Felszólalás adatai

A felszólalás szövege:

BENCSIK JÁNOS (független): Köszönöm a szót. Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! Előrebocsátom, hogy nem tudok kellő érzelmi távolságtartással beszélni erről a törvényről, hiszen jómagam is hosszú éveken keresztül az ELTE bölcsészkarának a hallgatója voltam, és számos ember, akit most érint ez a törvény, akkor évfolyamtársam, csoporttársam volt, könyvtáros, levéltáros szakos hallgatók, régészek, akiket most ez a törvény érint. És láttam, személyesen tapasztaltam, hogy ezek az emberek, ezek a fiatalok milyen komoly munkát fektettek bele abba, hogy diplomát szerezzenek. Tisztában voltak azzal, hogy ha a tudásukat, a szorgalmukat a piacon kamatoztatnák, akkor sokkal nagyobb fizetést kaptak volna, de ők mégis azt választották, hogy a köz szolgálatába állítják ezeket. Cserébe azért, hogy élni tudjanak a választott hivatásuknak, és mindazért a biztonságért, megbecsültségért, remélt megbecsültségért cserébe, amit reméltek, ettől fosztaná meg őket most ez a törvény. Megmondom őszintén, eléggé zavarba kerültem, amikor ezt a törvényt elolvastam, a törvény indoklását és az erről folyó vitát, mert úgy emlékszem, hogy 2018-ban a Fidesz-KDNP nyerte a választást  fordulok most kormánypárti képviselőtársaimhoz: jól emlékszem, ugye? , kétharmaddal.

(21.50)

Tehát én nem láttam arra utaló jelet, hogy a Fidesz mellett az SZDSZ került volna kormányra 2018-ban. (L. Simon László: Ne utánozzátok már egymást!) Mert ha megnézik ezt a törvényjavaslatot és ennek az egész vitának a szellemiségét, a hangulatát, és összevetik, akkor az a hamvaiból feltámadt rossz emlékű SZDSZ-nek a legrosszabb pillanatait idézi. Ilyen fogalmak, mint a versenyképesség, az áramvonalasítás, idézem államtitkár urat, „a rugalmasabb, a munkaerőpiac dinamikus változásait követni képes szabályozás”, ez a virtigli SZDSZ, ezt hallgattuk éveken keresztül, ezt hozzák vissza ezzel a törvénnyel. Hol marad a nemzeti érdek, az oly sokszor hivatkozott nemzeti érdek? Hol marad az értékteremtés, a közösségi érdek? Ezek hiányoznak ebből az indoklásból.

Fekete Péter államtitkár úr is arról beszélt, hogy legyenek hatékonyabban elosztva ezek a források. Fordítsa le nekem, kérem, államtitkár úr, hogy ez mit jelent a gyakorlatban! Tehát hogyan fogják a hatékonyságot mérni vagy számonkérni? Mit fog ez jelenteni, mondjuk, egy régész esetében, aki feltár egy ókori várerődöt, vagy mondjuk, egy olyan restaurátor esetében, aki középkori freskókat állít helyre? Hogy fogják mérni az ő hatékonyságukat? Mi fog történni azzal a Békés megyei könyvtárossal, ahol, mondjuk, nem kellő számban kölcsönöznek ki szépirodalmi műveket? Elbocsátják a könyvtárost? Vagy mondjuk, Borsodnádasdon van egy művelődésszervező, aki varrótanfolyamot tart, és a művház csak félig telik meg, akkor neki három hónapra hosszabbítanak csak szerződést? Mit fog jelenteni a gyakorlatban a képességekhez és a hatékonysághoz szabott díjazás?

Érdekes módon, fideszes képviselőtársaim, ez nem jutott eszükbe akkor, amikor 2018-ban a saját fizetésükről döntöttek. Akkor érdekes módon ez a szempont, hogy igazítsuk ezt a hatékonysághoz, nem merült fel. Önök most akkor nagyon nagy gondban lennének egyébként, azon képviselőtársaik, akik évek óta nem szólaltak fel a parlamentben, csak gombot nyomogatni járnak be, egyetlen önálló indítványuk nincs. Miért nem tartják fontosnak, mondjuk, ha a kulturális dolgozókra kiterjesztjük a piaci szabályokat, miért nem terjesztjük ki akkor az egész törvényhozásra? Akkor mindenki úgy kapja a fizetését, hogy hány érdemi törvényjavaslata vagy felszólalása van.

És ezek az emberek, akikről beszélünk, 2008 óta változatlan fizetés mellett, változatlan bértábla mellett kapják a bérüket, és most ki akarják szúrni a szemüket egy 6 százalékos béremeléssel úgy, hogy közben elveszítik az összes juttatásukat, már amit nem vettek el eddig, hiszen kafetériát már nem kapnak, az utazási kedvezményüket megvonták, tehát igazából nagyon sok mindent már nem tudnak megvonni tőlük. Ami maradt, az az a fajta biztonságérzet, ami az ő elbocsátásukat valamennyire védi, hogy az embereket nehezebben lehessen kilökni a piac karmai közé.

Ez a törvényjavaslat, tisztelt képviselőtársaim, egy dologra jó: ebből is megtudhattuk, és ismét megbizonyosodtunk arról, hogy a Fidesz-KDNP egy szavakban nemzeti, módszerekben kommunista és egyébként pedig szellemiségében, gazdaságfilozófiájában egy virtigli neoliberális párt; ebből is ez derül ki, amit most elénk benyújtottak.

Az előterjesztésben sokszor hivatkoztak arra, hogy a magyar kormány európai összehasonlításban is az egyik legtöbbet költ a kultúrára, a GDP 1,2 százalékát. Ezt nem vonom kétségbe, hogy így van, de azért én arról is szívesen látnék egy kimutatást, hogy mi van, ha ebből az összegből kivonjuk, mondjuk, az építési beruházásokat, mondjuk, a Várkert Bazár felújítását, amit háromszor kellett átadni, mert miután kétszer átadták, még nem sikerült eleget lopni belőle, még harmadjára is át kellett adni. Ha ezeket mind kivonjuk, és megnézzük, hogy mennyi pénz marad az épületekben dolgozó embereknek a bérére, képzésére, akkor vajon mennyi maradna? Erről is szívesen látnék egy kimutatást.

Nem tudok nem kitérni államtitkár úrnak a nagy felháborodást keltett mondataira is, amelyek szerint azokra a könyvtárosokra, akik nem csinálnak semmit, nem lesz szükség. Én nem tudom, hogy államtitkár úr mikor volt utoljára könyvtárban, de az biztos, hogy nem mostanában volt. Mert ha járt mostanában könyvtárban, akkor tudnia kell, és a kultúráért felelős államtitkárként tudnia is illene, hogy azok az emberek, akik a könyvtárban dolgoznak, nagyon sokrétű, szerteágazó tevékenységet végeznek, és az ő munkájuk példaértékű, ezt a munkát példaértékű hivatástudattal végzik évek, évtizedek óta úgy, hogy közben minimális anyagi és társadalmi megbecsültségre számíthatnak. A könyvtárosok nem ücsörögnek a könyvespolc mellett, hanem tájékoztatnak, oktatnak egészen az óvodáskortól a nyugdíjas korosztályig, és a munkájuk nem ér véget délután ötkor vagy hatkor, amikor kimennek a könyvtárból, bezárják a könyvtár ajtaját, hanem otthoni képzésekkel, továbbképzésekkel fejlesztik magukat.

A levéltáros dolgozók sem tűnnek el a polcok között. Az ő odaadó munkájuk nélkül elképzelhetetlen lenne a hazai tudománynak és a kutatómunkának a fejlődése, a tudástáraknak a bővülése, a múltunknak a feltárása, csupa-csupa olyan dolog, amire egy magát nemzetinek való, magát nemzetinek tartó kormánynak büszkének kéne lennie, és támogatnia kéne, és önök mégsem ezt teszik.

Ott vannak, és beszéljünk a művelődésszervezőkről is, akiknek óriási a felelősségük abban, hogy a kultúrát terjesszék a válságrégiókban. Ők ma Magyarországon azok a végvári vitézek, akik a 30 éve magára hagyatott vidéken, a zárványtelepüléseken azért harcolnak, hogy legalább a minimális esélye meglegyen azoknak az embereknek kitörni a szociális és szellemi nyomorból, akiket az elmúlt 30 év kormányzása olyan szintre juttatott, ahová juttatott.

De továbbmegyek: a muzeológusok sem ülnek a terem sarkában, ahogy azt esetleg most sokan önök közül elképzelik; ők szervezik a kiállításokat, értékeket gyűjtenek, dolgoznak fel és őriznek meg, foglalkozásokat szerveznek, tanítják és terjesztik a kultúrát, ők a magyar kultúra napszámosai, akik 12 éve, még egyszer mondom, változatlan bértábla mellett végzik a hivatásukat, akiket önök most magukra hagynak, és megbecsültség helyett csupán sértő mondatokat kapnak önöktől.

A szakszervezetek, ugye, azt kérték, hogy halasszák el ennek a törvénynek a vitáját a veszélyhelyzeten túlra, mondván, nincs lehetőség a részletes társadalmi vitára. Az a szomorú helyzet, hogy önök tíz éve úgy kormányoznak, mintha koronavírus lenne az országban, mert semmiről nincs érdemi társadalmi vita, erről sem. Ha lenne, akkor nem a húsvéti hosszú hétvége alatt nyújtották volna ezt be, és nem most, este tíz órakor vitáznánk e Háznak a falai között.

Tisztelt Képviselőtársaim! Még egy dolog: Európában minden kormány azon dolgozik, hogy hogyan tudja a küszöbön álló gazdasági válság előtt megtartani, megőrizni a munkahelyeket, hogyan tudja megakadályozni azt, hogy tömegével essenek ki a munkaerőpiacról emberek, vagy ha kiestek, akkor hogyan tudnak minél előbb újra munkába állni, és most ebben a helyzetben önök ezeket az embereket kiszolgáltatják, és teljes létbizonytalanságba taszítják. Közel 20 ezer emberről, 20 ezer családról van szó, képviselőtársaim. Mit mondanak ezeknek az embereknek, ezeknek a családoknak, amikor kilökik őket a piacra, hogy boldoguljanak, ahogy tudnak? Az összes érdekvédő szervezet egybehangzó véleménye szerint ez a mostani törvény növelni fogja a pályaelhagyást, és végső soron az egész hazai kultúraterjesztés fogja a kárát látni.

Tisztelt Országgyűlés! A mostani törvényjavaslatnak a vitája talán alkalmas arra, hogy általánosságban beszéljünk a hatalom kultúrához való viszonyáról. (Ungár Péter: Már nem lehet, más a házszabály!) Az én értékrendszerem szerint, meglátásom szerint a kultúra általában egy civilizáció továbbörökítésének egy keretrendszere, és a kultúrpolitika az az eszköztár, ahogy ezt az eszközrendszert minél tartósabban tudjuk továbbörökíteni, fejleszteni és leghosszabb távon fenntartani. A kultúrpolitikának mindig egy egész nemzetet kell képviselnie, legalábbis törekednie kell rá, és lehetőleg minél jobban megbecsülnie a benne dolgozókat.

A kultúrpolitikának véleményem szerint nem feladata az, hogy világnézeti alapon vagy pláne politikai alapon megpróbáljon nevelni vagy büntetni, a kulturális termékek létrehozói tekintetében pedig mindig az életművet kell tekinteni és nem az életrajzot. A dogmatikus kánonokkal szemben nem lehet dogmatikus kánonokkal küzdeni, hanem meg kell próbálni a kánonok fölé emelkedni, ez pedig csak úgy lehetséges, ha a nemzet képzeletbeli könyvespolcán helyet kap egymás mellett Nyirő Józsefnek Az én népem című kötete és Esterházy Péternek a Harmonia Caelestis című műve. A kettő egymás mellett… (L. Simon László közbeszól.)

Azért beszélek erről, képviselőtársam, mert azt gondolom, hogy ennek a törvénynek a vitája alkalmas arra, hogy általában a kultúra, a hatalom viszonyáról váltsunk néhány szót, bár gondolom, hogy önöknek kényelmetlen talán erről is szót váltani. (Közbeszólások a kormánypártok soraiból.) Én azt gondolom, hogy ennek igenis helye van, és azért beszélek erről, mert az, aki akár az egyiket, akár a másikat támadja, a magyar nemzeti kultúra egészét támadja.

(22.00)

Az a megállapításom, tisztelt képviselőtársaim, amivel nyugodtan lehet vitatkozni, vitatkozzanak vele, nyomjanak gombot, hogy 1990 óta nem volt és nincs nemzeti kultúrpolitika. Egyfajta kultúrszektás magatartás van, amelynek a célja nem a nemzet egészének képviselete, hanem a nemzet részének a segítségével az egésznek az uralása.

Ennek a kultúrszektariánus magatartásnak a bizonyítékai  sorolom, hogy önök is értsék, hogy miről beszélek  az ellenintézmények létrehozása, a szellemi holdudvarnak osztogatott ösztöndíjak és azok a nyilatkozatok, megnyilatkozások, mint például Demeter Szilárdnak, a magyar irodalom állítólagos szellemi erőközpontjának kikiáltott Petőfi Irodalmi Múzeum igazgatójának az a megnyilatkozása, amely alapján ő eldönti, hogy szerinte ki számít magyar írónak és ki nem.

Ez a kultúrszektariánus politika nem lehet és nem is lesz soha sikeres, mint ahogy a múltban sem volt, azért nem, mert nem egy organikus, hanem egy mesterséges kultúrpolitika. Nem törekszik, hanem megpróbálja kisajátítani a kultúrát.

Számára a kultúra nem érték, hanem egy kellemetlenség, egy megoldandó probléma vagy egy veszélyforrás, amit kezelni kell.

Tisztelt kormánypárti Képviselőtársaim! Arra kérem önöket, hogy ne tekintsék ellenségnek a sokszor joggal kritikus értelmiséget, és főleg ne tekintsék ellenségnek a kultúra hordozóit, továbbörökítőit. Kérem, vegyék tudomásul azt, hogy kenyérrel és korbáccsal nem lehet megszelídíteni hosszú távon egy ország értelmiségét. Ideig-óráig talán meg lehet, és közülük sokan kénytelenek is a politika tenyeréből enni, de nagyon kérem önöket, egy pillanatra se higgyék el, hogy ez a befolyás tartós, mert abban a pillanatban, ahogy ez a fullasztó légkör megszűnik, abban a pillanatban önök is rá fognak döbbenni és azok is, akik most erre kényszerülnek, hogy milyen felszabadító érzés ez alól a fullasztó légkör alól felszabadulni és fellélegezni. És tömegével lesznek ilyenek.

Tisztelt Képviselőtársaim! A végére egy anekdotát szeretnék megosztani önökkel. Gróf Andrássy Gyula nagy tisztelője volt Munkácsy Mihálynak, a festőnek. Sokszor előfordult, hogy hosszú órákig beszélgettek egymással, és volt egy olyan alkalom, amikor magas rangú politikusok előszobáztak Andrássy grófnál, és amikor sorra kerültek, akkor számonkérték őt, hogy lehet az, hogy a Monarchia külügyminisztere egy inasból lett festővel tereferél. Mire azt kérdezte tőlük Andrássy, meg tudjáke mondani, hogy ki volt Michelangelo idejében a külügyminiszter. Mire az a válasz érkezett, hogy honnan tudnám. Erre gróf Andrássy azt mondta, hogy na látod, pedig azt még te is tudod, hogy ki volt Michelangelo. (Nacsa Lőrinc: Nem is volt közalkalmazott!  Arató Gergely: Egyházi alkalmazott. Nem is…)

Tisztelt Képviselőtársaim! Politikusok jönnek-mennek, de a kulturális alkotások évezredekig fennmaradnak. Azt szeretném kérni önöktől, hogy ezt tartsák szem előtt, amikor majd gombot nyomnak erre a törvényre.

Köszönöm szépen megtisztelő figyelmüket. (Taps a Jobbik soraiból.)