Felszólalás adatai

A felszólalás szövege:

BŐSZ ANETT (DK): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Képviselőtársaim! A tegnapi nap nemcsak a tavasz első napja volt, de a Down-szindróma világnapja is. Világszerte azokra az emberekre figyeltünk, akiknek a 21. kromoszómájukból nem kettő, hanem három van. A downos babákat világra hozó szülők éppen ezért azt mondják, hogy ezek az emberek nemhogy kevesebbek lennének, de még többek is, mint ép társaik.

Sajnos azonban beszélnünk kell arról, hogy a fogyatékossággal élők számos hátrányt szenvednek hazánkban, holott a korai fejlesztés és a későbbi gyógypedagógiai fejlesztés számos lehetőséget állíthatna elébük, mégsem így történik. Annak idején azok, akik Down-szindrómával jöttek a világra, jóval alacsonyabb várható élettartamra számíthattak, mint ép társaik. Ma már a szívműtéteknek köszönhetően ők is teljes és hosszú életet élhetnek. Pontosabban élhetnének, amennyiben az elfogadás és a köréjük teremtett világ engedné nekik, hogy megmutathassák magukat, és olyan arcát mutatná feléjük is a világ, mint bármelyikünk felé. Néhányan már diplomát is szereztek közülük, mások a világot jelentő deszkákon állnak, de olyanok is vannak, akik pincérként vagy pultosként, esetleg árufeltöltőként dolgoznak.

Nem mindenki ilyen szerencsés. Sajnos nemcsak a munkapiac, de számos oktatási intézmény kapuja is zárva marad a Down-szindrómások előtt. Nyugat-Európában nyugat-európai társaink nagyon sok programot indítottak arra, hogy a Down-szindrómás honfitársaikat segítsék, nálunk azonban sajnos ez nem így van. Ott tartunk, tisztelt képviselőtársaim, hogy magánalapítványok és civil szervezetek gyűjtenek pénzt a downos gyermekeket nevelő családoknak, ott tartunk, hogy sokan úgy hiszik, a Down-szindróma egyenlő azzal, hogy valakit száműzni lehet a négy fal közé egész életében, csakúgy, mint számos fogyatékossággal élő honfitársunkat.

Az a tény, hogy az oktatási intézmények és a munkahelyek kapui zárva maradnak a Down-szindrómások előtt, holott egyébként ők ennél sokkal többre lennének képesek, egyébként az ép társak számára is egy olyan világot teremt, amely kevesebb, mintha igazán integrálódhatnának a Down-szindrómások a magyar társadalomban. Sokkal jobb lenne, ha a szülők, akik megtudják, hogy downos babát hordanak a szívük alatt, már rögtön összekapcsolódhatnának a Down Alapítvánnyal, rögtön összekapcsolódhatnának olyan családokkal, akik szintúgy downos babát hoztak a világra, és így érezhetnék, hogy nincsenek egyedül. Így sokkal nagyobb eséllyel maradhatnának ezek a babák a vér szerinti szülőknél, sőt sokkal nagyobb valószínűséggel születnének meg, ugyanis beszélünk kell arról, hogy az egészségügyi rendszer sajnos a szűrővizsgálatokat sokszor arra használja, hogy  nagyon idézőjelben mondom  megkíméljék a szülőket attól, hogy downos babát hozzanak a világra.

Az érintettek sok esetben arról számolnak be, hogy sokkal jobban jártak volna, hogyha a megszületett downos babával egyből a Down Alapítvány kezei közé kerülhettek volna, és így kevesebbeket hagytak volna ott a kórházban, nagyobb eséllyel maradtak volna a vér szerinti szülőknél, vagy ha mégis úgy döntöttek volna a vér szerinti szülők, hogy lemondanak ezekről a gyermekekről, akkor azonnal lehetett volna szerető családot keresni ezeknek a babáknak.

Érden és környékén egy nagyon szép történet vette kezdetét évekkel ezelőtt, amely emlékeztet minket minden évben arra egy jótékonysági szilveszteri futás keretében, hogy nemcsak az elfogadás, de az állam segítsége is nagyon hiányzik. A 2030 Egyesület szilveszteri jótékonysági futása a downos gyerekeket nevelő családokat és a Szívbeteg Gyermekekért Alapítványt is minden évben segíti. Jó lenne egy olyan világban élni, tisztelt képviselőtársaim, ahol az ilyen jótékonysági futásokra nincs szükség, még akkor is, hogyha szívet melengető az, ahogyan Érden és környékén az emberek összefognak, és úgy várják a szilvesztert, hogy nemcsak mozognak egy jót együtt, de tudják azt, hogy a downos babákat nevelő családokat is segítik.

Én azt gondolom, hogy beszélnünk kell arról, hogy ismerjük fel azt, hogy milyen felelősségünk van abban, hogy a Down-szindrómás honfitársainknak milyen életminősége van; ismerjük fel azt, hogy mindnyájunknak van ezzel teendője, nemcsak az oktatási és az egészségügyi rendszernek, de nekünk, állampolgároknak is. Addig pedig ismerjük fel egymást a felemás zoknikról mindenképpen legalább a világnapon, III. hó 21-én, de én most elhoztam, mintegy szimbólum, azt a két zoknit, amit tegnap nem hordtam, legalábbis a párjukat azoknak, amelyek rajtam voltak. (Felmutat egy pár felemás zoknit.) Ezzel szeretnék mindenkit bátorítani arra, hogy március 21-én ne csak felemás zoknit hordjon, de hordjon a szívén is felemás zoknit, fogadjuk el a Down-szindrómásokat, és segítsük őket abban, hogy minél teljesebb életet élhessenek. Köszönöm, hogy meghallgattak. (Taps.)