Felszólalás adatai

PETTKÓ ANDRÁS (MDF): Köszönöm a szót. Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Képviselőtársaim! Mi, magyar demokraták, akik nem kényszeredettjei, nem kirándulói és nem csupán kirendelt résztvevői, hanem tudatos alakítói vagyunk a rendszerváltoztatás folyamatának, nagyon szeretnénk, ha a kommunizmus áldozatainak emléknapja sohasem szelídülne a kommunizmus emléknapjává. Miért mondom ezt? Azért, mert azoknak a nemzedékeknek a tagjai, akik felnőtt fejjel élték meg az elmúlt fél évszázad javát - tisztelet a kivételnek - máig sem rendezték magukban a saját életük történéseit. Úgy látszik, nem elég felnőtt fejjel élni, az élet rendjéhez tudatos fő is kell. Tudatos fő és tudatos társadalom pedig ott van, ahol az élet történéseinek rendezéséhez, egy történelmileg is vállalható értékrend kialakításához hozzásegít a nemzetelvű politika, hozzásegít a parlament, a kormány. Hozzásegítenek a pártok, kicsik és nagyok egyaránt; hozzásegít a tudomány, a sajtó; hozzásegítenek az emlékhelyek, a múzeumok, az ünnepek.

Magyarországon ma még valami különös ködhomályban együtt bolyong Szent István, Kossuth Lajos és Kádár János emléke. És nem azok tehetnek róla, akik egy felmérés kérdezőbiztosainak képesek e három nevet együtt emlegetni, hanem azok, akik abban érdekeltek, hogy sohase tisztázódjon, milyen erkölcsi és politikai dágványból próbáltunk kilépni a rendszerváltozás hajnalán. A megszépítő nosztalgia különböző formáiban tovább él az elmúlt rendszer. Mert velünk élnek, akik a valódi múltat végképp el akarják törölni. Velünk élnek, akiknek nem az áldozatok a fontosak, hanem egy olyan látszatbéke fenntartása, amelyben semmivé oldódnak a nemzet ellen elkövetett bűnök, és vállalhatóvá emelkedik az a néhány évtized, amely pedig a magyar történelem mélykorszakai közé tartozik.

Máig riadalommal emlékszem arra a heves politikai ellenállásra, ami a televízió képernyőjén megszólaló Simon Wiesenthal szavait fogadta a kilencvenes évek legelején. Az idős bécsi náciüldöző azt mondta akkor A Hétben, hogy semmi lényeges különbséget nem lát a holokauszt és a kommunizmus bűnei között. Akik akkor képesek voltak Simon Wiesenthallal szembefordulni, később cinikusan asszisztáltak egy belügyminisztériumi tisztségviselő történelemhamisító állításához, hogy ugyanis szerinte az ÁVH vizsgálati osztályán nem volt megengedett a gyanúsítottak bántalmazása.

Sokan vannak még a magyar politikai életben, akik nemcsak az ötvenhatosoktól felejtettek el bocsánatot kérni, hanem azoktól is, akiket ilyesfajta történelemhamisításokkal félrevezettek, és mindmáig elfelejtettek bocsánatot kérni Simon Wiesenthaltól is. Mostanában egyre fényesebben látom szakértőként tündökölni az egykori bankárt, akinek a szabad Magyarország polgáraival visszafizettetett kádári dollármilliókról kellene inkább szép szerényen vallomást tennie; egy zsoldban kifosztott ország tönkremenéséről, a Kádár-rendszer sajátos természetéről, arról, hogy itt nemcsak az volt áldozat, aki börtönnel és halállal lakolt a becsületességéért, hanem az a kényszeradós is, aki most nosztalgiával emlékezik a széppé hazudott múltra. Ehelyett a dicsőség fénye látszik a bankár körül. Szovjetbérencekről, tényleges politikai hazaárulókról pedig szó sem esik.

Tegnap este újra levettem a polcról Rózsás János önéletírását. Egy ideig Szolzsenyicinnel volt azonos táborban. Tizennyolc éves korában tartóztatták le, és kilenc évet töltött különböző szovjet kényszertáborokban, hivatalosan ma sem tudja, hogy miért. Az előszóban a Münchenbe száműzött Borbándi Gyula azt írja: “Vérlázító, hogy a huszadik század közepén emberek százezreivel és millióival mindazt végbe lehetett vinni, amiről a szerző művében beszámol.ö Azt már én teszem hozzá keserűen, hogy ebből persze nem lett kötelező olvasmány. Északra tekintve, mondhatnám még a BeneÜ-dekrétumokra való hivatkozás mostani tilalmát egy olyan család tagjaként, amelyet épp e dekrétumok jegyében telepítettek át Magyarországra. De nem akarok személyes területekre menni.

A Magyar Demokrata Fórum azt gondolja, hogy nemzeti érdekű politikát csak a valódi történelmi tények ismeretére és bevallására lehet alapozni. A mi számunkra nincs olyan nemzeti érdekképviselet, amely különböző nemzetközi etikettekre hivatkozva azt akarja elfelejtetni velünk, ami a maga korában nemzetellenesnek bizonyult. A Magyar Demokrata Fórum elfogadja minden társadalmi rétegnek azt az igényét, hogy a saját maga vagy az elődei által átélt fájdalmakat a nemzet történelmének részévé tegye, de ez vonatkozzon mindenkire!

Éppen ezért senki ne érezzen felhatalmazást arra, hogy a Terror Házát átalakíthatja, kiüresítheti! Aki a Terror Háza Múzeum lényegét nem érti, a rendszerváltozást sem. Senki ne gondolja, hogy személyes vagy politikai érintettségének elhallgatása elegendő érv lehet a tudományosnak álcázott beleszólásra! Szégyen az, ha egy ilyen intézményt az utcán kell megvédeni. A közelmúlti történelem bevallásának kezdetén tartunk. Mindig azon az oldalon kell a nagyobb önmérséklet, ahol nem az áldozatok utódai állnak.

Köszönöm, hogy meghallgattak. (Taps az ellenzéki pártok padsoraiból.)