Felszólalás adatai

KUNCZE GÁBOR (SZDSZ): Elnök Úr! Tisztelt Képviselőtársaim! A vita, azt lehet mondani, hogy természetszerűleg újra és újra visszatér egyrészt a költségvetés szigorához, másrészt persze hangsúlyos elemet kapnak ebben a vitában a különböző tehernövelő tételek.

A korábbi felszólalásomban beszéltem már róla, hogy az elmúlt négy év gazdaságpolitikája okozta valóban ezt a helyzetet, ebben természetesen a kormánypártok felelőssége a nagy. Említettem ezt, nem szokás tőlem elfogadni, de hát nem baj, hogy valamint az azt megelőző két évben is megindultak már ezek a folyamatok.

(18.30)

Azt is hozzátettem, hogy azokat a javaslatokat, amelyek a hiány ilyen mértékű megugrásához vezettek, önök is megszavazták. Sőt olyan módosító indítványokat adtak be rendre, amelyek mind-mind tovább akarták lazítani a költségvetés fegyelmét, vagyis tovább növelték volna a hiány mértékét. (Babák Mihály: Ez így nem igaz!) Ez így nem igaz, mondja kedves Babák képviselőtársam. Ez valószínűleg azért van, mert nem olvasta el az önök által beadott módosító indítványokat. Nem baj, azokat megőrizte a történelem, át lehet őket még tanulmányozni. Én például olyanokra emlékszem, kedves képviselő úr, hogy egy adott sorban volt 3 milliárd forintnyi tétel, és arra önök beadtak 80 milliárd forintnyi módosító indítványt. (Babák Mihály: Azok egyéni indítványok voltak!) Ja, hogy egyéni indítványok voltak. Mindenki azt csinál a Fideszben, amit akar... Érdekes módon én a felszólalásokból azt látom, hogy önök kottából dalolnak, de lehet, hogy akkor ezt illetően is tévedésben vagyok.

De mindegy, mert nem ez a mostani vitának a tárgya, legfeljebb érdekes mellékzöngéje lehet; hanem az, hogy van egy helyzet, az valóban a költségvetés rendkívüli mértékben elszaladó hiányával függ össze, és ezt a hiányt kell nekünk valamilyen módon kezelnünk. Persze megint azt kell mondanom, hogy e tekintetben a kormánypártok felelőssége nagyobb, hiszen mi vagyunk többségben, mi nyújtottuk be a költségvetést, az ellenzék a költségvetést nyilván nem fogja megszavazni, ez teljesen rendben van, megfelel a parlamentáris formáknak. Az azonban már az én megítélésem szerint nem, hogy arra a kérdésre, hogy mi a teendő, ez a költségvetés ad egyfajta választ - erről még fogok beszélni -, ugyanakkor azonban az eddigi felszólalások alapján úgy látom, hogy önöknek van bírálatuk a költségvetéssel kapcsolatban - ez helyes, mert vannak benne bírálható tételek, és különösen ellenzéki pozícióból nem kell ezeknek örülni -, ugyanakkor azonban nem hallom azokat a válaszokat, hogy mit is kellene tenni, vagyis hogy önök szerint mi az az alternatíva, amit felkínálnak a választók számára a kialakult költségvetési helyzet kezelésére. A mi válaszunk az - és ebben sok a kényszerpálya, képviselőtársaim -, hogy ennek a helyzetnek a kezelésére alkalmas program a konvergenciaprogram. Azért mondom ezt, mert ez be van nyújtva, és a konvergenciaprogram az, amit elfogadott az Európai Unió. A válasz ennek a helyzetnek a kezelésére a konvergenciaprogram következetes végrehajtása.

A költségvetést az ellenzék természetesen támadja minden elemében, és - ahogy említettem - megfelelő javaslatai nincsenek. Lehet persze érzelmi alapon közelíteni a költségvetéshez, mint ahogy tette ezt felszólalásában Orbán Viktor, vagy mint ahogy tették ezt képviselőtársaim közül is többen, de hát ezzel persze előrébb nem nagyon jutunk, ami a probléma kezelését, megoldását illeti.

Természetesen lehet politikai alapon bírálni a költségvetést, ez is teljesen rendben van, de megoldást ez sem hoz. Ezért érdemes egy pillantást vetni arra is, hogy mit mondanak azok a politikától végül is független szereplők, akik szintén véleményt nyilvánítottak egyrészt annak idején a konvergenciaprogrammal kapcsolatban, másrészt pedig a benyújtott 2007. évi költségvetéssel kapcsolatban.

Ma már vitatkoztunk arról, hogy miket is ír az Állami Számvevőszék a jelentésében, egy dolgot azonban nem lehet megkérdőjelezni, mert egyrészt benne van a jelentésben is, az Állami Számvevőszék elnöke elmondta most is, hogy ez a költségvetés szerintük technikailag korrekt, egyébként pedig minden valószínűség szerint tartható. Az Állami Számvevőszék elnöke tett megjegyzéseket arra vonatkozóan, hogy a bevételi oldalt még nem tudták minden elemében számolni akkor, amikor a véleményüket kialakították. A mi szakértőink végigszámolták, és úgy ítéljük meg, hogy bizonyos bizonytalanságoktól eltekintve az tartható lesz, és ki fogok rá térni, hogy egyébként pedig a költségvetés tartaléka a megfelelő fedezetet adja.

Igaz, az Állami Számvevőszék tesz egy kritikus megjegyzést - amellyel szerintem mindegyikünk egyetért - arra vonatkozóan, hogy nőnek az adótételek, és egyrészt ebből nem bontakozik ki egy új adórendszer - igaza van az Állami Számvevőszéknek -, másrészt pedig ez adott esetben megint nem segíti a feketegazdaság vagy a szürkegazdaság kifehérítését. Szerintem ebben is igaza van az Állami Számvevőszéknek, ezt nem gondoljuk másként kormányoldalon sem, de erre a kérdésre szintén vissza fogok még térni.

Az Európai Bizottság, amelyik elfogadta a konvergenciaprogramot, azt mondta, hogy nem lát más utat Magyarország számára, hogy a költségvetési problémáin túljuthasson, de ugyanígy vélekedett a Nemzetközi Valutaalap, és ugyanígy vélekedtek a legnagyobb hitelminősítő intézetek, amelyek hitelesnek és megvalósíthatónak tartják ezt a költségvetést, sőt - ahogy említettem - nem is látnak más utat. Lehet, hogy ez az oka annak, hogy nem hallunk alternatív javaslatokat. Bírálatokat hallunk, azt én értem, az rendben van, de nem halljuk az alternatívát. Van egy adott helyzet - de mi a megoldás, tisztelt képviselőtársaim? Lehet, hogy nem a konvergenciaprogram - ezt elfogadom -, de akkor biztos van egy másik, és ezt a másikat nem sikerült hallanom.

Az előttünk lévő költségvetés szigorú, persze hátrányosan érint bizonyos társadalmi csoportokat, és nagyon nehéz helyzetet teremt bizonyos intézmények számára, már csak azért is, mert szigorú, miközben a másik oldalon változatlan struktúrájú és szerkezetű intézményrendszerrel vagy elosztási rendszerekkel találja szemben magát. Természetes, hogy ilyen körülmények között azok, akik a változatlan szerkezet mellett kapják a reálértéken nem növekvő támogatásokat, természetes módon kerülnek nehezebb helyzetbe.

Maga a költségvetés, illetve a mögötte meghúzódó konvergenciaprogram a négyéves kormányzati ciklust két szakaszra osztja. Az első szakasz a 2006-2009 közötti időszak, amelyik arról szól, hogy vasfegyelemmel, nagyon következetesen, következetes és szigorú költségvetéssel kezelhető mértékűvé kell tenni a hiányt, erőteljesen kell mozdítani a költségvetést az egyensúlyt megközelítő állapot irányába, és ennek kapcsán eközben bizony reformokra, strukturális átalakításokra is szükség van. Hogy ezeknek mi a tartalmuk, azon megint lehetne egy jót vitatkozni, csak én megint hallottam a Fidesz vezérszónokától, hogy ha reformot hall valaki, akkor ijedtében a zsebéhez kap. Nem is tudom hová tenni azt a javaslatát akkor, ami egy 100 milliárdos reformalapra vonatkozott, mert ezek szerint reformokra mégiscsak szükség van, a zsebhez kapkodást pedig szerintem ez az ország már eléggé megszokta az elmúlt időszakban. És 2009-től kezdődően kerülhet sor arra, amikor már újabb megszorításokra nem lesz szükség, miközben persze a nagyon kemény és következetes, szigorú költségvetési politikát éppen a hiány folyamatos további csökkentése érdekében tartani kell, de ekkor már a növekvő GDP lehet a hiánymérték csökkenésének a fedezete. Sajnos az a rossz hír, hogy a deficit csökkentésében, az egyensúlyi pozíció javítása folyamatában valóban van szerepe a bevételek növelésének. Az a rossz vagy jó hírem van, hogy ennek se örül senki kormányoldalon, csak ezt a kényszerhelyzetet elfogadja.

Tisztelt Képviselőtársaim! Azonban mielőtt még itt ilyen rettenetes állapotokat kezdenénk felfesteni az égre - mondom, senki nem örül annak, hogy adóemeléseket kellett végrehajtani -, hadd mondjam el önöknek, hogy az állami újraelosztás mértéke nem csökken, de azért hadd hívjam fel a figyelmet arra, hogy az államháztartás GDP-hez, a bruttó nemzeti termékhez viszonyított összkiadása 50,4 százalékról 51,3 százalékra nő - ez 0,9 százalékos növekedés -, viszont ha ebből levonjuk az adósságszolgálati terhet, akkor az újraelosztás szintje 47 százalék körüli.

(18.40)

És aztán ha még beleszámítjuk ebbe a költségvetési tartalékokat is, amelyekről beszéltem, amelyek összértéke most, jelen pillanatban a beterjesztés szerint 225 milliárd forint, akkor lehet azt mondani, hogy az újraelosztás mértéke valamelyest csökken. De sajnos most nem csökken, valóban, egyébként némileg növekszik, ez következik abból a helyzetből, amivel szembe kellett néznünk.

Ugyanakkor viszont, ha a jövedelem centralizációját vizsgáljuk, akkor arra a következtetésre juthatunk, hogy nagyon jelentős centralizációs törekvések nem figyelhetők meg. 44,4 százalékos a jövedelemcentralizációs arány, míg az idei előirányzat 43,6 százalék volt. Ez most nem tudom, hogyan alakul a nyáron elfogadott, szeptemberből életbe lépő adómódosítások következtében, de ez a 44,4 százalékos jövedelemcentralizációs arány jóval alatta marad a tavalyi tényleges 46,8 százaléknak, és megjegyzem, alacsonyabb, mint 2002-ben, a Fidesz utolsó kormányzati évében volt, és egyébként pedig átlagát tekintve nem haladja meg az európai uniós átlagot. Nem jó, hogy ez így van - erre is majd még ki fogok térni egyébként -, csak nem lehet azt mondani rá, hogy valamilyen eszelős, rettenetes többletadóztatás lenne. De mindenkivel egyetértünk, aki azt mondja, hogy az adók csökkentésére lenne szükség, ez abszolút jogos észrevétel.

Ha az adóbevételek arányát nézzük, akkor itt valóban megfigyelhető egy növekedés az idei évre tervezett 18,8 százalékról 20,2 százalékra, ez az összes adónak a GDP-hez viszonyított aránya. Bár rögtön hozzáteszem, hogy az idei terv is valószínűleg magasabb lesz, de a tavalyi tényleges 19,4 százalékos tényhez képest a 20,2 megint nem egy jelentős elmozdulás. Nem jó irány szerintünk sem, de nem egy jelentős elmozdulás, és ez a 20,2 százalék pedig alacsonyabb, mint ami a 2001-es, 2002-es évben volt, képviselőtársaim. Tehát megint nem arról van szó, hogy eszelősen elszálltak volna a jövedelemcentralizációs törekvések, de az kétségtelen - mondom, erre majd még vissza fogok térni -, hogy nem feltétlenül ez a jó irány Magyarország, illetve a magyar gazdaság számára.

Azt már említettem, hogy nem elég az egyensúlyt helyreállítani, hanem ráadásul ezt az egyensúlyt fenntartható egyensúllyá kell tenni, és erről szól az, hogy a különböző olyan nagy elosztási rendszereket, amelyek vagy a lényegüket tekintve változatlanok maradtak a rendszerváltás óta, mint amilyen például az egészségügy, vagy azokat a rendszereket, amelyek mindenki nagy örömére jöttek létre 1990-ben, mint például az akkor újonnan kialakított önkormányzati rendszer, át kell alakítani, meg kell nézni, hogy az elmúlt tizenhat évnek mik voltak a tapasztalatai, hogyan tudjuk hatékonyabbá tenni ezeket a rendszereket, és akkor alakítsuk át.

És ennek bizony, képviselőtársaim, része az oktatási rendszer átalakítása is; a tandíjon így vitatkozni, ahogy ezt itt tesszük, nem a legszerencsésebb és legegészségesebb, de állunk ennek a vitának elébe természetesen, merthogy ami ma van, ami most van, az persze nem hasonlítható össze a Kádár-rendszer időszakával, erről korábbi felszólalásomban már beszéltem. De ennek az egésznek az a lényege, hogy tudjuk-e változatlan formában finanszírozni az elosztási rendszereinket - nem tudjuk. Át kell őket alakítani? Igen. Én ezt merem reformnak nevezni, van, aki ezt nem meri reformnak nevezni, nem érdekes. Van önöknek elképzelésük az átalakítással kapcsolatban? Meggyőződésem, hogy van egyébként. Jó lenne leülni egymással, aztán megosztani az elképzeléseinket, mert így, sajtón keresztül ezeket még nem sikerült megtalálnunk.

Azért fontos ez, mert tényleg kormányzati ciklusokon túlnyúló ügyekről van szó, ez nem a kormánytöbbség ügye. Ha nincs partner, a kormánytöbbség el fogja dönteni egyébként, mert azt nem lehet, hogy nem csinál semmit. De ennél sokkal szerencsésebb lenne megkeresni közösen azokat a közösen vállalható pontokat, elképzeléseket, amelyekkel kapcsolatban aztán az lesz elmondható egyrészt, hogy bármilyen kormányváltás van, nem nyúlunk hozzá, mert egyetértettünk benne. És amit ennél is fontosabbnak tartok, adott esetben ezeknek a rendszereknek az átalakítása persze kellemetlen és persze hátrányosan érinti a társadalmi csoportokat, de ha a politika egésze mondja, hogy itt most nincsen más út, akkor talán a társadalomban meglévő feszültségeket ilyen módon enyhíteni lehet, nem pedig adott esetben gerjeszteni.

Mutat erre példát az európai politika, szokás hivatkozni az ír példára, szokás hivatkozni a spanyol példára, a Moncloa-egyezményre; megjegyzem, 1991-ben épp a Fidesz vetette fel, hogy szükség lenne egy magyar Moncloa-egyezményre. De a közelmúltból lehet Németország példáját hozni, ahol a Schröder-kormány megszorításokra kényszerült, az ellenzék pedig azt mondta, hogy tényleg olyan a helyzet, hogy ezekre szükség van, mi is valami ilyesmit csinálnánk, és hogy mutassák a saját szavazóiknak, hogy itt most nem nagyon van más megoldás, megszavazták ellenzékből Schröder megszorító intézkedéseit. Én idáig nem akarok eljutni, én csak azt szeretném, hogyha a nagy rendszerek átalakításával kapcsolatban érdemi párbeszéd alakulhatna ki.

A költségvetés mindezeket figyelembe veszi, és tartalmazza már bizonyos elemeiben azokat a strukturális átalakításokat, amelyek szükségesek. Megjegyzem: hogy mennyire nehéz az átalakítást követően ennek következményeit a költségvetésben is tükröztetni, az mutatja, hogy a kiadási oldal nominálisan szinten marad, vagyis reálértéken persze csökken, de érdemi csökkenés még nem tud megjelenni a tervezett átalakításokból, mert ez egy hosszabb folyamat, következésképpen a hosszabb folyamat eredményeként jelenik meg majd a költségvetésben.

De a költségvetés biztonságra is törekszik másrészt, biztonságra törekszik annak érdekében, hogy ha valamilyen probléma adódna menet közben, mondjuk, a bevételi oldal nem jön, vagy mondjuk, a kiadási oldal valamilyen okból valahol elszalad, akkor ennek megfelelő tartaléka legyen annak érdekében, hogy vissza tudja hozni a költségvetést az eredetileg elfogadott számokhoz. Erről szól ez a 225 milliárd forintos tartalék, aminek van egy központi 50 milliárdos és egy ágazati 80 milliárdos tétele, amelyek felhasználásáról a kormány dönthet akkor, ha a költségvetés folyamatai az előre eltervezetteknek megfelelően alakulnak; ha nem, akkor ezekhez a tartalékokhoz hozzányúlni nem lehet majd.

Természetesen számos olyan tétel is szerepel, amelyekről itt vitatkozunk és amelyeket önök vitatnak, amelyek mind-mind a költségvetés szigorát és az előírások betartását szolgálják. Ilyen például az ártámogatási rendszer átalakítása, ilyen a különböző strukturális átalakítási ügyeknek a megjelentetése már a mostani költségvetésben, az ártámogatások az energiafogyasztásnál, a gyógyszernél és a közlekedés esetében, amelyek igen, különböző embereket különböző módon érintenek. A költségvetési törvény törekszik arra, hogy a rászorulókat ezek az intézkedések ne érintsék, ugyanakkor viszont többletterheket rak azoknak a vállára, akiknek a jövedelmi pozíciói ezt megengedik. És itt megint azt kell mondanom, hogy nem jó, hogy így kell lennie, de mégis így kell lennie, mert nincs más út a költségvetés problémáinak a kezelésére.

Hallottuk itt a felszólalásban, hogy erről nem tehetnek a pedagógusok, az egészségügyiek, a mezőgazdasági termelésből élők, hogy ez a helyzet kialakult. Tényleg nem tehetnek erről, mert nem ők hozták meg azokat a döntéseket, amelyek az ő érdekükben és az ő kedvezményükre rontotta ilyen mértékben a költségvetés egyensúlyát, ugyanakkor azonban nem lehet másoktól bevételekre szert tenni, mint a vállalkozásoktól meg a lakosságtól, és erre a kérdésre is egyébként majd még vissza fogok térni.

(18.50)

Ékes József képviselőtársammal itt mintha látszólag némi vitába kerültem volna, mert azt mondta, hogy én mondtam, hogy alattuk növekedett az infláció. Eszembe nem jutott ilyet mondani!

Én arról beszéltem, hogy '98-ban önök átvettek egy nagyon jó állapotban lévő gazdaságú országot, egy egyensúlyi pálya felé erősen mozgó költségvetéssel, egy 5 százalék fölötti növekedéssel, ezt tartották legalább két éven keresztül, vagyis ez a pálya nagyjából megmaradt. Erre volt önöknek egy nagyon ügyes eszközük: alátervezték az inflációt, ehhez mérték a támogatások növelését, aztán amikor kiderült, hogy az infláció lényegesen magasabb lesz - tehát nem növekedett, hanem magasabb lett az eredetileg tervezettnél -, akkor a támogatások egy részét ehhez hozzáigazították, mondjuk, a nyugdíjak esetében, és nem igazították hozzá, mondjuk, az önkormányzatok normatív támogatásai esetében. Ez volt az az eszköz, amivel önök a költségvetés egyensúlyi pozícióját tartották, vagyis valóban nem növekedett az infláció az Orbán-kormány alatt, bár megjegyzem, ahhoz képest, amire önök szoktak emlékezni, az első két évben nem is nagyon csökkent, ott volt a 10 százalék környékén, utána indult csak meg a csökkenése, ami egyébként örvendetes.

A másik vita - ami itt rossz vita egyébként - a hazai vállalkozók támogatásával kapcsolatos. Itt szokás emlegetni a Széchenyi-tervet mint valamilyen fantasztikus csodáját az Orbán-kormánynak. Ezerszer vitatkoztunk már róla, de most is elmondom, tisztelt képviselőtársaim, a Széchenyi-tervből kevesen kaptak sok pénzt, részben a klientúra tagjai - ez hazai kis- és középvállalkozások támogatása -, de voltak olyan, nem hazai tulajdonú cégek, amelyek milliárdos összeget meghaladó támogatásokat kaptak belőle. Ehhez képest az előző kormányzati ciklusban többszörösét - többszörösét! - osztottuk a kis- és középvállalkozások számára támogatásként, ráadásul a kis- és középvállalkozások többszöröse részesült ezekből a támogatásokból. (Babák Mihály közbeszól.) Fejcsóválásból nem fogunk megélni, képviselőtársam. Ezek adatok, amelyeknek utána lehet nézni, össze lehet hasonlítani, aztán megvitathatjuk őket majd a holnapi nap folyamán. Mindenesetre én tényekről beszélek.

Ugyanakkor azonban azért rossz ez a vita, mert ebből aztán egyáltalán nem következik, hogy a hazai kis- és középvállalkozások jó helyzetben lennének. Egyikünk sem állítja, hogy jó helyzetben vannak. Egyrészt azok a támogatási rendszerek, amelyek a Gazdasági Minisztériumnál vannak, éppen arról szólnak, hogy hogyan tudnánk őket jobb helyzetbe tenni. Ezért hoztuk létre az egyablakos rendszert, amely elősegíti, hogy a pályázatokon sikeresen vegyenek részt, és a különböző támogatásokhoz hozzájussanak. Pont azért tettük ezt, mert tudjuk, hogy nincsenek jó helyzetben, és tudjuk, hogy addig is, amíg nem tudunk a terheken csökkenteni, mindent el kell követni annak érdekében, hogy a versenyképességüket növeljük, fokozzuk.

Iván László képviselőtársam idézett egy gazdaságtörténész cikkéből. Mindennel, amit ott elhangzott, én megint csak egyet tudok érteni, csak az a cikk - és ezt a részét már nem idézte - beszél az adótudatosságról, és azt is mondja, hogy összefüggés van a beszedett adók és a kiosztott támogatások között. Magyarországon - ezt a Tárki vizsgálata állapította meg egyébként a kilencvenes évek középen - az emberek fejében nem jelenik meg összefüggésként, hogy a költségvetés egy üres doboz, abban azért van pénz, mert mi, adófizetők meg a vállalkozások adók és járulék formájában azt beletettük, és pontosan annyit lehet belőle kiosztani, mint amennyit előzőleg beletettünk. Beszéltem róla, hogy kis probléma van, mert általában többet osztunk, és ezért aztán lesz költségvetési hiány. De mindenesetre van egy ilyen összefüggés. Azt nem lehet, hogy követelem a többlettámogatásokat a költségvetéstől, és egyébként követelem az adók csökkentését. Én szeretem követelni az adók csökkentését, ezért aztán általában nem teszek javaslatot a támogatások növelésére, mert az a cikk, amit idézett Iván László képviselő úr, pontosan arról szól, hogy ezt a kapcsolatot létre kell hozni a kettő között.

Említettem, hogy nem magas a jövedelemcentralizáció Magyarországon, de a versenytársainkhoz képest igen magas, Szlovákiához képest is, Romániához képest is igen magas. Ezért kell mindent elkövetnünk a csökkentése érdekében. A probléma azonban az, hogy előtte elszállt a kiadási oldal, és mindig az a gátja az adók csökkentésének, amikor muszáj az adókat beszedni, mert elköteleztük magunkat a másik oldalon, és mert jelentős determinációkat vittünk bele a költségvetésbe. Az egy szakmai vita - és sose sikerült eldöntenie senkinek -, hogy meg lehet-e azt csinálni, hogy egy hirtelen adócsökkentéssel olyan többletbevételekre teszek szert, amelyek fedezik a kiadási oldalamat, mert ezt nem csinálták ám meg se Szlovákiában, se Romániában. Aki irigyli az adórendszerüket - mondjuk, én irigylem, megjegyzem -, vegye azt is figyelembe, hogy milyen a szociális juttatások szintje Szlovákiában meg Romániában, és milyen a bérek szintje Szlovákiában meg Romániában, aztán ehhez még tegyük hozzá a szlovák meg a román munkanélküliséget, és aztán eljutunk oda, hogy annyira nem kell őket irigyelnünk.

Maradjunk magunknál, és mi magunk gondoljuk végig, hogy miket kell megtennünk annak érdekében, hogy a gazdaság versenyképessége fokozásának érdekében tényleg csökkenthessük az adó- és járulékterheket. Csak a kettő összefügg egymással - megint azt kell mondanom -, és az a helyzet, hogy a költségvetést olyan pozícióba sikerült lavíroznunk (Kezével saját magára, majd széles mozdulattal a kormánypárti padsorokra mutat.), hogy most ez jelentős mértékben gátja annak, hogy itt előre lehessen lépni. A 2007-es költségvetés pedig abba az irányba indul el, hogy ezen a folyamaton gyökeresen változtatni legyen képes, és hogy belátható időn belülre helyezze a gazdaság versenyképességének a növelését.

Köszönöm szépen a figyelmüket. (Taps a kormánypártok soraiban.)