Felszólalás adatai

GELLÉRT KIS GÁBOR, a Magyar Rádió Közalapítvány kuratóriumának elnöke, a napirendi pont előadója: Elnök Asszony! Tisztelt Ház! Délelőtt az emberi jogi bizottság ülésén, ahol megtárgyalták az előterjesztést, már szóba került a szerencse forgandósága. Hozzá lehetne tenni akár a vakszerencsét is, hiszen az önök előtt fekvő beszámolót nem én írtam. Az önök választása alapján alig valamivel több mint két hete töltöm be ezt a tisztet, a beszámolási időszak tehát nem esik az én elnöki tevékenységem idejére, a sors mégis úgy hozta, hogy nekem kell itt most helytállni. S a dolog talán így van rendjén.

Mindazonáltal azt is el kell mondanom, hogy mint a kuratórium elnökségének tagja magam is jóváhagytam ezt a beszámolót - egyhangúlag jóváhagytuk -, mégpedig azért, mert tartalmazza azokat az észrevételeket, amelyeket kisebbségi véleményként néhány társammal közösen rendszeresen fűztünk a kuratórium elnökségi vagy teljes ülésének a határozataihoz. Ezt tükrözi a beszámoló.

Jellegénél fogva azonban megítélésem szerint nem tükrözheti azokat az elmaradt vitákat, amelyeket kezdeményeztünk, de nem tudtunk lefolytatni, ugyanis ennek többségi szavazással elejét vették a korábban kormánypárti, ma ellenzéki kurátortársaim, illetve elnökségi társaim. Holott egészen biztosan állíthatom, hogy a kuratórium törvény adta funkciója vagy kötelezettsége, hogy ne csupán a gazdálkodás vagy a tulajdon hasznosításának a kérdéseiben foglaljon állást, hanem a kiegyensúlyozott és pártatlan tájékoztatás törvényes kritériumainak próbálja megfeleltetni az elhangzott műsorokat - hangsúlyozom a múlt időt. Nem arról van szó, hogy bármikor szándékunkban állt volna előzetesen belenyúlni akár a műsorszerkezetbe, akár egy-egy műsor sorsába, hanem az lett volna a szándékunk, hogy a kuratórium elnöksége vagy akár az egész kuratórium vitassa meg, az elhangzott és kritizált műsorok megfelelnek-e a mondott törvényes előírásoknak, tehát a kiegyensúlyozott, pártatlan tájékoztatás kritériumainak.

Ez nem sikerült. Ezt a vitát, amelyről a képviselő hölgyek és urak nyilván értesültek - ha máshonnan nem, a nyilvánosságból -, nem tudtuk lefolytatni, márpedig az elfojtott, ki sem bomlott viták okozzák mindig a legtöbb bajt, mérgezik leginkább a levegőt. Nagyon remélem, hogy a következőkben ez változni fog. S miután Pető Iván elnök úr, de mások is jóindulattal szóltak azokról a problémákról, amelyek a közmédiumokat általában érintik, engedjék meg, hogy a továbbiakban ne az írott szöveggel foglalkozzam, hanem magam is bekapcsolódjak abba a közös gondolkodásba, amely itt a közmédiumok jövőjéről szólt.

A bevezetőben néhány fontos szakmai észrevételt tennék. Több mint három és fél évtizede vagyok ezen a pályán, tehát a nyilvánosságban, és biztosan állíthatom, hogy a közszolgálat, a közszolgálatiság nem azonos az unalommal, az értékközvetítés nem azonos az érdektelenséggel. Amíg a Magyar Rádió és a Magyar Televízió monopolhelyzetben volt, addig ezek a szempontok nem vagy alig játszottak szerepet, mégis az emberek emlékezetében, de tán még a politikusokéban is úgy maradtak meg a monopolhelyzetű médiumok, mint értékteremtő közösségek, és értékteremtő volt maga a műsorfolyam is.

Mihelyt megindult a verseny az éterben, telt-múlt az idő, évek után hirtelen fontossá lett, hogy miért nem közvetít értékeket a közrádió vagy a köztelevízió, ha pedig közvetít, akkor az miért nem népszerű és így tovább. Azért nem látszanak ezek, mert iszonyatos verseny jött létre; olyan verseny, amelyet bizony az 1996. évi I. törvény meghozatala idején maguk a törvényalkotók sem feltételeztek, arról nem beszélve, hogy nem szimuláltak, de ez már múlt idő, erről nem akarnék beszélni. Ma a magyarországi éterben ötszázhetvenvalahány médium sugároz műsorokat, amelyek közül 170-175 a rádió, a többi televízió. Ebben a versenyben nincs előre megszabott kitüntetett szerepe a Magyar Rádiónak, de a többi közmédiumnak sem - azért meg kell harcolni.

Amiért a törvényalkotó feltételezésem szerint létrehozta a közmédiumokat, az a hallgató, illetve a néző. Ha nem róluk szól ezeknek a működése, akkor ez egyfajta szellemi befelé fordulás, de mondhattam volna gorombább kifejezést, önkielégítés lenne. De hát nem ez a cél. Nemcsak arról van szó, sőt az következmény, hogy versenyben kellett volna tartani és méltó versenyhelyzetbe hozni a közmédiumokat, amihez pénz kell, hanem arról is, hogy a közmédiumok önképe módosult-e valamit azáltal, hogy létrejött ez a verseny. S itt önkritikusan azt kell mondanom, hogy nem, vagy csak kevéssé. Ez a szakma, mint minden egyéb szakma, a saját kialkudott, kipróbált, sokszor bizonyított eljárásaihoz ragaszkodik, azaz konzervatív. Mindazok az újdonságok, amelyeket a kereskedelmi rádiózás és televíziózás hozott be, meglepetésként érték azokat, akik közmédiumot csinálnak.

S közben, tetszik, nem tetszik, átalakult a magyar lakosság médiafogyasztási szokásrendszere, nem is akármilyen mértékben. Ezt szociológiailag mérni lehet, és ettől a ténytől nem vonatkoztathat el egyetlen közmédium sem, amikor megtervezi a maga műsorrendjét, műsorstruktúráját. Ez nem politika, hanem szakmai kérdés; olyan szakmai kérdés, amihez az alapító Országgyűlésnek meghatározó mértékben köze van. Vállalni a felelősséget azért, hogy ezt a versenyhelyzetet a politika, illetve a törvényalkotó számára adott eszközökkel megadja azoknak, akik a közalapítványban, illetve a részvénytársaságokban megpróbálnak megfelelni a közszolgálatiság követelményeinek.

Amikor a gazdálkodás tényeiről beszélünk, arról, hogy alulfinanszírozottak a közmédiumok - a Rádió is -, az nem vitás tény. Amikor azt mondja a beszámoló - és ez is igaz -, hogy a Rádió szerencsére kiegyensúlyozottan gazdálkodik, ezt lehet mondani, de a kiegyensúlyozottság abban a versenyben, amiről az imént beszéltem, azt jelenti, hogy a közmédium stagnál, nem tud fejlődni.

(17.00)

Nem tud megfelelni azoknak a követelményeknek, amelyek a változásból fakadnak. Tehát elég komplex feladat volna olyan pályára állítani a Magyar Rádiót, és nyilván a többi közmédiumról is szól ez a történet, amely bírja a versenyt, állja a versenyt, mert a jelenlegi helyzetükben erre alkalmatlanok. Nem kellene elkövetni azt a hibát, amit - ezt már többen elmondták korábban - '95-ben elkövettek azok, akik, megengedem, jó szándékkal, ezt a törvényt megalkották, amely szerint a közmédiumok működnek.

Ma már elég sok ismeretünk van, áttekinthető az a szociológiai háttér, amely előtt a közmédiumok a munkájukat végzik. Tudjuk azokat a funkciókat, amelyeket el kell látniuk, tehát meghatározhatók azok a jogi, médiaszakmai és műszaki paraméterek is, amelyek a közmédiumok jövőjét meghatározzák.

Még egy dolgot a tisztelt Ház tudomására kell hoznom. Olyan intézményekről beszélünk, beszélek, amelyeknek a működése noha a szellem világában zajlik, értelmiségi tevékenységet folytatnak az alkotói, meghatározó mértékben kötődik a technikához. Ez a technika, a kommunikációs technika ugyanis olyan sebességgel fejlődik, amelyet nem lehet figyelmen kívül hagyni, amikor a jövőjükről beszélünk. A digitális sugárzás, hogy egyébről ne is beszéljek, olyan jövőképet fest most elénk, és nem távoli képről beszélek, öt-tíz évről van szó, amely egészen más rádiózási, akár televíziózási szokásokat vetít elénk. Erre nem felkészülni súlyos mulasztás volna.

Amikor tehát a gondolataimat zárom, arra szeretném a tisztelt Ház figyelmét felhívni, hogy a gondok nem pusztán abban összpontosíthatók, hogy hogyan finanszírozhatók ezek az intézmények - ennél sokkal bonyolultabbak. Azt gondolom, hogy nekünk, akik a kuratóriumban ülünk, felelősségünk tudatni önökkel, törvényhozókkal mindazokat az ismereteket, közvetíteni azt a tudást, ami ezzel a jövővel összefügg, elsősorban azért, hogy a magunk dolgát is megkönnyítsük, az önökét is, amikor a következő döntéseiket meghozzák a médiumokkal kapcsolatban, így a Rádióval kapcsolatban is.

Köszönöm a figyelmüket. (Taps a kormányzó pártok padsoraiban.)