kistérségi támogatás. Az a kistérségi támogatás, amely a már létrejött kistérségek, illetve az újonnan alakultak támogatásáról szól. Ilyen a regionális szinten decentralizált pénzek megjelenése. Sikerült olyan szintre helyezni a döntéseket, ahol a döntés hatása érvényesül. Tizenöt év után ez olyan, mint a mesében, valóban szép. Azt gondolom, hogy azzal a közigazgatási korszerűsítéssel, ami elindult, a város és a vidék kapcsolatának az újraébredése, az épülése, az együttműködése történhet meg kistérségi szinten.

Tisztelt Képviselőtársaim! A kormány koncepciója létező: a vallott baloldali politikai értékek érvényre juttatása a költségvetés keretein belül. A mesékben is a hősöknek el kell dönteni egyszer, hogy melyik úton indulnak tovább. Így volt ez 2002-ben, amikor az akkori kormány, a szocialista kormány ismertette programját, azt a programot, amelynek mentén két év alatt 25 százalékkal emelkedtek az átlagkeresetek; amely alapján visszaadtuk a nyugdíjasoknak az elvett nyugdíjukat, megemeltük az özvegyi nyugdíjat, és elkezdtük bevezetni a tizenharmadik havi nyugdíjat; amely érzékelhetően emelte a családi pótlékot, étkezési támogatást és tankönyvtámogatást vezetett be; és amely program úgy alakította át a lakástámogatás rendszerét, hogy a valóban lakást vásárlók és ne az ingatlanbefektetésben érdekeltek járjanak jól; és amely program olyan mértékben emelte a közalkalmazottak bérét, amit korábban egyik kormány sem tett meg, pedig tehette volna.

Így van ez ma is, a kormányváltást követően: értékekre épül a költségvetés. Milyen értékekre épül a most beterjesztett költségvetési javaslat? Nos, először is nem ígér mindenkinek mindent. Ennyiben szakít egy korábbi, gyakran alkalmazott és hirdetett koncepcióval. Másodszor markáns a társadalompolitikai jövőképe, más hangsúlyokkal operál, mint az divat volt 1998 és 2002 között. Összességében ez a javaslat a versenyképesség egyes szintjeit és összetevőit együttesen erősíteni kívánó gazdasági és társadalompolitikai jövőképet vázol. Versenyhelyzet van: a gazdaság és a társadalompolitika kapcsolata annyit jelent, hogy akinek van esélye, azt hagyja érvényesülni, akinek pedig kevésbé, ott a feltételeken kíván fejleszteni a gazdaság adta lehetőségek és keretek figyelembevételével.

(14.00)

Tisztelt Képviselőtársaim! Ahogy a mesékben, úgy a valóságban is az emberek többsége a városban él, ahol van iskola, óvoda, családsegítő, van kórház, vannak üzemek, gyárak, színház, ott van a parlament, van piac, vásárcsarnok, közlekednek az emberek, és vannak utak. A megtermelt javak, jövedelmek után befizetünk a közösbe, hogy a város is tudjon működni. Vonzó legyen, modern, biztonságos, és nyertese legyen minden ott lakó. Hogyan lehet ezt most elérni? Úgy, hogyha van erre egy program. Hívjuk ezt a programot Budapest-programnak; olyan, amit a kisbíró kidobol.

A program megvalósításához azonban szükség van a költségvetés támogatására. Szükséges, hogy a költségvetés támogassa ezt a programot, ne zároljon forrásokat, tervezhető és kiszámítható legyen a működtetés. Szükség van arra, hogy utakat építsünk, hogy szilárd burkolattal lássuk el, mint ahogy ezt megtettük ebben az évben is, tervezzük a jövő évben is, hogy a külső kerületekben, itt a fővárosban szilárd burkolattal látunk el utakat a XV., XVII., XVIII. kerületben, Kispesten, Pesterzsébeten, Budafokon vagy éppen Óbudán.

Fontos, hogy a meglévő utakat is karbantartsuk és felújítsuk. Azt gondolom, jó befektetés, amikor 1 forinthoz 1 forintot hozzá lehet kapni a központi költségvetésből és helyi forrásból. Fontos a közlekedés szervezése, a metró építése, és fontos az is, hogy ha egy város európai uniós pályázatok elnyeréséért indul harcba, akkor ehhez az önrészt a költségvetés finanszírozza meg. És mesébe illő az is, hogy először 2005-ben Magyarország legálisan a hazai költségvetéshez külső forrásokhoz tud jutni.

Nos, a mesében a végén, a mi esetünkben pedig az igazság pillanata mindig az éves állami költségvetések során érkezik el. Itt derül ki, hogy mi a politika iránya valójában. A számok nem hazudnak, a költségvetési sorok, a költségvetési rovatok valós számokat tartalmaznak. Nem összehasonlítani kell őket, hanem értékelni. Ez a költségvetés, ha nem is úgy, mint a mesékben, mézeskalács házikót és marcipánból készült kerítést ígér mindenkinek, viszont egy igazságosabb országot, amely a szegényeit felkarolja, a tehetősektől pedig nagyobb áldozatvállalást kér; amely elismeri a tehetséget, a teljesítményt; amely a rászorulóknak segítséget és esélyt nyújt.

A kék Duna mentén, valahol Európában, egy meseszép országban - Zalától Szabolcsig, Vastól Borsodig, Nógrádtól Békésig és itt Budapesten - három nap és három éjjel a költségvetést megvitatták, módosították, majd mindannyian szavaztak róla a lelkiismeretük szerint. Ki így, ki úgy. Köszönöm a figyelmüket. (Taps a kormánypártok padsoraiban.)