Felszólalás adatai

ORBÁN VIKTOR miniszterelnök: Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Hölgyeim és Uraim! Bizonyára önök is észrevették az elmúlt két év tapasztalatai alapján, hogy a költségvetés beterjesztése a pénzügyminiszter kötelessége, és nem volna helyes, ha a miniszterelnök elvenné a pénzügyminiszter kenyerét. Ezért ebben az esztendőben is a pénzügyminiszter úr terjesztette be a költségvetést, de tekintettel a költségvetés jelentőségére az ország jövője szempontjából - ezt az összes hozzászólás igazolta -, mégiscsak úgy illendő, hogy a vita egy bizonyos, körvonalakat már tisztázó szakasza után a kormányfő, a miniszterelnök is megszólaljon. Én is ezt fogom most tenni: részben szeretném megvonni a vita eddigi mérlegét, szeretnék válaszolni azokra az általánosabb, nagyobb összefüggéseket felvető hozzászólásokra, amelyeket az ellenzék padsoraiból hallhattunk, illetve szeretném még egyszer, az ország nyilvánossága előtt is megismételni azokat a célokat és elveket, amelyek bennünket a költségvetés összeállításakor vezettek.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Hadd bocsássam előre, hogy meghallgatva jó néhány ellenzéki vezérszónoklatot, ismerve néhány, jó néhány ellenzéki hozzászólás írásos szövegét, miután még a vita elején meghallgattam a parlamenti bizottságok költségvetésről szóló összefoglaló jelentését, hadd mondjam azt, hogy a költségvetés plenáris ülésén olyan érvek, amelyek már korábban, a szakmai előkészítés szakaszában vagy a bizottsági üléseken vagy különböző szakma fórumokon ne vetődtek volna fel, nos, ilyen új érvek itt nem hangzottak el. Lehetőségünk van arra, hogy összemérhessük az elhangzott ellenérveket, valamint a kormány által korábban már ezekre az ellenérvekre a parlamenten kívüli fórumokon megadott válaszokat, és nyugodtan mondhatom: az erősödött meg bennem a vita nyomon követése során, hogy a költségvetési előterjesztésünk a vita eddigi tapasztalatai szerint ezt a próbát, a költségvetési vita próbáját is kiállta, nincs tehát okunk arra, hogy a költségvetésen érdemben változtassunk. Természetesen a benyújtott módosító indítványokat külön-külön megvizsgáljuk majd, de ezek között nincsenek olyanok, az indoklásképpen előadott érvek között nem találtunk olyan érveket, amelyek a kigondolt gazdaságpolitikai irányvonalról, amelyet maga a költségvetés testesít meg, eltérítenének bennünket.

Tisztelt Elnök Úr! Engedje meg, hogy röviden összefoglaljam azt a három nagy célt, amely a költségvetés megalkotásakor vezette a polgári kormánykoalíciót.

Engedje meg, hogy első helyen a tartós és gyors növekedés célkitűzését említsem meg. Természetesen a gyors növekedés egy szépen hangzó kifejezés, önmagában is vonzó, de a gyors növekedés önmagában nem értelmes dolog. A gyors növekedést azért szereti a polgári koalíció, azért igyekszik minden eszközzel elősegíteni és támogatni, mert meggyőződésünk, hogy ez ad kenyérkereseti lehetőséget az embereknek.

 

 

(9.40)

 

Ilyen értelemben tehát nem egy elvont közgazdasági célkitűzésről, hanem egy életszerű célról van szó; a gyors és tartós gazdasági növekedés teremti meg a későbbi bér- és nyugdíjemelések alapját is.

Önök is tudják, tisztelt hölgyeim és uraim, hogy a magyar gazdaság a növekedés szempontjából sikeres két esztendőt zár és további sikeres két esztendő elé néz. A magyar gazdasági növekedés mértéke nagyjából kétszerese az Európai Unión belüli növekedési ütemnek. Erre természetesen lehet azt mondani - és igaz is -, hogy miután mi mélyebbről indulunk, nekünk gyorsabban is kell növekednünk; de azt is lehet mondani - ez is igaz -, hogy miután mi fel akarunk zárkózni az Európai Unióhoz, mi nem egyszerűen csatlakozni vagy belépni akarunk az Európai Unióba, hanem egy európai uniós életminőséget szeretnénk megteremteni Magyarországon, ezért nekünk érdekünk, hogy minél gyorsabb legyen ez a növekedés, hiszen csak így hozhatjuk be az elmúlt negyven-egynéhány esztendőben történelmi szükségszerűségből összegyűjtött lemaradásunkat.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Mitől tartós egy növekedés? - ezzel a kérdéssel többen is foglalkoztak itt a hozzászólásuk során. Bonyolult és hosszadalmas fejtegetés helyett engedjék meg, hogy a kormánynak azt az álláspontját mondjam el itt önöknek, hogy szerintünk akkor lehet egy növekedést tartósnak tekinteni, ha újabb és újabb növekedést előidéző motorokat sikerül bekapcsolnunk, illetve ha a növekedéssel egy időben az állami újraelosztás mértékét sikerül csökkenteni, majd végül egy leszorított, optimális mértéken tartani.

Ha azt nézzük, hogy sikerült-e újabb és újabb motorokat beindítani, amelyek hozzáadnak, hozzájárulnak a gazdaság növekedéséhez, akkor azt tudom mondani, hogy az elmúlt két esztendőben tapasztalt gazdasági növekedés jellegében különbözik a korábban átmenetileg már tapasztalt növekedési periódusoktól, amennyiben a növekedés forrásai között már ott szerepelnek a magyar kis- és középvállalkozók megnövekedett teljesítményei, valamint a lakossági fogyasztás is. A jövőben is számítunk arra, hogy a gazdasági növekedés egy egyre bővülő lakossági fogyasztásból is és egy egyre bővülő, magyar tulajdonban lévő kis- és középvállalkozói beruházásból és vásárlásokból is táplálkozik, a korábban is ismert külföldi beruházási források mellett.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Ha a tartósság másik szempontjából nézzük a költségvetést, akkor azt látjuk, hogy miközben egy jelentős gazdasági növekedést tervezünk - az idei és a tavalyi esztendőt megismételve - 2001-re és 2002-re, egyúttal az állami újraelosztás mértékét is csökkentjük. Az volt a célkitűzésünk - még a kormány megalakulásának időszakában -, hogy minden 100 forintból, amelyet a magyar gazdaság előállít, az állam ne vonjon el többet, mint 40 forintot, 60 forintot pedig hagyjon kinn a gazdaságban. Ha önök megnézik a statisztikákat, amelyeknek valóságtartalmáról e tekintetben ez idáig még vitát nem hallottam, 2001-ben és 2002-ben tovább csökken az állami újraelosztás mértéke, és 2002-ben már elérjük a 39 százalék alatti szintet. Zárójelben szeretném megjegyezni, hogy szerintem ez már sok is, szerintem nem kellene ennyire leszorítani az állami újraelosztás mértékét, hosszabb távon valahol a 40 százalék körül kellene berendezkednünk, tehát 2002 után majd - azt javaslom, ezt majd akkor vitassuk meg - érdemes lesz egy kicsit növelni az újraelosztás mértékét, és visszaemelni körülbelül egy 40 százalékos mértékre; feltéve, ha a gazdasági növekedés ennek az előfeltételeit megteremti.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Összességében a növekedésről azt szeretném megállapítani, hogy a hazai kis- és középvállalkozók, valamint a munkavállalók is bekapcsolódtak a gazdaság élénkülő vérkeringésébe, és ezt a folyamatot szeretné erősíteni a polgári kormány a 2001-es és 2002-es esztendőben.

Ebből is látszik, tisztelt hölgyeim és uraim, hogy meggyőződésünk, hogy a vállalkozói szellem még az eddigieknél is több megbecsülést érdemel. Magyarországnak szüksége van sikeres vállalkozókra, kicsikre, közepesekre, sőt sikeres nagytőkésekre is, mert szükségszerűen - hiszen az államnak ilyen tervei, további foglalkoztatást növelő tervei nincsenek - a vállalkozók adnak munkát az embereknek, ők fizetnek adót. Persze ezt egy kicsit tehetnék serényebben és pontosabban is a jelenleginél, de összességében mégiscsak az ő adóikra van szükségünk, és ők segíthetnek egy olyan hangulat és közérzet kialakításában is Magyarországon, hogy ne érezzük úgy, hogy Magyarországon az ember előtt álló egyetlen lehetőség az, hogy az igaz, hogy velünk szimpatizáló, bennünket segítő, gazdag, de azért mégiscsak külföldi kézben lévő vállalkozások alkalmazottai lehessünk. Hiszen végül is akkor érezzük jól magunkat, és gondolom, nemcsak mi, magyarok, hanem a többi európai nép is akkor érzi jól magát a saját hazájában, ha azt a munkát, amit ő maga is el tud végezni, azt valóban ő maga végzi el, legyen szó utak, hidak építéséről, legyen szó mezőgazdaságról vagy élelmiszeriparról.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Éppen ezért talán ez az a pillanat, amikor meg kell köszönnöm a magyar vállalkozói világnak azt a segítséget, amelyet a költségvetés összeállításához nyújtott. Nagyon sok segítséget kaptunk a Széchenyi-terv kidolgozásához, több vállalkozói érdekképviselet is megvitatta, a javaslataik egy tekintélyes részét beépítettük a Széchenyi-tervbe. A vállalkozóktól kaptuk azt a gondolatot, amit egy kicsit kiigazítva aztán a Pénzügyminisztérium beépített az adótörvényekbe, vagyis hogy 10 millió forint nyereségig adómentesek legyenek az ötven főnél kevesebbet foglalkoztató kis- és középvállalkozások Magyarországon.

Szeretném megköszönni azt is, hogy az áfa-visszaigénylés rendszerének átalakítására vonatkozó első javaslatot is maguk a vállalkozók dolgozták ki, és ezt sikerült beillesztenünk a költségvetésbe. Köszönöm a vállalkozóknak azokat a javaslatokat, amelyek a tb-járulékcsökkentés mikéntjére vonatkoztak, és azt a támogatást is köszönöm, amelyet a kétéves adójogszabályok és a két évre szóló költségvetés elfogadásához nyújtottak.

Az is igaz persze, hogy az üzleti életnek nem minden javaslatát tudta magába foglalni ez a költségvetés, amit én természetszerűnek gondolok, hiszen a Magyar Köztársaság kormánya nem egyenlő a Magyar Köztársaság Részvénytársaság igazgatótanácsával. Nemcsak üzleti és gazdasági szempontokat kell érvényesítenie egy kormánynak a költségvetésben, hanem érvényesíteni kell olyan világok szempontjait is, amelyek nem az üzleti haszon szempontja alapján működnek; ilyen a nyugdíjasok világa, ilyen a közszolgáltatás világa, ilyen a kultúra világa. Értelemszerűen tehát ezeknek a különböző világoknak a szempontjait és érdekeit kellett összeegyeztetnünk.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! A költségvetés második kiinduló célkitűzése az volt, hogy ne csak egyszerűen tartós és gyors növekedés legyen Magyarországon, hanem mindez magasabb, az eddigi béreknél magasabb bérek mellett történjen meg, méghozzá - ha lehetséges - ne is csak néhány százalékos növekedés legyen ez, hanem próbáljuk a költségvetés összes lehetséges erőforrását arra mozgósítani, hogy a Széchenyi-program és az agrárgazdaság átalakításán túl lehetőség nyíljon magasabb bérek kifizetésére is.

A kormánynak ez a véleménye részben gazdasági elemzésből, részben pedig erkölcsi meggyőződésből is fakad. Először engedjék meg, hogy a mélyebben meghúzódó erkölcsi megfontolásokról beszéljek.

Ha önök végigtekintenek az elmúlt tíz esztendő gazdaságpolitikáján, akkor azt láthatják, hogy a világban meglehetősen nagy egyetértés van az ügyben - ők nem látják a különböző kormányváltások okozta kisebb-nagyobb kiigazításokat, tehát egyben szemlélik a mögöttünk hagyott tíz évet -, kívülről az látszik Magyarországról, hogy nagyon nehéz helyzetből, a kilencvenes évek legelején sikerült egy versenyképes, egészséges szerkezetű gazdaságot kialakítani, amelyet sikertörténetként tartanak nyilván a világon.

Mi, magyarok persze másképpen éltük meg ezt a tíz esztendőt, de ettől még, ami kívülről látszik, igaz, még hogyha az éremnek az csak az egyik oldala is. Érdemes tehát föltennünk a kérdést, hogy miért alakulhatott valójában sikeresen a magyar gazdaság legutolsó tíz esztendeje.

A vállalkozói szellemről, amely bennünket, magyarokat mindig is jellemzett, már beszéltem. Ez volt a magyarázat egyik legfontosabb oka; de van egy másik, legalább ilyen fontos magyarázat is. Ha önök megnézik a magyarországi bérszínvonalat és a Magyarországon elvégzett munka minőségét, akkor azt látják, hogy a magyar emberek tíz éven keresztül vállalták azt, eltűrték azt, hogy egy nyugat-európai minőségi mércével mérve, a nyugat-európaihoz hasonló munkát bér szempontjából annak töredékéért végezzenek el. Tehát nyugat-európai színvonalú munkát kelet-európai bérekért cserébe végeztek el a magyarok. Ez a helyzet. Ha ez nem lett volna így, akkor ma a magyar gazdaság nem tartana itt. Itt meg kell emlékeznünk arról is, hogy miközben mindenki elégedetlen volt a bérével az elmúlt tíz esztendőben, az elégedetlenség a magyar embereket nem sztrájkokra, nem az ország megbénítására, sehová sem vezető káosz előidézésére sarkallta, hanem újabb és újabb többletteljesítményekre. Ezért jutottunk el ide, ahol most vagyunk.

Ha tehát most ebből a szempontból, ha úgy tetszik, történelmi felelősségből vagy erkölcsi szempontból nézzük a dolgot, akkor azt láthatjuk, hogy a magyar gazdaság most tartós növekedési pályára áll. Nyilvánvaló, hogy ilyen tíz év után szerintem az a kötelességük az ország sorsa iránt felelősséggel gondolkodó embereknek, hogy megpróbáljuk az elmúlt tíz év alacsony bérszínvonalát úgy megemelni, hogy egyúttal fenntartsuk a magyar gazdaság versenyképességét, és mások is megtalálhassák - például még a külföldi befektetők is - a számításukat, de mindezt úgy, hogy jelentősen megemeljük a magyarországi bérszínvonalat.

 

 

(9.50)

 

Egyetértek azokkal, akik azt mondják, hogy még a kormány által javasoltnál is többel kellene emelni a béreket. Magam is úgy gondolom, hogy a béreket az egészségügyben, a pedagógusok esetében, sőt még a nyugdíjasok esetében is, inkább kétszeresére vagy háromszorosára kellene növelni, tehát 200-300 százalékos béremeléseket kellene végrehajtani. De sajnos a magyar gazdaság nem 200-300 százalékkal nő, hanem évi 6-7 százalékkal, és ez a lehetőségeinknek korlátot szab. De én arra szeretném kérni a képviselőket, hogy amikor majd szavaznak a módosító indítványokról, elsősorban azokat az indítványokat támogassák, amelyek a meglévő forrásokat - az agrárfejlesztések és a Széchenyi-terv mellett - elsősorban a bérszínvonal növelése érdekében akarják mozgósítani. A kormánynak ez a célja; nagyon remélem, hogy ehhez megfelelő képviselői támogatást is kaphatunk majd.

Itt kell megköszönnöm a szakszervezeteknek azt a segítséget, amelyet a minimálbér radikális felemelése ügyében nyújtottak a kormánynak. Önök is tudják, hogy a múlt héten tartott ülést az Országos Munkaügyi Tanács, és a szakszervezetek ott - bár a kormány jelentette be először a 40 ezer forintot, de valójában a minimálbér radikális felemelésének követelése egy régebbi szakszervezeti igény volt, már a kilencvenes évek közepétől kezdődően - ezen az Országos Munkaügyi Tanács-ülésen egyértelműen kiálltak a minimálbér radikális, legalább 40 ezer forintra történő emelése mellett, sőt a 2002-es 50 ezrest is támogatják, sőt mi több, volt, aki 55 ezres emelést is javasolt. Örülök annak, hogy ebben az ügyben tudtunk szövetséget kötni a szakszervezetekkel. Az egy külön probléma, hogy a minimálbér megállapításának módja ma milyen Magyarországon; erről majd a későbbiekben szeretnék néhány szót szólni.

De függetlenül attól, hogy nem tudtunk - a munkaadók, a munkavállalók és a kormány - teljes egyetértésre jutni, mégiscsak azt kell mondanom, szép dolog és szép teljesítmény, hogy a bérek radikális emelésének kérdésében, legalábbis ami a minimálbért illeti, a szakszervezetek és a kormány között egyetértés tudott kialakulni.

A harmadik cél, tisztelt hölgyeim és uraim, ami a költségvetés elkészítésekor bennünket vezetett, az pedig a gyermekes családok helyzetének javítása volt. Önök is emlékeznek még azokra a szomorú időkre, nem volt az olyan régen - talán olyanok is vannak közöttünk, akik annak a helyzetnek a kialakításában is részt vettek -, amikor a gyermekvállalás, egy-egy újabb gyermek vállalása a családok számára bizony a szegénység vállalását vagy annak komoly kockázatát is jelentette.

Nem helyes, ha egy országnak ilyen körülmények között kell a családtervezésről gondolkodnia. Ezért már '98-tól kezdődően igyekeztünk ezen változtatni; emlékezhetnek rá, hogy a családi pótlékot és a gyest alanyi jogon elérhetővé tettük, újra bevezettük a gyedet, bevezettük a családi adókedvezményeket. Azóta megpróbáltuk a gyed mértékét emelni, 2000-ről 2001-re egy elég radikális, maximálisan igénybe vehető fölsőhatár-növelés következik be, és a családi adókedvezmények mértékét is jelentősen növeli a kormány a következő két esztendőben.

Később szeretnék részletesen is visszatérni arra, hogy egy családipótlék-kiegészítést is szeretnénk bevezetni, az eddigi rendszeres gyermekvédelmi támogatást szolgáló pénzügyi formákat összefogni. A Pénzügyminisztérium tájékoztatása szerint ezt még 1-2 milliárd forinttal meg is tudjuk emelni, és utána ezt a családi pótlék kiegészítéseképpen, egyébként úgy, ahogy az ellenzék - ha jól értettem a szavait - korábban is követelte, tehát nem alanyi jogon, hanem a szociális rászorultság arányában, helyi elbíráláson, vagyis az önkormányzat véleményén nyugodva, szeretnénk elérhetővé tenni a legszegényebb családok számára is.

A családok, tisztelt hölgyeim és uraim, és következésképpen a családpolitika a szíve a kormány költségvetési előterjesztésének. Szeretném megismételni: a kormány nem hisz abban, hogy el lehet választani a családok helyzetét és a családok jövőjét az ország helyzetétől és az ország jövőjétől. Mi nem tudunk elképzelni - szerintünk nem is létezik - olyan gazdaságot, amely virágzó, ahol magas az életszínvonal, és közben gyengék, ziláltak és szegények a családok. Fordítva: azt gondoljuk, hogy egy gazdaság csak akkor tud felívelő pályán haladni, akkor lesz erős és egészséges, ha egyébként a családok is erősek, gyarapodóak és a jövőjüket az értelmes munkába vetett hit határozza meg. Ezeket a célokat próbálja a maga sokkal prózaibb eszközeivel, a költségvetés nyelvén elősegíteni a Pénzügyminisztérium előterjesztése.

Természetesen meg kell említenem azt is, hogy az ország egy komoly demográfiai problémával is küzd, és szerintem a korábbi viták alapján mintha már lenne egyetértés közöttünk itt a Házban afelől, hogy anyagi nehézségeken, ha nélkülözéssel is, de túl tudja magát tenni az ember; talán abban is van közöttünk egyetértés, hogy gazdasági és technikai lemaradásunkat idővel és kemény munkával lehet csökkenteni, sőt be is hozhatjuk. De a népességfogyás helyrehozhatatlan folyamat, és talán egyetértés van abban is közöttünk, hogy az utolsó pillanatban vagyunk, amikor ezt a folyamatot még meg lehet állítani, illetve először le lehet lassítani, utána meg lehet állítani, azután pedig meg lehet fordítani. Ha lenne ezzel a gondolkodásmóddal szemben ellenzéki kifogás, szeretném jelezni határozottan és világosan, hogy ettől az elvi meggyőződéstől és az ezen nyugvó költségvetési politikától semmilyen ellenzéki kifogás nem tud bennünket eltántorítani.

Ezek után, tisztelt hölgyeim és uraim, engedjék meg, hogy mintegy 17-18 pontban néhány, az ellenzék részéről elhangzott konkrét fölvetésre is válaszoljak; nem a teljesség igényével, de remélem, azért az ellenzék tetszését is elnyerve - ha nem is a mondandóm tartalmával, de legalább annak hosszával és kimerítő voltával.

Nos, tisztelt hölgyeim és uraim, az első komoly fölvetés, amellyel az ellenzék megismertetett bennünket, az a tervezés bizonytalanságára vonatkozik, hogy vajon mennyire helyesek azok az előrejelzések, amelyekre a költségvetés épül; ezen belül is elsősorban az infláció, tehát a pénzromlás ütemének előrejelzése volt, amit több megjegyzés is ért.

Előrejelzést készíteni természetesen nehéz, és miután a jövőről szól, aminek minden tényezőjét nem ismerhetjük - hiszen az emberi tervezés szükségszerűen tökéletlen -, ezért lehetnek is benne tévedések. Amikor hallgattam itt a vezérszónokokat, arra gondoltam, érdekes lenne összegyűjteni, hogy a korábbi, a '99-es és a 2000-es költségvetési vitában milyen előrejelzéseket mondtak önök, mert az mégiscsak szerencsés, ha nemcsak a kormányt szembesítjük a saját előrejelzéseinek a megvalósulásával, hanem megnézzük, hogy mondjuk, az ellenzék előrejelzéseiből mi teljesült; bár kétségtelen, hogy a kormány előrejelzései a fontosabbak, mert azoknak van következménye. Erre is szeretnék majd visszatérni. Nos, sikerült is találnom néhány veretesebb mondatot; ezeket nevek említése nélkül sem fogom fölolvasni, csak a tartalmukat szeretném ismertetni.

Jól emlékezhetünk például arra, hogy amikor az 1999-es költségvetést vitatta a Ház, akkor volt, aki úgy vélte - jeles gazdaságkutató intézetek is -, hogy az infláció éves átlagban körülbelül 13 százalék lesz majd. Mindannyian tudjuk, hogy az infláció végül is 10 százalékos lett.

Aztán voltak olyan előrejelzések '98 végén a '99. évre vonatkozóan, miszerint a nemzeti össztermék növekedése 3-3,5 százalék lesz, az államháztartás hiányáé pedig az 5 százalékot is elérheti. Tudjuk, hogy a növekedés nagyobb lett, az államháztartás hiánya pedig 1999 óta egyfolytában csökken. Tehát az előrejelzésekkel szemben, amiket itt hallhattunk, nem a költségvetési hiány növekedése, hanem csökkenése következett be 1999-ben.

De hasonlóképpen el kell mondanom - természetesen az ellenzék védelmében, sőt a kormány védelmében is -, hogy még a nemzetközi szervezetek is tévedhetnek, nemcsak az ellenzék és nem csak a kormány. Például amikor a Nemzetközi Valutaalap az 1999. esztendőre előrejelzést adott, akkor azt mondta, hogy majd egy 3,7 százalékos növekedés lesz, 2000-re pedig egy 4,5 százalékos növekedést jósoltak; aztán persze kiderült, hogy ezek a növekedési számok jóval magasabbak lettek mind a két esztendőben. De az OECD maga is '99-ben 3,8 százalékos növekedést jelzett előre, 2000-re pedig azt mondta, hogy a 3,8 százalékos növekedés nem gyorsulni fog, hanem majd lassul 2000-ben; ehhez képest itt állunk lassan a 2000. év végén, és mindannyian tudjuk, hogy 6 százalék, de reményeink szerint talán még afölötti is lesz a magyar gazdaság növekedése. Európai uniós előrejelzések is tévedhetnek. A tisztelt ellenzék figyelmét szeretném felhívni arra, hogy az Európai Unió sem tévedhetetlen, nem érdemes tehát ilyenként hivatkozni rá egyetlen ügyben sem; különösen nem prognózisok ügyében, mint mindjárt hallani fogják, hiszen 1999-ben azt mondták, hogy a magyar gazdaság növekedése 3,8 százalékos lesz, 2000-re és 2001-re pedig 4,2 százalékot mondtak, és ezeket, minden értékét tekintve, legalább 2 százalékkal meghaladtuk.

Ezt csak azért mondtam el önöknek, mert szerettem volna jelezni, hogy természetesnek vesszük azt, hogy a költségvetési vitában különböző prognózisok léteznek.

 

 

(10.00)

 

Ezeknek a prognózisoknak egy része általában nem valósul meg, egy másik része pedig inkább. Ha például azt nézzük, hogy a kormány prognózisaiból mi valósult meg, akkor idézzük föl, mondjuk, a következő eseményeket és számokat:

1999-re azt terveztük, hogy az infláció 11 százalékos lesz, ehelyett 10 százalékos volt. Erre az évre, 2000-re pedig azt terveztük, hogy az infláció 10 százalék alatt lesz érzékelhetően, ehhez képest valahol 9-10 százalék között van ebben a pillanatban. Tehát az egyik évben 1, a másik évben 2 százalékot, hol fölfelé, hol pedig lefelé, eltértek a prognózisok a valóságos eredménytől. És hogy a 2000. évben mi lesz majd az inflációs szám végső összege, azt meglátjuk; én nagyon remélem, hogy 10 százalék alatt fogunk maradni.

De ha már az inflációnál vagyunk, szeretném önöknek elmondani azt is, miközben természetesen mindenki szerette volna, ha az inflációs előrejelzés 7 százalékos száma érvényesül, aközben szeretném, ha azt is figyelembe vennénk, hogy ma Európában az egyetlen olyan ország, ahol az infláció nem nő, az éppen Magyarország, ami megint csak a prognózisokról szól.

Az Európai Unióban is, éppen a bekövetkezett olajárrobbanás miatt, az infláció mindenhol nő, van, ahol háromszorosára nőtt, mint tervezték. Ehhez képest Magyarországon természetesen van egy eltérés a tervezett és a valóságos infláció között, de közben az infláció csökkenő trendjét - ez idáig legalábbis, most október végét írunk - sikerült fönntartani. És szerintem az ellenzéknek is, a kormánypártoknak is és minden magyar embernek az az érdeke, hogy az infláció csökkenő tendenciáját a 2000., a 2001. és a 2002. évben is meg tudjuk tartani. Vitatkozhatunk 1-2 százalékon, ezeknek vannak komoly következményei, amelyeket hol előre, hol utóbb le kell vonni, de másfelől azért abban értsünk egyet: mindannyian abban vagyunk érdekeltek, hogy az infláció csökkenő üteme, csökkenő görbéje Magyarországon tartós legyen.

Nos, tisztelt hölgyeim és uraim, természetesen voltak politikusi vélemények is a megelőző költségvetési vitában, amelyek az előrejelzésekre vonatkoztak. Egy általam egyébként nagyon tisztelt, közgazdasági végzettségű MSZP-s képviselő, akinek a szakmai hozzáértését mindig is nagyra tartottam, például azt mondta, hogy a '99-es költségvetésben a bruttó hazai termék 4 százaléka körülire tervezett hiány nem lesz tartható, és ez teljes egészében összerombolja a büdzsét, sőt az integrációs követelmények teljesítését is ellehetetleníti. Önök is emlékezhetnek rá, hogy végül is 3,7 százalékos hiányt sikerült elérnünk.

Volt, aki úgy fogalmazott - itt most egy másik ellenzéki párt frakcióvezetőjéről van szó -, azt mondta, hogy a kormány veszélyezteti a megindult növekedést, és 2000-ben ennek következményei kihatnak a gazdaság egészére is. Ehhez képest '99-ben semmit sem veszélyeztettünk, és ha 2000-re kihatott a kormány gazdaságpolitikája, akkor annyiban hatott ki, hogy jelentősen nőtt a gazdasági növekedés üteme, az első félévben 6 százalék fölé kerültünk.

Én nem gondolom, tisztelt hölgyeim és uraim, hogy számon kérhető lenne bármelyik ellenzéki képviselőtől, hogy eltalálta-e előrejelzéseiben, ami bekövetkezett. Az egyetlen dolog, amit számon kérhetünk egymástól, az az, hogy ha előrejelzésekről beszélünk és annak következtetéseit vonjuk le a költségvetésre nézve, akkor igyekezzünk azt politikai, lehetőleg pártpolitikai elfogultságtól mentesen, lehetőleg valóban közgazdasági, elemző szemmel megtenni. Így még a tévedések sem olyan fájdalmasak, mintha az embernek utólag a pártpolitikai hevületben elkövetett hibákat kellene beismernie.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Ez az a pont, az előrejelzések kérdése, amikor a gázár kérdéséről is kell néhány szót szólnom; akarva-akaratlanul ez kapcsolódik a költségvetés kérdéséhez. Én megkímélem az ellenzéki képviselőket attól, hogy fölolvasom azokat a gazdasági bizottságban elhangzott véleményeket, amelyek már régóta követelték, hogy a kormány emelje föl az ipari fogyasztók esetében a gáz árát, lehetőleg radikálisan; ez most talán a mondandóm szempontjából kevésbé fontos.

Hanem, amit meg kell magyaráznom, az az, tisztelt hölgyeim és uraim, miért készül a kormány arra, hogy hosszabb távon is Magyarországon a kisfogyasztók számára megállapított gázár tartósan és jelentősen alatta marad a nagyfogyasztók számára megállapított gázárnak. Én tudom, és önöknek igazuk van abban, hogy Nyugat-Európában ez éppen fordítva van: valaki minél többet fogyaszt vagy vásárol valamiből, annak megfelelően kap olcsóbb árat; vagyis Nyugat-Európában inkább az ismeretes, hogy a nagyfogyasztók számára kiállított árak az alacsonyabbak, a kisfogyasztók számára megállapítottak pedig magasabbak. Magyarországon azonban nem tudunk mit tenni, csak a helyzet bekövetkezését tudjuk rögzíteni: Magyarországon az ésszerűség határát messze meghaladó mértékben és kiterjedtségben épült ki a lakossági gázellátás. Olyan helyeken is ezt használjuk - ezt egy szakmai konszenzusként mondhatom, ebben, gondolom, egyetértés van közöttünk -, olyan helyeken is ezt a megoldást választották, ahol egyébként nem ez volt az értelmes megoldás hosszabb távon. Ráadásul egy ilyen, hosszabb távon nem a legértelmesebb megoldás érdekében nagyon sok család, sőt nyugdíjas saját megtakarítását is mozgósította, és borsos összeget fizetett, hogy bevezethetővé váljon a gáz a saját lakásába.

Egy irracionális, üzleti alapon nem kezelhető helyzet jött létre Magyarországon, ezért nem is lehet a gázárat tisztán üzleti szempontokból meghatározni. Az ipari nagyfogyasztók és a kisfogyasztók gázárának a mértékét hosszabb távon is el kell egymástól választani, és a magyar gázár kérdését a lakosság esetében egyszerre kell tekinteni gazdasági, de még inkább szociális és társadalmi kérdésnek. Ezért nem szabad fölemelni a lakossági gázárat a következő esztendőkben sem jobban, mint az infláció mértéke. (Taps a kormánypárti képviselők padsoraiban.)

A kormány - és ezt az ellenzéki képviselőknek mondom - azért nem is tehette meg, szerintem helyesen nem tette meg, hogy korábban kezdett érdemi tárgyalásokat az ipari nagyfogyasztók számára történő magasabb gázáremelésről, mert a magyar gázszolgáltató piacon monopolhelyzetben lévő MOL nem vállalta, hogy több éven keresztül is garantálja, hogy nem lép fel az inflációt meghaladó mértékű lakossági gázáremelési igénnyel. A múlt héten azonban ezt írásban is megtette: vállalta, hogy garantálja a kisfogyasztók védelmét. Innentől kezdve megnyílt a lehetőség, hogy elválasszuk egymástól a nagyfogyasztók és a kisfogyasztók gázárát. Ugyanis nagyon sok igazság van abban az érvelésben, hogy ha a világpiaci árnál olcsóbban adjuk a nagyfogyasztók számára az energiát - amelynek nagy részét egyébként exporttermékek előállítására használják -, akkor tulajdonképpen egy indokolatlan versenyelőnyt adunk Magyarországon ezeknek a nagyfogyasztóknak. Ebben az érvelésben, bár nem hibátlan az érvelés, mégis nagyon sok igazság van. Ennyit tehát az inflációs előrejelezésekről, tisztelt hölgyeim és uraim.

A 2. számú ellenérv a költségvetésünkkel szemben az volt, hogy egyes kormányzati szervek kiadásai nagymértékben, van, ahol 18-20 százalékkal is nőnek. Én nem szeretnék ezzel a nyilvánvalóan politikai indíttatású érvvel foglalkozni, hiszen nyilvánvalóan kiolvasható a költségvetésből, hogy ahol ilyen arányú növekedés van, ott mindenhol feladatbővülés is található. A Miniszterelnöki Hivatal esetében az információs kormánybiztosság fölállítása megtörtént, átkerült a KHVM-ből ez a részleg, egy leendő, későbbi minisztérium kiépítésének munkálatait indítottuk meg, amelynek szükségességét egyébként mindenki elismerte, és amikor ezt bejelentettük, még az ellenzék is támogatta. Így érthető, hogy magasabb ott a növekedés.

Hasonlóképpen a honvédségnél; mindannyian tudjuk, hogy tagjai vagyunk a NATO-nak, aláírtunk egy hosszabb távú szerződést. Minden évben kötelező emelni a Honvédelmi Minisztérium költségvetését egy meghatározott, igen jelentős összeggel - ennek tudható be a HM növekedése.

Ami pedig a mezőgazdasági tárca növekedését illeti - erről már volt módom önök előtt többször beszélni -, egy nagyon jelentős agrárfejlesztési programot indítunk meg. Ezt a mezőgazdasági minisztérium kidolgozta, ez a program a legtöbb elemében már véglegesült. Szerintem ez egy bizakodásra okot adó program, és ez bizony nagyon-nagyon sok pénzzel jár: összességében két év alatt mintegy 180-190 milliárd forintot szeretnénk erre a célra fordítani.

Önök is tudják, hogy a Széchenyi-terv a következő két év országépítésének a fő vonala, jelentős beruházásokat foglal magában. Maga a Széchenyi-terv magyarázza, hogy a Gazdasági Minisztérium költségvetésében egy nagy növekmény látható.

Ebből is láthatják, hogy ott, ahol kiugróan nagy növekedés van egy-egy tárca esetében, mind olyan feladatokkal találkozhatnak, amelyek az egész ország érdekét szolgálják. Az lett volna tehát a hiba, ha ezeknél a tárcáknál, ezeknél a minisztériumoknál nem történik meg egy ilyen nagy arányú növelés.

A 3. számú érv, tisztelt hölgyeim és uraim, a nyugdíj. Köszönöm azoknak a hozzászólását, akik méltányolták, hogy a 2000. esztendőben a magasabb gazdasági növekedés és a magasabb infláció miatt a nyugdíjasoknak járó kiegészítést a kormány igyekszik még ebben az évben eljuttatni a nyugdíjasokhoz, és tudom, hogy nem egy óriási összegről van szó, de a becsület nem feltétlenül forintokban mérhető. Ismereteim szerint a magyar gazdaságtörténetben először, nemcsak visszamenőlegesen megkapják a nyugdíj-kiegészítést, hanem kamatot is kapnak rá, mintha hitelt adtak volna az államnak.

 

(10.10)

 

Korábban erre nem volt példa. Korábban is egyébként így kellett volna mindig eljárni, sajnálatos, hogy most először történik ez meg, de reméljük, hogy ebből egy jó szokás alakul ki. Ha már egyszer emelni kell visszamenőlegesen, akkor az történjen így! (Nagy taps a kormánypártok soraiban.)

Én azonban nem is ezzel szerettem volna foglalkozni, hanem azzal a szocialista párti hozzászólással, amellyel mélyen egyetértek, és amely azt mondja, hogy 55 milliárd forinttal többet kellene fordítani a nyugdíjak emelésére. Ez mintegy plusz 5-6 százalékos emelést tenne lehetővé. Talán abban tér el a véleményem a Szocialista Párt vezérszónokától, hogy nem ennyivel kellene többet fordítani, hanem körülbelül 200 milliárd forinttal kellene többet fordítani, és körülbelül 20-25 százalékkal kellene fölemelni a nyugdíjakat minden esztendőben ahhoz, hogy egy tisztességes szintet elérjenek. De nem is a szándékokról vitázunk, mert gondolom, abban egyetértés van közöttünk, hanem a lehetőségekről.

A Szocialista Párt vezérszónoka azt mondta, hogy fordítsunk többet 55 milliárddal a nyugdíjak emelésére. Én ezt elfogadom, mert szerintem az 55 milliárd forint megvan, csak ki kellene venni onnan, ahol van. Ugyanis önök is tudják, hogy az előző magyar kormány bevezetett egy nyugdíjreformot, amely arra a gondolatra épült, hogy már most érdemes a magyar költségvetésnek kiadásokat vállalnia annak érdekében, hogy a majd húsz-harminc év múlva nyugdíjba menők nyugdíja már ne legyen olyan nyomorúságos, mint a mostaniaké, hanem megalapozottabb legyen. Egyetértek azzal, hogy jó lenne, ha a húsz-harminc év múlva nyugdíjba menők nyugdíja magasabb lenne. Hogy most kell-e erre a célra pénzt félretenni, efelől vannak kétségeim. Igaz, hogy Amerika is ezt csinálja most, de a magyar gazdaság ma még sajnos nem fogható erejét tekintve az amerikai gazdasághoz. Ennek következtében, ennek a nyugdíjreformnak a következtében minden esztendőben - mint önök olvashatják a költségvetésben -, 2001-ben és 2002-ben is mintegy 70 milliárd forintot kell a költségvetésbe befizetni, a költségvetésből pedig a nyugdíjasoknak kifizetni azért, mert ennyivel kevesebb befizetés jön be a nyugdíjjárulékokból, mert a fiatalabb korban lévőket átterelték, átkényszerítették - én most ezt önökre bízom, hogy hogyan minősítik a vonatkozó jogi szakaszt - a magánnyugdíjpénztárakba.

Ha a Szocialista Párt partner tudna lenni abban, hogy ez a kötelezettség ne terhelje a kormányt, tehát ha önök partnerek abban, hogy vizsgáljuk felül a nyugdíjreformot, és találjunk egy olyan megoldást, hogy ne kelljen minden évben ezt az összeget oda áttenni, és közben tartsuk be a hatályos törvényeket, akkor mi készen állunk arra, hogy ezt a nem 55, hanem 70 milliárd forintot nyugdíjemelésre, a mostani nyugdíjasok nyugdíjának az emelésére fordítsuk. (Nagy taps a kormánypártok soraiban.) Ugyanis szép dolog a mostani fiatalok jövendőbeli nyugdíjára szóló megtakarítás állami támogatása, mert államilag támogatjuk ezt a megtakarítást, ez szép dolog, szerintem egyszer majd szükséges is lesz, de ma nem ez a legfontosabb.

Ma a legfontosabb az lenne, hogy azok, akik már ledolgozták az életüket, már nem tudnak még egyszer magasabb fizetéshez jutni, hanem nyugdíjból kell megélniük, inkább ezeknek a nyugdíjasoknak a nyugdíját kellett volna és kellene most is emelni. Tehát ha a nyugdíjreformot felül tudjuk bírálni, és a költségvetésből ma a korábban megindított nyugdíjreform állami támogatására kiadott, a következő évben 70 milliárd körüli összeget meg tudjuk tartani a költségvetésben, akkor mi készen állunk arra, hogy a mostani nyugdíjasok között osztjuk azt szét, ezzel jelentős nyugdíjemelést érve el. Kérem, hogy ezt fontolják meg!

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! A negyedik ellenvetés: a kormány családtámogatási rendszere féloldalú - mondta itt valaki - és ezért káros. Érdekes, hogy hogyan lehet egy-egy ellenzéki hozzászólást értékelni. Ugyanis azt mondta a Szocialista Párt képviselője, hogy azért féloldalas a családtámogatási rendszer, mert 17 százaléka a családoknak nem tudja igénybe venni. De ha úgy nézem - és elfogadom az állítás igazságát, nem vizsgálva annak statisztikai alapját -, hogy 17 százalék nem tudja igénybe venni, az azt jelenti, hogy 83 százalék meg igénybe tudja venni. Ez pedig azt jelenti, hogy a kormány családpolitikájának eredményeképpen ma a családok 83 százaléka jelentős támogatást tud igénybe venni ahhoz az állapothoz képest, amikor a kormány két évvel ezelőtt átvette az ország irányítását. (Nagy taps a kormánypártok soraiban.) Szerintem ez inkább eredmény, és azt gondolom, hogy inkább elismerést érdemelnének azok a közgazdászok - most nem a kormányról beszélek, ilyen igénnyel nem lépek föl az ellenzék irányában, de azok a közgazdászok -, akik ennek a családtámogatási rendszernek, amit kiépítettünk, az alapjait kigondolták és megteremtették. Ha a családok 83 százalékát jobb helyzetbe juttatták (Bauer Tamás: Csak a szegényeket nem.), szerintem elismerést érdemelnének.

Természetesen igaz az a kérdés, hogy mi legyen a maradék 17 százalékkal. (Molnár Róbert: Szegény Bauer! - Derültség az FKGP soraiban.) Ez egy nagyon fontos kérdés. Én azt tanácsolnám azoknak, akik a 17 százalékról beszélnek, hogy ha van egy kis idejük, akkor próbáljanak egy analitikus elemzést készíteni az elmúlt két év szegényeket rászorultsági alapon családi támogatásban részesítő kiadásairól, és akkor fognak kapni majd egy magas számot, én ezt most nem is mondom el, és abból láthatják, hogy a szegény családok számára ugyanolyan mértékű támogatást nyújtott a kormányzat segélyek csatornáin keresztül, mint amennyit egyébként a középosztály alsó és középső részéhez tartozó családoknak a családi támogatás, adókedvezmény révén nyújtottunk. Egy ilyen számítást, kérem, ha lehet, végezzenek el! De a következő esztendőre nézvést azt szeretnénk elérni, ha ezt a családipótlék-kiegészítést bevezethetnénk és akkor a 17 százalék számára is tudnánk valódi rászorultsági alapon támogatást juttatni.

A családi pótlék kiegészítésének a gondolata és terve, tisztelt hölgyeim és uraim, az Állami Számvevőszék vizsgálatán alapszik, amely még tavaly megállapította, hogy az önkormányzatok egy része nem a szociális problémák orvoslására fordítja az e célra felvett költségvetési támogatást. Szerintem ez így nincs jól, bár az önkormányzatoknak ehhez joguk van, hiszen önállóan gazdálkodnak. Én nem is a jog nyelvén beszélek, hanem inkább az erkölcs nyelvén. Szerintem, ha a magyar parlament úgy dönt, hogy szociális támogatások céljára - éppen a szegényeknek juttatandó - egy összeget állapít meg az önkormányzatok számára, szerencsés lenne, ha az önkormányzatok valóban arra is fordítanák, hiszen azok az emberek valóban rá is szorulnak erre a segélyre. Ez az új rendszer, amely egy kiegészítő családi támogatást, családi pótlékot jelent, közelebb visz bennünket ahhoz a célhoz, hogy a szegények valóban meg is kaphassák azokat a segélyeket, elérhető legyen a számukra, amelyet önök itt a szavazataikkal egyébként megadnak.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Az egészségügy volt az 5. számú pont. A szakminisztérium már hozzászólt, nyilván még a vitában, a részletes vitában többször hozzá is szólnak. Én csak annyit szeretnék mondani, hogy 2001-ben 70 milliárd forinttal többet költünk egészségügyre, mint tettük a megelőző esztendőben, és 2002-ben pedig újabb 70 milliárddal, tehát kettő esztendő alatt a mai állapotokhoz képest 140 milliárd forinttal több kerül oda. Itt is igaz, hogy az egészségügynek nem ennyire van szüksége, hanem ennek a kétszerese és háromszorosa is jó helyen lenne ott. De mint mondottam, egy 6 százalékos gazdasági növekedés mellett én egy szép közgazdasági teljesítménynek tartom, ha két esztendő alatt 140 milliárddal többet tudunk költeni közvetlenül az egészségügyre. Kérem, ne felejtsék el azt, hogy az egészséggel összefüggésben magyarázható például a sportoláshoz való hozzáférés lehetőségét kitágító összegek megszavazása vagy a Környezetvédelmi Minisztérium 14,4 százalékos támogatása is! Ez is szemlélhető az egészségügy szemüvegén keresztül.

A hetedik pont, tisztelt hölgyeim és uraim, a lakáskérdés. Először is örülök annak, hogy abbamaradt az a kampány, amely a kormány által megindított új lakástámogatási rendszerrel szemben bontakozott ki a rendszer meghirdetésének időpontjában. Úgy kibontakozott, hogy még óriásplakátokat is lehetett ez ügyben látni a városban. Mondhatnám, teljes szépségében bontakozott ki a kormány lakástámogatási rendszerével szembeni kampány. Örülök, hogy ez abbamaradt, amit nyilvánvalóan azok a tények magyaráznak, hogy az új építési engedélyek száma egy év alatt 38 százalékkal emelkedett, júniusban pedig már 56 százalékkal több engedélyt adtak ki, mint egy esztendővel korábban. Szerintem is szép teljesítmény.

Szeretném a bankoknak egyébként megköszönni, hogy ehhez a teljesítményhez hozzájárultak, hogy egyetlen esztendő alatt a 20 százalék fölötti lakáshiteleket a kiemelten támogatott hiteleknél 7-8 százalékos kamatszintre sikerült leszorítani, a mindenki számára elérhető általános, tehát lakásfelújításra, cserére igénybe vehető összegeknél pedig a lakáshitel-támogatás mértéke 11-12 százalékra, tehát körülbelül a felére csökkent egyetlen esztendő alatt. Ehhez persze kellettek közgazdászok, kellett egy határozott kormányzati akarat, de kellettek hozzá a magyar pénzintézetek is, kellettek hozzá a magyar bankok és annak vezetői, akik hajlandóak részt vállalni egy ilyen új lakáspolitika megvalósításában. Erről a helyről is szeretném megköszönni, hogy ebben partnereink voltak.

Azt mondja az ellenzék, és van ebben igazság, hogy Magyarországon sem lehet mindenkinek saját lakása, tehát több figyelmet kell fordítani a bérlakásépítésre. Talán föltűnt önöknek, hogy az idei költségvetésben is található 2 milliárd forint szociális lakásépítés céljára.

 

(10.20)

 

Talán azt is látják, hogy a 2001. évi költségvetésben ezt fölemeljük talán a duplájára is, és a 2002. esztendőben is tovább növeljük. Sőt, éppen a gazdasági kabinet tegnapi ülésén jutottunk arra, hogy lehetőség van arra, hogy az idén a 2 milliárd forinttal megjelölt önkormányzati szociális bérlakás-építési támogatást - amit időközben 4 milliárdra növeltünk - az év végén még további 3 milliárddal megnöveljük. Ez tehát azt jelenti, hogy egész évben 6-7 milliárd forint áll szociális bérlakásépítésre rendelkezésre.

Szeretnék gratulálni egyébként azoknak az önkormányzatoknak, amelyek híreim szerint nemcsak elnyerték a lehetőségét, hogy részt vegyenek ebben a programban, hanem már megkezdődött az építkezések előkészítése is. Ez az az irány, amit folytatni szeretnénk; ennek szellemében fogant a 2001. és 2002. évi költségvetés is.

Nyolcadik ellenvetés: a kutatás-fejlesztés nagyobb megbecsülést érdemel - mondja az ellenzék. Egyetértünk. Szerintünk is nagyobb megbecsülést érdemel. De van itt valami, egy régi sérelem, ami tíz év óta húzódik az akadémiai kutatóintézetekben dolgozó emberek lelkében, ez pedig az, hogy az elmúlt tíz évben úgy alakult - nyilván egy bérpolitika jegyében -, hogy az egyetemen dolgozó tanárok, professzorok fizetése messze meghaladta az akadémiai kutatóintézetekben dolgozók bérezését. Ez valóban igazságtalan.

A 2001. évben megteremtjük annak az előföltételeit, hogy az akadémiai kutatóintézetekben dolgozók ugyanolyan bérezési lehetőséghez jussanak, mint az ő tudományos fokozatuknak megfelelő, de egyetemen alkalmazott kutatók, tudósok. Szerintem egy régi sérelem orvoslásáról van szó. Kérem tehát az ellenzéket is, legyen kedves és támogassa ezt az előterjesztésünket.

Hasonlóképpen - önök is tudják talán -, a költségvetés szöveges részében hosszabban is szerepel, hogy megindítunk nemzeti kutatási-fejlesztési programokat. Öt ilyen fő irányt határoztunk meg, és ennek támogatására több milliárd forintot különítettünk el. Összességében azt kell mondanom, hogy kutatás-fejlesztésre közvetlenül költségvetési forrásból 17 - tizenhét - milliárd forinttal költünk többet, mint tettük egy évvel korábban, és 2002-ben tovább nő ez a szám.

A kis- és középvállalkozások támogatásáról; először is szeretném megköszönni az SZDSZ frakcióvezetőjének azt, hogy hozzászólásában úgy fogalmazott, hogy természetesen támogatják azt az elképzelést, hogy 10 millió forint beruházási nyereségadó- és jövedelemadó-kedvezményben részesítsük a kis- és középvállalkozókat. Ebből arra következtetek, hogy van esély arra, hogy ezt meg is szavazza a parlament.

Ezzel összefüggésben azonban az SZDSZ frakcióvezetője fölvetette a minimálbér problémáját, mondván, hogy ez a kis- és középvállalkozások számára komoly terhet jelent. Nos, tisztelt hölgyeim és uraim, a minimálbér nem először szerepel a napirendünkön. A kormány két lehetőséget teremtett meg a vállalkozások számára, hogy a minimálbér megemeléséből fakadó terheket könnyebben viseljék el.

Először is a tb-járulék kulcsát 2 százalékkal csökkentjük 2001-ben és 2002-ben is. Amivel szemben persze fölhozható, hogy ez önmagában nagyon derék dolog - remélem, az ellenzék is támogatja -, de nem föltétlenül azokat, az elsősorban alacsony számban embereket foglalkoztató kis- és középvállalkozásokat éri el, ahol a minimálbér hatása a legdrasztikusabban jelentkezik. Ebben tehát egyetértek önökkel, de ez nem ok ara, hogy ne csökkentsük a tb-járulékot 2-2 százalékkal; két esztendő alatt egyébként 100 milliárd forintot meghaladó összegű pénzt hagyva így kint a gazdaságban.

Ezért gondoltuk azt, hogy az 50 főnél kevesebbet foglalkoztató kis- és középvállalkozások számára pedig 10 millió forintig adómentességet teremtünk. Azok a becsületes vállalkozók, akik adót fizetnek, jövedelmet mutatnak ki, elég jelentős támogatáshoz jutnak, különösen, ha ezt az évről évre halmozódó lehetőséget is figyelembe vesszük, hiszen ezt nemcsak egy évre, hanem kettő évre - sőt, ha rajtunk múlik, akkor a következő esztendőkre is - gondoltuk. Ez a fajta állami, feltőkésítésben segítséget nyújtó politika, úgy érzem, nagyjából egyensúlyban van azzal a teherrel, mint amit a minimálbér-növekedés miatt el kell szenvedniük a munkáltatóknak.

De hogy válaszoljak a frakcióvezető úr fölvetésére, aki azt mondta, hogy ezen kívül aztán mást nem nagyon csináltunk, csak néhány tényt szeretnék megemlíteni. Beindult a 3 millió forintra fölemelt - az önök idejében ez még csak 1 millió forint volt - mikrohitelprogram. A mikrohitelt pedig kiegészítjük egy maximálisan 10 millió forintig elérhető kishitel-kamattámogatási rendszerrel, ez is megindul. Ebből az következik, hogy jövőre a kis- és középvállalkozások támogatására - amelyre idén 12 milliárd forint jutott - 32-33 milliárd forint jut majd. Ezt természetesen lehet semminek is minősíteni, frakcióvezető úr, de engedje meg, hogy én annál valamivel többre taksáljam ezt a változást.

Hasonlóképpen a közbiztonságról is elhangzott néhány szó. Örülök annak, hogy az SZDSZ frakcióvezetője - különösen, hogy szakmabeli, hiszen korábban belügyminiszter volt - azt mondta, hogy a robbantások szerencsés abbamaradásával - zárójelben megjegyezte, hogy az okokról, a robbantások okairól is szeretne valamit hallani; mi is így voltunk, amíg ön volt a belügyminiszter (Derültség.) - a lakosság biztonságérzete is javult. Ennek én örülök, szerintem ez jó hír.

Nem akarok belemenni abba a számháborúba, hogy hány százalékkal csökkent az elkövetett bűncselekmények száma. A legfontosabb az, hogy csökkent, a mi értékelésünk szerint elég jelentősen, de bűncselekményből - azt kell mondanom - sohasem lehet eléggé kevés. Az ilyen csökkenés tehát jól mutat, a rendőrség munkáját szerintem elismerőleg minősíti, de elégedettségre sajnos nem ad okot. (Dr. Kóródi Mária: Költségvetésileg pedig nem támogatják!) Azért hoztam ezt szóba, képviselő asszony - aki most segítségemre sietett egy gyors bekiabálással - (Derültség.), mert azt mondta a frakcióvezető úr, hogy azonban a rendőrség jövőre majd eladósodik.

Nézzék, ebben az ügyben a következőt szeretném mondani. Nagyon értékeltem a belügyminiszter úrnak azt az erőfeszítését, amikor még a hivatalát betöltötte, hogy mintegy 9 milliárd forintnyi fölhalmozott adósságból 4-5 milliárd forintot sikerült letudni a kormányváltásig. De kérem, méltányolják önök cserébe azt, hogy amit itt hagytak önök, 4,5 milliárd forintnyi adósságot a rendőrség költségvetésében, azt mi 1-1,5 esztendő alatt gyakorlatilag - kiböjtöltük? - leírtuk, teljesítettük, kifizettük, túltettük magunkat rajta, megfinanszíroztuk. Sikerült tehát a rendőrséget megszabadítani egy nyomasztó pénzügyi tehertől, ami több mint 4 milliárd forint volt örökség gyanánt.

Egyetértek a volt belügyminiszter úrral, hogy nem lenne szerencsés, ha a rendőrség - most, hogy már sikerült rendbe tennünk úgy-ahogy - ismét eladósodásnak indulna neki. Egyetértek. Szeretném határozottan kijelenteni, hogy a rendőrség a következő évben nem fog eladósodni. Ha időközben kiderül, hogy több ügyeleti órát kell tartani, ha az olajár nem jön vissza a következő év első felében 25 dollár hordónkénti árra, és a rendőrség által működtetett - nem tudom mennyi, de - nagyon sok ezer gépjárművet továbbra is magas üzemelési költséggel kell működtetni, akkor a kormány meg fogja tenni a szükséges kiegészítő lépéseket, és a magyar rendőrség nem jut újra arra a sorsa, hogy 4 milliárd forintnyi adósság nyomja a vállát.

Nos, tisztelt hölgyeim és uraim, a tizenkettedik kifogás a költségvetéssel szemben úgy hangzott, hogy antidemokratikus, hogy a kormány kétéves költségvetést terjeszt be. Ennek a kérdésnek több metszete is van, engedjék meg, hogy mindegyiket legalább megemlítsem.

Az első metszet az, hogy egy több évre szóló költségvetés antidemokratikusnak minősíthető-e az európai civilizáció értékei szerint. Önök is olvashattak az újságban arról a hírről, hogy éppen tegnap nyújtották be Ausztriában a kétéves költségvetést. Tudom, hogy Ausztria nem mindenben érdemelte ki az önök elismerését (Derültség.), de ez nem feltétlenül Ausztria költségvetési gazdálkodása miatt alakult ki így önökben (Bauer Tamás: Ez igaz.), ezért nyugodtan mondhatjuk azt, hogy Ausztria a költségvetési gazdálkodás szempontjából kétséget kizáróan demokratikus ország, és úgy tűnik, hogy a kétéves költségvetés, amit tegnap nyújtottak be, nem is piszkálta föl senkinek a demokratikus érzelmeit. Sőt, Ausztriában inkább az a hangulat - nagyon helyesen -, hogy a kétéves költségvetés érdeke az ország minden polgárának, mert mindenki két évre előre tudja, hogy mennyi adót fog fizetni, a gazdálkodók ki tudják számítani a gazdálkodás föltételeit (Kovács Kálmán: Törvényes eszközökkel?), és így tovább, és így tovább.

Más országokat is említhetnék. Ezt már egyszer megtettem, ezért nem sorolom föl azokat a nyugat-európai országokat, ahol szintén több évre készítenek költségvetést. Tehát önmagában a gondolat, hogy a költségvetés ne egy évre szóljon - vagy hogy egy aktussal, vagy két aktussal, vagy egy hónapon belül ne egy költségvetést, hanem az előttünk álló évekre, több évre is költségvetést alkossunk meg -, önmagában nem ellentétes az európai civilizáció hagyományaival. Szeretném, ha ezt megállapítanánk. (Dr. Katona Béla közbeszól.)

A kérdés innentől kezdve az, hogy van-e a kormánynak... - miután újdonságról van szó, hiszen korábban senki sem gondolt arra, hogy lehetséges volna és kívánatos lenne két évre előre megadni a gazdálkodóknak meg az embereknek létezésük peremföltételeit, tehát miután változtatásról van szó, a magyar jogrendszer lehetővé teszi-e azt, hogy megvalósítsuk. Ez a következő kérdés.

Elfogadom, hogy nem lesz nagyívű a válaszom első része, de kikívánkozik belőlem, engedjék meg, hogy elmondjam. (Dr. Katona Béla: Kezdjük a másodikkal!) Az elmúlt két évben - két esztendő alatt - a magyar kormány döntései közül - bár önök majdnem mindegyiket megtámadták az Alkotmánybíróságon - összesen kettő nem állta ki az Alkotmánybíróság próbáját. Elismerem: ez kettővel több, mint kellene.

 

(10.30)

 

Amikor önök kormányoztak, az első két évben 18 alkalommal buktak el alkotmányossági vizsgán az Alkotmánybíróságon. Szeretném tehát a szálka-gerenda problémáját itt most egy rövid időre az önök emlékezetébe idézni. Tehát én természetesen megfontolom az önök alkotmányossági kifogásait, de ennek van egy háttere, ez a történeti háttér, és ebben a fényben talán másképp mutatkoznak az önök érvei.

De kétségtelen, ha az ellenzék támogatta volna - és titokban nem tettem le róla, hátha még támogatja is a kormány kétéves elgondolását - a szavazataival a kétéves költségvetés megteremtéséhez szükséges jogszabály-módosításokat, akkor az egész alkotmányossági vita fel sem merülne, akkor evidens, hogy meg lehet csinálni. Miután azonban nem számíthatunk az önök támogatására, amit nagyon sajnálok, és engedjék meg, hogy azt mondjam, szerintem az ország érdekét pedig jól szolgálná, ha önök ezt a támogatást megadnák, nekünk olyan jogi megoldásokat kellett találni, amelyek egy egyszerű többséggel is meg tudják változtatni azokat a jogszabályokat, amelyek egy ilyen kormányzati, két évre szóló tervezéshez szükségesek. (Bauer Tamás: Házszabály?) Úgy gondoljuk, hogy a szükséges törvények módosításához szükséges alkotmányos eszközöket megtaláltuk, és ezeket keresztül is fogjuk vinni majd itt a vitában és később a szavazáskor is, ezért 2001-re és 2002-re kiszámítható, előre tervezhető feltételeket tudunk adni a magyar polgároknak, a családoknak is, valamint a gazdasági élet minden más szereplőjének.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! A 13. kifogás, ellenérv: nem haladnak előre nagy államháztartási rendszerek reformjai. Miután talán már a kelleténél hosszabb ideig kötöttem le az önök figyelmét, engedjék meg, hogy hosszabb kifejtés helyett csak néhány konkrétumot említsek meg. Szeretném, ha folytathatnánk, kérem, hogy támogassanak is ebben bennünket, az egészségügy átalakítását.

Tudom, hogy önök az egészségügy átalakítását egy lépésben szerették volna látni, és azt is tudom, hogy a nyugdíjreformhoz hasonlóan elsősorban a finanszírozási reformmal szerették volna kezdeni. Ezt már megvitattuk, elmondtuk, hogy a kormány miért döntött másképpen; elmondtuk, hogy mi először a szolgáltatások rendszerét akarjuk átalakítani, garantálva bizonyos szolgáltatások színvonalát, és csak utána akarunk belevágni az egyébként nagyon kockázatos finanszírozási reformba.

Bizonyos lépéseit a szakmai átalakításnak elvégeztük. Tudom, hogy ezek nem találtak egyetértésre az önök soraiban, önöknek más elgondolásaik voltak a családorvosi rendszer magánkézbe adásáról, és bizonyára mások az elgondolásaik a járóbeteg-ellátásban dolgozók lehetőségeiről is. De a kormány nemsokára be fogja terjeszteni a parlament elé az egészségügyi reform második lépését, ahol a járóbeteg-szakellátásban dolgozó szakorvosok lehetőségét próbáljuk kibővíteni, ha egy liberális nyelvet akarok használni, akkor a szakorvosi praxist is a biztonságot még nem veszélyeztető mértékig szeretnénk privatizálni. A sürgősségi ellátás fejlesztését pedig végrehajtottuk.

Úgy gondolom, hogy az egészségügyi reform, habár nem egy lépésben valósult meg, mint ahogy azt önök javasolták, hanem négy év alatt, négy lépésben, azért halad előre, és a költségvetési vitától függetlenül önök még egy ilyen előterjesztéssel, amely a járóbeteg-szakellátásra vonatkozik, majd találkozhatnak.

A kormány diktátummal vezeti be a magasabb minimálbért - ez a 14. sorszámot viselő kifogás. Érdemes elgondolkozni azon, hogy mit hívunk diktátumnak, de talán nem is a szóhasználat a lényeg, induljunk ki a helyzetből. A mai helyzet az, hogy egyetértés van közöttünk, itt a parlamentben nem volt olyan hozzászóló, aki ne mondta volna azt, hogy a minimálbér radikális felemelése egyébként helyes célkitűzés. Azt, hogy lehet-e már, azt kifogásolták, de azt, hogy helyes, azt általában Magyarországon senki sem szokta kifogásolni; a felmérések szerint egyébként az emberek 80 százaléka ért egyet azzal, hogy legalább 40 ezer forintra felemeljük a minimálbért. Tehát joggal gondolhatja azt a kormány, hogy szinte az egész parlament és a magyar népesség tekintélyes többségének támogatását élvezi ebben az ügyben.

Ahhoz azonban, hogy a minimálbért fel tudjuk emelni, két ellenérdekű félnek, a munkavállalóknak és a munkaadóknak meg kellene állapodniuk. Ha ők nem állapodnak meg, nem tudjuk felemelni a minimálbért, amelynek felemeléséről egyébként egyöntetű vélemény az, hogy szükséges lenne. Mit lehet ilyenkor tenni? Ha nem tudjuk elérni azt, hogy elfogadtassuk, megértessük, bebizonyítsuk a munkaadóknak és a munkavállalóknak, de most inkább a munkaadókról van szó, hogy egy történelmi lehetőség kapujába jutottunk, lezárult a magyar gazdaság elmúlt tízéves szakasza, a magyar gazdaság versenyképes lehet, és ők is sikeres vállalkozók lehetnek egy sokkal magasabb bérszínvonal mellett is, és nem akarnak átlépni velünk ebbe az új korszakba, akkor valamit mégiscsak tenni kell.

Remélem, senki nem akarja azt mondani az ellenzékből, hogy a kormány mondja azt, hogy 40 ezer forintos minimálbért szerettünk volna, a szakszervezetek támogatják, az emberek 80 százaléka támogatja, de nyugodjunk bele abba, hogy nem lehet bevezetni.

Remélem, senki sem gondolja komolyan, hogy ez az ország érdekét szolgálná. Tehát akkor be kell vezetni, márpedig törvényes módon kell bevezetni, tehát a szükséges jogszabályokat módosítani kell. Nem diktátummal, tisztelt hölgyeim és uraim, hanem a törvényalkotás rendes, szokásos eljárásának menete szerint, és én készen állok arra, hogy elviseljem azokat a kritikákat, amelyek úgy szólnak, hogy az Orbán-kormány a fennálló jogrendszer, a vonatkozó jogszabályok megváltoztatásával erőltette rá a magyar társadalomra a 40 ezer forintos minimálbért, sőt azt is hajlandóak vagyunk vállalni, hogy az 50 ezer forintos minimálbért is jogszabállyal erőltettük rá a társadalomra. (Taps a kormánypártok soraiból.) De úgy gondolom, ez jó cél.

Ha már itt tartunk, azt is megkockáztatom, szerintem nem érdemel különösebb megbecsülést, elismerést és támogatást egy olyan kormány, amely egy ilyen nagy támogatottságú célt, amelynek a közgazdasági alapjai is megvannak, amely megvalósítható, nem próbálna meg minden lehetséges, alkotmányon belüli törvényes eszközzel megvalósítani. Egy olyan kormányt, meggyőződésem szerint nemigen lenne érdemes támogatni. Nekünk ez az eszközünk maradt; én örülnék annak, ha a munkavállalók és a munkaadók megállapodnának a 40 és 50 ezer forintban, és akkor nem kellene a kormánynak egy saját kormányzati döntéssel bevezetni a radikálisan magasabb minimálbért.

Utolsó ellenvetés, tisztelt hölgyeim is uraim: az önkormányzati szféra kevés pénzt kap. Itt is érvényes az, hogy természetesen örülnének, ha kétszer-háromszor annyit lehetne adni, de azért a tények mégis megkövetelik, hogy megemlítsem azt, hogy 2001-ben 15,5 százalékkal, 2002-ben pedig további 11 százalékkal növekszik az önkormányzatok támogatása. És akkor itt még nem említettem meg, tisztelt hölgyeim és uraim, azt, hogy mintegy 61 milliárd forintot fog a kormány kifizetni, nem is a kormány, 61 milliárd forintot fognak kifizetni az adófizetők a kormány közbejöttével a korábban rendezetlen gázközművagyon máig húzódó, elvarratlan értékesítési vitái miatt. Tehát az önkormányzati rendszerben - igaz, hogy nem egységesen szétterítve - a költségvetésben szereplőkön kívül még 61 milliárd forintot találnak majd az önkormányzatok. Nagyon remélem, hogy ezt majd jól fogják tudni felhasználni.

Itt van még az a vita, tisztelt hölgyeim és uraim, az ellenzék mindig elmondja nekünk, hogy a címzett és céltámogatások odaítélésénél elfogult a kormányoldal, és elsősorban azokat a településeket támogatja, ahol nem ellenzéki polgármesterek, képviselő-testületek működnek. Annak érdekében, hogy meg tudják fontolni a jövőre nézve, fenntartják-e ezt a véleményüket, szeretném elmondani önöknek, hogy ma Magyarországon címzett és céltámogatások keretében 17 milliárd forintot fizetünk ki olyan településeknek, ahol az ellenzékhez tartozó polgármesterek és ellenzéki többségű képviselő-testületek vannak, és 6 milliárd forintot oda, ahol kormánypártiak vannak. Tehát 17:6 az arány.

Szerintem ez egyébként nem helyes gondolkodásmód, nem így kell nézni az önkormányzati világot, de ha már önök így nézik, akkor arra kérem önöket, hogy ezeket a tényeket is legyenek kedvesek figyelembe venni, és ha előhozakodnak vele, akkor esetleg a hozzászólásaikban megemlíteni.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Nagyjából ezek voltak a legfontosabb érvek, amelyeket hallhattunk. Ma reggel a kormánykabinet ülést tartott, a gazdasági ügyekért felelős miniszterekkel ezeket az érveket átnéztük, és nagyjából azokra a válaszokra jutottunk, amelyeket most itt önöknek elmondhattam.

Még egyszer arra kérem önöket, bár tudomásul veszem, hogy a magyar politikai folklórnak vannak kialakult szokásai, tudomásul veszem, hogy a parlamenti szerepmegosztásból az ellenzék számára bizonyos korlátok következnek, mégis arra szeretném kérni az ellenzéket, hogy ott és ahol lehet, és ahol az ország számára valóban a legfontosabb, legyenek kedvesek és támogassák a kormány költségvetési előterjesztését.

Köszönöm megtisztelő figyelmüket. (Hosszan tartó taps a kormánypártok soraiban.)