Felszólalás adatai

A felszólalás szövege:

ARATÓ GERGELY (DK): L. Simon képviselőtársam az előbb méltatta a Törvényalkotási bizottság kisebbségi előadójaként elmondott véleményemet, és úgy vélte, hogy túlterjeszkedtem azon, amit az megérdemelt volna. Én úgy érzékelem, hogy a Törvényalkotási bizottságban történteket  ezt majd államtitkár úr megerősíti  én csak szárazon és szikáran foglaltam össze. Most azonban rendes hozzászólásra kaptam lehetőséget, és nem is fogom magamat visszafogni ez alkalommal, ha nem bánják. Ott kezdeném, hogy bizonyára ismerjük mindannyian a Bánk bán történetét (L. Simon László: Ez nem biztos!), ha már felidéztük az egykori Hevesi Sándor téri Nemzeti Színházat. Épp ott volt alkalmam pont Sinkovits Imrével látni, pont az Advent a Hargitán előtt vagy után egy évvel, már nem emlékszem, hogy voltak a bemutatók. (L. Simon László: Előtt.) Mindenesetre azt akarom mondani, bizonyára emlékeznek arra is, hogy az akkori hatóságok sem voltak annyira oda a kritikus színházért, így aztán nem is engedték vagy húsz évig bemutatni a művet, s talán a miatt a pár sor miatt is, ahogy Tiborc panasza végződik, amely szerint „és aki száz- meg százezert rabol, bírája lészen annak, akit a szükség garast rabolni kényszerített”.

Ezt csak azért hoztam szóba, mert úgy látom, hogy az önök mentalitása pontosan ugyanez. Ugyanott tartunk, mint az akkori magas helytartó tanács, nem óhajtják azt, hogy a színház kimondjon olyan igazságokat, amelyeket önök nem szeretnek, nem óhajtják azt, hogy a művészetnek legyen kritikus véleménye. Ott tartanak politikailag és kultúrpolitikailag, ahol Pósán képviselő úr, aki a „kritikust” és az „ellenzékit” összekeveri egymással. Tisztelt képviselő úr, az ellenzékiség és kormánypártiság  bár önök úgy képzelik, hogy ez nem így van  relatív és változó fogalmak, a művészet kritikussága meg állandó. A művészet egyik legfontosabb jellemzője az, hogy nem kormányzati kegyet keres, nem arra törekszik, hogy fentről becsben tartsák. Nem állítom, hogy minden művész ilyen, s azt sem állítom, hogy minden művész, akit ez vagy az a hatalom kegyel, az nem lehet jó művész. Azt mondom csak, hogy ezt elvárni a művészektől súlyos hiba.

A művészeket kormánypártiakra és ellenzékiekre osztani, ahogy Pósán képviselő úr is teszi, súlyos hiba és egyben önleleplező is. Mert amikor önök pénzt osztanak, akkor arról beszélnek, hogy ha majd a kormány adja a pénzt. Tisztelt képviselőtársaim, tisztelt államtitkár úr és tisztelt kormány, nem a saját pénzüket osztják, hanem a magyar adófizetők pénzét osztják! Azt a pénzt osztják el, amit megkerestek emberek, amiért dolgoztak mások, és amit persze még nem sikerült ellopniuk. Innen kezdve meg azt kell mondanom, hogy nem azt kell nézni, hogy ez hatalmi kérdés, hogy mert ezt a kormány is támogatja, akkor majd a kormány tudja, hogy hogyan legyen igazgató és hogyan legyen működési rend.

Tisztelt Képviselőtársaim! A kultúrafinanszírozás működő modelljei bár rendkívül eltérők egymástól Berlintől Los Angelesig és Rómától Stockholmig, de ahol jól működő és hatékony modellek vannak, ott egy dolog mindenképpen jellemző rájuk, az, hogy bár van mögöttük politikai felhatalmazás és politikai döntés, de nincs bennük politikai szempont, és nincs közvetlen politikai befolyás. Éppen ez az, amit államtitkár úr rendkívül gondosan és ügyesen elkerült, de amit őszintébb szavú képviselőtársaink kimondtak: önök politikai okokból akarják ezt a törvényt. Azért akarják ezt a törvényt, hogy dönthessenek az önkormányzati színházakról is. A fővárosban eddig olyan igazgatókinevezési rendszer volt, amelyben alapvetően egy szakmai bizottság tett javaslatot. Abba nem mennék bele, hogy ezt vidéken gyakran hogyan kerülték meg itt, ott meg amott az önök polgármesterei, de a fővárosban Tarlós István kétségkívül nagyon kevés esetben kerülte meg ezt a rendszert; az egyikről már sokat beszéltünk, most nem hoznám újra ide.

De azt kell önöknek mondanom, hogy nem azért kell szakmai alapú finanszírozási rendszer és szakmai alapú vezetőkiválasztási rendszer a színházi életben, mert ez valami liberális csökevény, mert ez biztosítja a liberálisok fölényét.

(22.30)

Jut eszembe, én azért nagyon kínosan érezném magamat, hogy miközben önök kisnyilasozzák a Jobbikot, az a politikus állt egyedül önök mellé ebben a parlamenti vitában, aki biztosan nem kisnyilas. Azt kell mondanom önöknek, képviselőtársaim, hogy lehet látni, hogy csak a Gömbös-féle kultúrharc oldaláról van önöknek támogatása, máshonnan sehonnan.

Visszatérve tehát az alapgondolatra, nem azért kell ilyen finanszírozás, mert ez liberális vagy konzervatív kérdés, mert konzervatív országokban és konzervatív politikusok esetében is ilyen típusú finanszírozási és vezetőkiválasztási rendszerek vannak, hanem azért, mert a művészet nem működhet úgy, a kultúra nem működhet úgy, hogy nincs autonómiája, nincs sokszínűsége, és nem tartják tiszteletben azt, hogy a kultúra nagyon sokfajta gondolatot hozhat a felszínre. A régi NKA-rendszer  úgy értem, az L. Simon államtitkár úr működése előtti NKA-rendszer  egyébként többé-kevésbé így működött. A mostani már csak félig működik így, tekintettel arra, hogy telerakták a kollégiumokat politikai delegáltakkal, de nem véletlen, hogy L. Simon úrnak még ez is túl sok, még ebből is vissza akar venni. (L. Simon László: Hülyeségeket beszélsz!) Láttuk, és ön teljesen világossá tette, hogy ez csak a kezdő lépés, jönnek majd a múzeumok, jön majd az NKA, megy tovább a kultúrharc. De azt kell önöknek mondanom, hogy abban biztosan egyetértünk, hogy a kultúra a nemzet egyik legfontosabb összetartó ereje. (L. Simon László: Hát, igen!)

Amikor önök rátámadnak a természete szerint szabad, kritikus és sokszínű kultúrára, amikor önök gyarmatosítani akarják a kultúrát, akkor legyen világos, hogy a nemzetre támadnak rá, a nemzetet akarják rabságba taszítani. Nem az a hazafi, aki Wass Albertet szaval reggel-este, nem az a hazafi, aki egyébként trianoni nagymagyarkodást csinál. Az a hazafi, aki védi a nemzet értékeit, védi a nemzeti kultúrát. Harcolni fogunk önökkel azért, hogy ne tudják tönkretenni a kultúrát. (Taps a DK, az MSZP és az LMP padsoraiból.)