Felszólalás adatai

LENDVAI ILDIKÓ, az MSZP képviselőcsoportja részéről: Köszönöm a szót, alelnök úr. Tisztelt Alelnök Úr! Tisztelt Ház! Sokadik költségvetési vitán ülünk itt már néhányan, és mindig azzal szembesülök, hogy a költségvetési vita furcsa módon mindig kihozza belőlünk vagy a költőt, vagy a történészt, pedig elvileg a költségvetésben szerepelnének leginkább a száraz, egzakt, nem sokféleképpen értelmezhető számok; a költőt annyiban, hogy mindnyájan erős törekvéssel próbáljuk poétikus jelzőkkel jellemezni a költségvetést. Én magam is próbáltam igyekezni, és megnéztem az előzményeket; azért az überelhetetlen legjobbat eddig Járai Zsigmond pénzügyminiszter úr mondta, aki szerényen, ámde annál poétikusabban úgy jellemezte a saját költségvetését, hogy "ez minden idők legjobb költségvetése". (Dr. Navracsics Tibor: Így is volt!) Így is volt, mondja Navracsics kolléga, eltekintve talán attól az apróságtól, hogy például az infláció a duplája volt a költségvetésben megtervezetteknek, de ez a költészet erejét kétségkívül egy grammnyival sem gyengítette.

Nyilvánvalóan ezt a jelzős szerkezetet több okból sem vehetem át Járai expénzügyminiszter úrtól. Én nem mondom, hogy ez minden idők legjobb költségvetése, annál is inkább, mert ha az lenne, és nekem minden porcikájában, részletében rettenetesen tetszene, akkor nagy baj lenne belőle. Akkor tudniillik minden vágyunkat teljesítené, olyan számokat tartalmazna, amiről csak álmodunk, amihez képest még a kétszer annyi is kevés lenne. Az akkor bizony egy felelőtlen költségvetés volna! Ha mégis egy jelzőt szánunk a mi költségvetésünknek, akkor csak azt tudom szerényen mondani, hogy igyekeztünk felelős költségvetést alkotni, ahol a vágyaink és az adottságok valamilyen módon találkoznak.

De van, akiből a történészt hozza ki a költségvetési vita. Nagy érdeklődéssel hallgattam végig az előbb Varga Mihály képviselő úr történeti visszatekintését az előző ciklus négy évére, borzasztó érdekes és részletező okfejtés volt. Isten bizony, ha nem is értek vele egyet, estig elhallgattam volna, ha ez volna a mai beszélgetésünk témája. Csak sajnos nem az! Hogy ehhez képest csak a huszadik percben sikerült kiejteni a költségvetés szót, ezt igaziból méltányoltam mint történészi leleményt; lesz majd módunk nyilván az értékelések összevetésére is. Azt azonban nagyon-nagyon sajnálom, hogy még a gondolat kihívása sem kísértette meg a képviselő urat, hogy a múlt mellett valamit mondjon arról, két mondatot, hogy ő hogyan képzeli el a jövőt, ő milyen költségvetést alkotna, milyen értékek mentén az országnak. Nem baj, még következik a Fidesz vezérszónoklata, és biztos vagyok benne, hogy részletes, kimunkált elképzeléseket hallunk arról, hogy abból a nagy bajból - ahogy a helyzetet Varga Mihály úr jellemezte - a Fidesz milyen kilábalási stratégiával rendelkezik.

Én magam szívesen tanulnék, hiszen ahogy mondtam, nem tartom a magunk útválasztását, a magunk költségvetését minden idők legjobb költségvetésének. Megelégednék azzal - ahogy az előbb említettem -, ha valóban sikerülne felelős költségvetést alkotnunk, ahol az adottságok és a vágyak, a tervek valamilyen módon szinkronban vannak egymással. A felelősség azonban, azt hiszem, nem azonos a fantáziátlansággal. Az a költségvetés is rossz, amiből nem lehet kimunkálni, kiolvasni, hogy a kormányoldalnak milyen tervei, milyen jövőbeli perspektívái vannak, és azokat milyen tempóban, milyen eszközökkel akarja szolgálni. A vágyak tehát, ha nem is megalapozatlan álmodozások formájában, de teljesíthető tervek formájában kell hogy szerepeljenek minden jó költségvetésben is, hiszen ez ad a költségvetésnek karaktert, és ez ad egyébként egy kormány gazdaságpolitikájának és társadalompolitikájának is karaktert.

Nyilván csak olyan sebességgel lehet haladni, ahogy az útviszonyok engedik, ezt mi magunk nem mindig vettük figyelembe; nyilván csak annyi benzint lehet felhasználni, amennyi a kocsi tankjában van. Megismétlem, ezt is mi magunk nem vettük mindig figyelembe, más kormányok se nagyon. De hogy merre megyünk, hogy ennek a kocsinak mi az útiránya, azt igenis ki kell olvasni ebből a költségvetésből, csak akkor nevezhető, ha nem is tökéletes, de elfogadható költségvetésnek.

A költségvetés tehát értékválasztás is, és nemcsak diagnózis. Az értékválasztás a mi szempontunkból, a szocialista frakció szempontjából nem változott, csak talán most követhetőbb eszközöket találtunk ezeknek az értékeknek a megvalósítására. Egyszóval, az útirány, az értékválasztás, amit mi eddig is és ezután is - remélem, hogy ezután megalapozottabb tervezéssel - tudunk szolgálni, az a felzárkóztatás. Szívesebben mondom a konvergencia szó helyett itthon ezt nemcsak azért, mert magyarul van, hanem mert hitelesebben jelzi, hogy mit akarunk: emelkedést és felzárkózást társadalmi és gazdasági értelemben egyaránt.

Az elmúlt évek - most már úgy szoktuk mondani, én is nyugodtan mondom - elrontott költségvetési tervezései is ezt a célt szolgálták. A hiba az volt, hogy túlságosan arra összpontosítottunk, hogy siessünk előre a társadalmi felzárkóztatásban, az életnívó javításában, és kevés figyelmet, a szükségesnél sokkal kevesebb figyelmet sikerült arra fordítanunk, hogy hogyan párosul ehhez a gazdasági felzárkóztatás, mi ennek a vágyott társadalmi felzárkóztatásnak a gazdasági alapja és realitása. Ma már tudjuk, meg kellett tanulnunk, az országnak is, nekünk is, hogy a társadalmi felzárkóztatás, az életnívó felzárkóztatása nem megy gazdasági felzárkóztatás nélkül; hogy a foglalkoztatásban, a versenyképességben és a költségvetési fegyelemben éppúgy fel kell zárkózni, hogy társadalmilag és az életnívó tekintetében előrehaladjunk, különben törékeny lenne az - törékeny is lett -, amit a társadalmi felzárkóztatásban elértünk, pedig sokat elértünk.

2003 volt - ha már belőlem kihozta Varga Mihály úr szintén a történészt, ezt az egy percet engedjék meg nekem -, 2003 volt az első esztendő a rendszerváltás óta, amikor legalább magunkhoz képest felzárkóztunk, amikor például a nyugdíjak reálértékének színvonala először érte el a rendszerváltás előtti utolsó év reálnyugdíjának színvonalát. Ezt elértük. Elértük azt is, hogy hosszú évek óta először 2005 táján kezdtek csökkenni a társadalmi különbségek. Jó, hogy elértük. De ahhoz, hogy ez a fajta eredményrendszer ne boruljon fel és stabillá válhasson, igen, bizony elismerjük, nem tagadjuk, egy kicsit csökkenteni kell a tempón, sőt vissza kell lépni az eddig elérthez képest. De mennyivel? És ez a valódi vita köztünk.

Az elmúlt négy évben - ha már a társadalmi felzárkóztatásról beszélek - körülbelül 30 százalékkal nőtt a nyugdíjak és a bérek, jövedelmek reálértéke.

(10.10)

Igen, igaz, jövőre 4 százalékkal csökkenni fog. 30 százalékból 4-et vissza kell venni; ez még mindig negyedével több, mint ahogy önök átadták az ország gazdaságát, és ahogy 2002-ben állt a reáljövedelmek és a reálnyugdíjak színvonala.

Mit jelent 4 százalékos visszaesés? Sokat. És ha szóbotlásként azt mondtuk, hogy nem fáj, tévedtünk. 4 százalék is fáj. Még az is fáj, hogyha nincs olyan ütemű emelkedése az embernek, mint amit az előző években megszokott. Nekem volt annak idején egy öreg fogorvos bácsim, aki mindig, ha szenvedő képet vágtam a fogorvosi székben, azt mondta, hogy "nem fáj az, csak magácska úgy érzi". Nem mondhatjuk, hogy nem fáj, mert úgy fogják érezni a 4 százalékot is - joggal -, hogy fáj. Na de én a fogorvosi székben azért a kezelést sose tévesztettem össze a fejlevágással, és az arányok szempontjából most is óriási a különbség. 4 százalékos visszaesés azt jelenti, hogy a magyar családok újra olyan életnívón fognak élni, mint 2005 közepén éltek. Jobban, mint 2002-ben, jobban, mint 2000-ben, jobban, mint a 90-es években.

Még egyszer mondom: a 2005-ös vásárlóérték és életszínvonal szintjére kell visszamennünk. Ez nem jó, de azért távol áll attól az indulattól és attól a nemzetsiratástól, amit olykor a mértékek, a fájó mértékek eltúlzásával hallunk. 4 százalék sok, pont 4 százalékkal több, mint amit én igazán kibírhatónak tartanék, de arra nem ad okot, hogy most jobboldalról vonuljanak az utcára az egykori mozgalmi dalokat énekelvén, miszerint éhhalálra ítélt ez a rend. Erről nincs szó és nem lesz szó. 2005-ös életnívóról lesz szó, ami köztudomásúlag magasabb, mint a 2002-es volt.

Ugyanez a helyzet az adócsökkentés terveivel is, és itt joggal kaptunk kritikát Varga Mihály képviselő úrtól. Elhamarkodott volt töretlen és nagymértékű adócsökkenést ígérni. Varga Mihály úr lelkesen bólogat; cserében én is lelkesen bólogattam arra, hogy Varga Mihály úr, ha nem is itt, de például a bizottsági szónoklatában elmondta, hogy azért ő most már nem emleget adócsökkentést. Maradjunk annyiban, hogy kvittek vagyunk. Én elismerem, hogy mi túlzott mértékben és gyorsan terveztük az adók csökkentését, a kollégák pedig elismerik, hogy az aztán egy oltári nagy blöff volt, amit adócsökkenés és tehercsökkenés tekintetében korábban ígértek, és ha komolyan is gondolták, most már tudják - ahogy hallottam -, hogy adócsökkentésről a mostani körülmények között nem lehet beszélni. Igen, baj... (Zaj, közbeszólások a Fidesz soraiból. - Dr. Veres János: Igen, ezt mondta a bizottságban! - Varga Mihály: Hol van? Keresd már elő! - Az elnök csenget.) Képviselő úr, amíg megbeszéli itt az én szocialista kollégáimmal, hogy maga mit mondott, addig szeretném megnyugtatni, hogy nálam van a jegyzőkönyv, készültem magából, iszom minden szavát, látja? Lehet, hogy ugyanaz van nálam. (Varga Mihály: Olvassa fel!) Ebben az van, hogy "adócsökkentésről most már nem beszélnék". De önnek igaza van, nehogy már mentegetőzzön egy igaz mondat miatt! Végre, hogy kimondta, teljesen egyetértek vele. (Taps a kormánypártok soraiban.)

Ami tehát az adócsökkentési jogos és elvárható önkritikánkat illeti, azt azért meg kell jegyeznem, hogy az adóelvonás százalékos mértéke még ezzel a mostani adónövekedéssel együtt is kisebb, mint 2002-ben volt, és 2002-ben nem tetszettek zokogni a hihetetlenül nagy adóterhelési arány miatt. (Kontur Pál: 2007-ről van szó!) Nagyobb, mint akartuk, a miénk, nagyobb, mint szeretnénk, de kisebb, mint ahogy önök befejezték vagy végigvitték ezt a ciklust.

Azt hiszem azonban, nem az a lényeg, mert máris halálra unhat engem a tévénéző is, hogy egymásra mutogassunk. (Zaj, közbeszólások a Fidesz soraiból: Á, dehogy!) A lényeg az, hogy akkor mi ennek a költségvetésnek az általunk felvállalt karaktere. Hogyan próbáljuk most már a megszenvedett, de megszületett felismerések alapján a társadalmi felzárkóztatás, az életnívó felzárkóztatásának programját jobban összehangolni a gazdasági felzárkóztatás céljával és feltételrendszerével? Azt hiszem, hogy egy költségvetés karaktere, azon túl, hogy én most azt mondom, hogy a társadalmi és a gazdasági felzárkóztatás szinkronjára törekszünk, leginkább ott érhető tetten, hogy még ilyen nehéz, takarékos évben is, mint amilyen előttünk áll, mi az, amire a kormányoldal többet szán, mint eddig. Mi az, amiben még a kényszer-takarékosság idején sem takarékoskodni akarunk, hanem a források bővítését akarjuk. (Kontur Pál: A propaganda!)

Négy ilyen terület van a költségvetésben és a gazdasági terveinkben, amire tehát minden takarékosság ellenére több jut, és több kell hogy jusson 2007-ben, mint 2006-ban. A négy terület a következő: nyugdíj, gyerektámogatás, felsőoktatás, fejlesztés. Nem véletlenül és esetlegesen kiválasztott területek. A kormány nem kockadobás vagy sorshúzás alapján választott ki négy fontos költségvetési irányt, amire tudatosan többet szán, mint eddig.

Az első kettő, a nyugdíj és a gyerektámogatás növekedése - szólok majd egy kicsit részletesebben is róluk - a már említett társadalmi felzárkóztatást, a társadalmi kohézió erősítését szolgálja; a másik kettő, a felsőoktatásban szerezhető tudás fejlesztése és az infrastrukturális és egyéb fejlesztések saját forrásainak előteremtése pedig a jövőt, a jövő gazdasági felzárkóztatásához kellő szellemi és anyagi energiákat szolgálja. Tudatosan választottuk ki őket.

Valamit mind a négy priorizált, az eddiginél bővebben támogatott területről.

A nyugdíj. Nemcsak a szokásos és törvényben előírt nyugdíjemelésről van szó, bár ha megint csak a történész bújik elő belőlem, néha már azt is el kell ismerni, ha egy kormány nem változtat kedvezőtlenül a nyugdíjemelés korábbi törvényes mértékén nehéz időkben sem. Mi nem változtatunk. De ezzel még önmagában nem dicsekednék, mert ezt tartom természetes normának.

Emellett akármilyen nehéz év van, a beígért és elvállalt nyugdíjkorrekciót a jelzett és vállalt mértékben, a törvényes, mindenkinek járó nyugdíjemelésen túl megvalósítjuk. Mit jelent ez? Többet kapnak a nekik járó általános nyugdíjemeléshez képest az 1988 előtt nyugdíjba vonult korosztályok, nekik a legalacsonyabb a nyugdíjuk. Nincsenek kevesen, közel 700 ezren vannak, 670-680 ezer ember nehéz körülmények között is többet kap, mint a mindenkinek járó nyugdíjemelés. És van másik 180-190 ezer ember, a nem saját jogon özvegyi nyugdíjat kapók, akik szintén pluszemelést kapnak, megint csak a törvényes általános mértéken túl. Ők többnyire nagyon idős, magányos asszonyok. Ha valakiknek, nekik a társadalmi méltányosság jegyében oda kell adni az amúgy is nehéz életük emberibbé tételéhez szükséges összegeket. Ez már azt jelenti, hogy összesen minden harmadik nyugdíjas - nem minden tizedik vagy századik, nem kis csoportok - több emelést kap 2007-ben, mint ami - még egyszer mondom - a mindenkinek járó törvényes mérték. Nem dicsekedni akarok ezzel, értékválasztást akarok ismertetni, hogy nem lehetnek olyan nehéz idők, ahol a társadalmi méltányosság elemi normáit felrúgjuk.

Többet kapnak a 2006-os és korábbi szinthez képest a gyereket nevelő családok is. Önmagában nem érdem, hogy mi nem fagyasztjuk be a családi pótlékot, hanem az infláció mértékében növeljük, emlegetni mégis azért kell, mert nem volt mindig természetes. Voltak kormányok, akik ígéretükkel ellentétben - pedig hű, de szörnyű dolog egy ígéretet be nem tartani! - befagyasztották a családi pótlékot, és nem tartották meg reálértékét, mint a kormányprogramban ígérték. Mi megőrizzük a reálértéket, magyarul: növeljük a családi pótlékra szánt összegeket havonta és gyerekenként átlag 770 forinttal.

Más módon és más okból is növekedik a gyerektámogatásra szánt összeg. Kibővül a rendszeres gyermekvédelmi juttatásokra jogosult gyerekek köre, mert az a jövedelemhatár, ami alatt ilyen támogatáshoz, ingyentankönyvhöz, ingyenétkezéshez, egyebekhez, külön iskolakezdési támogatáshoz lehet jutni, tehát az a jövedelemhatár nem inflációarányosan, hanem 10 százalékkal megemelődik, tehát új gyerekcsoportok válnak jogosulttá erre a plusztámogatásra.

(10.20)

Ezt azt jelenti, hogy minden harmadik gyerek Magyarországon a családi pótlékon felül külön - és a családi pótlékhoz képest is jobban emelkedő - összeget kap.

Abban a sajátos helyzetben vagyok, hogy nem szívesen ejtem ki a számon a gázár szót. Ennek okai mindenki által ismertek. Most mégis megteszem, azért, mert a gázártámogatás új rendszerében egy csoport nem egyszerűen ugyanúgy jár, mint eddig, hanem jobban jár, mint eddig, még a gázártámogatás általános keretösszegének csökkentésén belül is, ezek pedig a kisjövedelmű nagycsaládosok. Több energiaár-támogatást kapnak, mint amit akár 2006-ban kaptak volna. Ez még akkor is igaz, ha a gázártámogatásra szánt idei 150 milliárd helyett jövőre 112 milliárdot tervezünk, de másfajta elosztásban. Ennek az elosztásnak egyik áldozata én vagyok meg önök, de ha kifogásolják, akkor talán szíveskedjenek elmondani. Eddig én személy szerint évi 90 ezer forint támogatást kaptam a költségvetésből, mert viszonylag nagy lakásban, közel 3000 köbmétert fogyasztok, és bizony az én esetemben is az első 1500 és a második 1500 köbméter támogatva volt - pontosan kiszámoltam - évi 90 ezer forintból. (Varga Mihály: Az lehetetlen! Rosszul számolt!) Önök is hasonlóképpen lehetnek, tisztelet a kivételnek, aki nálam kisebb lakásban lakik.

Mi volt a baj ezzel? Nem vagyok én önkínzó. Nem szaladtam vissza a gázművekhez leperkálni 90 ezer forintot, eszembe sem jutott, megmondom őszintén. De ha belegondolok, mégiscsak tarthatatlan állapot, hogy mások adójából, más, szegényebb emberek adójából jött össze az a 150 milliárdos gázártámogatás. Ez azt jelenti, hogy átlagosan, 10 millió magyar állampolgárral számolva - a csecsemőt és a százévest is beleértve - mindenki 15 ezret befizetett azért, hogy legyen gázártámogatás. Ez nem baj. A baj az, hogy én - még egyszer mondom, nem általánosítok -, ez a társadalmi csoport az így összehozott 15 ezer forintocskákból ki tudott venni - ha akart, ha nem - évi 90 ezer forintot a gázártámogatásra. Hát mondják nekem azt, hogy ezt így kellett hagyni! Jelentkezzen, aki kéri azt a 90 ezer forintot tovább! (Varga Mihály: Önök vezették be, Ildikó! Önök vezették be, ez nem zavarja?)

Mi lesz viszont eztán? Ha már itt tartok! Ha önök azt akarják, hogy nagyobb legyen a gázártámogatás - hű, de jó lenne! -, akkor azt kell mondani minden magyar állampolgárnak - még egyszer mondom: a csecsszopótól a százévesig -, hogy ne csak évi 15 ezer forintot fizessen be a mi gázszámlánkra így egyetemlegesen, hanem többet! Tessék szíves lenni ezt mondani, ha így tetszenek gondolni!

(Az elnöki széket Harrach Péter, az Országgyűlés
alelnöke foglalja el.)

Én inkább azt mondom, hogy fel kell vállalni, még ha kellemetlen is, hogy nem kapom, nem kapjuk az évi 90 ezret. Másnak ez valószínűleg nehezebb, mint nekem - én is tudom, nem akarok végletesen demagóg lenni -, de annyi még mindig igaz, hogy egy átlagos méretű gázfogyasztó - ez egyébként ezerhatszáz-valahány köbméter évi fogyasztást jelent -, ha a családok alsó, legszegényebb harmadába tartozik, akkor továbbra is havi 5500-5600 forint támogatást fog kapni a közösből. Havi 5500-5600-at. Így is nehéz lesz neki. De ha többet akarunk adni - én aztán akarnék -, akkor tessenek megmondani, hogy hogyan szedjünk be többet. És a családok második, középső harmada - tekintsük ezt nevéből adódóan középosztálynak -, ha átlagfogyasztó, havi 2500 forint támogatást még mindig kap. A nagycsaládosok esetében, ahogy mondtam, a kisjövedelmű nagycsaládosok esetében - mivel ők sokat fogyasztanak, nem jószántukból - jóval nagyobb támogatási összegekről van szó, egy sokgyerekes, kisjövedelmű és a sok gyerek miatt sokat fogyasztó családnál a támogatás mértéke havi 15-16 ezer forint lehet. Ez több, mint amit eddig kapott.

Persze, hogy jó lenne még többet adni! De azt mondani, hogy ez a támogatási rendszer igazságtalan, és hogy osszuk vissza úgy, hogy kevesebbet kapjon, megint az idei szintet a szegény, sokgyerekes család, én meg kapjam a 90 ezret, aki ezt mondja, álljon fel, jelentkezzen, és mondja el a választóinak, hogy ő ezt szeretné.

A másik két prioritást a jövő prioritásának, a gazdasági felzárkóztatást szolgáló energiák területének jellemeztem: ez a felsőoktatás és a fejlesztés. Ez a költségvetés hozzásegít ahhoz - éppen a felsőoktatásnak szánt pluszforrásokkal -, hogy a munkaerőpiachoz közelítse a felsőoktatási képzést, hogy modernizáljon, és hogy megnövelje a hallgatói támogatásokat; sok mást is, például az átjárást a fizetős oktatásból az államilag támogatottba, amik ismertebbek, és nem beszélnék róla.

A fejlesztés szintén fontos és negyedik priorizált területe ennek a költségvetésnek. Azt kell mondanom: akármilyen nehéz helyzetben vagyunk, ha esik, ha fúj, a lehetséges fejlesztési uniós támogatások önrészét ez a költségvetés előteremti, vagy hozzásegíti az előteremtéséhez azokat, akik erre nem képesek. Meg kell ezt tennie, hiszen az így előteremtett egyegységnyi pénzhez négyszer-ötször annyi támogatási pénzt lehet szerezni. Nagy butaság, nagy dőreség volna ezzel a lehetőséggel nem élni.

Ha megvan ennek a költségvetésnek a szerintem vállalható karaktere, a négy kiemelt terület formájában, akkor érdemes azt is megnézni, hogy hogyan tudja elérni ez a költségvetés azt, hogy noha vannak kiemelt területei, és vannak kényszer-takarékossági kötelezettségei, akkor mégse boruljon fel annyira, mint az elmúlt évek költségvetései. Ehhez azzal próbálunk hozzásegíteni, hogy ez a költségvetés terveink szerint három pilléren nyugszik. Ezt emlegette expozéjában a pénzügyminiszter úr is: az egyensúly, a reform és a fejlesztés pillérein. Vegyük sorra röviden mind a hármat!

Egyensúly. Az egyensúlyteremtés szükségességében 120 százalékig egyetért - gondolom én vagy remélem - kormányoldal és ellenzék. Gondolom, abban is egyetértünk, hogy a kívánt egyensúlyt, bár lehetne, de nem lehet elviselhető módon egy esztendő alatt elérni. Nem akarom a milliárdokat mondani, nemcsak azért, mert nem vagyok közgazdász, hanem azért, mert azt hiszem, hogy mindenki számára érthetőbb, ha egy emberre bontjuk le, hogyan állunk most az egyensúly szempontjából, és milyen feladat van előttünk.

Nos, a központi kasszába egy magyar állampolgár - megint nemcsak az adózókat tekintem, hanem az összeget 10 millióval osztom, tehát a csecsemőktől az idősekig mindenkit beleszámolok, hogy átlagolni tudjak -, az átlagos magyar állampolgár havi 92 ezer forintot fizet be. Évi 1 millió 100 ezret körülbelül. Emellett még ad valamit az önkormányzatoknak is, de most beszéljünk a központi költségvetésről! Havi 92 ezer forintot. Nyilván azért, hogy utána kivegyünk valamit a saját ellátásunkra. Még most is, amikor ilyen iszonyatos nehéz takarékossági lépéseket és drasztikus hiánycsökkentést hajtunk végre, még most is az a helyzet, hogy a betett 92 ezerrel szemben egyénenként és átlagosan kiveszünk 110 ezret. Ez még mindig egyensúlyhiány, noha a különbséget jelentősen csökkentettük a 2006. évhez képest.

De aki bármire többet akar költeni - mint ahogy én is egy csomó mindenre többet akarok költeni -, annak meg kell tudni mondani, hogy a 92 ezer legyen-e több, hogy többet szedjünk-e be, vagy a 110 ezren belül, amit visszaveszünk ebből a kasszából, honnan hova csoportosítunk. Aki többet akar, mondjuk, lakástámogatásra - én akarnék -, annak azt kell mondani az átlagállampolgárnak, hogy te eddig évi 22 600 forintot fizettél be lakástámogatásra akkor is, ha neked nincs lakásod, és nem tudod a kedvezményt igénybe venni, fizess többet, mert mi több lakástámogatást akarunk. Lehet ezt mondani, csak ki kell mondani.

Aki nagyobb gyógyszertámogatást akar a tervezettnél - én akarnék -, annak azt kell mondani megint az átlag magyar állampolgárnak, hogy mostani terveink szerint akkor is, ha nem szedsz gyógyszert, évi 36 ezer forintot teszel be gyógyszertámogatásra, tegyél be többet! Lehet ezt mondani, csak akkor ezt ki kell mondani.

Ha valaki azt akarja, hogy nagyobb összegekkel támogassuk, mondjuk, a tömegközlekedést, a vasúti közlekedést és a városi tömegközlekedést - lehet ezt mondani -, csak akkor ez a mondat azt jelenti, hogy mondjuk meg az állampolgárnak: átlagosan te évi 12 ezer forintot fizettél tömegközlekedési jegytámogatásra akkor is, ha ki sem mozdultál a faludból, és sehova sem utaztál; fizess többet, mert nagyobb ártámogatást akarunk adni. Lehet ezt! Jó okkal, igazságos okkal is lehet mondani, csak aki á-t mond, mondjon b-t is, aki mondja az igényt, az tegye hozzá, hogy akkor sajnos ennyivel többet kell befizetnünk.

(10.30)

Mit jelent a második pillér, a reformok pillére? Mi magunk is beleesünk abba, ellenzéki barátaink meg még inkább beleesnek abba, hogy azt mondják, néha mi is úgy érezzük, hogy reform csak azért kell, hogy spórolni lehessen. Ez nem így van. Bár természetesen az sem baj, hogyha nagy pénznyelő rendszereket ésszerűen és ökonomikusan működtetünk. De ha nem kellene spórolni, ha pénzeső hullana most itt a plafonról, ezeket a reformokat és szerkezeti változásokat akkor is végre kellene hajtani, mert önmagában a több pénz - bár lenne, mondom zárójelben - már keveset segíthetne, mondjuk, az oktatás vagy az egészségügy bajain. Valamit segítene, de önmagában nem oldaná ezt meg.

Sokszor elmondtuk, az elmúlt kormányzati ciklusban 100-ról 150 százalékra nőtt az egészségügyre és ugyanennyivel az oktatásra fordított kiadások aránya. És tessék mondani, ettől a 150 százalékos emelkedéstől most több diplomás tudott elhelyezkedni? Bár így lenne, de sajnos nem. És tessék mondani, az egészségügyre fordított jelentős többletösszegtől, ami jó helyre ment és nagyon kellett, most úgy érezzük, hogy másfélszer jobb az egészségügyi ellátás? Úgy érzi az orvos vagy a beteg? Ugyan már, dehogy!

Mindez azt mutatja, hogy nem egyszerűen pénzre van szükség, persze arra is, hanem olyan típusú szerkezeti változásokra, amik egy másik egyensúlyhoz segítenek hozzá, most nem a költségvetési egyensúlyhoz, hanem a társadalmi egyensúlyhoz. A kettő csak együtt hatékony. Ha csak a fogunkhoz verjük a garast, ha - hogy mondta Varga Mihály úr? - csak sanyargatjuk a népet - gondolom, ez az adó fedőneve -, szóval, ha csak ezt tesszük, akkor az tényleg kevés. És ha csak merész reformálmokat szövünk, az önmagában megint kevés. A kettőre együtt van szükség, különben úgy járunk, mint egy - sajnos elfelejtettem, hogy hívják -, azt hiszem, angol társadalomkutató, aki az aforizmájában úgy fogalmazott, hogy ha a gazdaság rendbe jön, akkor minden más tönkremegy. Ha viszont bármi más rendbe jön, akkor a gazdaság megy garantáltan tönkre. És tényleg lehet így járni, ha az ember elfelejti, hogy a gazdasági egyensúly mellett a reformok által megteremtett társadalmi egyensúlyra is szükség van.

Azt is tudom persze, hogy ha már egyensúlyról van szó, akkor a reformok értelmezésében legalább ekkora szükség volna politikai egyensúlyra is, legalább ama nézetközelítésre, hogy reformok nélkül nem ússzuk meg. Mert ha az egyik úri társaságban a reformokat az ördögtől valónak tartják, és minden változást tömegkatasztrófának jellemeznek, a másik úri társaságban, mondjuk, a mienkben, amennyiben ezt lehet így jellemezni (Közbeszólás a Fidesz padsoraiból: Nem!) - nem, köszönöm szépen, azért megkísérlem -, a reform szó emlegetése önmagában elég a pedigréhez, és elég valami lila ködbe burkolni a reformot ahelyett, hogy megmondanánk, hogy ez mikor, miért, milyen változást jelent, akkor mind a két úri szalonban nagy baj van, és még a párbeszéd is borzasztóan nehéz.

Szerencsére mára mintha közeledtek volna, ha nem is a reformprogramok - mert önök eddig még titokban tartották a magukét, de most majd meg fogom hallani (Dr. Orbán Viktor felé.), látom, az elnök úr jegyzetel, hogy elmondhassa -, de legalább közeledett a reformok kapcsán a szóhasználat. Én már annak is örülök, hogy jobboldali barátaimtól a reform már nemcsak szitokszóként hangzik el, egyáltalán ki lehet mondani anélkül, hogy valakit kizárnának a Fideszből. Ez már borzasztó nagy szó!

Régebben még arról volt szó - idézem a legnagyobb ellenzéki párt egy jeles szónokát -, hogy: "a reform szó hallatára a magyar ember a zsebéhez kapkod"; biztosan a szívéhez is, gondolom. Következésképpen ebből csak azt a következtetést tudtam akkor levonni, hogy a reformok emlegetése, pláne végigcsinálása egyenlő a nemzetre való rárontás szándékával, amit mi úgyis olyan sűrűn megteszünk.

Túljutottunk, és én köszönöm, hogy ezen a fázison túljutottunk, hogy újabban szabad a jobboldali gondolkodóknak, sőt politikusoknak is a reform szót kimondani. És hogy megint szorosabbra szőjem a barátságomat Varga Mihály képviselő úrral, neki is (Derültség az MSZP padsoraiból. - Varga Mihály közbeszól.) megköszönöm - szinte már nem is lehet ennél szorosabb, tudom -, hogy például egy tévéinterjúban már azt mondta, hogy talán a gyógyszerkassza is valamilyen változásra, reformra szorul. Most emlegette a nyugdíjrendszer átgondolásának szükségességét. Szívemből beszél - ez jó, hátha így tudunk közelíteni egymáshoz, hogy legalább a változások szükségét elismerjük.

De még jobb, és ez a mi dolgunk, ezt már nem háríthatom önökre, hogyha képesek vagyunk végre világossá tenni, akár a költségvetési vitában, hogy melyik reform mire jó, mert ezt eddig bizony sokszor elmulasztottuk. Lyukat beszéltünk a választóink hasába arról, hogy vizitdíjat és kórházi ágydíjat kell fizetni, ez egy fontos vita, beszéljünk is róla. Még akkor is beszéljünk róla, hogyha a legrászorultabbak esetén ez a bizonyos sokat szidott vizitdíj 100 forint - olcsóbb, mint a villamosjegy, amivel odamegy az orvoshoz. Rendben van, ennek ellenére fontos, hogy megvitassuk az indokoltságát.

De még fontosabb, és ez a mi leckénk, a kormányoldalon lévőké, hogy végre elmondjuk: az egészségügyi reform nem önmagában ebből áll, ez csak egy körömfeketényi része. Az egészségügyi struktúra változása például abból áll, a szakemberek sokkal jobban el tudják mondani, hogy mi azt akarjuk, minden kistérségben legyen szakrendelő és mentőállomás, mert most nincsen. Mert több mint 30 kistérség van, ahol vagy szakrendelő nincsen, vagy mentőállomás nincsen, vagy egyik sincsen. A reform az, hogy legyen, és ehhez az állam biztosítsa a fejlesztési forrásokat. És ha ennek az az ára, hogy csökken és jobban oszlik el a kórházi ágyszám, ha ennek az az ára (Ékes József: Kórházbezárás!), hogy 30 kilométer távolságban egy kórház legyen és ne feltétlenül öt, akkor ezt az árat megfizetjük. (Ékes József: A szakrendelők számát...) Én szívesen meghallgatom a képviselő urat is, csak az a baj, hogy ahhoz ki kell majd jönni a mikrofonhoz (A mikrofont átkarolja.), és most még ehhez így ragaszkodom, ahogy tetszik látni. (Ékes József: Tessék megfogni!)

Ha a reformnak erről az oldaláról beszélünk, és ez a mi dolgunk, a kormányoldalé, akkor nem igaz, hogy a reform lila ködbe vész, nem igaz, hogy nem lehet a lényegét megértetni. Nem igaz, hogy a reformfilozófia olyan bonyolult, hogy az elsajátításához és a követéséhez három diploma, négy nyelvvizsga és két jógatanfolyam elvégzése szükséges. Ebbe a hibába mi szoktunk beleesni, hogy túlbonyolítjuk, és misztikus gőzbe tekerjük bele a reformokat, ahelyett, hogy önökkel és a választókkal megbeszélnénk a reformfolyamatok világos és vállalható céljait. Meg fogjuk tenni a költségvetési vitában, és a költségvetési vitán kívül is.

Harmadik pillérként emlegettem, emlegetjük mindnyájan a fejlesztéseket - és őszintén remélem, hogy ebben lesz a legkönnyebb egyetérteni. Mert az az évi átlagosan 1000 milliárd forint, amit a következő uniós ciklusban meg tudunk mozgatni fejlesztésre, nem a kormány pénze. Az azé a 100 ezer vállalkozóé és sok száz önkormányzaté, aki majd pályázik rá; az a hátrányos helyzetű kistérségeké, amelyek ebből majd felzárkóznak; az azé a 800 vagy 1000 iskoláé, amelyik ebből megújul; az azoké a szakrendelőké és kórházaké, amelyeket az előbb említettem.

Aki esetleg úgy gondolná - tudom, hogy mindenkitől távol áll ez a gondolat -, hogy ezt a támogatást valahogy vissza kell tartani, hogy a kormányt segíti, ha a támogatás idejön, akkor súlyosan téved, ha így gondolná, mert azt a kisiskoláktól, a kórházaktól, a hátrányos helyzetű kistérségektől vonná meg.

Persze, nemcsak arról van szó, hogy ez nem a kormány pénze, de arról is szó van, hogy nem elég a kormány rálátása. A politikai méltányosság, az illem és a közérdek is úgy kívánja, noha törvény nem is, hogy önök, ellenzéki pártok is felügyelhessék a fejlesztési források tervezését és elosztását. Erről szólt a miniszterelnök ajánlata, és én remélem, hogy önök élnek vele. Remélem, hogy itt éles és kemény költségvetési vitát folytatunk, és a regionális fejlesztési tanácsokban és az ilyen típusú koordinációban valamilyen konszenzusra jutunk a fejlesztések irányát illetően.

Mert ez számít, ez a közérdek, és ez a közérdek vezeti a szocialista frakciót, amikor a költségvetési vitában részt vesz, és az indítványait megfogalmazza. A közérdek az, ami miatt nem adunk be olyan módosítót, bármennyire rájárna a kezem, hogy valami kiadást növelnék, ami a hiányt csökkenti, és ami egy grammnyival is fellazítja a felzárkóztatási, a konvergenciaprogramban vállalt számokat. Nem adunk be ilyet! És olyat se adunk be, még átcsoportosításként sem, amelyik a reformfolyamatok, a szükséges változások fedezetét fenyegetné. Olyat persze beadunk, ha tudunk, ami alkalmasabb eszközt teremt a felzárkóztatásra és a szükséges változásokra is. Így persze nehezebb, mint csak nagy számokat beírni, amelyek bevételt csökkentenek és kiadást növelnek. Olyan ez, mint gúzsba kötve táncolni.

(10.40)

De ez a kormánypártok felelőssége. Mi vállaljuk ezt a vitában és a módosító indítványok tárgyalása során. Kérjük önöket, tisztelt ellenzéki kollégák, hogy felelős módosító indítványaikkal mutassanak nekünk is példát erre, hogy kell gondolkodni egy ország költségvetéséről.

Köszönöm a figyelmüket. (Taps a kormánypárti padsorokban.)