Felszólalás adatai

A felszólalás szövege:

BANGÓNÉ BORBÉLY ILDIKÓ (MSZP): Köszönöm szépen, elnök úr. Tisztelt Államtitkár Urak! Tisztelt Képviselőtársak! Én most kimondottan az egészség ügyével szeretnék foglalkozni. Sokszor elhangzik ennek a Háznak a falain belül, hogy amikor a költségvetés vitájában vitatkozunk, akkor nem szakmai vita folyik, hanem politikai vita, és a költségvetést szakmailag kellene megközelítenünk.Az egészség ügye az emberek szemében az egyik legnagyobb probléma ma Magyarországon, és én most szakmailag szeretném megközelíteni. Az Orvosi Kamara készített egy anyagot 2017-ben, amit minden politikai pártnak elküldött, hogy mi lenne az a legfontosabb, amiben be kellene avatkozni az egészségügyben. Azt gondolom, hogy igaz, hogy ’17. május 12-én készült ez az anyag, de a mai napig időszerű, alig egyéves, és szerintem nem fogadta meg a kormányzat az Orvosi Kamara ezen anyagát, hogy mit is kellene csinálni. Engedjék meg, hogy ebből olvassak fel részleteket. A szakmának az anyaga, amit a szakma készített.

„A magyar emberek egészségének az ügyével, a magyar egészségüggyel és finanszírozásának ügyével, az egészségügyben dolgozók munkavállalói szegénységének felszámolásával kapcsolatos több mint egy negyed évszázad óta rendezetlen morális adósságokról és erkölcsi kötelességekről. Preambulum. Az egészség ügye és az egészségügy ügye alapvetően és elsődlegesen erkölcsi kérdés. A társadalom minden egyes polgárát szó szerint életbevágóan érinti, ugyanis nincs olyan ember, aki élete folyamán valamikor ne szorulna rá az egészségügy ellátásaira. Az egészség ügye azonban önmagában az egészségügyön belül vagy az egészségügy révén nem oldható meg.

Hosszan sorolhatnánk a magyar emberek közismerten rossz egészségi állapotának mutatóit, a magyar egészségügy katasztrofális állapotát bemutató statisztikákat és a benne dolgozó orvosok és szakemberek súlyos és kilátástalan egzisztenciális helyzetét, az egyre fokozódó orvos- és szakdolgozóhiányt, az orvosok és szakdolgozók tömeges elvándorlását, pályaelhagyását és a magyar egészségügyet még el nem hagyó orvosok és szakdolgozók krónikus, tömeges munkavállalói szegénységét és az egészségügyi rendszer hálapénzfüggőségét bemutató adatokat.

Ezt azonban nem tesszük, ezek a tények mára közismertek. A magyar társadalomban élő emberek egészségével, megbetegedéseivel, elkerülhető korai halálozásával, és a társadalmi egészségbiztosítás keretében megvalósítandó egészségügyi ellátásukkal kapcsolatos társadalmi célokat és ezen a szinten elvégzendő teendőket kell elsőként tisztázni ahhoz, hogy érdemben változtatni lehessen a kialakult helyzeten. Ez a tisztázás nyitja meg a cselekvési teret a szakpolitika és a szakmailag megalapozott, itt nem részletezendő  egyéb  szakpolitikák előtt.

Az elmúlt több mint egynegyed évszázad számos úgynevezett reformjának, rendszerátalakítási kísérletének következményei mára világosan mutatják, hogy az a valami, ami a szó szakmai értelemben vett egészségpolitika helyett történt, például kórházügy-politika, betegségügyi politika és hangos politikai botrányokkal kísért matatások az egészségügyi intézmények környékén, a lehető legenyhébben fogalmazva is sehonnan sehova sem vezettek. Ennek ma már jól láthatóak a súlyos  emberi életekben, elkerülhető korai halálozásban és elkerülhető megbetegedésekben és szenvedésben mérhető  következményei.

Megengedhetetlenül nagyok az egészségi állapot és az indokolatlan korai halálozás elkerülhető egyenlőtlenségei. Például az érettségizett férfiak várható élettartama 76 év, nem érettségizetteké 66 év. A legszegényebb kistérségekben 13,5 évvel élnek rövidebb ideig a férfiak, a leggazdagabbhoz képest. A magyar férfiak csak 1,4 évvel hosszabb élettartamra számíthatnak ma, mint 50 évvel ezelőtt. Az elkerülhető (megelőzhető, kezelhető) halálozásnál különösen rossz a helyzet: kiugróan magasabb a halálozás azokban a halálokokban, amelyekre jelentős hatást gyakorol az egészségügy működése.

Az egészségügyi ellátórendszerhez való hozzáférés a teljes népességre vetítve úgy tudott javulni, hogy közben még mélyebbé váltak az egyenlőtlenségek. Míg 1992-ben a GDP 6 százalékát, addig 2015-ben a GDP 4,7 százalékát költi a kormányzat az egészségügyre. Megállapítható, hogy a magyar egészségügyből történt forráskivonás és a tényleges egészségpolitika nélkül eltelt több mint egynegyed évszázad reformoknak nevezett, elhibázott egészségügyi átalakítgatási kísérletei katasztrofális következményekkel jártak és emberi életekben mérhetők.

A magyar lakosság életének várható átlagos hossza akár 6-8 évvel is rövidebb, ennyivel hamarabb halunk meg, mint más Európai Uniós országok polgárai. Ebből viszont akár 4-6 évvel többet tölthetünk betegségben, mint más EU-országok polgárai. Teljességgel elfogadhatatlan, hogy azért halunk meg 6-8 évvel hamarabb, és a rövidebb életünkből azért töltünk sok évvel többet betegségben, mert Magyarországra születtünk. A várható élettartam néhány éves különbségeit és az ezzel kapcsolatos probléma valós méretét általában nem érzékeljük teljes súlyosságában.

Mekkora probléma húzódik meg a várható élettartam párévnyi különbsége mögött? Egy brit tanulmány szerint, ha egy adott populációból eltűnne az összes szívkoszorúér-betegség, az a várható élettartam 4,5 évvel való növekedését eredményezné.

A magyar emberek egészségének az ügye és a magyar egészségügy ügye, ideértve a benne dolgozó emberek munkavállalói szegénységbe kényszerítettségének és az önbecsüléshez és szégyenmentes élethez fűződő alapvető szükségleteik, érdekeik és jogaik semmibevételének problémáját, egy olyan fejlettségű országban, mint Magyarország, egyáltalán nem gazdasági kérdés. Ez elsődlegesen erkölcsi kérdés, mint ahogyan az ország éves költségvetése is elsődlegesen és alapvetően egy morális dokumentum.”

Itt szeretném tovább folytatni azzal a nyolc ponttal, amit a Magyar Orvosi Kamara ajánlott a politikai pártoknak és a kormánynak, hogy mit kellene tennie a kormánynak ahhoz, hogy az egészségügy helyzete ne a legnagyobb probléma legyen ma Magyarországon.

1. A magyar emberek egészségügyi szükségletei alapján azonosan hozzáférhető és a kornak megfelelő szakmai színvonalú és hatékony egészségügyi ellátáshoz való jogának egyértelmű, világos és félreértelmezhetetlen alkotmányos rögzítése.

2. A közcélú társadalmi kockázatkezelést végző, egységes és egyszervezetű társadalmi egészségbiztosítás intézménye és központi szervezete, az Országos Egészségbiztosítási Pénztár visszaállítása, helyzetének stabilizálása, alkotmányos szintű rendezése és megfelelő alkotmányos védelemben részesítése.

(8.50)

3. A társadalmi egészségbiztosítás intézményének alkotmányos szintű védelmével, a magyar emberek egészségügyi ellátásának szervezéséért, finanszírozásáért felelős intézményrendszert a társadalom egészének az egészséghez, az életminőséghez fűződő legalapvetőbb szükségleteiből eredő érdekei védelmében egyszer s mindenkorra a pártpolitikai szint fölé, alkotmányos szintre kell emelni, meg kell óvni a napi pártpolitikai csatározások, alkufolyamatok kiszámíthatatlan szakmai és morális tartalmú végkimeneteleitől, s ki kell vonni a pártok politikai csatározásainak színteréről. Ez az elmúlt több mint egynegyed évszázad egészségügyi, társadalmi egészségbiztosítással kapcsolatos felelőtlen intézkedéseinek elkerülhető halálozások, azaz emberéletek ezreiben mérhető legszomorúbb és legsúlyosabb tapasztalata.

4. Meg kell szüntetni a társadalmi egészségbiztosításnak az egészségügy éves költségvetés tervezésétől és a kiszámíthatatlan végkimenetelű költségvetési alkufolyamatoktól való függőségét és ezeknek való kitettségét. Nemcsak a társadalmi egészségbiztosítás intézményét és a magyar emberek egészségügyi ellátáshoz való jogát kell alkotmányos védelemben részesíteni, hanem az ehhez szükséges működő finanszírozás kötelező minimális szintjét is. A társadalmi egészségbiztosítás és az általa szervezett és finanszírozott egészségügyi közszolgáltatások és az egészségügyi ellátórendszer tisztességesen és alkalmasan elegendő szintű működéséhez éves szinten legalább az éves GDP 6,5 százalékára, azaz a jelenlegi rendszeres éves működési finanszírozási szint legalább a GDP 2 százalékában kifejezett növelésére, mai pénzben számolva éves 700 milliárd forint többletfinanszírozására van szükség. Ezt mint kötelező minimumszintet az alkotmányban kell rögzíteni. Ezzel a társadalmi egészségbiztosítás intézményrendszerének és a magyar egészségügyi ellátórendszernek a stabil, kiszámítható működésfinanszírozása kikerülhet, mert ki kell kerüljön az éves GDP-alapú, makromutatókon alapuló gazdasági számítgatások hatálya alól.

5. Ezen összeg egyik felét dologi jellegű kiadásokon keresztül az egészségügyi ellátórendszer működésfinanszírozására kell fordítani, ideértve a több mint tíz éve, újra meg újra felhalmozódó éves, rendes, 120-150 milliárd forintra tehető valós beszállítói tartozásállomány újratermelődéséhez vezető okok felszámolását, plusz a rendszer jelenlegi kivéreztetett, lecsupaszított működési színvonalának a kornak megfelelő és elvárható szintre való fejlesztését, átállítását. Ez az egyik alapvető feltétele, hogy minden egyes polgár az egészségi állapotából eredő ellátási szükségleteinek megfelelő és a kor színvonalának megfelelő eszközökkel, eljárásokkal és anyagokkal végzett ellátásban részesüljön, mégpedig orvosi szempontból elfogadható várakozási időn belül.

6. Ezen összeg másik felét az egészségügyben dolgozók jövedelmi és egzisztenciális helyzetének tartós és megnyugtató rendezésére kell fordítani. Orvos, szakdolgozó és egyéb egészségügyi dolgozó nélkül ugyanis nincs egészségügyi ellátás. A velük szemben fennálló jelenlegi mélységesen tisztességtelen, erkölcstelen és igazságtalan állapot kizárólag egyetlenegy módon oldható meg. Az egészségügy forrásainak növeléséhez szükséges források felét, mai pénzben legalább 350 milliárd forint, ami legalább a GDP 1 százaléka, az egészségügyben dolgozó emberek és a polgárok egzisztenciális biztonságának helyreállítására, tartós munkavállalói szegénységbe kényszerítettségük megszüntetésére, a hálapénzfüggő rendszerbe való kényszerítettségük megszüntetésére, önbecsülésük, emberi méltóságuk és szégyenmentes életük társadalmi alapfeltételeinek biztosítására kell fordítani.

Ez egyben a több mint egynegyed évszázada fennálló, alapvető társadalmi szintű, morális tartozás törlesztése és az ezzel kapcsolatos társadalmi szinten teljesíthető erkölcsi kötelességek teljesítése. Ezen elsődlegesen erkölcsi adósságok hiteles rendezése nyithatja meg a lehetőséget az egészségügyből jelenleg hiányzó orvosok és szakdolgozók pótlására is.

7. Az egészségügyben dolgozók tisztességes jövedelemszintjének meghatározását az azonos társadalmi hasznosság elve alapján valamely, rendezettnek tekinthető és természeténél fogva közfinanszírozású ágazat, például a bírósági bértábla alapján kell megkezdeni, végső soron pedig a gyógyító ágazatra unikálisan jellemző magas felelősségszint és terhelés mértékének megfelelően kell beállítani.

És a 8. pont az Orvosi Kamara szerint: a társadalmi egészségbiztosítás és az egészségügyi működés finanszírozásának a GDP 6,5 százalékában rögzített kötelező minimuma messze elmarad az OECD-országok átlagánál. A működésfinanszírozás kötelező minimumszintjének alkotmányos rögzítésével egyidejűleg rögzíteni kell az alkotmányban azt is, hogy legfeljebb öt év alatt milyen kötelező ütemezés szerint kell elérje a magyar egészségügyi működésfinanszírozási szintje az OECD-országok egészségügyének átlagos működésfinanszírozási szintjét. A társadalmi egészségbiztosítás és az egészségügy az abszolút elsődleges prioritású társadalmi javak közé tartozik, mert az egészségügy állapota kivétel nélkül minden ember életét, egészségét, betegségét, teljes körű társadalmi funkcióellátó képességét és elkerülhető korai halálozását közvetlenül, megkerülhetetlenül érinti.

Ma számos olyan dolog finanszírozása történik költségvetési forrásokból, ami egyáltalán nem tartozik az elsődleges prioritású társadalmi javak közé. Ez a tény is bizonyítja, hogy hazánk fejlettségi szintjén semmilyen morálisan elfogadható indok nem hozható fel arra, hogy elsődleges prioritású társadalmi javak tisztességes biztosítására, így az egészségügyi ellátás működésének tisztességes finanszírozására ne jusson elegendő forrás a 2019. évi költségvetésben sem. Spórolni azon közkiadásokon kell, amelyeket olyan dolgokra fordít az ország, amelyek nem az elsődleges prioritású társadalmi javak körébe tartoznak, mert egyáltalán nem egyöntetűen létfontosságúak minden egyes magyar állampolgár számára. Ez nem gazdasági kérdés, nem szociális kérdés. Ez a politikusok, a politika és a kormányzat morális és politikai legitimációját közvetlenül és alapvetően érintő erkölcsi kérdés.

A Magyar Orvosi Kamarának az anyaga. Köszönöm szépen, elnök úr. (Taps az MSZP soraiban.)