Felszólalás adatai

A felszólalás szövege:

GYOPÁROS ALPÁR (Fidesz): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Országgyűlés! Németh Jánosnak, a nyugat-magyarországi horvát falvak magyarpárti mozgalma egyik kiemelkedő alakjának, egykori szentpéterfai kántortanítónak a dédunokájaként nagy örömmel és némi megilletődöttséggel is szólok hozzá ehhez a törvényjavaslathoz. (Hende Csaba tapsol.) Gyermekkoromban nagyon sokat hallottam a nagyszüleimtől, édesanyám szüleitől a Magyarországhoz visszatért horvát falvak, az ott élő emberek személyes történeteit, ezért a hozzászólásom leginkább az egyszerű korabeli emberek szemszögéből közelíti meg a történteket.

Az Osztrák-Magyar Monarchia és a történelmi Magyarország világháborút követő összeomlása és az azt követő határvita váratlanul érte a térségben élő gradistyei horvátokat. Ezzel szemben a térségben élő német ajkú lakosságnak saját szervezetei voltak, őket pénzzel, sajtóval és fegyverrel ellátó anyaországuk, amely sokat agitálta a falvak népeit, hogy válasszák az Ausztriához való tartozást. A helyiek számára az Ausztria és Magyarország közötti határ korábban tulajdonképpen szinte nem is létezett, hasonlóképpen volt csak, mint ma a schengeni övezeten belül.

Az Ausztria által a saint-germaini békeszerződés aláírását követően azonban a két önálló ország közötti, fegyverrel őrzött vonal mentén találták magukat váratlanul. Ezzel nem pusztán a nemzeti hovatartozás kérdése merült fel bennük, hanem az egzisztenciális bizonytalanság is. Ugyanis a térség falvaiban élő munkások nagyobbik része alsó-ausztriai, stájerországi üzemekben dolgozott, a Pinka-völgyben gazdálkodó pedig vagy a szombathelyi, vagy az ausztriai piacon talált vásárlót. A gradistyei horvátok kisebb csoportokat alkotó, homogén falvakban éltek, erősen ragaszkodtak anyanyelvükhöz, erős vallásosság jellemezte és jellemzi őket, és konzervatív álláspontjukat jól mutatta, hogy annak idején rendre a keresztényszocialista párt nyerte köreikben a választásokat.

A Tanácsköztársaság nemhogy nem örvendett különösebb népszerűségnek a térségben, de a gradistyei horvátok fegyveres harcokban is részt vettek a vörös terrorral szemben. A Tanácsköztársaság bukását követően kiújultak a Bécsből irányított osztrákpárti mozgalmak, sőt rendre osztrák szabadcsapatok törtek be a falvakba. Ilyen körülmények között kezdte meg a munkáját a magyar-osztrák határmegállapító bizottság, amelyben francia, angol, olasz és japán tisztek képviselték a győztes hatalmakat.

A határmegállapító bizottság a lakosság meghallgatására is gondot fordított. Az várható volt, hogy a magyarok Magyarország, a németek jobbára Ausztria mellett állnak ki ‑ bár ebben azért voltak bőven kivételek ‑, a magyar delegáció által igényelt területen élő horvátokról azonban a meghallgatások során vált csak világossá, hogy községeik Magyarországhoz kívánnak tartozni. A helyi horvátság helyi értelmisége, községbíróik, papjaik és tanítóik álltak a mozgalom élére, ezek egyike volt dédapám, Németh János. Az ő munkájukat példázzák azok a kedves történetek, amelyek szerint a bizottság japán tagjának egy, a tanító által betanított japán verssel kedveskedett az egyik kisdiák, vagy hogy a Felsőcsatárra érkező bizottságot olyan magyar zászló- és lobogórengeteggel fogadta a felvonuló lakosság, hogy az osztrák csendőrség elbújt. A visszatérésről szóló döntést követően Szentpéterfán volt a legnagyobb ünnepség az összes közül. Talán érthető is. Nem véletlen, hiszen a szentpéterfaiaknak kellett a legtöbbet harcolniuk, hogy visszatérhessenek Magyarországhoz.

Tisztelt Képviselőtársaim! Az események történeti felelevenítése alapján adódik a kérdés, hogy miért volt ekkora ragaszkodás Magyarországhoz. Hiszen a visszatérő tíz község közül három német ajkú, hét pedig horvát ajkú volt. Gazdasági oldalról nézve az értékesítési piac zöme Ausztriában volt. Közlekedési szempontok nem indokolták a választást, hiszen mindenféleképpen kusza helyzeteket teremtett az új határ megállapítása, amely nem vett figyelembe ilyen szempontokat.

A horvátság döntését a gazdaságiak mellett más tényezők is befolyásolták. Horvátország már 800 éve a magyar korona része volt, Nyugat-Magyarországra közel 400 éve költöztek, és létszámuk a hivatalos adatok szerint 45 ezerre volt tehető abban az időben, a nem hivatalos adatok szerint 70 ezerre. Ezen hosszú idő alatt sikerült megőrizniük anyanyelvüket és identitásukat. Mi akkor a válasz? A megoldás, a válasz valahol annak a Sopron vármegyei horvát ajkú gazdálkodónak a szavaiban lehet, aki egy vármegyei közgyűlésen a következőképp summázta álláspontját: „Mi mindig testvérként éltünk és értettük meg egymást. Ezért a jövőben is Magyarországhoz akarunk tartozni.”

Köszönöm, hogy meghallgattak. (Taps a kormánypárti padsorokban.)