Felszólalás adatai

PAPP JÓZSEF (MSZP): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Ház! Nem az egészségügyi szakmából, nem orvos szemmel, hanem más aspektusból, más irányból néztem én ezt a törvényt, az önkormányzatok szemével, az önkormányzatok irányából, tizenkét éves tapasztalattal, amiben kórházfenntartói tapasztalat is van. Az önkormányzatok eleve gyakorlatilag mindenért felelősek, hiszen azok a jelenlegi vagy leendő betegek, akikről elsősorban ez a törvény szól, az önkormányzatok területén élnek, az önkormányzatok feladatellátók, minden önkormányzat feladatellátó a kötelező alapellátásban, de nagyon sok önkormányzat intézményfenntartó akár járóbeteg-, akár fekvőbeteg-intézmény esetében.

Az állampolgárok szemszögéből mindig az a legfontosabb, hogy jó minőségű ellátást kapjanak, az a közszolgáltatás, amit kapnak, elérje a célját. Abban volt a legkevesebb vita itt eddig, hogy az a közszolgáltatás és mindaz, ami ezt a közszolgáltatást körülveszi, ami ma van, nem jó. Nem jó a betegnek, mert nem kapja meg a lehető legjobb megoldást, illetve területileg rendkívül aránytalan, hogy milyen minőségű ellátást kap, de nem jó a gyógyítóknak sem, akik nagyon sokszor méltánytalan körülmények között dolgoznak. S ha már arról beszéltem, hogy az önkormányzat szerepe minden elemében ennek a jogszabálynak tetten érhető, a gyógyítók pedig általában az önkormányzat alkalmazottai, ha intézményekről beszélünk. Nem jó az intézményfenntartóknak sem, hiszen nagyon sok bajról, problémáról olvasunk a sajtóban, illetve ismerünk magunk is, hogy milyen nehezen küzdenek az önkormányzatok az intézmények fenntartásával.

Mi is az alapvető probléma? Mi is az ellentmondás ebben a kérdéskörben? Az egyik probléma az, hogy az orvostudomány valami hihetetlen mértékben és ütemben fejlődik. Azoknak az eszközöknek, azoknak a technológiáknak az ára, amelyekkel a gyógyítás zajlik, óriási ütemben nő, egyre drágábbak ezek, és felvetődik a kérdés, hogy hány helyen lehet ezeket a technikákat beszerezni. Nagy Kálmán képviselőtársam említette itt a vita egy korábbi szakaszában, hogy bizony hányszor adtak le eszközigénylést, amiből aztán eszköz nem lett. Mi ezt a fenntartó oldaláról úgy látjuk, hogy azt lehet megvenni, amire van forrás, de amikor meg arról vitatkozunk, hogy egyébként hány helyen és hol szerezzünk be drága eszközöket, akkor szintén nem tudunk egyetérteni.

Mi az emberek érdeke? Az, hogy minél több rosszul felszerelt kórház legyen minél közelebb, vagy kicsit távolabb egy jól felszerelt? Miért mondom el én ezeket? Azért, mert ha visszagondolunk az elmúlt tizenhét évre, az egészségügy finanszírozása úgy kezdődött, hogy gyakorlatilag az intézményt finanszírozta a költségvetés, az intézmény léte volt az, amire a pénzt kapták. De aztán kiderült, hogy arra nincs forrás, hogy minden intézményt továbbra is fenntartsanak, így jött ezután a teljesítményfinanszírozás.

(15.00)

A teljesítményfinanszírozás következménye pedig az lett, hogy elkezdtek kreatív teljesítményjelentések menni a finanszírozóhoz. Ha jól megnéznénk, hogy milyen mennyiségű és milyen minőségű teljesítményeket jelentettek le a kórházak a hbcs-ben, ebben bizony nagyon sok probléma volt. És mivel itt állami szereplő volt, az állami adminisztrációnak kellett volna ezeket ellenőrizni, az állami adminisztráció azt a választ adta, amit a saját logikája szerint adhat, bevezette ezt a bizonyos tvk-t, a teljesítményvolumen-korlátot. Azt mondta, hogy ameddig a forrás engedi, addig korlátozom a finanszírozott teljesítményt.

Ebben az időszakban zajlott egy érdekes és tanulságos kísérlet, az irányított betegellátási rendszer, aminek a csornai kórház, ahol én polgármester voltam, az ellátásszervezője volt. Nagyon sok tapasztalattal szolgált ez. Az egyik tapasztalata az volt, hogy bebizonyította, hogy van még ebben a mindenki által szegénynek mondott rendszerben is nagyon sok tartalék, csak oda kell ezekre figyelni. Van tartalék, ha követik a beteg útját, van tartalék, ha együttműködnek egymással az ellátók, és kapcsolatuk van. Az egyik legnagyobb értéke ennek a rendszernek az volt, hogy a háziorvosok és a kórház együttműködésén minőségileg javított. Pedig az egyik szereplő szervezte a beteg útját és a beteg ellátását.

Az Egészségbiztosítási Pénztárról szóló törvény arról szól, hogy professzionális ellátásszervezőket hozunk létre, vonunk be ebbe a folyamatba. Valamikor, néhány órával ezelőtt Mikola úr kérdezte azt, hogy miért van ez, miért csináljuk mi ezt, mi nem oldható meg szabályozással. Az alapvető emberi igény nem oldható meg kizárólag szabályozással, hogy a jó minőségű szolgáltatások finanszírozhatók legyenek, amit az emberek megkapnak. Mert azok az egészségpénztárak és az abban megjelenő piaci szereplők, ugyan korlátozott a tevékenységük ebben a rendszerben, de mégis behoznak ebbe a rendszerbe egy piacról hozott, egy piacon megmért szakmai tudást, behoznak olyan technológiákat, olyan eszközöket, amivel - és ennek biztosan sokan nem fognak örülni - nagyon keményen és nagyon szigorúan fogja ellenőrizni mindazokat a jelentéseket, mindazokat az elszámolásokat, amiket az ellátóktól kapnak.

Számomra egyébként nagyon érdekes volt nem szakemberként a protokollokról zajlott vita, ami szintén jelezte azt, hogy itt mintha lenne egy szféra, amelyik azt szeretné, hogy az ő kártyáiba ne lássanak bele, mert lehet persze kifelé azt mondani, hogy a mostani rendszer nagyon jó, de nekem személy szerint, aki ebben az elemében élek és dolgozom, megfelelő, ne tessék hozzányúlni. Értelemszerű, hogy itt nem több-biztosítós rendszerről és több biztosítóról van szó, ellátásszervező pénztárakat hozunk létre, amelyek legfőbb feladata, hogy megkeressék a beteg ellátásának elsősorban szakmailag és másodsorban költségszempontból leghatékonyabb módját. Azt gondolom, megvan ma a világpiacon az a szakmai tudás, ami ezzel a megoldással Magyarországon is elindulhat.

Azt mondom, hogy a piaci szereplő nemcsak a versenyszemléletet hozza, mert önmagában a verseny mindenre nem hoz megoldást. De megtanultuk már a gazdaságban, hiszen láttuk, gondoljanak bele, képviselőtársaim, a '90-es évek elején óriási változás történt a magyar gazdaságban, és ha ez akkor nem történt volna meg, ami nagyon sok ember életében nagyon sok nehézséget, gondot, problémát, munkahelyének elvesztését jelentette, akkor ma nem tartana itt ez az ország, ha ez akkor nem történik meg a közszférában. Ilyen minőségű és ilyen jelentőségű változás megvalósításával a mai napig adósak vagyunk. És nem nagyon lenne nekünk itt miről beszélnünk, ha az akkori változás és az akkori változással alkalmassá tett gazdaság nem finanszírozza ezt az országot a mai napig.

Ebből a törvényből kiolvasható, és itt visszakanyarodnék az önkormányzatokhoz, hogy az önkormányzatok korábban is meglévő intézményfenntartó szerepe és kötelezettsége fennmarad, és ebből következik, hogy fennmarad a fenntartói kötelezettségből a fejlesztési és beruházási kötelezettsége is. És itt minden fenntartó figyelmét szeretném felhívni, hogy hosszú távra dől el intézményének a sorsa a mostani időszakban, amikor meg kell találni a helyi ellátás igazi jövőképét, azt projektbe foglalni, és európai uniós forrásra pályázni ennek érdekében. Mert aki ezt nem teszi meg, csak azon panaszkodik, hogy milyen kevés pénzt kap az államtól az intézmény fenntartására, működési hiányok fedezetére európai uniós támogatásra pályázni nem lehet. De ugye említettem azt a gondolatot, hogy mivel fennmarad a fejlesztési és beruházási kötelezettség, azt gondolom, szükség van az önkormányzatok és az ellátásszervezők közötti intézményes kapcsolatra, folyamatos egyeztetésre, ahogy ezt már Gy. Németh Erzsébet képviselőtársam is megfogalmazta hozzászólásában.

Köszönöm szépen a figyelmüket. (Taps a kormánypárti padsorokban.)