Felszólalás adatai

Tisztelt Országgyűlés! Soron következik a cukorgyárak privatizációját, valamint Magyarország Európai Unióhoz történő csatlakozása óta a közösségi cukorreformok során képviselt magyar álláspontot értékelő és annak itthoni következményeit feltáró vizsgálóbizottság vizsgálatának eredményeiről szóló, a cukorgyárak privatizációját, valamint Magyarország Európai Unióhoz történő csatlakozása óta a közösségi cukorreformok során képviselt magyar álláspontot értékelő, annak itthoni következményét feltáró vizsgálóbizottság által előterjesztett jelentés, valamint ennek elfogadásáról szóló, a mezőgazdasági bizottság által előterjesztett országgyűlési határozati javaslat együttes általános vitája a lezárásig. A jelentést J/5536. számon, a határozati javaslatot pedig H/6003. számon kapták kézhez a képviselők.

Most az előterjesztői expozék következnek. Megadom a szót Font Sándor úrnak, a vizsgálóbizottság társelnökének, a napirendi pont előadójának, 25 perces időkeretben.

FONT SÁNDOR, a vizsgálóbizottság társelnöke, a napirendi pont előadója: Köszönöm a szót. Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Képviselőtársaim! Az elmúlt évben június 29-én döntött úgy az Országgyűlés, hogy felállítja az Országgyűlés alelnöke által is ismertetett vizsgálóbizottságot, 180 napos működési időt határozott meg. Ez elég feszes munkarendet jelentett, hiszen ilyen nagy területet vizsgáló bizottságok általában egyéves működési időt szoktak kapni. Mint ahogy az országgyűlési határozati javaslatról is többen elmondták, szerették volna kiterjeszteni a vizsgálóbizottság működési területét a teljes magyar élelmiszerszektor privatizációs történetének felülvizsgálatára. Ekkor többen jeleztük, hogy ez már végképp, biztosan nem teljesíthető 180 nap alatt, és így is egy eklatáns példán keresztül, a cukorgyárak történetén keresztül szerettük volna megmutatni, hogy mi is történt az élelmiszerszektor egyik, úgynevezett nehéziparával, a cukorgyárak sorsával.

A bizottság a munkáját befejezte, és több hasonló sorsú bizottságtól abban biztosan különbözünk, hogy itt megszületett a jelentése a bizottságnak, amelyet december 28-án fogadott el a bizottság. Az ilyen vizsgálóbizottságok létrehozásának szokásához híven kormánypárti és ellenzéki képviselőkből egyenlő létszámú paritásos bizottságot állított fel az akkori országgyűlési határozati javaslat.

A jelentés két nagy részre osztható. Az egyik maga konkrétan a privatizáció története, kezdve az úgynevezett spontán privatizációtól, még a Németh-kormány időszakától, és lezárva 1997-tel, a Horn-kormány időszakával. Majd nyílik egy újabb fejezet, közeledvén már az európai uniós csatlakozáshoz, ennek az előkészületeit tárja föl a bizottság a cukoripar szempontjából: közismerten kvótarendszerben termel az Európai Unió tagországainak mindegyike, az ehhez való kvótaszerzési lehetőség, majd a 2004-es belépést követően már az akkori megkezdett cukorreform első információi megérkeznek Magyarországhoz, de kiteljesülése csak 2006 és 2009-ben következik be, és ezt a szakaszt vizsgálja teljes részletességgel a bizottság, hogy Magyarország milyen pozícióval lépett be az Európai Unióba, ezt a pozíciót meg tudta-e tartani, illetve hogyan juthattunk el addig a végeredményig, amit nagyon sokan tudnak az ország lakosai közül, hiszen a saját bőrükön, saját pénztárcájukon keresztül érzékelik: egyetlenegy cukorgyárunk maradt talpon a valamikori tizenkettőből, és a cukor ára a gyárak bezárását követően és egy elhibázott stratégiát követően fél év alatt szinte a duplájára növekedett, és onnan alig csökkent vissza a mai napra.

Szinte mondhatnám azt, hogy egyperces néma felállással adózzunk azon cukorgyárak emlékének, amelyek hosszú időn keresztül meghatározták Magyarország agrárpolitikáját, és sajnos bezárásra kerültek. Itt fel is olvasnám őket bezárásuk sorrendjében: 1997-ben történik az első bezárás Ercsi és Mezőhegyes esetében, 1998-ban Sarkad, 1999-ben Selyp és Sárvár, 2002-ben Ács, 2004-ben Hatvan, 2006-ban Kaba, 2007-ben Szolnok, majd 2008-ban Szerencs és Petőháza kerül végleges bezárásra Az egyedül talpon maradt, a tizenkettedik: Kaposvár. Mint említettem, 1997 az az első dátum, amikor megtörténik az első cukorgyár bezárása, ebben az évben Ercsiben és Mezőhegyesen, és mint említettem, ez az az év, amikor már minden cukorgyárunk külföldiek kezébe kerül.

És akkor térjünk vissza az elejéhez a történetnek, amikor is az 1988-as időszakban elindul egy belső törvényhozás, de még a szocialista keretek között, és megnyílik egy olyan lehetőség a bennfentesek számára, amit sokan nem is értenek kívülállók, csak a bennfentes akkori szocialista gyárak vezetői, illetve az a politikai felső vezetés, amelyik engedélyt ad az 1988-ban megjelenő, úgynevezett gazdasági társaságokról szóló törvény elfogadásához a Németh-kormány alatt, majd pedig 1989-ben a gazdálkodó szervezetek és gazdasági társaságok átalakulásáról szóló törvény elfogadásához, majd 1990 legelején még az Állami Vagyonügynökségről szóló törvény felállítja az Állami Vagyonügynökséget; ekkor még nem az Antall-kormány időszakáról beszélünk, az néhány hónappal később kerül kormányra. Tehát ez az a három törvény, amely a spontán privatizációt megengedni bennfentes körök számára, és ennek lesz részese a cukorgyári szektor is.

Gyakorlatilag nem az állam, nem egy irányító testület kereste a privatizációs lehetőségeket, és próbálta meg értékesíteni az akkori állami tulajdonban lévő vállalatokat, cégeket, hanem magának a vállalatvezetésnek lett lehetősége arra, hogy önmagukat kellessék, önmagukat adják el és kínálják fel tőkeerős befektetőknek, hiszen tény, hogy a tőkehiány jelentős volt a szocializmus és a szocialista kormányok közismert tevékenysége következtében: a gazdaság ellehetetlenült állapotát nem tudták már politikai erővel sem fenntartani, és elindult az ismert átalakulási folyamat.

(18.30)

Mint említettem, az infláció és egyéb monetáris döntések következtében az ország a teljes gazdasági megsemmisülés szélére került, és ekkor belső körök, még a rendszerváltás gondolatát elhessegetve, úgy gondolták, hogy meg kell nyitni egy vállalati átalakulást, nevezzük ezt a spontán privatizáció időszakának. Nos, mint említettem, ebben az akkor felső vezetők jártak élen, közismert, hogy akkor kik lehettek egy nagyon erős állami vállalatnak a felső vezetői.

Azonban 1990-ben az új, többpárti választás következtében az Antall-kormány elfoglalja a kormányzati pozícióját, s azzal szembesül, hogy teljes előkészítettségi állapotában kerültek már oda elé a privatizálandó vállalatok, többek között a cukorgyárak. Óriási dilemma volt, hogy aláírja-e ezeket az előkészített szerződéseket, vagy pedig elutasítsa, és újra elkezdje az esetlegesen többéves tárgyalási folyamatot. Közismert volt, hogy nagyon erős versengés alakult ki a volt szocialista országok között, hogy vajon ki tud kedvezőbb feltételekkel külföldi privatizátort magához csábítani. Ennek a dilemmának az lett a következménye, hogy az Antall-kormány elfogadta, pontosabban aláírta, ratifikálta azokat az előkészített szerződéseket, amelyeket a spontán privatizáció következtében a gyártulajdonosok és a megfelelő bennfentesek előkészítettek, ezért 1990 júliusában, novemberében és 1991 februárjában a legértékesebb hat cukorgyár privatizálásra került, pontosabban szentesítésre kerülnek a spontán privatizáció időszaka alatt előkészített privatizációs szerződések.

Nyugodtan mondhatjuk így, utólag, nemcsak azért, mert utólag mindenki okos, hanem aki ezeket a szerződéseket részben megismerte, hogy ezek a szerződések rendkívül előnytelenek voltak a magyar államnak. A szerződések lényege az volt, hogy pénzt az állami kasszába a privatizátorok nem fizettek be, hanem arra tettek ígéretet, hogy ha megszerzik a vezetési jogosultságot, akkor ők tőkét emelnek, azaz működő tőkét hoznak be ezekbe a vállalatokba. Ezért ma már teljesen érthetetlen a jelen kor emberének, hogy mindösszesen 30 százalékos tőkerészesedést szereztek a szerződés következtében ezekben a cégekben, viszont teljes irányítási jogot kaptak, valamint az állami tulajdonrészre való opciós megvásárlási jogot is a szerződések biztosították számukra. Nem kell azon csodálkozni, hogy ezekkel a jogokkal természetesen a következő években mindegyik privatizátor élt, döntő többségében angol, francia, német és osztrák közismert nagy cukorági szereplők voltak azok, akik a magyar cukorgyárakat megvették.

Az Antall-kormány 1992-ben észreveszi, hogy ez nem helyes út, hogy külföldiek kezébe kerülnek a vállalatok, így a mezőgazdaság egyes feldolgozóipara is, ezért 1992-ben módosítja az addigi álláspontját, és a vagyonpolitikai irányelvekről szóló 71/1992. országgyűlési határozatban gyakorlatilag véget vet a vállalati tanácsok önmaguk általi privatizációs lehetőségének, és addigra egy erős Állami Vagyonügynökséget hoz létre, amely megpróbálja piaci viszonyok között értékesíteni a magyar állami vagyont. Ennek az a következménye, hogy a megmaradt öt hazai cukorgyárat, amelyek addig állami kézben voltak, nem engedi további külföldi kézre kerülni, hanem javasolja, hogy hozzanak létre egy konzorciumot ezen cukorgyárak, és az állam, illetve a cukorgyárak alkalmazottai résztulajdonosként, valamint a cukorrépa-termelők és ezeknek a szövetségei legyenek az új három lábon álló tulajdonosok. Létre is jön ez a szemlélet. A szándék az volt, hogy ellensúlyt szerettek volna képezni a megmaradt öt hazai cukorgyárral a privatizált, külföldi tulajdonba került cukorgyárakkal szemben.

Azonban kormányváltás következik be 1994-ben. Az akkori Horn-kormány és az akkori pénzügyminiszter - majd felolvasom, kiket hallgattunk meg ebben a körben, ha lesz rá időm, többek között itt Bokros Lajosra szeretnék utalni - ádáz ellensége volt az állami tulajdonnak, és azt mondta, hogy mindent privatizálni kell, az állam nem jó tulajdonos. Ennek egyenes következménye lett, hogy az állam tulajdonrészese volt a konzorciumban létrejött első Magyar Cukor Rt.-nek, mellette, mint mondtam, dolgozói résztulajdonosok és cukorrépa-termelő gazdálkodók is, ennek ellenére, hogy tulajdonos volt, nem adott működő tőkét az ellensúlyként szereplő konzorciumnak, annak ellenére, mondom, hogy saját résztulajdona volt, és az ellehetetlenülés miatt, mivel nem bírták a tőkehiányos versenyt a tőkeerős külföldiekkel, 1997-ben kénytelen volt az utolsó magyar tulajdonú cégcsoport is jelezni, hogy vagy felszámolás, vagy pedig a privatizálás az útja a sorsuknak. Az állam 1997-ben engedélyezte az utolsó öt magyar cukorgyár privatizálását is, természetesen ezek is azoknak a külföldieknek a kezébe kerültek, akik már rendelkeztek itt cégtulajdonnal. Ezzel egy igen erős monopolisztikus helyzet alakult ki, három nagy külföldi befektető vette át a 12 hazai cukorgyárat.

1997-ben, mint említettem, lezárult a cukorgyárak fizikai privatizációja, és ezzel egy időben azonnal megindulnak a bezárások. Azt is tárgyilagosan meg kell jegyeznem, hogy a termelői kapacitás nem csökken ebben az időszakban a bezárások ellenére, magyarul, az új tulajdonosok néhány cukorgyárat ugyan bezártak piaci, illetve közgazdaságtani okok miatt, de ezt a kapacitást megtartva a tulajdonukban lévő másik telephelyen működő cukorgyárba helyezték át.

1998-ban újra kormányváltás következik be, és megkezdődnek a csatlakozási tárgyalások az Európai Unióhoz. Az Orbán-kormány igen sikeres tárgyalásokat kezdett a cukorkvóták tekintetében. Közismert volt, hogy Magyarország Európa szintjén jelzett cukorgyárakkal rendelkező, nagy cukorrépa-kapacitással rendelkező ország a közismerten még nagyobb német, francia, olasz rendszerhez képest, de jegyzett cukorgyári kapacitásaink vannak. 400 ezer tonna az a kvótamennyiség, amelyet az Orbán-kormány elér a majdani csatlakozáshoz. Hogy érzékeltessem: Magyarország éves fogyasztása 300 ezer tonna cukor, a 400 ezer tonnás kvóta azt jelentette, hogy évi 100 ezer tonnás exportkvótával, exportpozícióval tudtunk belépni 2004-ben az Unióba. Azt gondoltuk, hogy ez az exporterőnk meg is maradhat, azonban ekkor már Franz Fischler elindított egy gondolatot arról, hogy reformálni kellene az európai cukorrépa-termelést, mert támogatás jár a cukorrépa-termeléshez és a cukor feldolgozásához, míg Dél-Amerikában a nádcukorra alapozott cukornád-termelés sokkal olcsóbb, még úgy is, ha onnan hajóúton kell behozni.

Ezt a gondolatot még erőteljesebben magáévá tette a következő uniós Bizottság, amelyben Maria Fischer Boel asszony, dán liberális képviselő, aki a mezőgazdasági biztos szerepet töltötte be, gyakorlatilag azt mondta, hogy a mezőgazdaságot versenypiaci szereplővé kell tenni, amit máshol olcsóbban állítanak elő, azt mi itt, Európában ne állítsuk elő, azt hozzuk be külföldről. Ennek lett a nagy vesztese a szőlészeti és a bortermelés, de ugyanebbe a körbe tartozott sajnos a cukoripar. Egy erőteljes leépítési programba fogtak, amelynek az a lényege, hogy akik rendelkeznek termelési kvótákkal, minél nagyobb mennyiségben ezt adják vissza, vonják ki örökre ezt a termelési kapacitást, ennek ellentételezését megteszik, és az így kialakult csökkentett kapacitással működve az európai uniós egyéb országoknak a meglévő, a fennálló esetleges kristálycukorhiányt Dél-Amerikából, konkrétan Brazíliából kell pótolniuk.

Az akkori kormány dilemmába került, hogy mit kezdjen ezzel a felvetéssel. A magyar kormányzat a jelentés alapján és véleményem szerint is teljesen elhibázott stratégiát követett. Sajnálatos módon azokhoz az országokhoz csatlakozott az Unióval való vita folyamán, amely országok egyébként külföldiként tulajdonnal rendelkeztek a magyar cukorgyárak tekintetében, azaz a német, osztrák, francia és angol lobbicsoporthoz kapcsolódott, abban bízva, hogy néhány támogatási százalékos mértéket és leépítési ütemet meg tudnak változtatni.

(18.40)

Nem az egész cukorreform ellen tiltakozott, mint a markánsabb, Lengyelország által vezetett csoport, hanem a kis alkuk pozíciója stratégiát folytatta. Olyannyira, hogy Gráf József a bejelentett cukorreform kapcsán azt mondta, hogy ez érthető, elkerülhetetlen és meg kell oldanunk, tehát Magyarország támogatni fogja ezt a cukorreformot. Végig ezt az elhibázott stratégiát követték.

2005-ben, amikor a szabályozók már döntési helyzet elé kerültek, először Glattfelder Béla európai uniós fideszes képviselő, majd Tabajdi Csaba MSZP-s uniós képviselő egymástól teljesen függetlenül sajtótájékoztatót tartanak, és jelzik, hogy nagyon nagy veszélyeket jelent a magyar stratégia, hiszen ha beleegyezünk egyáltalán a kvótavisszaadás kérdésébe, az nálunk negatív eredménnyel járhat, merthogy itt külföldiek tulajdonolják ezeket a cukorgyárakat. Tehát nekik nem fáj, egyáltalán, ha a kvótát nem a saját anyaországukból fogják visszaadni, mondjuk, a német cukorgyártók nem a német területen működő cukorgyárak kvótáit adják vissza, hanem majd a magyarországi cukorgyári kvótákat. Mint említettem, Tabajdi Csaba is ugyanerre a következtetésre jutott, és Glattfelder Béla is.

Végül a két képviselő együttes sajtótájékoztatón hívja fel az akkori szocialista kormány figyelmét, hogy Gráf József ne ezt a stratégiát kövesse, mert ebből óriási baj lesz. Gráf József nem fogadja meg a mindkét oldalról érkező intő tanácsot. A kormány, akkor már a második kormány ebben az időszakban, szintén úgy dönt, hogy ezt a reformot gyakorlatilag támogatni kell, csak stratégiai pozíciókat kell szerezni az egyes alkuk folyamán.

2005 decemberében Gráf József megszavazza az első körű változatát a reformelképzelésnek. 2006 februárjában, amikor a végső-végső szavazás van, Gráf József szintén igennel szavaz. Hozzáteszem, hogy több ország természetesen ellene szavazott ennek a reformnak. (Gőgös Zoltán: Mégis meglett!)

Itt, ebben a pillanatban eldőlt a magyar cukorgyárak sorsa, mert tudni kell, hogy a kvótával nem egy ország mint kormány, vagy bármilyen felhatalmazott szerv rendelkezik, hanem a cukorgyártók, a cukorgyárak és azok tulajdonosai. Magyarul: ha egyszer zöld utat engedünk egy kvótavisszaadásnak, többé egy kormány ebbe nem szólhat bele, a szereplőkre van bízva, hogy ez a visszaadás megtörténik-e vagy sem.

Gráf József azt mondta, hogy ő soha nem szavaz meg olyan döntést, amely egyetlenegy magyar cukorgyár bezárásához hozzájárulna. Hát, ezt a kijelentését sokszorosan és csúfosan megcáfolta az élet és az ismert történet, hogy azonnal elkezdődtek a cukorgyárak bezárásai, folytatódtak, de felgyorsultak. A cukorgyárak tulajdonosai a 400 ezer tonna kvótából 300 ezret adtak vissza, azaz a magyar termelés 75 százalékát, és ezzel a 300 ezer tonnás éves magyar fogyasztást csak megint megemlítem. Összességében Kaposvár maradt talpon 100 ezer tonnával, 105 ezer tonnával, hogy pontos legyek, és ez azt jelenti, hogy a 300 ezer tonnás éves magyar fogyasztást 200 ezer tonna importtal kell pótolnunk.

Ennek lett a következménye az a súlyos kiszolgáltatottság, amelyet minden magyar lakos érez a zsebén, a cukorárak hirtelen növekedésében. Ehhez persze hozzájárult az is, hogy Brazília, amelyikre alapozták ezt az egész cukorgyár-leépítést és az így keletkezett hiány pótlását, stratégiát váltott, ugyanis a cukornádból nemcsak kristálycukrot lehet előállítani, hanem bioetanolt is. Brazília a gazdasága függetlenítése miatt úgy döntött, hogy az energia területén is függetleníti magát a világpiactól, ezért önálló olajkútrendszert létesített az Atlanti-óceán partjain, de egyben a nagy mennyiségű cukornádját nem használja fel most már kristálycukor-termelésre, hanem döntő mértékben bioetanol előállítására, és ezzel járnak az úgynevezett flexibilis motorok, gépjárművek, amelyek mind benzinnel, mind bioetanollal tudnak járni, és ezzel függetlenítette is magát döntő mértékben a nemzetközi fosszilisenergia-piactól.

Ennek persze egyenes következménye lett, hogy az az elhibázott stratégia, amelyet Mariann Fischer Boel és a Bizottság talált ki, és ennek követőire akadtak itt, Magyarországon, fenekestül felborult. A világpiacon hiány keletkezett, és ennek a hiánynak a következtében sokszorosára növekedtek a kristálycukorárak.

Meg kell azt is jegyeznem, ez már igazi magyar jelenség, hogy ugyanaz a brazil cukor, amelyet importálnak a környező, szomszédos országaink, ugyanez a kiskereskedelmi forgalomban kapható cukor Magyarországon a legdrágább, a környező országokban ugyanaz az import brazil cukor jelentős mértékben olcsóbb. Tehát még egy egyéb spekulációs probléma is - közismert: multinacionális nagyrendszerek terítették le a magyar kiskereskedelmi élelmiszerszektort -, egyéb kereskedelmi problémák is bejátszanak abba, hogy a lakosok egyszer csak azzal szembesültek, hogy duplájára növekedett a kristálycukor ára.

Bizottságunk véleményem szerint megnyugtató és sajnos elszomorító választ tudott csak adni arra a kilenc kérdésre, amit meghatározott az Országgyűlés. Ugyanakkor felhívta a figyelmet, hogy 2014-től ennek a cukortermelési kvótarendszernek elvileg lejár a törvényi ideje az Európai Unióban, tehát az Uniónak most, hamarosan dönteni kell, hogy fenntartja-e a kvótarendszerben való termelést itt az Unióban vagy nem. Ha nem tartja fenn, akkor mindenki olyan cukorgyárat és annyit épít és annyi cukorrépát termel, amennyit akar. Ez teljesen szabadpiaci, meg kell küzdeni a dél-amerikai cukornád cukrával, meg kell küzdeni a jobb pozícióban lévő francia-lengyel cukorrépa-termelők által előállított cukorral, tehát szabadpiaci.

Ha viszont fenntartja a kvótarendszerben való termelést, akkor itt is két irányba indul el a válaszok lehetősége. Az egyik, hogy a kvótarendszert fenntartják, de bővítik a jelenleg szűkösnek minősülő kvótát. A másik verzió, hogy fenntartja és nem bővíti, azt mondja, hogy ez így jó. Megjegyzem, hogy természetesen azoknak jó így, akik nem adták fel és nem adták el a saját cukorgyáraikat, mert most jelentős, nagyon jelentős agráripari hasznot húznak azok a cukorgyárak, amelyek az előbb említett áremelkedésnek és az ebből való profit bezsebelésének a részesei.

Természetesen cukorkvótát most is lehetne venni az Európai Unió szabadpiacán, de nincs olyan bolond, aki eladná a kvótáját természetesen. Hogy érzékeltessem, mekkora összegről van szó: 300 ezer tonna kvótát adtak el a magyarországi külföldi cukorgyár-tulajdonosok, mintegy 70 milliárd forint összeget kaptak ezért a termelők, de döntő mértékben a gyárak tulajdonosai és kis részben az állam. Tehát 300 ezer tonna, 70 milliárd forint. Ma 100 ezer tonna kapacitás újraépítése 100 milliárd forintba kerül. Azaz 300 ezer tonna kapacitás újraépítése 300 milliárd forintba kerül, és ezért a 300 milliárd forintnyi kapacitásértékért 70 milliárd forintot zsebeltek be azok, akik értették, hogyan kell tönkretenni Magyarország cukorgyártását és cukorrépa-termelését.

Kérem a parlamentet, vitassa meg, és fogadja el mind a jelentést, mind pedig a mezőgazdasági bizottság által adott határozati javaslatot. Köszönöm szépen a figyelmüket. (Taps a kormányzó pártok és a Jobbik padsoraiból.)

ELNÖK: Köszönöm, elnök úr. Tisztelt Országgyűlés! Megadom a szót Horváth István képviselő úrnak, a mezőgazdasági bizottság alelnökének, 10 perces időkeretben.

HORVÁTH ISTVÁN, a mezőgazdasági bizottság alelnöke, a napirendi pont előadója: Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Az Országgyűlés 2011. június 29-ei ülésén, az 54/2011. határozatával felállításra került a cukorgyárak privatizációját, valamint Magyarország Európai Unióhoz történő csatlakozása óta a közösségi cukorreformok során képviselt magyar álláspontot értékelő és annak itthoni következményeit feltáró vizsgálóbizottság.

A vizsgálóbizottságnak 180 napja volt a jelentése elkészítésére. A vizsgálat célja az volt, hogy tanulságokat vonjon le a múlt hibáiból, felelősöket nevezzen meg, akik rossz döntéseket hoztak, amelyek eredményeként az ágazat jelentősen leépült, és Magyarország elvesztette nemzeti önrendelkezését a cukorrépa-termesztésben, a cukorgyártásban.

A cukorgyárak privatizációjának vizsgálatát a bizottság két szakaszra osztotta. Az első szakaszt a spontán privatizáció időszakának nevezték, amely időszak privatizációs előkészítésének folyamata a Németh-kormány idején lett előkészítve. Ebben a szakaszban a vállalati tanácsoknak volt döntő szerepük a privatizáció előkészítésében, privatizációs partner keresésében és a privatizáció lebonyolításában.

(18.50)

Az 1990-ben beiktatott Antall-kormány, látva és érezve a spontán privatizáció káros hatásait, azt próbálta fékezni, illetve megállítani, de sajnos a már előkészített cukorgyári privatizációkat nem tudta leállítani. 1990-91-ben hét cukorgyárunkat privatizálták, a petőházit, a kaposvárit, a hatvanit, a selypit, a szolnokit, a szerencsit és a kabait. 1990 júliusától '91 júniusáig, nem egészen egy év alatt, a magyar cukoripar, illetve a hazai cukorpiac kapacitásának 70 százaléka külföldi irányítás alá került.

Az Antall-kormány idején kormányzati szándék volt arra, hogy a megmaradt öt magyar tulajdonú cukorgyár, a sárvári, az ácsi, az ercsi, a sarkadi és a mezőhegyesi továbbra is nemzeti tulajdonban maradjon. Ennek köszönhető, hogy 1993-ban az öt magyar tulajdonban maradt gyár fúziójával létrejött a Magyar Cukor Rt., ami lehetővé tette, hogy a termelők széles rétegeit is bevonják a tulajdonosi körbe. A Magyar Cukor Rt. tulajdonosai a magyar állam, a menedzsment, önkormányzatok, szövetkezetek és a termelők lettek.

1996-ban, a Horn-kormány idején a Magyar Cukor Rt. alaptevékenysége jelentős eredményt termelt, de a kiélezett piaci versenynek köszönhetően jelentős forgótőkehiánnyal is küzdött. Az rt. folyamatosan kérte az állam segítségét a probléma megoldására, de annak ellenére, hogy az állam is jelentős tulajdonnal rendelkezett az rt.-ben, segítséget nem kapott. Ennek következtében a vállalat 1996 végére súlyos likviditási problémákkal küzdött. A Magyar Cukor Rt. vezetői a magyar államhoz mint tulajdonoshoz, és mint Magyarországért felelős kormányhoz is fordultak annak érdekében, hogy az állam forgótőkét bocsásson az rt. részére kedvezményes kamatozású hitel formájában. A Horn-kormány és annak vezetői azonban elzárkóztak a megkeresés elől. A Magyar Cukor Rt. vezetői megkeresték a Magyar Befektetési és Fejlesztési Bankot is, amelynek élén abban az időben Medgyessy Péter állt, de ott sem kaptak segítséget.

A sikertelen tőkebevonás következményeként 1996. év végére a Magyar Cukor Rt. többségi tulajdona és teljes irányítása is külföldi érdekeltséggé lett. 1997-re Magyarország teljes cukoripara külföldi befolyás alá került. A cukorrépa-termelők kiszolgáltatottakká váltak a cukorgyárak irányítóinak. A külföldi tulajdonosok 1997-ben elkezdték a magyarországi cukorgyárakat bezárni; '97-ben az ercsi és a mezőhegyesi, '98-ban a sarkadi cukorgyárat, '99-ben a selypi és a sárvári cukorgyárat, 2002-ben az ácsi cukorgyárat.

A vizsgálóbizottságnak feladata volt Magyarország Európai Unióhoz történő csatlakozása óta a közösségi cukorreformok során képviselt magyar álláspont értékelése és annak itthoni következményeinek feltárása is. Az 1998 és 2002 között lefolytatott, Európai Unióhoz való csatlakozási tárgyalások során jelentős eredményt ért el az akkori Orbán-kormány azzal, hogy 400 ezer tonna/év cukorkvótát sikerült kiharcolnia Magyarország számára. Ez a cukorkvóta fedezte a 300 ezer tonna/év hazai fogyasztást, és még 100 ezer tonna/év exportra is adott lehetőséget.

2004. május 1-jével beléptünk az Európai Unióba, az akkori Medgyessy-, majd Gyurcsány-kormány ott folytatta a hazai cukorágazatot sújtó hibás döntések meghozatalát, Gráf József agrárminiszter aktív közreműködésével, ahol 1997-ben a korábbi Horn-kormány abbahagyta. 2003-ban ugyanis elkezdődött az EU-n belül egy újfajta cukorreform-elképzelés kialakítása, ami komoly ellenállásba ütközött az EU-tagállamok jelentős részéről. Az újfajta cukorreform célja Európán belül a termelés csökkentése. A Magyarországot képviselő Gráf József miniszter úr támogatta a szavazatával a Magyarországra előnytelen cukoripari reformot, amely döntés 2006. februárban lett véglegesen elfogadva. Azt a stratégiai hibát követte el a magyar kormány, hogy azokhoz az országokhoz társult, amelyek cukoripari vállalatai Magyarországon is tulajdonolták a cukorgyárakat, és ezáltal érdekeik ellentétesek voltak a magyar érdekekkel. Közben 2004-ben bezárták a hatvani cukorgyárat.

Az új EU-cukorreform Magyarországot a cukortermelés szempontjából teljes egészében a hazai gyárakat tulajdonló külföldi tulajdonosoknak szolgáltatta ki. A reform ugyanis drasztikus kvótacsökkentést, termeléscsökkentést írt elő, a gyáraknak lehetőségük volt jelentős kompenzáció fejében kvótát felajánlani. A külföldi gyártulajdonosok nem a saját hazájukban lévő cukorgyárak kvótáit ajánlották fel, hanem a magyarországi gyárak kvótáit, amelyért 70 milliárd forintot kaptak, aminek kétharmada az övék maradt, a maradék egyharmad a beszállítóké és a termelőké. Ennek eredménye, hogy Magyarország elvesztette a cukorkvóta háromnegyed részét, 300 ezer/tonna éves mennyiséget.

Az EU-döntés után 2006-ban bezárt a kabai, 2007-ben a szolnoki, 2008-ban a szerencsi, és 2009-ben a petőházi cukorgyár. Az EU-s cukoripari reform előírásainak megfelelően ezt a négy gyárat fizikailag is megsemmisítették, hogy esély se legyen valaha is újraindítani őket.

Összefoglalva elmondhatjuk, hogy a rendszerváltáskor még 12 magyar tulajdonú cukorgyár volt Magyarországon, és 120-130 ezer hektáron termeltek cukorrépát hazánkban, mára csak egy cukorgyár van, az is külföldi tulajdonban, és 12-13 ezer hektáron termelnek cukorrépát hazánkban. A rendszerváltáskor az Antall-kormánynak esélye sem volt az első hét gyár privatizációját megakadályozni, utána próbálkoztak menteni a menthetőt a Magyar Cukor Rt. létrehozásával, de a Horn-kormány felelőtlen és érzéketlen hozzáállása a Magyar Cukor Rt. megmentéséhez megpecsételte a sorsát a cukorgyáraknak, és mindegyik magyar cukorgyár külföldi üzleti szempontból konkurensek kezére került. Az EU-hoz való csatlakozás felcsillantotta a reményt egy jobb pozíció megszerzésére, amit a megszerzett 400 ezer tonna/év kvóta jelentett volna, de a Medgyessy-, majd Gyurcsány-kormányok Gráf József agrárminiszter közreműködésével jelentős hátrányt okoztak a kvóták elvesztésével, és a további gyárbezárásokhoz asszisztáltak. A bizottság által feltárt összefüggésekben megállapíthatjuk, hogy mára Magyarország a cukorrépa termesztése és a cukorgyártás szempontjából elvesztette nemzeti önrendelkezését, teljes egészében ki vagyunk szolgáltatva a külföldi érdekköröknek.

Egy magyarországi új cukorgyár létrehozásáról csakis a 2014-ben lejáró EU-kvótarendszer újratárgyalása esetében érdemes beszélni. Amennyiben az EU-feltételek lehetőséget adnak a jövőbeni cukorgyártásra, úgy nemzeti önrendelkezésünk szempontjából fontos lenne egy magyar cukorgyár építése.

Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Parlament! Az Országgyűlés mezőgazdasági bizottsága 2012. február 21-ei ülésén megtárgyalta és megvitatta a cukorgyárak privatizációját, valamint a Magyarország Európai Unióhoz történő csatlakozása óta a közösségi cukorreformok során képviselt magyar álláspontot értékelő és annak itthoni következményeit feltáró vizsgálóbizottság vizsgálatának eredményéről szóló jelentést, és a Házszabály 95. § (2) bekezdésében foglaltaknak megfelelően megvizsgálva a jelentést, 14 igen és 5 nem szavazattal általános vitára ajánlja a tisztelt Háznak.

Köszönöm a megtisztelő figyelmüket. (Taps a kormánypártok soraiban.)

ELNÖK: Köszönöm, képviselő úr. Tisztelt Országgyűlés! Megadom a szót Varga Géza képviselő úrnak, aki a mezőgazdasági bizottságban kialakult kisebbségi álláspontot ismerteti. Öné a szó.

VARGA GÉZA, a mezőgazdasági bizottság kisebbségi véleményének ismertetője: Elnök úr, köszönöm a szót. A történelmi tények felsorolásában nem volt vita sem a cukorbizottságban, sem a mezőgazdasági bizottságban, de azért az események értékelésében már volt jelentős eltérés az ellenzéki sorokban is. Ezért Gőgös képviselőtársam meg is kért arra, hogy a kisebbségi véleménybe ne foglaljam bele az MSZP véleményét, ő majd ezt egy külön felszólalásban teszi meg, vagy esetleg ha visszajön, akkor adok az időből, biztosítok a számára is keretet a kisebbségi vélemény elmondásához.

Így marad a Jobbik és az LMP véleménye mint kisebbségi vélemény, de miután Szabó Rebeka képviselőtársam is elhagyta a termet ennek a fontos témának a tárgyalásakor, ezért én az ő bizottságban elmondott véleményét szó szerint ismételném, vagy szó szerint felolvasnám, nehogy vád érjen, hogy esetlek torzítom. Nem értek vele egyet. Tehát Szabó Rebeka elmondta: "Nagyon fontos és érdekes dolgokat hallottunk és tudtunk meg ebből a jelentésből a múltra nézve, de mindenképpen az a fontos, hogy a jövőre nézve levonjuk a következtetéseket. Fontos, hogy a cukorellátásunk biztonságos legyen. A jelenlegi kvótahelyzetben ez nem könnyű, ezért mindenképpen támogatnánk azt a véleményt, amely megjelenik a jelentésben és a határozati javaslatban is, hogy az EU-val való tárgyalásokon próbáljunk meg több kvótát szerezni. De én ezt kevésnek érzem, szükséges, hogy a kormány cukorellátási stratégiát dolgozzon ki, és akár azt is el tudnám képzelni, hogy az élelmiszer-termelési és -ellátási stratégia kidolgozásának a szempontjai is megjelenjenek ebben a határozati javaslatban, hiszen az is megemlítésre került, hogy bár a cukor egy nagyon jó példa, és nagyon fontos következtetéseket tudunk ebből levonni, de a fő kérdés alapvetően az egész élelmiszeriparunk és az élelmiszer-önrendelkezésünk mint stratégiai cél. Mi azt szeretnénk, hogyha ezzel kiegészülne ez a határozati javaslat."

Ez volt tehát az LMP kisebbségi véleménye a bizottságban.

(19.00)

A Jobbik kisebbségi véleménye a bizottságban a következő volt. A szakaszok felosztása nyilván technikai kérdésnek tűnhet. Az első szakaszról beszélt Font Sándor képviselőtársam is, majd a második szakaszról is, amelyek a kvóta körüli kérdések. Mi az első szakaszt két alszakaszra osztanánk - ha úgy tetszik -, az egyik a privatizáció és a hét cukorgyár külföldieknek történő értékesítése, a másik pedig a Magyar Cukor Rt. létrejötte és az akörüli történések.

(Az elnöki széket Lezsák Sándor, az Országgyűlés
alelnöke foglalja el.)

Abban különbözik a Jobbik véleménye a kormánypártiak véleményétől, hogy mi a politikai felelősséget sokkal erősebben kerestük. Tehettük ezt azért, mert mi - hogy így mondjam - semlegesek voltunk ebben a vitában, hiszen nem vettünk részt. Úgy az MSZP, mint a Fidesz oldaláról, mint láttuk, egyfajta iszapbirkózás azért leképeződött, a hangsúlyokat a két említett párt közül ki-ki oda tette, ahol több ütést tudott bevinni a másiknak. Figyeltem itt, hogy Font Sándor képviselőtársam melyikre mennyi időt fordít. Nos, 15 percet fordított körülbelül a 2006 utáni dolgokra, a kvótarendszer kérdésére, és a többi időt a maradékra. Azt gondolom, hogy nem célszerű ilyen könnyen túlmenni az első szakaszon sem.

Másik markáns különbség a kormánypártiak véleménye és a miénk között, hogy mi 1982-re tesszük az első privatizációs szakasz kezdetét, arra az időre, amikor Magyarország először kötött szerződést az IMF-fel azért, mert a szocialista gazdálkodás veszteségeit így könnyebben gondolta fedezni a kormány. De gyakorlatilag már ekkor alá kellett írni bizonyos szerkezetátalakítási feltételeket is. Az IMF akkor sem volt sokkal szerényebb, mint ma, ezt a világban akkor még inkább lehetett tudni, de erről vajmi kevés publikáció történt, vajmi kevés kommunikáció hangzott el a kormányzat részéről. Akkor az egypártrendszerben erről nem nagyon sokat tudtunk sem mi, gazdálkodók, sem pedig a társadalom, így ezt meg lehetett tenni ezzel az országgal.

Már 1984-ben kellett egy olyan törvényt hozni, amelyik ennek a következménye, hiszen a vállalati tanácsok létrejöttét biztosító törvényt 1984-ben alkotta meg az akkori kormány.

Az első szakaszon túl gyorsan átmegyünk azzal, hogy a Németh-kormány volt a fő felelős a spontán privatizációért. Ez lehet, hogy így van, ezzel akár még egyet is tudnánk érteni, csakhogy a Németh-kormány privatizációs kormánybiztosa Martonyi János volt. A politikai folytonosság tehát itt is tetten érhető, és nem az Antall-kormánnyal kezdődött minden, hiszen Martonyi János miniszter úr az ÁVÜ-ben annak létrejötte után az igazgatótanács helyettes elnöke volt. Megjegyzem, hogy Mádl Ferenc volt az elnöke.

A privatizáció zajlott, és itt egy szép átmenet volt, és mi ezekből a folyamatokból ki tudtuk venni, hogy bizonyos háttérhatalmak irányították ezt a dolgot, amely háttérhatalmaknak megvoltak a hazai politikai rezidensei. Megvoltak, csak nem kerültek nevesítésre. Én megértem - ami elhangzott Font társelnök úr részéről -, hogy ennek a bizottságnak vigyáznia kell arra, hogy olyan vádakat nem fogalmazhat meg, amelyek nem teljesen alátámasztottak. Ezzel természetesen egyetértek, de legalább kérdéseket lehetett volna feltenni, amikor egy-egy olyan ponthoz értünk, amikor felmerült a politikai felelősség kérdése. A vezérszónokimban ezeket majd részletesebben szeretném ismertetni.

A bizottság működéséről az előttem szólók még viszonylag keveset mondtak el. Bevallom - és ezután lehet ide lőni -, mi tájékozatlanok voltunk abban, hogy egy bizottságnak az idejét hogy is kell beosztani, hogy kell azt jól hasznosítani, mikor milyen szakaszokra kell nagyon figyelni. Azzal, hogy egy bizottságban hogy lehet hatékonyan elvégezni a bizottságra rótt feladatokat, a bizottság működésének az utolsó hónapjában szembesültünk leginkább.

Túl sok időt fordítottunk annak a 22 személynek a meghallgatására, akik között voltak fontos politikai tisztséget betöltők és voltak a szakmai területről jövő képviselők is. Így utólag mondva ezek közül untig elég lett volna öt-hatnak a meghallgatása, és sokkal több időt kellett volna fordítanunk arra, hogy a meghallgatások alapján a jelentést kezdjük el készíteni, és az is a bizottságban történjen. A jelentés elkészítése így gyakorlatilag két szakértőre maradt, akik közül az egyik a jobbikos szakértő volt, Für Balázs úr, a másik pedig Pongrácz Tibor úr. Ők megegyeztek egymás között abban, hogy hogyan állítják össze a jelentés anyagát, majd karácsony előtt néhány nappal Pongrácz Tibor, a Fidesz által delegált képviselő gyakorlatilag elkészítette annak a szakasznak is a 70 százalékát, amelyben megegyeztek, hogy azt majd Für Balázs készíti el. Für Balázs tehát gyakorlatilag kész anyagot, kész tényeket kapott a Fidesz által delegált szakértőtől.

Pörögtek az események, utána karácsony következett, és Font Sándor társelnök úr becsületére legyen mondva, hogy kérésünkre egy vagy két extra bizottsági ülést is összehívott. (Sáringer-Kenyeres Tamás: Hármat!) Hármat, rendben van, ezt ezúttal is köszönöm, de az ezen a három bizottsági ülésen benyújtott módosítóinkat érdemben már nem tudta tárgyalni a bizottság, mégpedig háttéranyagok hiányára való hivatkozással. Jelentem, most elhoztam magammal ezeket a háttéranyagokat, és a vezérszónokimban fogok is idézni belőlük, amelyekre akkor hivatkoztam. A bizottság a 25 módosítónkból talán hármat, négyet, esetleg ötöt fogadott el, így valójában nem jött át az az üzenet, amit a Jobbik szeretett volna megfogalmazni, ami elsősorban a politikai felelősöknek legalább kérdésfeltevés formájában történő megnevezése lett volna.

Köszönöm szépen, majd folytatom a továbbiakban. (Taps a Jobbik soraiban.)

ELNÖK: Köszönöm, képviselő úr. A kormány nevében Czerván György államtitkár úr kíván felszólalni. Tízperces időkerete van államtitkár úrnak.

CZERVÁN GYÖRGY vidékfejlesztési minisztériumi államtitkár: Köszönöm szépen, elnök úr. Tisztelt Országgyűlés! Tisztelt Képviselőtársaim! Először is engedjék meg, hogy megköszönjem a vizsgálóbizottság kitartó munkáját, amelynek eredménye egy precíz és minden részletre kiterjedő jelentés lett, amely bár egyetlen stratégiai jelentőségű ágazatot vizsgál, de tanulsággal szolgál az agrárágazat egészére nézve.

Az egyik legfontosabb tanulság, hogy a spontán privatizáció elhibázott volt, és káros hatásait mind a mai napig érezzük az agrárágazatban. E privatizációs folyamat odavezetett, hogy a cukorgyárak a nemzetgazdaságra nézve hátrányos feltételeket tartalmazó szerződéseken keresztül érdemi kontroll nélkül külföldi kézbe kerültek, és mára cukorból Magyarország önellátási szintjének csupán egyharmadát képes megtermelni. Mindezt egy olyan világgazdasági környezetben, ahol az élelmiszer-termelés egyre inkább stratégiai kérdéssé válik. De hallhattuk a szomorú és hosszú történetet.

A másik fontos tanulság, hogy a közös agrárpolitika különböző reformjai során a nemzetgazdasági érdekeket maradéktalanul szem előtt tartó, hatékony agrárdiplomáciára és érdekérvényesítésre van szükség. Ahogy a jelentés helyesen megállapítja, a magyar kormányzat 2006-os cukorreform idején képviselt stratégiája elhibázott volt, és súlyos következményekkel járt a hazai cukorellátás területén.

A jelentés következtetései és ajánlásai alapján felmerül a kérdés, hogy milyen mozgástere van Magyarországnak, különös tekintettel a közös agrárpolitika küszöbön álló reformjára, cukortermelésének növelésére.

(19.10)

A jelenlegi európai uniós cukoripari rendtartás szabályozórendszere a 2014-2015-ös gazdasági évben lejár. Azaz 2015. október 1-jétől megszűnik a kvótaszabályozás, és amiről talán kevesebbet beszélünk, a cukortermelés támogatási rendszere is. Amennyiben ez bekövetkezik, a cukorrépa-termelést és a kristálycukor-előállítást alapvetően a piaci viszonyok határozzák majd meg, és az európai cukortermelés jelentős versenyhátrányba kerül a cukornád alapú, elsősorban dél-amerikai és ázsiai termeléssel szemben. Ennek következtében Európában a termelés várhatóan a legversenyképesebb régiókra koncentrálódik, és Magyarország önellátása is csak abban az esetben lesz megvalósítható, ha erre az ágazat a jelenlegi kvótaszabályozás keretein belül megfelelő módon felkészül.

Ezért a közös agrárpolitika reformja során következetesen képviselt álláspontunk az, hogy Magyarország nem ért egyet a kvótarendszer 2015-ben történő megszüntetésével. Érdekünk, hogy a jelenlegi cukorpiaci szabályozás és a hozzá kapcsolódó támogatási rendszer legalább 2020-ig maradjon fenn, és egyúttal legyen lehetőség további termelésbővítésre, kvótaemelésre, az önellátási szint eléréséig. Ennek megfelelően a 2011. novemberi mezőgazdasági és halászati miniszteri tanácsi ülésen indítványoztuk a cukorreformban meghatározott kvótakivezetési dátum 2020-ra történő módosítását, a jelenlegi támogatási és egyéb feltételrendszer fenntartása mellett, azzal, hogy a kvótaemelést legalább a tagállamok belső fogyasztási szintjéig tegyék lehetővé.

Jelenleg azon dolgozunk, hogy álláspontunkat a tagállamok minél szélesebb köre támogassa. A helyzet nem reménytelen, ugyanis számos tagállam kiállt a jelenlegi cukorpiaci szabályozás fenntartása mellett, és nagy a nyomás az Európai Bizottságon, hogy a cukorrendtartás meghosszabbítására érdemi tárgyalásokat folytasson. Ezzel párhuzamosan vizsgáljuk azt, hogy milyen forgatókönyvek lehetségesek 2015. október 1-jétől, és azok milyen hatással lehetnek a magyar cukorágazatra. Jelenleg négy ilyen forgatókönyv azonosítható be. Az első: fennmarad a jelenlegi cukorrendtartás a támogatási rendszerrel együtt, és lehetővé válik a kvóta fogyasztási szintig történő emelése. A második forgatókönyv: a jelenlegi cukorrendtartást 2020-ig a tagállami kvóták emelésével fokozatosan kivezetik. A harmadik opció: fennmarad a jelenlegi cukorrendtartás a támogatási rendszerrel együtt, de nem lesz lehetőség kvótaemelésre. És a negyedik forgatókönyv: megszűnik a jelenlegi cukorrendtartás és a támogatási rendszer.

A forgatókönyvek megítélése jelentősen függ a cukor világpiaci árának alakulásától, amely az előrejelzések szerint 2020-ig magasabb lesz, mint az előző évtized átlagára, ugyanakkor várhatóan elmarad a 2009-2011 közötti rekordszintektől. Fontos kérdés továbbá, hogy hosszabb távon hogyan alakul a cukorrépa-termelés tényleges hazai önköltsége. Amennyiben például a nemzeti kiegészítő támogatás megszűnik, egyébként nincs ilyen tervünk, hogy megszüntessük, akkor a termelők várhatóan a jelenlegi cukorrépa-minimálár mellett sem lesznek képesek gazdaságosan megtermelni a kaposvári gyár kvótaszükségletét. A jelen állás szerint a legnagyobb valószínűsége annak van, hogy az Európai Bizottság a cukorpiaci szabályozás fokozatos kivezetését kínálja fel a tagállamoknak, hasonlóan a tejágazathoz. Ebben az esetben Magyarország érdeke, hogy minél magasabb kvótanövelést érjen el.

Első lépésként tehát a kvótaemelés lehetőségét kell megteremtenünk a jelenlegi cukorrendtartás keretein belül, ezzel párhuzamosan azonban alaposan meg kell vizsgálnunk azt, hogy milyen feltételekkel, költségekkel és megtérüléssel tudjuk növelni a termelésünket. A kaposvári gyár kapacitásának bővítése például reális opció lehet, azonban ebben az esetben az ország csak részben lenne cukorból önellátó. A megnövelt cukorkvóta kitöltéséhez szükséges cukorrépa-mennyiséget ebben az esetben gyengébb területekről vagy távolabbról kellene beszállítani, ami többletköltséget jelentene. A gyár ezt csak a jelenlegi referenciaárnál magasabb belpiaci cukorár mellett lenne képes megfizetni.

Ahhoz, hogy a belső fogyasztás ellátásszintjéig növelni tudjuk a termelést, mindenképpen szükséges új gyár, új gyárak megépítése. Ezenfelül meg kell teremteni a gazdaságos cukorrépa-termelés újraindításának pénzügyi és technológiai feltételeit, amelyek közül kiemelkedik a gépbeszerzés. Számításaink szerint egy új cukorgyár és a hozzá kapcsolódó termelési bázis megteremtésének tőkeigénye mintegy 100 milliárd forint. Mindegyik opció esetében figyelembe kell azonban venni, hogy az átmeneti időszak után a gyárnak állnia kell a versenyt a cukor-előállításban a világpiacon. Így optimális esetben sem vehetjük biztosra a befektetés megtérülését a létrehozandó új üzem tervezett élettartamának végéig.

Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! Tisztelt Képviselőtársaim! A vizsgálóbizottság jelentése jól és pontosan elemzi a múltban történt eseményeket, valamint a kialakult helyzetet, azokból helyes következtetéseket von le. Ezért a kormány a jelentés megállapításaival egyetért, és a határozati javaslatot támogatja.

Köszönöm szépen a figyelmet. (Szórványos taps a kormánypárti padsorokban.)

ELNÖK: Köszönöm, államtitkár úr. Tisztelt Országgyűlés! Most az európai ügyek bizottsága álláspontjának ismertetésére kerül sor, a napirendi ajánlás szerint 5 perces időkeretben.

Megadom a szót a bizottság előadójának, Ivanics Ferenc képviselő úrnak.

IVANICS FERENC, az európai ügyek bizottságának előadója: Köszönöm szépen, elnök úr. Tisztelt Ház! Tisztelt Államtitkár Úr! Tisztelt Társelnök Urak! A cukorgyárak privatizációját, valamint Magyarország Európai Unióhoz történő csatlakozása óta a közösségi cukorreformok során képviselt magyar álláspontot értékelő, és annak itthoni következményeit feltáró bizottság vizsgálatának eredményéről szóló jelentés és az ahhoz kapcsolódó határozati javaslat megvitatására együttesen került sor, amelynek során a bizottság alapvetően az Európai Unióval összefüggő kérdéseket tárgyalta.

A Font Sándor és Józsa István társelnökök által vezetett vizsgálóbizottság a magyarországi cukorgyáraknak a Németh-kormány működésétől kezdve előkészített privatizáció folyamatát, valamint az uniós cukorreform magyarországi következményeit vizsgálta. Ez utóbbi kérdéskörrel az európai ügyek bizottsága is többször foglalkozott a korábbi parlamenti ciklusokban, mivel az Országgyűlés döntése alapján ez a bizottság foglalkozik az uniós javaslattervezetek előzetes vizsgálatával.

A jelentés részletesen foglalkozik azzal a szomorú folyamattal, amelynek során az 1990-ben működött 12 cukorgyárból egyetlenegy cukorgyár maradt. Magyarország uniós csatlakozását követően az uniós cukorreform nyomán került bezárásra az akkori 5-ből 4 cukorgyár, a kabai, a szolnoki, a szerencsi és a petőházi. A jelentés részletesen elemzi a privatizáció folyamatát, megállapításaiban alapul vette a vizsgálóbizottság előtt megjelent számos korábbi kormánytag, illetve volt állami vezető nyilatkozatát. Az Európai Bizottság által 2003-ban előterjesztett cukorreformról 2005 őszén és 2006 februárjában született meg a döntés a Tanácsban. A cukorreform lényege, hogy éves szinten több mint 30 százalékkal kellett csökkenteni az uniós cukortermelést és kvótákat, ez pedig több cukorgyár bezárásához vezetett.

A reform eredményeként Magyarország cukorkvótája 75 százalékkal csökkent. Magyarország éves cukorfogyasztása 300 ezer tonnát jelent, az uniós cukorreformot követően a kaposvári gyárban körülbelül 105 ezer tonna cukor előállítására kerül sor, vagyis hazánk éves fogyasztásának kétharmadát importálja. Mint ismert, a jelenlegi uniós kvótarendszer 2015-ig hatályos, amelyről az Európai Bizottság 2011 októberében tette közzé az új rendszerre vonatkozó javaslatot. A tagállami álláspontok a kvótaszerzés növelése, valamint a jelenlegi szinten való tartás mellett látszanak körvonalazódni. Magyarország a kvótaszerzés mellett érdekelt, így már tavaly megkezdődtek az agrárdiplomáciai tárgyalások.

A H/6003. számon a mezőgazdasági bizottság által előterjesztett határozati javaslat a jelentés elfogadásán túl megállapítja, hogy a magyarországi cukorgyárak bezárásához és a cukorkvóták elvesztéséhez vezető, az előző kormányzati ciklusokban hozott döntések nem álltak összhangban a magyar nemzetgazdaság érdekeivel. Ezen károk enyhítése érdekében az Országgyűlés felkéri a kormányt a cukorkvótarendszer jövőjét érintő európai uniós tárgyalásokon a magyar érdekek hatékony képviseletére, továbbá a cukorkóvatrendszer Európai Unió által tervezett megszüntetésével előálló helyzetre történő felkészülésre.

A bizottsági vitában ellenzéki oldalról a leghangsúlyosabban arról beszéltek, hogy nemcsak a cukorgyárak, hanem az egész magyar mezőgazdaságot érintő tényfeltáró elemzésekre lenne szükség.

(19.20)

Kormányoldalról többek között kitértek arra, hogy a magyar energiaszektor 1996-97-es és a magyar cukoripar teljes privatizációja között jelentős párhuzam van; hogy az elsőkörös privatizáció gyakorlatilag a rendszerváltás után már kész helyzet elé állította az első demokratikusan megválasztott kormányt; hogy a termelési kvótákkal kapcsolatban a magyar kormány nem hazánk érdekeivel összhangban levő álláspontot képviselt az uniós döntéshozatal során; hogy Tabajdi Csaba és Glattfelder Béla európai parlamenti képviselők többször is aggodalmuknak adtak hangot a 2005-ös cukorreform során képviselt magyar állásponttal kapcsolatban - tehát pártoktól függetlenül elég egyértelmű volt a vélemény.

Végezetül, hogy az Unióban nem a szerény feltételekkel történő csendes alkalmazkodás a helyes politika, hanem az ország érdekeinek határozott képviselete, mint ahogyan ezt teszik a környező országok, akár Csehország vagy akár az eggyel távolabbi Lengyelország.

A vita végén az Országgyűlés európai ügyek bizottsága 14 igen, 2 nem és 2 tartózkodás mellett a jelentést és a határozati javaslatot általános vitára ajánlja.

Köszönöm szépen. (Taps a kormánypártok soraiban.)

ELNÖK: Köszönöm szépen, képviselő úr. Tisztelt Országgyűlés! Most a vezérszónoki felszólalásokra kerül sor 20-20 perces időkeretben. Ezek közben kétperces felszólalásokra nem lesz lehetőség.

Elsőként megadom a szót Obreczán Ferenc képviselő úrnak, a Fidesz képviselőcsoportja vezérszónokának. Öné a szó, képviselő úr.

OBRECZÁN FERENC, a Fidesz képviselőcsoportja részéről: Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! Tisztelt Képviselőtársaim! Magyarországon a cukoripar területén olyan intézkedések - privatizáció, kötelezettségvállalások, állami támogatások, gyárbezárások, cukorreform, diverzifikáció és a többi - történtek az elmúlt több mint két évtizedben, amelyek feltételezhetően az eredeti szándékkal ellentétesen, nemzeti érdekeket súlyosan sértve, az ágazat katasztrofális leépüléséhez vezettek.

A cukorgyárak privatizációját, valamint Magyarország Európai Unióhoz történő csatlakozása óta a közösségi cukorreformok során képviselt magyar álláspontot értékelő és annak itthoni következményeit feltáró vizsgálóbizottság a rendelkezésre álló 180 napon belül, 2011. december 28-án benyújtotta a J/5536. számú jelentését az Országgyűlésnek.

A jelentés rámutatott a magyar cukoripar szinte teljes leépüléséért, az állami vagyonvesztésért felelősök körére, amelyet jól demonstrál az objektív tényeket felsorakoztató történeti összefoglaló is. Az 1980-as évek végén a politikai vezetés megteremtette az állami vagyon magánosításának jogszabályi hátterét. Az ebből eredő állami vagyonvesztésért a jelentés a Németh-kormányt teszi felelőssé. A vizsgálóbizottság működése nyomán világossá vált, hogy a nyolcvanas években elindult úgynevezett spontán privatizáció a legkevésbé sem volt spontán. Inkább az a benyomásunk, hogy jól kidolgozott séma alapján történt meg az ország szisztematikus kirablása, ami többek között ahhoz vezetett, hogy a mezőgazdaság elveszítette feldolgozóiparát.

A külföldi befektetők kisebbségi, nagyjából 30 százalékos részesedést szereztek, amihez viszont megkapták a teljes irányítási jogot. 1991-re az akkor működő 12 cukorgyár közül a 7 legkorszerűbb külföldi tulajdonba került. Az Állami Vagyonügynökség hivatalba lépését követően hiányoztak a szakszerű működés feltételei, így az előkészített szerződések átvizsgálása, korrigálása akadályokba ütközött.

Az Antall-kormány idején, 1993-ban a még megmaradt 5 cukorgyárat is integrálták, és létrehozták az Első Hazai Cukorgyártó és Forgalmazó Kft.-t. A társaság azonban - szemben a külföldi befektetőkkel - az államtól semmiféle hitelt vagy garanciát nem kapott, ezért működése során egyre nagyobb pénzhiánnyal küszködött, ennek ellenére a cukorgyártási és értékesítési tevékenysége nyereséges volt.

A tőkehiány leküzdését az állami kézben lévő Fejlesztési Bank sem segítette, így a céget nem sikerült termelői kézben tartani. Az utolsó hazai konzorcium külföldi kézbe adásáért, a teljes magyar cukoripar térítésmentes feladásáért a jelentés a Horn-kormányt teszi felelőssé.

Az uniós csatlakozást követően, tetézendő az addig elkövetett hibákat, a magyar agrárvezetés - élén Gráf József akkori agrárminiszterrel - 2004-2006 során teljes egészében elhibázott stratégiát követett. Ennek következtében elveszítettük a termelési kvótánk 75 százalékát, az ország cukorból is importfüggővé vált, s mára csak egyetlen, osztrák kézben lévő gyárunk maradt.

A jelenlegi európai uniós agrárpolitika 2014-ben változik, az uniós cukoripari rendtartás szabályozó rendszere pedig 2015-ben jár le. Rendkívül fontos, hogy ezek megújításakor a magyar kormányzat keményen és hatékonyan képviselje a hazai érdekeket. Azonban addig is szükséges és lehetséges számos lépést megtenni. 2015-ig van érvényes kvótaszabályozás az Unióban. Kérdés az, hogy marad-e a következő ciklusra a kvótaszabályozás, vagy sem, erről jelenleg folyik a vita. Ha ez eldőlt, akkor azt követően lehet arról beszélni, hogy Magyarországon legyen-e cukorgyár, ki legyen a beruházó, milyen állami részvétellel, milyen segítséggel menjen, termelői részről milyen anyagi források állnak rendelkezésre.

Ahhoz, hogy Magyarországon új cukorgyár létesüljön, feltétel, hogy az Európai Unió lehetővé tegye a kvótakibocsátással kvóta megszerzését. A kvótát nem ingyen bocsátanák a vásárolni kívánó tagországok rendelkezésére, hanem annak ellenértékét meg kell fizetni. Ezen túl csak olyan helyszínen merül fel a cukorgyár építésének lehetősége, amelynek bezárására nem a 2006. évi cukorreform és gyárbezárásokhoz kapott támogatások alapján került sor.

A magyar cukoripar fenntartása, esetleges fejlesztése azonban nemcsak közvetlenül a cukorfogyasztásra és a cukor fogyasztói árára kiható kérdés, ennél több vonatkozásban is jelentősége van. A jelenlegi globális viszonyok között az élelmiszer-ipari önellátó képesség megóvása stratégiai kérdés lehet, és a magyar mezőgazdaság, a vízkészlet, valamint a termőföld minősége elvileg biztosítja a lehetőséget a magyar lakosság élelmiszer-ipari önellátására. Ezen túl a cukoriparnak és a hozzá kapcsolódó cukorrépa-termesztésnek számos egyéb vonatkozásban is jelentősége van: a cukorgyártás melléktermékei az állatállomány takarmányozásának fontos elemei lehetnek, a cukorrépa-termesztés a vetésforgó szempontjából is fontos.

Fontosnak tartom kiemelni a jelentésből azt a véleményt, amely a globális változásokról szól, miszerint a cukornád alapú cukor árának világpiaci emelkedése az elmúlt években folyamatos, mostanra gyakorlatilag eltűnt a különbség a cukornád alapú cukor és a répacukor ára között. Ennek a folyamatnak meghatározó eleme, hogy Brazília, a világ legnagyobb cukornádtermelője meghirdette az energiahordozókkal való önellátás stratégiáját. A cukornádtermelők cukor helyett üzemanyagot állítanak elő a cukornádból. Ezen túl a fejlődő országok cukorigénye folyamatosan emelkedik, ami szintén árfelhajtó tényező. Ez adott esetben cukorhiányhoz, illetve a cukorár további emelkedéséhez vezethet, ami szintén indokolja a cukorellátási, illetve általánosan az élelmiszer-termelési és -ellátási nemzeti stratégia kidolgozását és végrehajtását.

Tisztelt Országgyűlés! A bizottság javasolja az Országgyűlésnek, hogy erről hozzon határozatot, és javasolja a kormánynak a stratégia kidolgozását.

Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! Javaslom, fontoljuk meg a bizottság javaslatát.

Köszönöm a figyelmüket. (Taps a kormánypártok soraiban.)

(19.30)

ELNÖK: Köszönöm, képviselő úr. Megadom a szót Józsa Istvánnak, a Magyar Szocialista Párt képviselőcsoportja vezérszónokának. Öné a szó, képviselő úr.

DR. JÓZSA ISTVÁN, az MSZP képviselőcsoportja részéről: Köszönöm szépen, elnök úr. Tisztelt Képviselőtársaim! Hát nem mondanám, hogy nagy élmény volt hallani a Fidesz hozzászólását, ezzel szemben a bizottságban érdemi munka folyt. Nagyon sajnálom, hogy nem akadt a bizottsági munkában részt vevő számos kormányoldali képviselő közül, aki élményszerűen be tudott volna számolni az ott folyó munkáról. Mert mint társelnök, azt tudom mondani, gondolom, ebben Font társelnök úr is megerősít, hogy egy érdemi, tárgyszerű munka folyt ebben a bizottságban, és attól kezdve, mondjuk, hogy az eleje egy politikai prekoncepcióval indult, mert magas volt a cukor ára, amelyről úgy gondolta a Fidesz, hogy kell valami hangzatos koncepcionális vizsgálóbizottságot csinálni, a végén Font elnök úr ott, a helyszínen beleírta a javaslatait, a politikai konklúziót a szakértők egyébként véleményünk szerint sokkal tárgyszerűbb előterjesztésébe, de közben egy olyan szakmai munka bontakozott ki, amelynek során meg lehetett ismerni ennek a folyamatnak a lényegét.

Sajnálatosnak tartom, hogy ez a hosszú nevű bizottság, amely a cukorgyárak privatizációját, valamint Magyarország Európai Unióhoz történő csatlakozása óta a közösségi cukorreform során képviselt magyar álláspontot értékelő és annak itthoni következményeit feltáró hosszú címre hallgatott, igazából egy politikai koncepció alapján készült, és a végén ettől nem tudott elszakadni.

Az előttem szólók, különösen az előterjesztő Font társelnök úr részletesen és hosszasan kifejtették a lefolytatott vizsgálat célját, módját, eredményeit, a lefolyt következtetéseket és az azok alapján megfogalmazott javaslatokat. Ezeket én azért karcsúnak érzem, tehát itt azért lehetett volna szerintem még dolgozni egy keveset.

Ugyanakkor engedjék meg, hogy mindenekelőtt magáról a vizsgálóbizottságról és az ehhez hasonló jelentésekről mondjak véleményt, amely megítélésem szerint ugyanis már a téma kormánypárti megközelítésére vezethető vissza. Ugyanis ez a megközelítés félrevezető. Nem a tárgyról szól, hanem egy politikai figyelemelterelésről, arról, hogy ezzel a cukorpiaccal, egyáltalán az élelmiszer-termelésre nincs koncepciója a Fidesz-kormánynak, nem tud mit kezdeni a jelenlegi helyzettel. Talán a világpiac majd megoldja.

Ennek feloldására, hogy a saját tehetetlenségét leplezze, a vizsgálóbizottság felállításáról rendelkezett, olyan feladatmeghatározással, hogy a lefolytatandó vizsgálat alapvető kereteit meghatározva rögtön a vizsgálat helyett a végeredményt, a bírósági ítéletet fogalmazták bele az indító országgyűlési határozatba. Hogy milyen felelősség terheli az ügyben, vagyis a cukorgyárak privatizációjával kapcsolatban a korábbi ciklusok, különös tekintettel vastagon beleírva a szocialista-szabad demokrata koalíció kormányzatát - kedves képviselőtársaim, hát ezt azért inkább utána kellett volna beleírni a jelentésbe, nem? Tehát ha önök korrekt szakmai szándékkal állnak hozzá ehhez a munkához, akkor nem az indító határozatba kellett volna beleírni az önök szerint vélelmezett végeredményt. Itt azért nemcsak a lóláb lóg ki, hanem az egész ló mindenestül - nem akarom részletezni, hogy mije van még annak a lónak.

A vizsgálóbizottság létrehozásáról szóló határozat tehát egyértelműen koncepciószerűen meghatározta a feladatot. Az ilyen látványosan egyoldalú feladatkijelölés a nép egyszerű nyelvén szólva úgy is hangozhatna, hogy ha kormányon vagy, és nem tudsz eredményeket felmutatni, állíts fel egy vizsgálóbizottságot - az élet azt mutatja, hogy többet is, mert több területen sincs eredmény -, és keress bűnbakokat az elődeid között. A vizsgálatot elrendelő határozat az elvárt eredményt elég részletesen előrevetítette, és azokra a hibákra koncentrált már a megfogalmazásban is, amit igazából a feladata lett volna ennek a vizsgálóbizottságnak tisztázni. Úgy gondolom, hogy egy fejlett demokráciában ennél komolyabb vitakultúrát, politikai kultúrát kellene gyakorolni.

A jelentés készítői tehát zömében ennek a kifejezetten politikai töltetű elvárásnak próbáltak megfelelni, hozzáteszem, a szakértők a bizottságban elhangzott véleményeket elég korrekten összefoglalták. Az abban történt torzításokat a képviselők rakták bele. Tehát én most azt mondom, hogy azért nem tudjuk elfogadni, mert olyan dolgokat fogalmaztak bele, amely ott, a vizsgálóbizottságban egyszerűen el sem hangzott.

Mindenekelőtt a következő alapkérdéseket kell tisztázni - ezek ismeretében lehet csak magáról a jelentésről valamilyen tárgyszerű álláspontot kialakítani. Felteszem itt a kérdést - azt hiszem, általános vitában ez teljesen helyénvaló, itt van az államtitkár úr is -, hogy van-e a Fidesz-kormánynak érdemi koncepciója a hazai cukoriparra vonatkozóan, vagy kormányzati ciklusának majd' felénél járva még mindig csak ott tart, hogy az elődökre mutogat, bűnbakkereséssel próbálja a figyelmet elterelni saját munkájának eredménytelenségéről ezen a területen.

A vizsgálat célja pártatlan tényfeltárás volt, vagy csak a politika megrendelése alapján egyfajta prekoncepciós jelentés teljesítése? A tényfeltárás véleményünk szerint sikerült, az a szakértői jelentésekben benne van. A szakértő korrektségét erősítendő, a képviselők írták bele azokat az egyoldalú, a politikai propaganda körébe tartozó mondatokat, amelyeket itt szép hangzatosan a koncepciójuk mentén, hát nem mindig hangzatosan ismertettek. Megítélésünk szerint ugyanis ez a jelentés nem szól másról, mint a kormányzat ezen a téren tapasztalható tehetetlenségének az elkendőzéséről és a már-már rögeszméssé vált bűnbakkeresésről, ezért a jelentés megállapításait eleve fenntartással kell kezelni.

Az MSZP-frakció elítéli és az Országgyűléshez nem tartja méltónak, hogy a vizsgálóbizottság egyoldalú, előítéletek alapján összeállított, sok helyen a tényektől eltérő, félrevezető jelentést terjesztett a parlament elé a cukoripari privatizációról és a közösségi cukoripari reform során képviselt magyar álláspontról.

A jelentés számos esetben távol áll a korrekt megközelítéstől, a bizottsági ülésen elhangzott tények elferdítésével fogalmaz meg torz következtetéseket, és kiragadott részletek alapján próbálja igazolni azt az előzetes koncepciót, amivel az egész vizsgálóbizottságot útjára indították, megkérdőjelezve, hogy az elmúlt húsz év során bármelyik kormány a világgazdasági és idővel európai uniós környezetben a magyar gazdaság érdekeit legjobban próbálta képviselni, a legjobb tudása és szándéka szerint járt el.

Tehát az szintén a magyar politikai kultúra hiányossága véleményem szerint, hogy a jelenleg kormányon lévő képviselők el sem tudják képzelni a jó szándékot. Én önökről elképzelem a jó szándékot, csak azt állítom, hogy tehetetlenek, nem tudják megoldani a problémát. Önök viszont nem ezt állították, hanem eleve egyfajta rossz szándékot, egyfajta negatív hozzáállást feltételeztek, amit határozottan vissza kell utasítanom, és a vizsgálati tények sem támasztják alá az önök ez irányú véleményét, tehát ezt a jelentés összeállításakor elferdítették.

(19.40)

A lefolytatott vizsgálat abból a téves megközelítésből indult ki, miszerint a hazai cukoripar és az ahhoz kapcsolódó termelők érdekeinek hatékony képviselete csak azon múlna, hogy biztosított-e az állami tulajdonlással működő cukorgyárak működése, hogy közpénzből megvalósítandó feltőkésítés működőképessé tehet-e cukorgyárakat, hogy elvárható-e egyes kormányoktól, amit a Fidesz most gyakorol, hogy a politikai nyomásgyakorlás eszközével piaci szereplőket kényszerítsen rá bizonyos döntésekre. Ez főleg a cukorkvótáknál jelent meg, ugyanis a piaci szereplők a piaci érdekeik alapján döntöttek úgy, hogy visszaadják a kvótákat. Öt év támogatását előre megkapták az Uniótól, tehát nem a magyar kormány egyoldalú döntése volt az, amit önök annak próbálnak beállítani.

A jelentés emellett burkoltan azt kéri számon a korábbi kormányoktól, hogy a döntések meghozatalakor miért nem látták előre a piaci folyamatokat, hogy mi fog bekövetkezni. Én azt hiszem, hogy a rendelkezésre álló információk alapján kell minden kormánynak dönteni, ilyen alapon az önök jövőbe látása sem biztos, hogy az idő által igazolt lesz. El kell mondani azt is, hogy a privatizáció nagy része 1993-ig, tehát az Antall-kormány működése során megvalósult, és amit meghallgattunk akkori cukorgyári vezetőktől, őket következetesen az a szándék vezette, hogy a saját cégük működését, továbbélését biztosítani tudják, azt a forgótőkét, ami a felvásárláshoz szükséges, hogy egyáltalán alapanyaguk legyen, a fejlesztéshez szükséges forrásokat úgy próbálták biztosítani, hogy tőkeerős partnerekkel működtek együtt.

Ezt önök úgy értelmezték, hogy a '90-es évek legelején, az Antall-kormány idején a menedzsment átjátszotta a gyárakat külföldi tulajdonosok kezébe. Ezek a gyárak sokáig működtek, tehát végül is azt az elképzelést, hogy tőkebevonással biztosítsák a hazai cukorgyártás működését, azt szerintem az akkori gyakorlat igazolta. Hogy később ezek a cukorgyárak bezártak, az egy nagyobb világgazdasági forgószél, a világpiacon megjelent, WTO követelései révén megfogalmazott nyomás eredményeként kialakuló európai cukorreform hullámai vitték el.

Az elmúlt évek azt mutatják, megítélésünk szerint, hogy a világpiaci folyamatok nem mindig kiszámíthatóak. Azok az alapvetések viszont tudottak, hogy a cukorrépából történő cukorgyártás mindig drágább, mint a cukornádból történő. Ez egy kényszermegoldásként született a napóleoni háborúk idején, amikor blokád alatt volt Európa, akkor is kellett cukor, és találékony európai emberek, magyar emberek, hozzáteszem (Dr. Gaudi-Nagy Tamás: Így van.), kidolgozták azt a technológiát, amelynek eredményeként cukorrépából is, nem olyan jó minőséget, nem olyan hatékonyan, nem olyan olcsón, de elő lehet állítani. Ez a kétszáz év története. Sajnálatos tény, hogy a magyarországi cukorrépa-termelés még az európai legjobb eredményeknek is csak a felét éri el, és az is egy sajnálatos tény, hogy a cukorgyártók bevételének mintegy felét jelenleg is a támogatás biztosítja. Tehát ezek a távlatok, amelyekről Czerván államtitkár úr beszélt, azért tudnunk kell, azt jelentik, hogy a magyar adófizetők pénzéből, az európai adófizetők pénzéből erre a szegmensre meddig biztosítanak a döntéshozók - magyar döntéshozók, európai döntéshozók - mintegy 50 százaléknyi dotációt, és még így is körülbelül egy árban lesz a nádcukorral, amit dotáció nélkül termelnek meg a világ más részén, és juttatnak el versenyképes áron Európába is.

Az, hogy az elmúlt két évben felment a cukor magyarországi ára, az döntően világpiaci folyamatok eredménye. Megjegyzem, lehetnek benne bizonyos kereskedelmi spekulációs hatások is, mert ahogy Font társelnök úr elmondta, a magyar szükséglet jelentős részét még meg tudja termelni az az egy szem magyarországi cukorgyár, mintegy egyharmadát, hogyha jól emlékszem, egyharmadát, felét. Szlovákiában nulla cukorgyár van, ők az európai cukorreform keretében a teljes kvótájukat visszaadták, nulla a cukorgyártás, ezzel együtt, amikor volt ez a cukorármaximum, náluk, érdekes mód végig 20-30 százalékkal alacsonyabb volt a cukor ára. Tehát ebben bizonyos kereskedelmi hatások is lehetnek.

Én határozottan visszautasítom azt a politikai prekoncepciót, hogy Gráf József agrárminiszter úr ne képviselte volna a magyar cukorrépa-termelők és cukorgyártók érdekeit, ez utólagos belemagyarázás. Ez egy nagyon fájdalmas folyamat volt egész Európa számára, amit, azt lehet mondani, hogy a WTO, a világpiac működése, és ha úgy tetszik, az ár-érték arány begyűrűzése hozott az Unióra, és negatívan érintette mind a cukorgyártókat, mind a cukortermelőket, de a magyar álláspont végig az volt, hogy fönntartani az országra érvényes kvótákat, és ehhez a tárgyalások során többször kétharmados blokkoló kisebbséget tudott szervezni, vagy blokkoló kisebbség részese tudott lenni a tárgyalások során a magyar delegáció. Tehát ezt elvitatni, én azt hiszem, rosszindulat.

A másik, hogy a végén, amikor már világossá vált, hogy a két kvótacsökkentési forduló után, a második hullám után ez többséget fog kapni az Unióban, én azt hiszem, hogy tárgyalástechnikai szempontokból gondoljanak csak most az önök miniszterelnökének az elmúlt hetekben bemutatott technikai tárgyalási fordulóira, hogy végül is a hiánycél teljesítése csak egy technikai kérdés. Én azt mondom, hogy ez egy technikai, tárgyalástechnikai fogás volt, hogy a látható eredmény ismeretében azokhoz csatlakozni, akiktől még bizonyos kisebb átmeneti előnyök mindig várhatók, ha a többséggel tart a magyar kormány. Ezt nem lehet úgy beállítani, mint a magyar érdekek megtámadását, sőt fordítva, én úgy gondolom, hogy amikor a magyar piaci termelők meghozták ezt a döntést, azt követően az agrárkormányzatnak egy feladata volt, hogy ezekkel az átmeneti rendelkezésekkel minél kedvezőbb pozíciót érjen el.

Én azt szeretném kérni a kormányzattól - nem a kormányzattól, mert annak csak véleménye van -, a parlamenttől, hogy azt a kiegészítő véleményt, határozati javaslatot, amit mi benyújtottunk, fogadja el. Mi úgy gondoljuk, hogy az egy reálisabb képet fest az egész folyamatról, és azt a nagyon egyszerű, nagyon könnyen átérezhető hatást, hogy itt milyen kevés cukorgyár maradt Magyarországon, azt vagy döntse el a kormányzat, hogy építeni kell cukorgyárat, és tegyen mellé gazdaságossági számításokat, mint például a negyedik mobilfrekvencia kiadásánál, vagy fogadja el azt, hogy az előző kormányzat is a piaci folyamatoknak megfelelően képviselte az ország érdekét, és ne próbáljon bűnbakot gyártani a saját tehetetlensége mellé. Ha előremutató javaslat van, azt mi készek vagyunk érdemben megvitatni.

Köszönöm a figyelmet.

(19.50)

ELNÖK: Köszönöm szépen, képviselő úr. Gőgös Zoltán képviselő urat emlékeztetem... (Gőgös Zoltán: Tudom.) Tudja, hogy vezérszónoki felszólalások közben kétperces felszólalásokra nincs lehetőség, de később lesz lehetősége elmondani gondolatait.

Megadom a szót Sáringer-Kenyeres Tamás képviselő úrnak, a Kereszténydemokrata Néppárt képviselőcsoportja vezérszónokának.

SÁRINGER-KENYERES TAMÁS, a KDNP képviselőcsoportja részéről: Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Képviselőtársaim! Államtitkár Úr! Érdeklődve hallgattam, és nem tudom megállni, hogy meg ne jegyezzem, Józsa képviselőtársam, pontosabban társelnök úr előadása kicsit emlékeztetett arra, amit az első ülésen elmondott arra, hogy mi fog bekövetkezni majd a jövőben a bizottság munkája során. Tehát ő már akkor tudta, hogy ez lesz a vége a munkának. (Dr. Józsa István: Megmondtátok, leírtátok.) Azt gondolom a magam részéről, hogy az előttem elmondott több hozzászólásban a társelnök úr részéről, Font Sándor úr részéről, Obreczán képviselőtársam részéről, Horváth István részéről nagyon korrektül elmondták azokat az adatokat és azokat tényeket, amikkel a bizottsági üléseken találkoztunk.

Azt szeretném még hozzátenni, hogy jómagam nemcsak a mezőgazdasági bizottságnak vagyok a tagja, hanem ennek a hosszú nevű bizottságnak is a tagja voltam, amely a cukorrépával kapcsolatosan vizsgálódott. A magam részéről első kérdésként azt próbáltam megválaszolni, hogy mennyire volt spontán ez a privatizáció és mennyire volt eltervezett; nem kell megnevezni itt erőket, hogy kik által vagy mi által, hanem inkább a nemzetközi külső, európai cukoriparból érkezők részéről - ez egy körülírása a dolognak. Azt kell megállapítsam, hogy számomra ez a "spontán" szó semmiképpen nem felel meg annak a privatizációnak, ami abban az időszakban lezajlott. Voltak természetesen benne spontán elemek, de ezen túlmenőleg egy tervszerű és kívülről valamilyen úton-módon befolyásolt privatizációt lehet sejteni a háttérben.

Ezek a dolgok - nagyon helyesen korábbi hozzászólásban elhangzott -, a privatizáció valamikor 1992-93 környékén egy nagy hullámban lezajlott, abban az időszakban a szerződések megköttettek részben a magyar cukoripar felére, és hát ezek a szerződések mindenféle szóval illethetők, csak "korrekt" szóval nem. Azok a szerződések, amelyekben többek között például az le lett rögzítve, hogy a cukorgyár 25 százalékát megszerezve egy külföldi befektető megkapja a teljes körű irányítást a cukorgyár fölött, ez számomra elfogadhatatlan, és nem is értem, hogy miért volt erre igazából szükség.

Természetesen tudom, hiszen 1986-tól cukorrépa-termelőként is dolgoztam, tehát pontosan tudom, hogy milyen folyamatok zajlanak a cukorrépa-termesztésben, majd pedig a cukoriparban a gyártás során, és akkor is, abban az időben is - tehát a rendszerváltás előtti időben is - támogatott tevékenység volt a cukorrépa termesztése, de volt egy olyan vonzata a cukorrépa-termesztésnek, ami mindenképpen, a mai időszakban is becsülhető, megbecsülhető lenne. Szó esett róla, ez pedig az, hogy a társadalom széles rétegeinek adott munkát. Ne feledkezzünk el róla, hogy elég sokan dolgoztak a cukorrépa-termesztéssel kapcsolatban. Tehát ez azt jelenti, hogy családok egzisztenciái épültek arra, hogy két- vagy négyhektáros területeken bevállaltak ilyen cukorrépa-területeket, és keresetkiegészítés... (Közbeszólás a Jobbik soraiból: Kapáltak.) Kapáltak, igen, mondja képviselőtársam, (Gőgös Zoltán közbeszól. - Az elnök csenget.), és egyéb mechanikus tevékenységeket végeztek, amiből úgynevezett kiegészítő jövedelemhez jutottak hozzá. Ez a pozitív oldala volt a dolognak. Természetesen ezt nem lehet megtartani, a növényvédő szerekkel megoldották teljes egészében a '90-es évekre a cukorrépa kézi munkaerőt igénylő feladatainak a nagy részét, de ugyanakkor azért még mindig, hiszen maga a termesztés is foglalkoztatott embereket, és maga a szállítás, gyártás és feldolgozás is, ami hazánkban jelentkezett mint munkahely.

Tehát visszatérve az eredeti gondolatra, hogy a privatizációról mit gondolok, én azt gondolom, hogy ez nem spontán volt, hanem tervszerűen ment végbe. Mégpedig úgy, hogy a külföldi befektetők pontosan tudták - ravasz módon -, hogy hogyan fog zárulni a cukoripar helyzete a kelet-európai csatlakozó országokban, és annak megfelelően irányítgatták háttérből a privatizációt, jutottak olyan szinten tulajdonhoz, hogy - azért azt jegyezzük meg - ma egyetlenegy cukorgyár nincs magyar kézben. Magyar területen van, ebben mindenkinek igaza van, de a Kaposvári Cukorgyár is az Agrana kezében van, tehát gyakorlatilag, ha most egyszerű piaci alapokon kezdek el gondolkodni, és azt mondom, hogy egy külföldi befektető hova fogja értékesíteni a cukrot, oda is eljuthatok, hogy lehet, hogy ha Ukrajna jobban fizet érte, akkor a Kaposvári Cukorgyár oda fogja kiszállítani a cukrot, és nem a magyar piacokon fogja eladni. Mert egyszerű kereskedő a Kaposvári Cukorgyár - gyártó és kereskedő -, aminek semmi más érdeke nincs, mint a profit.

Ezzel tulajdonképpen befejeztük a magyar cukoripar elemzését, mert odajutottunk, hogy az az egyetlenegy gyártó, amely 105 ezer tonnát képes előállítani Magyarországon, annak sincs semmilyen kötődése ehhez az országhoz, ha a tulajdonviszonyokat, a meghatározó tulajdonviszonyokat vesszük figyelembe. Tehát a tulajdonszerkezetről nekem körülbelül ennyi jutott eszembe.

A szerződések katasztrofálisak. Más a szerződésekkel kapcsolatban: az, hogy átengedtünk bizonyos előjogokat egy kisebbségi tulajdonosnak, jó, ezen túllépünk. Jön a következő: ellenőrizte-e valaki, hogy végrehajtották-e a szerződésekben foglalt, urambocsá, pozitív megfogalmazásokat, tehát a befektető milyen fejlesztéseket köteles végrehajtani az adott gyárban, amelyet megvásárolt. Nem történt meg az ellenőrzése. Egy-két kivétellel lepusztult gyárakat vettek, a befektetések nem lettek végrehajtva, ezért szankcionálni nem szankcionálták a tulajdonost. Ismételten egy olyan dolog történt, ami - azt kell mondjam - a kormányzatokon átvonuló felelősségként jelentkezik, hogy ez miért mehetett így végbe Magyarországon. Mert természetesen az Agranát említettem az előbb, de itt nem kizárólag csak osztrák, német, hanem francia és angol tulajdonlás is volt közben, a Béghin-Sayra gondolok és a többi külföldi befektetőre. Tehát nem ellenőriztük a szerződéseket, a szerződések tartalmát nem tartották be.

A másik ilyen kérdés, amit Font Sándor társelnök úrtól, mezőgazdasági bizottsági elnök úrtól hallottunk minden esetben, hogy nem elég, hogy ezeket a gyárakat privatizáltuk külföldi tulajdonosoknak, de nem folyt be ellenérték. Nem volt jelentős mértékű az az ellenérték, ami a privatizációkból származott volna, tehát kvázi veszteséget privatizáltunk. Kvázi azt engedtük privatizálni, hogy a további veszteségeit ne kelljen egy magyar banknak, egy magyar központi banknak finanszíroznia, ha ezt nyereségnek lehet egyáltalán nevezni; akkor, amikor mindenki, aki itt hozzászólt a parlamentben, egyértelműen úgy említette a cukoripart, mint stratégiai üzletágat Magyarországon. Ezt ugye leszögezhetjük nyugodtan.

(20.00)

Most a stratégiai üzletágnak azért az egyik tulajdonsága az, hogy akkor is fenntartjuk, ha nem mindig nyereséges. Ebben az államnak van bizonyos feladata a különböző támogatásokon keresztül, hogy az a kiszolgáltatottság, ami Magyarországon jelentkezik hosszú távon... - rövid távon nincs kiszolgáltatottság, mert a cukor nagyon jól tárolható, tehát egy bizonyos mértékig be lehetne tározni az ország szükségletét, ha csak egy évben jelentkeznének ilyen anomáliák, mint amilyenek jelentkeztek az elmúlt két esztendőben. De hosszú távon a stratégiai üzletágat mindenképpen fenn kell tartani, legalább az ország szükségletét, tehát azt a 300 ezer tonna mennyiséget, amelyre a hazai piacnak szüksége van. Most ott tartunk, hogy 105 ezer tonnát a rendelkezésünkre bocsátanak, ha akarnak, a Kaposvári Cukorgyáron keresztül.

Képviselőtársam koncepciót említett. Én ezt még el is fogadom, hiszen ellenzéki képviselő, hogyha itt koncepciózus, jó legyen az, de nem kell ide koncepció. Elég a tényeket végignézni, és ha azokat részletesen elemezzük, akkor ezek a tények önmagukban az eredményeket tükrözik, tehát nem kell itt ilyen ellenségképet gyártani, hogy mi nem hisszük el, nem vagyunk jó szándékkal. Dehogynem! Megpróbáltunk mindent! Annyi embert meghallgattunk, amennyit nem kellett volna, tényleg annyi embert meghallgattunk.

És akkor itt megint elmondom, amit a bizottsági üléseken is elmondtam, hogy ennyi amnéziás emberrel én még az életben nem találkoztam, mint ezeken a bizottsági üléseken. Ez afféle nagyon furcsa amnézia, erre felhívom az orvosok figyelmét, hogy ilyen is van, mert arra, hogy ő mit csinált, nem emlékszik, de arra, hogy a másik mit, arra pontosan. (Derültség.) Tehát nagyon érdekes, hogy térben, időben ugyanott, de egy ilyenféle szelektív módon tudtak emlékezni. Persze, én ezt nem vetem senkinek a szemére. Azért nem vetem, mert emberek vagyunk, ki-ki a saját védelme érdekében olyan mechanizmusokat épít be az agyába, amilyet gondol, és ami a védelmét szolgálja, de így nagyon nehéz feladat volt számunkra korrekt képet kapni, mert azért a szerződések átolvasása, illetve az akkori jegyzőkönyvek átolvasása önmagában nem tudja azt pótolni, vagy nem tudta azt pótolni, mint amit a személyes emlékezés adhat egy bizottsági ülésen. Természetesen azt is hozzá kell tennem, hogy voltak, akik azért emlékeztek, de tisztelet a kivételnek, és egészen érdekes dolgokat mondtak, számomra teljesen új megközelítésből világítottak rá a cukorgyárak privatizációjára.

Képviselőtársaim, én most már befejeztem volna, de mégiscsak szólnom kell egy-két szót azzal kapcsolatban, hogy miért hárítjuk mindig a 8 évvel ezelőtti kormányzásra; azért, mert ott a nevében is benne van, hogy különös tekintettel az elmúlt időszak, a 8 év kormányzására. Nem tudom, én úgy emlékszem, 2004 óta vagyunk az Európai Unió tagja, akkor lépett érvénybe ez a kvótarendszer, magyarul: ezek az események, amelyek a kvótarendszerrel, az eladással kapcsolatosak, pont akkor zajlottak le. Ugye, jól emlékszem? Azt hiszem, ez körülbelül így volt. Abban az időszakban az emberek is, akik, urambocsá, tulajdonban voltak, befolyásoló döntéshozatali, kényszer-döntéshozatali helyzetben voltak, és azt mondták, adják ide az öt év támogatását, azután legyen ebből a dologból elég, azok az emberek szerintem a pillanatnyi, egyik napról a másikra történő élet miatt döntöttek így, hogy ezt a pénzt felveszik.

De arra például felhívom a figyelmet, hogy a volt államtitkár, Raskó úr, ha jól emlékszem, államtitkár volt az MDF-es időszakban, a jelenlegi cukoripari finanszírozás, támogatási rendszer mellett vidáman, nagy területen termeszti a cukorrépát. Meg kell mondanom, nem képzelem el róla, hogy veszteséget termelne magának, tehát csak azért történne ez a termesztés, merthogy imád veszteséget termelni. Biztosan nyereséges, és azon a kaposvári környéken elég komoly versengések mentek abban az időszakban, amikor Kaposvár kiválasztotta a termelőket, hogy kik legyenek azok a termelők. Tehát itt azért az a gondolat, hogy a cukorrépa-termesztés teljességgel megbukott, és nem érdemes vele foglalkozni Magyarországon, így, ebben a formában, azt tudom mondani, nem igaz, igenis van vagy lenne termelési kedv.

És akkor kitérek arra a véleményemre is, hogy igen, a bizottság munkájában annak kell a munka eredményének lennie, hogy hogyan tovább, mit tudunk a továbbiakban csinálni. Láttuk, hogy itt a 2004 utáni időszaktól maradt egy romhalom, nem tudom másképp mondani, a cukoripar szempontjából romhalom maradt, úgy, hogy sóval bevetették a gyárak helyét, és elhordták azokat az eszközöket, amelyeket esetleg egyébként saját maguk vásároltak fejlesztésképpen. Ez is egy nagyon érdekes kérdéskör, hogy azok hol kötöttek ki, kiknek adták el, hol számolták el támogatási formákban külön, csak nincs rá annyi idő, hogy az ember ezt is pontosabban elemezze. Ez sem egy teljesen tiszta ügylet.

Tehát hogyan lépjünk tovább ebből a helyzetből? Amikor azt mondjuk, hogy 100 milliárd forintba kerül egy gyár felépítése, akkor én azt mondom, nem számoltunk még minden költséget. Aki a cukortermesztésben dolgozott, az tudja, hogy itt rengeteg speciális gépre is szükség van, tehát ahhoz, hogy egy működő cukorgyárat a vasúttól elkezdve mindennel együtt kiszolgálva, víz mellett elhelyezve működtessünk, ahhoz kell egy termelői környezet is, tehát nem biztos, hogy ez megállna 100 milliárdból. Ez a 100 milliárdos összeg egyébként úgy hangzott el, ha jól emlékszem, valamelyik bizottsági ülésen, hogy körülbelül a Kaposvári Cukorgyár termelési volumenét képviselő gyárról van szó, ami 100 milliárd, egy kisebbet lehetne esetleg 80 milliárdból is, de annak a kapacitása már nem volna akkora.

Tehát a következő időszakban mit kellene tenni? Ha stratégiai üzletágnak tekintjük, márpedig annak tartjuk, akkor mindenképpen magát az üzletágat kellene fejleszteni, és beruházni kellene erre a területre. Azt, hogy ezt hogyan lehet magántőkével, amikor ilyen hatalmas összegekről beszélünk, és kizárólag csak a magyar termelők által összegyűjtött pénzből megvalósítani, ezt erősen kétlem, hogy jelenleg a mezőgazdaságban volna ilyen tőkeerő. Azt viszont, hogy a bankok segítségével létrejöhetne újabb szövetkezés, amelyik szövetkezési formában már egy ilyen gyárat a kiszolgáló termelők fenn tudnának tartani, már elképzelhetőnek tartja az ember, mivel azt meg nem is merem feltételezni, hogy az állam ehhez segítséget tudna nyújtani, hiszen a helyzet ismert, a döntés pedig közel van, mert 2014 utánra el kell dönteni a kvótát, hogy szükségünk van-e rá vagy nem. Tehát mindenképpen valamilyen finanszírozási rendszerben vagy éppen akár európai uniós támogatási rendszerben, de szükséges volna a magyar cukoripart valahogyan azonos szinten talpra állítani és fenntartani, hogy önellátók legyünk.

Egy kicsit hosszúra húzódott a véleményem, de megköszönöm a megtisztelő figyelmüket. Köszönöm szépen. (Taps a kormánypártok soraiban.)

ELNÖK: Köszönöm szépen, képviselő úr. Megadom a szót Varga Géza képviselő úrnak, a Jobbik képviselőcsoportja vezérszónokának.

VARGA GÉZA, a Jobbik képviselőcsoportja részéről: Elnök úr, köszönöm a szót. Tisztelt Ház! Ahogyan már a kisebbségi vélemény megfogalmazásánál említettem, mi fontos tényezőnek tartjuk azt, hogy a meghallgatottak elmondását rakjuk össze különbözőképpen, és igenis, következtetéseket is vonjuk le, olyanokat, amelyeket esetleg nem teljes értékűen lehet dokumentumokkal igazolni.

(20.10)

Ilyen ez a bizonyos IMF-vonulat is, ahogy említettem már, ennek a '82-es szerződésnek az aláírása, és itt a nevet is még egyszer mondom: Medgyessy Péternek volt ebben jelentős szerepe; nemcsak azért, mert ez a név tetszik nekem, hanem azért, mert azt gondolom, hogy azoknak a politikai felelőssége mindenképpen végigkövethető a folyamatban, akik az euroatlanti integrációnak a mindenáron való követését és támogatását tartották fontosnak. Hiszen ennek a '82-es IMF-hez való csatlakozásunknak hatalmas íve van. Az ív állomásai: a privatizáció, a rendszerváltás, az eladósodása az országnak, a külföldieknek történő kiárusítás - esetünkben, a témánknál a cukoriparnak -, majd a csatlakozásunk, és majd ennek a pénzügyi paktumnak az aláírása. Ezek mind ugyanarról a tőről fakadnak, és mind ugyanazokkal függenek össze.

Itt ennek az IMF-szerződésnek, amelyet már többször említettem, az a jelentősége, azért fontos ez, mert ennek az IMF-szerződésnek az aláírásától kezdve tudtak a külföldiek, a külföldi tőke információhoz jutni a magyar gazdasági állapotokra vonatkozóan, a cukorgyárakat különösen ideértve. Ezeknek a külföldi cukoripari versenytársaknak már információjuk volt akkor, miközben itt a hazai politikai rezidensek készítették elő a törvényeket lépésről lépésre; többször elhangzott már ezeknek a sorozata Font képviselő úrtól is. Miközben itthon gyártották a politikai rezidensek ezeket a törvényeket, aközben a külföldi vevők készültek erre a privatizációra. Talán a kormánypárt, a Fidesz mellette van, többször a spontán privatizációra helyezi a hangsúlyt, de örömmel halljuk, hogy Sáringer-Kenyeres képviselőtársam ez ellen ugyanúgy tiltakozik, mint ahogy mi tiltakozunk ellene. Nem lehet spontán privatizációnak nevezni azt, amikor láthatóan a háttérben folyamatok húzódtak meg.

A bizottsági ülésre nem vittem magammal ezt az iratcsomót, ez most velem van. Itt országgyűlési határozatok, ÁVÜ-határozatok, az ÁVÜ belső rendelkezései, jegyzőkönyvek és hasonlók támasztják alá, hogy ez az egész folyamat törvényekkel kiválóan körül volt bástyázva, le volt cövekelve. Itt a kérdés az, hogy a törvények betartatására fordított-e elég hangsúlyt az akkori politikai vezetés. A spontán privatizációt természetesen a vállalatvezetők, akik a vállalati tanácsok élén voltak, megpróbálták a lehető legjobb tudásuk szerint végrehajtani, de itt vannak a vagyonértékelés szabályai. Nem állítom azt, hogy ők minden esetben helyesen és a törvények szerint jártak el, na de akkor ez a probléma, nem pedig az, hogy ők spontán privatizáltak; hanem akkor politikai felelősök voltak, akik hagyták spontán privatizálni a cukorgyárainkat és az élelmiszeripar egészét, miközben jól körülszabályozott törvények voltak.

Itt ez az országgyűlési határozat '90-ből való, a 2.3. pontja világosan mondja, hogy az állami vagyon külföldiek részére történő értékesítésének mik a szabályai. Most ezeket nem olvasom fel, lehet, hogy ha odakerülünk a vitában, akkor szóba jön majd. Tehát ezen törvények betartásának a politikai szándéka hiányzott gyakorlatilag, és ezért ez alapot ad a politikai felelősség megállapítására. Itt a magyar társadalmat nem kellene ennek a spontán privatizációnak a meséjével traktálni, hiszen ez nem így volt.

Ezek a külföldiek felkészültek már erre. Megint csak a vállalati tanácsok jegyzőkönyveiből tűnik ki, hogy nem úgy volt - német, osztrák, francia répatermelők vállalatairól van elsősorban szó -, hogy ők körbejárták a tizenkét cukorgyárat, és mindegyikkel tárgyaltak, hanem pontosan tudták, hogy az osztrákok melyik gyárakra cuppannak rá, a franciák melyikre és a németek melyikre. Tehát azért ezekből a folyamatokból ne mondják azt, hogy ez összeesküvés-elmélet, és nem tudom, teóriagyártás, azért az mégiscsak tény, hogy az osztrák miért nem ment el oda tárgyalni, ami később francia kézbe jutott, vagy fordítva. Hát azért mégiscsak kell hogy ezek valami üzenetet hordozzanak, nem csukhatjuk be a szemünket azzal, hogy ezek nem bizonyíthatóak!

Tehát szerintem kimondhatjuk igenis, hogy a külföldiek részéről tudatosan célzott privatizáció történt a hazai kollaboránsok segédletével. Ezek a politikai kollaboránsok világosan megnevezhetők volnának a folyamat jegyzőkönyveinek áttanulmányozása után. A bizottságnak büntetőjogi vizsgálat indítására ugyan nem volt feladata, de hogy kérdésfeltevés formájában se jelennek meg a jelentésben ezek a tények, azzal egyáltalán nem tudunk egyetérteni, és ahol lehetőség van erre, kezdeményezni fogjuk az ügyészségnél ezeknek az eseteknek a felvételét.

A menedzsereknek kétségtelenül volt tárgyalási joguk, de a szerződést, amit végül is alá kellett írni, az illetékes minisztérium jogi osztálya készítette elő. Bocsánat, de egy másik nevet kell ma este többször mondanom, úgy hívták, hogy Martonyi János miniszter úr, aki a Németh-kormánynak a privatizációs kormánybiztosa volt, később, '90 után pedig az ÁVÜ igazgatótanácsának az elnökhelyettese. Tehát itt kétségtelen szerepe és felelőssége van, ő azonban kijelentette, hogy a szakmai részletekre nem emlékszik.

Amikor Sáringer-Kenyeres kollégám, képviselőtársam az amnéziás meghallgatottakra hivatkozott, akkor kérdeztem tőle, hogy ki vezetett ebben. Hát ebben az én véleményem szerint Martonyi János vezetett, mert ő volt a legközelebb ezekhez a szerződésekhez, hiszen a jogi osztályt vezette, amelyik ezt előkészítette, és ő volt az, aki a kezét feltartotta, hogy "uraim, én nem emlékszem semmire, én szakmai kérdésekbe nem mentem bele". (Dr. Gaudi-Nagy Tamás: Gergényi se emlékezett semmire!) Ezt a jegyzőkönyvből egyébként teljesen világosan tudja mindenki követni és látni, amit mondok, itt nem egyszerűen... Ő Raskó György személyére utalt, aki a szakmai hátteret biztosította ehhez az egészhez, aki először tanácsadója volt az ÁVÜ igazgatótanácsának, majd később tagja. Természetesen amikor őt hallgattuk meg a felelősségére vonatkozó kérdések esetében, akkor ő sem emlékezett személyre pontosan.

Egyedül Suchman Tamás volt az - kérem, nézzék meg a jegyzőkönyvekben -, aki viszont világosan elmondta, próbálok idézni, hogy: "Itt nem azok döntöttek, akiket a bizottság meghallgat, sokkal inkább egy háttérhatalom." Nem én mondtam, Suchman Tamás, akinek a nevét nagyon jól ismertük akkori híradásokból, azóta is, ő ezt kimondta legalább. Nem tudom, hogy ezt korrektségnek lehet-e nevezni vagy bűnbánatnak, ítélje meg mindenki.

Ez nekem mint a bizottság egyik tagjának mindenképpen okot ad arra, hogy következtetéseket vonjak le az euroatlanti törekvéseink hibás voltáról, ha egyszer azok ilyen káros következményekkel jártak hazánkra nézve. Ezeket azonban a bizottság nem tartotta fontosnak, és az erre vonatkozó módosító javaslataink többségét elutasította.

A Magyar Cukor Rt. próbálkozásait az 1. § b) pontjának tekinteném, tehát elválasztva attól a folyamattól, amelyik a rendszerváltás előtt kezdődött, hogy világosabban külön lehessen tárgyalni; azért, mert itt már nagyon fontos szerepet kapnak megint csak a korabeli törvények és a feltételrendszer, a privatizációs feltételrendszer szerint. Itt a répatermelő gazdáknak kellett volna nagyobb szerephez jutni, és ez egy további ok arra, hogy a jelentést miért nem tudjuk így támogatni: a jelentésünk is azt állapítja meg gyakorlatilag az összefoglalóban, hogy '93-ra az öt cukorgyárat a környékbeli termelők által tulajdonolt Első Hazai Cukorgyártó és Forgalmazó Kft. vette meg. Ez nem fedi a valóságot, mert itt a termelők csak ilyenre, manapság strómannak nevezzük, voltak használva. Volt ugyan tulajdonrészük, de ők ugyanúgy lemondtak a teljes döntési jogukról, mert egyszerűen gazdaságilag elkötelezettek voltak, le voltak szegényedve, és a menedzsment ki tudta ezt használni. Tehát gyakorlatilag megint csak a cégiratokból követhető, hogy a termelőknek nem volt szavazati joguk ebben az Első Hazai Cukorgyártó és Forgalmazó Kft.-ben sem.

Maga a bizottság tárgyalta, hogy nem a cukorrépa-termelők voltak a vevők, hanem az öt cukorgyár igazgatója által alapított társaság, amely éppen hogy kiszorította a termelőket a tulajdon feletti rendelkezésből. Ez a tévedés dr. Pongrácz Tibor szakértő írásában jelent meg iratellenesen, módosítóimban fel is hívtam erre a figyelmet; most mégis a parlament előtt találjuk azzal, hogy ezt szavazzuk meg. Tehát azt állítani, hogy termelői tulajdonba került az öt cukorgyár, téves állítás, mint ahogy a jelentés ezt mondja.

(20.20)

Ugyanezen évekről, az 1992 és '96 közöttiekről nincs semmilyen említés arról, hogy az ÁVÜ milyen módon kezelte a cukorgyári többségi tulajdonát. Ugyanis mindig arról beszélünk, hogy gyakorlatilag a hét cukorgyár esetében '97 szeptemberében megtörténtek az aláírások. Az aláírások megtörténtek, nagyjából egyharmad részt kaptak a külföldi tulajdonosok, de a többségi tulajdon továbbra is az ÁVÜ kezében és a tulajdonában maradt, vagyis állami tulajdonban. Igaz, hogy a napi irányítás feladatait ezek a szerződések átadják a külföldi vezetésnek, de a tulajdonjogot nem. Tehát részvényeik voltak, ezért ott ültek az igazgatótanácsban, minden döntésről tudtak, pontosan tudták végigkövetni a folyamatot, és azokról a folyamatokról meg tudták ítélni, hogy az káros-e az országra vagy sem. Káros volt az országra, nem tettek semmit.

Szintén itt van, ebben az általam sokat hivatkozott iratcsomóban egy belső jelentése az ÁVÜ-nek, amiben erre felhívja az Állami Vagyonügynökség igazgatótanácsának figyelmét, az ÁVÜ igazgatótanácsa azonban nem tett semmilyen lépést ennek érdekében. A kérdést megint fel kell tenni: miért nem? Itt az ÁVÜ igazgatótanácsának Mádl Ferenc volt az elnöke, Martonyi János a helyettese, majd később Pongrácz Tibor követte őket a sorban.

Az további szomorú tény, hogy az öt gyárból alakult konzorcium is tőkehiánnyal és versenyképességi gondokkal küzdött, amikor felkeresték Medgyessy Pétert, ahogy Font Sándor képviselőtársam is ezt helyesen említette már. Azonban amire nem utal a jelentés, ugyanakkor a cégadatokból ez is követhető, hogy ugyanaz a Medgyessy Péter, aki a Magyar Fejlesztési Bank elnökeként nem adott pénzügyi támogatást ennek a magyar cukoripari kezdeményezésnek, ugyanez a Medgyessy Péter ugyanebben az időpontban a felügyelőbizottságában ült az egyik, a franciák által tulajdonolt konzorciumnak, cukorgyárakat működtető konzorciumnak, tehát egyszerűen ellenérdekelt volt. Így sem tesszük fel a kérdést, hogy hogyan lehet ez, hogy nem volt-e ez összeférhetetlen, vagy nem történt-e itt gazdaságilag is elmarasztalható bűncselekmény? Ezeket nem teszi fel a jelentés, és addig, amíg ez nem történik meg, nem tudjuk támogatni.

A közösségi cukorreform kapcsán, amikor a kvótánkat elveszítettük - ezt a második szakaszként szoktuk aposztrofálni ma este -, a Gyurcsány-kormány felelőssége minden kétséget kizáróan tetten érhető abban, hogy a 75 százalékát elveszítettük a kvótánknak. Már elhangzott a WTO neve egy picit más összefüggésben, de miközben ez alkalmas terep a Fidesz és az MSZP iszapbirkózására, hiszen itt már a Fidesz megnevezi Gráf minisztert mint politikai felelőst, de kérdem én, hogy a többi neveknél miért nem történik ez meg. De a politikai felelős megnevezésén túl ez azért azt a tanulságot is adja valóban, hogy nézzünk körül a világban: az, ami a cukoriparunkkal tudott történni, az az élelmiszer-önrendelkezésünknek a lábbal tiprása, és kiváló példa arra, hogy a liberális kereskedelem hova tud vinni. Gyurcsány Ferenc puszipajtásához, Tony Blairhez köthető az, ő jelentette ki, a nagy liberalista, hogy de hát, kedves Európa, mi a csodának kell nekünk itt egyáltalán cukorrépát termelni, ha egyszer Brazíliából bejön egyharmad áron. Hál' istennek ebben konszenzus van közöttünk, hogy ezt mélységesen elítéljük. De én azt hiszem, hogy a jelentés ezeket a mögöttes, vagy rendszerszemléletben gondolkodva a magasabb szint tanulságait nem vonja le, és elmulasztja ezt a lehetőséget.

Azonban a jelentéssel kapcsolatban vannak további aggályaink, és ezek nagyon lényegesek. Azt mondhatom, hogy a cukorbizottság december 28-ai ülése után, amikor a módosítóink többsége vissza lett utasítva - és köszönet azért a néhányért, amit elfogadott a bizottság -, amikor a társelnök úr, Font Sándor elnökölte azt az ülést, amikor én az egyes módosítóim mellett érveltem, és hivatkoztam dokumentumokra, de nem volt nálam ez az iratcsomag, kétségtelen, akkor nem a képviselők kezdtek el vitatkozni az én javaslatomról, hanem minden esetben Pongrácz Tibort kérdezte meg az elnök úr. Pongrácz Tibor pedig azt mondta következetesen mindegyikre, hogy nem. Érdekes volt számomra, hogy hogyhogy Pongrácz Tibornak az ő állításait, a nemleges vagy ellentétes állításait nem kell dokumentumokkal ott mindjárt alátámasztani, az én hitelességem pedig kérdőjelnek volt a tárgya. (Font Sándor: Géza, Géza!)

Tehát sajnos csak a vizsgálat vége felé, a jelentésünk tervezete láttán... (Font Sándor: Don Quijote-i hős leszel lassan, Géza!) Tessék? Hangosabban! (Az elnök csenget.) És a Pongrácz szakértő úrral kirajzolódott nézetkülönbség okán, kényszerű kíváncsisággal fogtam hozzá, hogy magam is utánanézzek a korabeli eseményeknek, dokumentumoknak. A jelentéstervezet tárgyalásakor egyre világosabb lett, itt egy külföldön előzetesen összehangolt gazdasági tevékenységre került sor, amelyet belföldi pénzügyi, politikai és privatizációs döntéseink támogattak. A jelentéstervezet tárgyalásakor már hangsúlyoztam kétségeimet, és módosító javaslatok formájában azt előterjesztettem.

Számomra ekkor derült ki, hogy a privatizációs ismereteket összegyűjtő, Fidesz által delegált szakértőnk, aki a jelentés összeszerkesztésének lényegi részét is végezte, idős Pongrácz Tibor fia. Ez számomra akkor derült ki, az utolsó ülés után. Én azt gondolom, hogy amikor ifjú Pongrácz Tibort a bizottság szakértőjévé választottuk, legalább ezt a tényt illett volna közölni, mert bizonyára azért ez felvetette volna az összeférhetetlenség kérdését.

Ugye, a papa az ÁVÜ igazgatótanácsának volt az elnöke, őt azonban a bizottság nem hallgatta meg, a neve fel sem merült az eljárásban, holott az idősebb dr. Pongrácz Tibor vezetésével működő grémium hozta a cukorgyárak sorsát meghatározó működési és részvényeladási döntéseket '92. január 27-étől. Sáringer képviselőtársam is említette, hogy mennyi felesleges embert hallgattunk meg. (Font Sándor közbeszól.) Nos, idős Pongrácz Tibor meghallgatása igenis érdemi lett volna. Amikor a bizottság elfogadta ifjú Pongrácz Tibor személyét szakértőnek, ez a családi háttér nem került említésre.

A bizottság jelentéséből kitűnik, hogy a Világbank szerkezetkiigazítási programjának döntő hatása volt az eseményekre. Erre találunk utalást, de a szakértőnk, aki maga állította össze ennek az időszaknak az eseményeit, nem talált késztetést a pénzügyminisztériumi feltárásra. Nos, idősebb Pongrácz Tibor nemcsak az ÁVÜ IT elnöke volt, hanem '92. februártól a Pénzügyminisztérium politikai államtitkára is, tehát a világbanki befolyásnak hivatalból ismerője. Ifjabb dr. Pongrácz Tibor nem kezdeményezte apja meghallgatását ebben a témában sem, holott tudta az összefüggést, és talán a felelősséget is. Idős dr. Pongrácz Tibor ezenkívül a fentiek idején a kormány gazdasági kabinetjének titkára is volt, tehát azok a gazdasági károk, amelyeket az ország elszenvedett a külföldi kisebbségi tulajdont szerzők vezetése alatt, a felmondott cukorrépa-szerződések, az eltérített cukorgyárak, az illegálisan behozott úgynevezett sűrűlé, a belföldieket védő vám felemelésének elmulasztása mind-mind ismert volt dr. Pongrácz Tibor, a kormány gazdasági kabinetjének titkára számára. De dr. Pongrácz Tibor nem tudni, miként kezelte ezeket az eseményeket, hiszen nem hallgattuk meg, nem hívtuk be, mert nem hívta fel személyére a figyelmünket a szakértő delegált.

Az Állami Vagyonügynökség gyakorolta a tulajdonosi jogokat, és értékesítette a részvényeket az igazgatótanács döntéseivel, miután az ÁVÜ-re a törvény e felelősséget ráruházta. A privatizáció első számú felelősei tehát az ÁVÜ mindenkori igazgatótanácsának elnökei és tagjai. Ezt a politikai felelősséget nem húzza alá a jelentés. Megjegyzem, hogy idős Pongrácz Tibor előtt dr. Mádl Ferenc töltötte be ezt a tisztséget, tehát szóba sem jöhetett '90-től a cukorgyárak spontán privatizációja, hanem az a befektetői kezdeményezésű bizottság privatizációs eljárása szerint zajlott. Ilyen szabályt tett közzé az ÁVÜ. Pongrácz Tibor, az ÁVÜ igazgatótanácsának elnöke kapta azt a belső jelentést is, amelyben a külföldiek által privatizált üzemek esetén a szerződés be nem tartása volta a tárgya, és annak ellenére, hogy ez egy belső jelentés volt, erre sem történt semmilyen intézkedés. Tehát a cukorgyárakat nem egyszeri eseményként adták el, hanem egyre több részvény eladásával fokozatosan (Az elnök csenget.), és ez tovább ment, mint a kilencvenes évek.

ELNÖK: Tessék befejezni, még egy percet hozzáteszek!

VARGA GÉZA, a Jobbik képviselőcsoportja részéről: Kérem a tisztelt Országgyűlést, hogy fogadja el azt a javaslatomat, hogy ezt a jelentést ne zárjuk most le, hanem a bizottság folytassa a munkáját a további tények feltárása érdekében. (Taps a Jobbik soraiban.)

ELNÖK: Köszönöm szépen, képviselő úr. Az LMP-képviselőcsoport vezérszónoka, Szilágyi Péter képviselő úr következik.

(20.30)

SZILÁGYI PÉTER, az LMP képviselőcsoportja részéről: Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Képviselőtársaim! Talán a legfontosabb kérdés ezzel a jelentéssel kapcsolatban, hogy mit tanulunk a cukoriparunk összeomlásából. Elkövetjük-e ugyanazokat a hibákat újra és újra a többi élelmiszer-ipari szektor esetében is? Feladjuk-e az élelmiszer-önellátásunkat mezőgazdasági ország létünkre? Megtanulnak-e a gazdáink szövetkezni, és ki tudunk-e állni a nemzeti érdekeinkért a nemzetközi tárgyalásokon?

A jelentés számos következtetésével egyetértünk, azonban komoly hibának tartjuk, hogy az 1998-2002 közötti privatizációs, illetve gyárbezárási lépésekkel nem foglalkozik, ami megállapításainak a hitelességét nem növeli, így ugyanis az a kép rajzolódik ki a jelentésből, hogy az elmúlt húsz év kormányai közül egyedül az Orbán-kormánynak volt világos stratégiája a cukorrépa-termesztésre és a cukoriparra, ami csupán annyiban fedi a valóságot, hogy az Antall-, a Boross-, a Horn-, a Medgyessy-, a Gyurcsány- és a Bajnai-kormánynak valóban nem volt ilyen egyértelmű koncepciója. De a bizottság munkája arra is egyértelműen rávilágított, hogy az Orbán-kormány sem rendelkezett - és ma sem rendelkezik - ilyen koncepcióval. A bizottság munkájának eredményeként nem jött létre tényszerű megállapítás a cukorágazat jövőjét illetően, így félő, hogy a határozati javaslat elfogadását követően a téma a feledés homályába merül, ha az elfogadott határozat nem rögzít konkrét elérendő célokat és felelős intézményt a stratégia megalkotásához, illetve kivitelezéséhez.

Annak idején az első Orbán-kabinet a magyar cukoripar tekintetében csupán annyival okozott kevesebb kárt a többinél, hogy a működési ideje alatt a privatizációnak már csak az utójátéka zajlott, a kvóták visszavétele pedig még nem kezdődött el. Vagyis csak annyi a különbség, hogy az a kormány cukorügyben nem került igazán komoly döntési helyzetbe, de nem is fordította más irányba az eseményeket. Az viszont bizonyos, hogy azoknak, akik a magyar cukorágazat jelenlegi helyzetéért most az összes többi kormányt ostorozzák - amúgy jogosan -, ugyanúgy megáll a felelősségük ennek a helyzetnek a kialakulásában, egyrészt kormányzati szinten - hiszen valóban nem lehet azt mondani, hogy 1998 és 2002 között gyökeresen más irányú folyamatok zajlottak volna a cukoriparban -, másrészt személyes szinten is, gondoljunk csak Martonyi János vagy Matolcsy György szerepére.

Az LMP ugyanakkor azt gondolja, hogy nem lehet egy mezőgazdasági, illetve élelmiszer-ipari szektor sorsáról, múltjáról értelmesen állást foglalni annak eldöntése nélkül, hogy mi a célunk egyébként a magyar mezőgazdasággal és a magyar élelmiszeriparral. Márpedig ennek a kérdésnek az eldöntésére eddig egyik magyar kormány sem vállalkozott, és a jelenlegi sem tűnik hajlandónak rá. Ez az a terület, ahol a szavak és a tettek gyökeresen ellentétben állnak. Az első Orbán-kormány - még emlékszünk - szóban a kistermelők támogatását hangsúlyozta, érdemi segítséget viszont az állami gazdaságok privatizációjához és a nagybirtokrendszer erősítéséhez adott. Ugyanez a határozatlanság érzékelhető a jelenlegi kormányzati ciklusban is: nincs vidékstratégia, a kormány földbirtok-politikájának kedvezményezettjeit illetően egyre több kétely merül fel, nem tudjuk, hogy mi a tervük az agráriummal azonkívül, hogy a holdudvarukban lévő agrár-nagyvállalkozóknak kívánnak kedvezni.

Mindezt azért fontos most hangsúlyozni, mert a cukorrépa-termesztés és a cukorfeldolgozás nem önmagában áll, hanem része a magyar mezőgazdaságnak és az arra épülő feldolgozóiparnak. Nem lehet egyetlen elemet kiragadni egy bonyolult rendszerből és annak az egy elemnek a problémáit kezelni anélkül, hogy az egész rendszerről lenne valamilyen elképzelésünk. Mit gondol a jelenlegi kormány a mezőgazdaságról? Milyen birtokméretben gondolkodik? Milyen tulajdonosi formát preferál? Milyen változtatásokra készül az élelmiszer-kereskedelemben? Milyen eszközökkel kívánja védeni a magyar termelőket és a magyar termékeket? Anélkül, hogy ezekre a kérdésekre választ adnánk, nem lehet érdemben beszélni a magyar cukoripar jövőjéről. Márpedig a magyar mezőgazdaság alapvető kérdéseire sem a Fidesz választási programjában, sem a kormányprogramban, sem a kormány első húsz hónapjának döntéseiben nincs benne a válasz.

A helyzetet súlyosbítja, hogy amikor a cukorgyárakról és a cukorrépa-termesztésről beszélünk, akkor valójában egy jellegzetesen múlt századi problémát igyekszünk kezelni. A cukorrépából előállított finomított répacukor egészségügyi kockázatai miatt nem lesz a XXI. századi élelmiszeripar stratégiai terméke. Ez a gondolat a bizottság munkája során is felvetődött, méghozzá kifejezetten a cukorrépa-termesztők részéről. A helyettesítő termékek - barnacukor, izocukor, gyümölcscukor, stevia - jelentősége folyamatosan nő, miközben a fehér cukorral kapcsolatban néhány fejlett országban már olyan szabályozási lépéseket láthatunk, mint amilyeneket korábban a dohánytermékekkel kapcsolatban tapasztaltunk. Vagyis amikor a jövőről, a termesztők jövőbeni piaci lehetőségeiről, az élelmiszer-önellátásról és a fogyasztók érdekeiről beszélünk - lehetőség szerint az összes szempontot tekintetbe véve -, akkor nem tekinthetünk el attól, hogy ezeknek az alternatíváknak a szerepét és kilátásait megvizsgáljuk.

Végig kell gondolnunk, hogy a magyar mezőgazdaság és a magyar fogyasztók érdekeit mennyiben szolgálná a hagyományos cukoripar újraélesztése, és mennyiben lenne fenntartható ez az ágazat olyan körülmények között, amikor a cukor élelmiszer-ipari jelentősége csökken. Jelenleg ugyanis az a helyzet, hogy a földterületeket szétszabdalták, a termelési eszközöket eladták, illetve azok technológiailag elavultak. Jó néhány ezer hektár répaföld termése kellene ahhoz, hogy gazdaságosan üzemeljen egy gyár, amelyet ráadásul állami támogatás nélkül képtelenség megépíteni. Mérlegelni kellene, hogy ha jelentős állami forrást szánunk az ágazat feltámasztására, az valóban akkor hasznosul-e a legjobban, ha a cukorkvóták visszaszerzésére és mondjuk, egy cukorgyár felépítésére fordítjuk. Elemezni kellene, hogy a hazai viszonyok között a cukorrépa-e a legjobb, illetve az egyetlen szóba jöhető alapanyagnövény. Vizsgálatot igényel annak eldöntése is, hogy nem lehet-e a cukorszükséglet egy részét kisebb, a helyi termelésre jobban építő és a szállítási igényt csökkentő gyártóüzemekkel biztosítani.

Ezeket a kérdéseket a bizottság érdemben nem vizsgálta. Márpedig sem a termelőkön, sem a fogyasztókon nem segít önmagában a múlt hibáinak feltárása, ha nem vonunk le belőle használható következtetéseket a jövőre nézve.

Szívesen látnánk a határozatban több, az ágazat jövőjére vonatkozó elvárást akár egy külön határozati pont formájában. Erre be is nyújtunk egy módosító indítványt. Az LMP szerint a cukoripar jövőjére vonatkozó döntést egy átfogó vidékstratégiából kellene levezetni, amelynek része az élelmiszer-önrendelkezésre és a helyi termelésre vonatkozó koncepció is. Amennyiben a magyar kormány ezen a területen döntési helyzetbe kerül, a cukorkvótarendszer fenntartását nem tartjuk indokoltnak, hiszen a cukor világpiaci ára egyre magasabb a bioetanol-ipar hatása miatt, a kvóta pedig EU-s szinten jóval alacsonyabb termelést tesz lehetővé, mint amennyit elfogyasztunk.

Egy magyarországi cukorgyár felépítésére a hazai igények biztosítására szükség lehet, ebben az esetben figyelembe kell venni az alábbiakat. Az új gyárnak alkalmasnak kell lennie alternatív alapanyagok, tehát nem kizárólag cukorrépa feldolgozására; az igénytelen és aszálytűrő cukorcirokra gondolok. Ez fontos tényező, mivel hazánk adottsága - figyelembe véve a várható felmelegedést is - nem kifejezetten alkalmas a nedves, kiegyenlített klímát kedvező cukorrépa termesztésére, valamint annak termesztési költségei az energia- és műtrágyaárak emelkedésével párhuzamosan egyre inkább emelkednek. Fontos, hogy természetes folyót, ivóvízbázist ne terheljen az új gyár. Magas munkanélküliséggel sújtott terület közelében épüljön. Csak visszatérítendő támogatást kapjon az államtól, vissza nem térítendő támogatásban pedig lehetőség szerint csak uniós forrásból részesüljön.

Tehát összességében bár találhatók érdekes eredmények, megállapítások a cukoripari vizsgálóbizottság jelentésében, azt gondoljuk, hogy az Országgyűlésnek alapvetően nem a múlt feltárásával, hanem az aktuális problémákra való megoldások keresésével, a jövő kihívásaira való felkészüléssel kell foglalkoznia. Ezért nagyon fontos, hogy megfogalmazzuk a megfelelő tanulságokat, és az országgyűlési határozatban az ágazat jövőjére vonatkozó irányok is szerepeljenek.

Köszönöm a figyelmüket. (Taps az MSZP soraiban.)

ELNÖK: A vezérszónoki felszólalások befejeződtek. Kétperces hozzászólások következnek; elsőként Gőgös Zoltán képviselő úr, Magyar Szocialista Párt.

GŐGÖS ZOLTÁN (MSZP): Köszönöm a szót, elnök úr. Ezen a késői órán nyilván a jegyzőkönyvekből majd kiderül, hogy ki mit mondott. Én a jelentéssel nem kívánok sokat foglalkozni, el kell olvasni, hogy mit mondtam a bizottsági ülésen, az is jegyzőkönyvben van. Azért annyit mondanék, hogy nekem volt néhány szörnyű élményem a cukorrépával kapcsolatban. Az első még gyerekkoromban, amikor rossz vegyszerezés után kétméteres gazból kellett két hektárt kikapálnom. Nem tudom, kinek voltak még ilyen élményei. A másik, amikor műszaki ágazatvezetőként minden évben többet költöttünk a gépi technikára, mint amennyit a 350 mázsás répatermés hozott, ugyanis aki ezzel foglalkozik, pontosan tudja, hogy iszonyatos kemény feladat a száraz földből ezt a gyönyörű növényt - amely mellett itt mindenki letette a voksát - kiszedni.

(20.40)

A harmadik pedig egy másik dolog. Miután négy-öt éve 2-es cukorbetegségem van, így eleve nem érint a cukorvásárlás, ezért nem is tudtam követni az árakat sem. De azért azt mondanám, ha valaki azt gondolja, és a jelentésből is az sugárzik, hogy egy világpiaci terméknél Magyarország kapacitásainak növelése a belső piaci árakat változtatja, az óriásit téved. Ilyen alapon nálunk az állattenyésztők a feléért kellene hogy vegyék a takarmány-alapanyagot, hiszen nagyjából 2,5-3-szor annyit termelünk, mint amennyi Magyarország szükséglete. Tehát nincs összefüggés, ezt szeretném mondani, a magyarországi kapacitások és a tőzsdei termékek árai között. Ha valaki ezt sugallja, az óriási hibát követ el.

Viszont annál azért ez a dolog többet ér, mint hogy egy ilyen késő esti vitában nagyon belemélyedjünk ennek taglalásába. Ezért azt javasoljuk, hogy rendezzünk egy parlamenti vitanapot a magyar élelmiszeripar helyzetéről, ugyanis elég sokat foglalkozunk itt mi a múlttal, úgy látom, de nem nagyon látom, hogy mi lesz például a magyar élelmiszeripar jövője, ami végóráiban jár. Aki volt kinn az élelmiszer-ipari kiállításon, az biztosan meg tudja erősíteni. Remélem, mindenki támogatja ezt a kezdeményezésünket, és akkor tévéidőben, normális műfajban végig lehet beszélni az egész élelmiszeripar problémáját, de nem egy kiragadott állapotában, ahogy erről ez a cukoripari jelentés szól.

Köszönöm szépen a figyelmüket. (Dr. Józsa István tapsol: Helyes.)

ELNÖK: Köszönöm, képviselő úr. Két percre Józsa István képviselő urat illeti a szó.

DR. JÓZSA ISTVÁN (MSZP): Köszönöm szépen, elnök úr. A bizottság egyik tagja úgy emlékezett, hogy a meghallgatottak amnéziában szenvedtek. Én viszont nem szenvedek amnéziában, pontosan emlékszem, amikor Martonyi János, a privatizációs bizottság első elnöke, jelenlegi külügyminiszter halálpontosan elmondta, hogy az ő meggyőződésük az volt, hogy az állami cégek privatizációja a cégek túlélését szolgálja, illetve volt egy olyan politikai meggyőződésük, hogy a privatizáció egyfajta biztosítéka annak, hogy az Antall-kormány megválasztását követően lehetetlenné váljon egyfajta politikai vagy társadalmi visszarendeződés az előző rendszerbe. Tehát, ha úgy tetszik, a rendszerváltás szerves folytatása volt az a privatizáció, amit ők támogattak, menedzseltek. Világosan kifejtette, hogy jól-rosszul, mert szakmai apparátusuk kevés volt, történelmi tapasztalat igazából még kevesebb, de hogy ne emlékezett volna, azt nem lehet mondani.

Sőt, igazából a többi megkérdezett is egy reális képet rajzolt arról a küzdelemről, ami akkor a privatizációt is beleértve a cukorgyárak működését biztosította. Amellett, hogy az érintettek egy része most ilyen egyoldalúan közelíti meg, nagyon figyelemre méltónak tartom, nincs már bent, az LMP hozzászólását, hogy igazából ez egy nagyon egészségtelen élelmiszer. Tehát stratégiát építeni egy ilyen nagyon egészségtelen élelmiszerre... (Dr. Gaudi-Nagy Tamás közbeszól.) Mire mentek vele, hát nincs már semmi belőle, azt érdemes ellopni, amiből valamit lehet építeni. (Dr. Gaudi-Nagy Tamás: Akkor még ért valamit.) Tehát én javasolnám, amit Gőgös képviselőtársam, tartsunk egy vitanapot a magyar élelmiszeriparról, nézzünk előre, halljuk, mit akarnak önök tenni.

Köszönöm szépen

ELNÖK: Köszönöm szépen, képviselő úr. Tisztelt Országgyűlés! Most az írásban előre jelentkezett képviselőknek adom meg a szót.

Elsőnek Morvai Krisztina képviselő asszony, európai parlamenti képviselő.

DR. MORVAI KRISZTINA (Európai Parlament magyarországi képviselője): Köszönöm szépen. Kedves Képviselőtársaim! Egy rendkívül megrázó olvasmány ez a cukorgyár-privatizációról szóló jelentés, mert tulajdonképpen ez nem más, mint a nemzet és az ország kifosztásának története, mint egy nagyító alatt vagy mikroszkóp alatt. Ugyanez történt a többi gyárral is, ugyanez történt az egész országban. Még megrázóbb lenne, ha azt is megosztotta volna az olvasóval a jelentés, ha meghallgatott volna embereket is a bizottság, akiket ez közvetlenül érintett, mert mondjuk, ott dolgoztak ezekben a gyárakban.

Amikor politikus lettem, és elkezdtem járni az országot, beszélgetni emberekkel, meghallgatni sok-sok mindenkit, akkor szembesültem azzal, hogy micsoda rettenetes tragédia volt ez a munkásembereknek, a mérnököknek, akár adminisztrátoroknak, mindazoknak, akik tisztességes munkát végeztek, becsülettel bejártak dolgozni ezekbe a gyárakba vagy akár a leprivatizált téeszekbe. És azt hallották, hogy tiétek a gyár, magatoknak építitek az országot, arra számítottak, hogy onnan fognak nyugdíjba menni, ott élhetik le tisztességben az életüket. Majd pedig azok, akik ezt mondták nekik, azok hétfőn még marxisták voltak, pénteken pedig már csak a tőkét akarták Marxtól megtartani, és vagy ők maguk privatizálták el a gyárat, vagy pedig külföldi kézbe adták, és a külföldiek nagyon gyakran bezárták a gyár kapuját, és eldobták a kulcsot, mert semmi mást nem akartak, pusztán csak piacot szerezni.

Hiányoltam tehát ennek a bemutatását a jelentésből, valamint nagyon hiányoltam a felelősség kérdését, amire itt már előttem is rámutattak. Szintén országjárásokon szokták mondani az emberek, hogy folyamatosan azt hallgatjuk mi, ápolónők, pedagógusok, tűzoltók, hogy nagyon nehéz helyzetben van az ország, és az embereknek vállalni kell a következményeket. De mikor fogják végre azok vállalni a következményeket, akik ilyen nehéz helyzetbe hozták az országot? Erről semmi nincsen. Nincsen szó büntetőjogi felelősségről, hogy erre egyáltalán volt-e valami kísérlet, nincs szó polgári jogi felelősségről, és nincs szó arról sem, hogy esetleg meg lehetne nézni, mondjuk, ezeknek a szerződéseknek a jog érvényességét vagy érvénytelenségét. Hogy nem lehetne-e valamiféle kísérletet tenni, ha nem is az eredeti állapot visszaállítására, mert mondjuk, amit ledózeroltak, azt nyilván nem lehet az eredeti állapotba visszaállítani, de legalábbis valamiféle kompenzációra.

Amit még szintén hiányolok, az a jelenre és a jövőre való tanulságoknak, összefüggéseknek a feltárása, amiből tanulhatunk most, a jelenben, és tanulhatunk a jövőre nézve. Például az okozati összefüggések feltárása terén, ugye, valóban '82-től, illetve '84-től levezeti a jelentés, hogy milyen lelkiismeretlen emberek milyenfajta lelkiismeretlen döntéseket hoztak. De az okozati láncban rámutatnak arra is, hogy hogyan kapcsolódik az ország gyarmatosításának kezdete, és itt hangsúlyoznám, hogy a gyarmatosítás folytatása is erőteljesen kapcsolódik az adósság kérdéséhez. Tehát kimutat a 19. oldalon egy világos okozati kapcsolatot aközött, hogy nem volt hajlandó az első szabadon választott magyar kormány még tárgyalni sem az adósság-visszafizetésről, nemhogy megtagadni az adósság visszafizetését, és ebből következett az, hogy úgy kellett az adósságok visszafizetésére pénzt szerezni, hogy mindent privatizáltak.

Ha megengedik, ezt a részt föl is olvasom a fontosságára tekintettel, és nem titkoltan azért, mert ha ezt a kormánypártok most elismerik, hogy így van, és ez óriási hiba volt, akkor nem értem, hogy miért nem mondják azt, hogy talán még most sem késő, és igenis újra kellene tárgyalni az államadósságot. Mert amíg nem tárgyaljuk újra, addig mindig mindent arra kell szánnunk, a nemzetnek minden kincsét, minden vagyonát, hogy ezt az adósságot folyamatosan törlesszük. Azt mondja a jelentés, hogy "Még a Magyarország után következő második legnagyobb mértékben eladósodott országban, Lengyelországban is teljesen egyértelmű volt az, hogy a gazdasági talpra állás érdekében feltétlenül adósságkönnyítést kell kérni. Nem lehet a szocializmus által felhalmozott hitelállományt legitimnek tekinteni. Antall József miniszterelnök azonban, annak ellenére, hogy nemcsak itthonról, de külföldről is sokan felvetették az adósságmegtagadást, a leghatározottabban visszautasította ennek még a gondolatát is. És mivel a magyar gazdaság súlyos válságba került, viszont a kormányzat mindenáron ragaszkodott a devizahitelek törlesztéséhez, ezért a magánosításra nem maradt már reális alternatíva, mint a külföldi és azon belül is a nyugati tőke részére történő értékesítés, méghozzá gyors, szinte erőltetett ütemben."

Változatlanul ez folyik, ez is fog folyni, és nagyon félő, hogy ez fog történni a földekkel is. Az állami tulajdonban lévő földkészleteinkkel, hogy egyszer csak azt fogják mondani, hogy muszáj törleszteni tovább ezeket az adósságokat, most már nem maradt másunk.

(20.50)

Tehát a tanulságok levonása kapcsán még hangsúlyozni kell megint csak egy analógiát: mi történt a privatizációk kapcsán ebben a szakaszban, amit nagyító alá vesz ez a jelentés? Két nagy csoportjuk volt az embereknek, akik hozzájutottak a nemzeti vagyonhoz. Az egyik az akkori kommunista, gazdasági hatalmukat átmentő menedzserek, vezetők, illetőleg más módon privilegizált helyzetben lévő és a hatalom szeretetét élvező emberek, másfelől pedig a külföldiek.

Nem nehéz észrevenni az analógiát a földkérdéssel megint csak. A földrablásokban, a mohó, profithajhász célú földszerzésekben is ez a két nagy csoport körvonalazódik, egyfelől szintén a hatalom szeretetét élvező bankárok és különböző, vörös-, zöld- és egyéb színű bárók, akik elrabolják a legfontosabb nemzeti kincsünket, a termőföldet, másfelől pedig hamarosan a külföldiek.

Kettő év múlva lejár a földmoratórium, és úgy tűnik, hogy itt állunk feltett kézzel, hogy ide lőjenek, nem tudunk mit csinálni. Hát, hogyne tudnánk mit csinálni! Valamit feltétlenül tennünk kell, mert különben itt fogunk ülni öt év múlva vagy tíz múlva egy hasonló bizottság jelentését bemutatva és elemezgetve, amely bizottság megint csak a felelősség kérdését teljesen megkerülve sajnálkozva, lesütött szemmel fogja azt elemezgetni, hogy hogyan is került a magyar termőföld teljes egészében külföldi kézre, illetőleg profitra éhes, néhány privilegizált személy kezébe, és hogyan omlott össze teljesen a magyar mezőgazdaság és Magyarország is, mert ez az ország teljes összeomlását is fogja jelenteni.

Tanulság még az is, hogy akkor is azt csináltuk, amit az EU elvárt tőlünk. Tehát ha az Európai Unió azt várta, hogy adjuk vissza a kvótáinkat, akkor visszaadtuk, még nagyobb mértékben, mint ahogy azt elvárták volna, mert mások 25 százalékot adtak vissza, mi 75 százalékot. Ha azt kérték, hogy dózeroljuk le a nemzeti kincseinket, a nemzet vagyonát... - milyen érzés lehetett azoknak az embereknek, akik ott dolgoztak, akik azokat a gyárakat, ha nem is fölépítették, mert száz évvel azelőtt építették őket, de ahol tisztességes munkát végeztek, és az életüket élték, milyen érzés lehetett látni, hogy ledózerolják a gyárakat? Én beszéltem ott környékbeli emberekkel, akik elmondták, hogy tényleg a szívük szakadt meg, mikor ezt végig kellett nézniük. Tehát akkor azt várta az EU, ezt csináltuk.

Most azt várja, hogy bocsássuk a termőföldünket külföldiek rendelkezésére. Most úgy tűnik, hogy ezt fogjuk csinálni, hacsak nem tanulunk ebből a rettenetes történetből, és nem lesznek olyan emberek, például itt a parlamentben, akik azt mondják, hogy az erkölcsileg felnőtt ember és az erkölcsileg nem felnőtt ember között az a különbség, hogy az egyik a döntéseit kizárólag a hasznosságra alapozza, hogy nekem mi az, ami most éppen bejön - vagy akár a félelemre -, a másik pedig a lelkiismeretére, a szilárd belső lelkiismeretére.

Én arra kérem önöket, hogy erre a szilárd belső lelkiismeretre és a hazaszeretetre hallgatva hozzanak létre most egy olyan bizottságot és nem majd utólag, amelyik a termőföld elrablásának a megakadályozásán fáradozik; amelyiknek a célja az lenne, hogy megállítsa a termőföld megszerzését privilegizált vörös- és zöldbárók által, illetőleg megnézze, hogy hogyan is történt ez a folyamat, és igyekezzen visszaszerezni a földeket, és megakadályozza azt, hogy a földmoratórium lejárta után külföldi kézbe kerüljön a termőföld.

Nagyon jó lenne, ha ez nem pártok közötti csatározásoknak lenne a tárgya, hanem egyetértenének a pártok, mind az öt párt abban, hogy egy ilyen bizottságot most létre kell hozni. Ennek a bizottságnak az is a feladata kell hogy legyen persze, hogy megvizsgálja a mezőgazdaság helyzetét, mert a kettő egymástól elválaszthatatlan. A parasztemberek azért kerülnek olyan helyzetbe, hogy eladják a földjüket, mert nem tudnak megélni a mezőgazdaságból.

Nagyon megrázó volt számomra, mikor egy külföldi kollégámtól hallottam annak a történetét, hogy náluk hogy volt ez. Elmondta, hogy először a narancsültetvényeinket kellett kivágni, mert a megszállók olyan helyzetet teremtettek, hogy ne lehessen eladni a narancsot, hogy ne tudjunk megélni belőle. Azt mondták, hogy zöldséget érdemes ültetni, zöldséget ültettünk. Megint csak a felvásárlók olyan helyzetbe hoztak bennünket, hogy nem tudtunk a zöldségből sem megélni. A következő évben már úgy kellett dönteniük a szüleimnek, hogy a földet kellett eladnunk. Aki pedig nem adta magától, attól elvették.

Hogy melyik országban történt ez, azt mindenkinek a fantáziájára bízom, biztos több ilyen ország is volt, ahol ilyesmi történt, de nagyon szeretném, hogy Magyarország ne legyen ilyen ország. És nagyon szeretném, hogy ne utólag vonjuk le a tanulságokat, hanem jó előre, és legyen ennek a jelentésnek az a következménye, hogy minél előbb a magyar parlament létrehoz egy ötpárti olyan bizottságot, amely a termőföld magyar kézben tartását irányozza elő.

Sajnálatos, hogy ezek a lelkiismereti döntések nem születtek meg akkor, amikor az alaptörvényről kellett név szerint szavazni, és amikor nem kisebb kérdésben kellett állást foglalni, mint hogy a magyar föld, magyar vízkészlet magyar kézben maradjon-e, és bizony képviselőtársaim a név szerinti szavazásban nyilván nem könnyen mondták ki azt a szót, hogy nem, de kimondták. Azóta viszont sok víz lefolyt a Dunán, és látták azt, hogy az az Európai Unió, amelynek megpróbáltak azzal a nemmel megfelelni, milyen gyalázatos módon bánik az önök hazájával.

Kérem tehát, hogy ennek a változásnak vonják le a szívükben és az eszükben is a tanulságait, és most már mondjanak igent a magyar termőföld és vízkészlet magyar kézben maradására, és hozzák létre azt a bizottságot, amelynek az a feladata, hogy ezt megvalósítsa.

Köszönöm szépen. (Taps a Jobbik soraiban.)

ELNÖK: Köszönöm szépen, képviselő asszony. Kettő percre Gaudi-Nagy Tamás képviselő urat illeti a szó.

DR. GAUDI-NAGY TAMÁS (Jobbik): Köszönöm szépen, elnök úr. Teljesen világos a helyzet, és ezt Varga Géza és Morvai Krisztina is most világosan elmondta, hogy egy jelentésnek akkor van bármilyen értelme a magyar emberek számára, ha nem csupán néhány papírlappal több kerül be a fiókokba, hanem a büntetőjogi felelősségre vonás aktív lehetőségeit is megvizsgáljuk, illetve megvizsgáljuk, hogy polgári jogi eszközökkel az eredeti állapotot hogy és milyen formában lehet helyreállítani.

Ennek érdekében bejelentem, hogy ma, március 6-án képviselőtársaimmal együtt - Lenhardt Balázzsal, Nyikos Lászlóval, Magyar Zoltánnal, Varga Gézával, Németh Zsolttal és Jámbor Nándorral együtt - benyújtottunk egy módosító javaslatot a jelentéshez, amelyben a következőket kérjük, javasoljuk. "Az Országgyűlés felkéri a legfőbb ügyészt, hogy a jelentés alapján haladéktalanul vizsgálja meg a hazai cukoripar tönkretételéért felelős személyek büntetőjogi felelősségre vonásának lehetőségeit, és ez alapján, ahol az lehetséges, tegyen büntetőfeljelentéseket, továbbá a polgári jogi érvénytelenség szabályainak figyelembevételével lépjen fel a rendelkezésre álló jogi eszközökkel az eredeti állapot visszaállítása érdekében a cukoripari privatizáció során elvesztett gyárak nemzeti tulajdonba történő visszaszerzése érdekében." Mert minden más lépés ehhez képest csupán - azt kell mondanom, hogy - pótcselekvés.

Úgyhogy nagyon kérem a kormánypárti képviselőtársakat, hogy támogassák ezt a javaslatot, és ne úgy tegyenek, mint a Balsai-jelentés kapcsán, ahol a hasonló célzatú módosító javaslatomat, javaslatunkat sajnos ott elutasították. De világosan látniuk kell: a választópolgárok számára egy ilyen vizsgálóbizottsági munka csak akkor lesz hiteles és komolyan vehető, ha valóban következményekkel jár, és azok meglakolnak azért a hihetetlenül sok bűnért, nemzeti vagyonvesztésért és károsításért, amit egyébként régen büntettek.

Zárógondolatom: régen a Btk.-ban benne volt a kártevés nevezetű Btk.-tényállás, ami arról szólt, hogy ha valaki, egy állami ember (Az elnök a csengő megkocogtatásával jelzi az idő leteltét.) kötelesség elmulasztásával kárt okoz, akkor ezért kettőtől nyolc évig terjedő szabadságvesztéssel felel. Ezt '89-ben hatályon kívül helyezték. Önökre bízom a megoldást, vajon miért. Éppen ezért, hogy megússzák a felelősségre vonást.

Köszönöm. (Taps a Jobbik soraiban.)

ELNÖK: Köszönöm szépen. Kettő percre megadom a szót Szalay Péter képviselő úrnak, Fidesz.

(21.00)

DR. SZALAY PÉTER (Fidesz): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Ház! A cukor és a cukorgyárak vonatkozásában megállapíthatjuk, hogy egy olyan helyzetbe kerültünk, amely abszolút kiszolgáltatott, tulajdonképpen egy gyarmatnak tekinthetjük magunkat a cukorrelációt illetően.

Józsa képviselőtársam említette, hogy nem látja az anyagból a jövőt kibontakozni. Én úgy értelmezem, hogy mégis elmondták az előadók, elmondta Font elnök úr is, valamint az államtitkár úr is, hogy végül 2014-ben dönt az Európai Unió a cukorkvótáról. Négyfajta megoldást vázolt az államtitkár úr.

Nyilvánvalóan addig nem építhetünk cukorgyárat, amíg nincs kvótánk, mert egy üres cukorgyár, amely nem termel, kidobott pénz lenne. Tehát addig semmiképpen nem születhet döntés, de utána nyilván, ha az Európai Unió meghozta a kvótáról szóló döntését, akkor lesz módunk abban állást foglalni, és a kormánynak is lesz lehetősége, hogy eldöntse, hogy merre szeretne előremenni.

Néhány apró részletet kiragadva az anyagból, az, hogy az állam a Horn-kormány idején nem adott működő tőkét a cukorgyáraknak, az nyilvánvalóan azt eredményezte, hogy tönkrementek a cukorgyárak. Ezt láthatta, tudhatta a Horn-kormány. Gráf József miniszter úrral kapcsolatban megjegyezném, hogy ő hozott egy rossz döntést, de nemcsak Glattfelder úr, hanem Tabajdi képviselő úr is elmondta, hogy ez a döntés, amire készül a kormány, nem egy szerencsés döntés, tehát nem ezt kellene dönteni, mégis sikerült (Dr. Gaudi-Nagy Tamás: Mikor lesz ez?!) egy rossz döntést hozni.

Ami pedig a kvótát illeti, egészen biztos az, hogy el lehetett volna adni ezeket a gyárakat úgy (Gőgös Zoltán: Sajnos nem!), hogy a kvótát az állam valamilyen formában megtartotta volna magának, minden bizonnyal lehetett volna olyan szerződést kialakítani, ahol a kvóta megmaradt volna (Gőgös Zoltán: Biztos, hogy nem!), a kvóta fölötti rendelkezés. Egy jó jogász biztos, hogy tudott volna ilyen szerződést létrehozni.

Köszönöm szíves figyelmüket. (Taps a kormánypárti padsorokból.)

ELNÖK: Köszönöm szépen, képviselő úr. A következő hozzászóló Nyikos László képviselő úr, 15 perces időkeretben.

DR. NYIKOS LÁSZLÓ (Jobbik): Köszönöm szépen, elnök úr. Tisztelt Képviselőtársaim! Nagy érdeklődéssel olvastam ezt a jelentést, jóllehet a szűkebb funkciómhoz nem tartozik ez a témakör, azonban végigéltem ezt az időszakot, ezt a privatizációs időszakot a Számvevőszék alelnökeként, és ebből eredően és más szempontok miatt is érdekelt ez a jelentés. Most a többi okot nem kívánom itt ismertetni, részben személyes természetűek.

Az én várakozásaimat ez a jelentés nem elégítette ki. Nagyon sok spontán elemet találtam benne abból a szempontból például, hogy a meghallgatott személyiségek köre nem tűnt teljes körűnek, illetve nem teljes körű, másrészt pedig súlyúkat tekintve sem egyforma súlyú emberekről van szó.

Hogy konkrét legyek, nagyon hiányolom ebből a meghallgatott körből például a spontán privatizációt követő időszakból az SZDSZ-nek azokat a meghatározó gazdaságpolitikusait, akik tulajdonképpen úgymond a passzátszelet fújták itt a privatizáció irányába. Itt a költségvetési bizottság egykori elnöke, Soós Károly Attila neve érdekes - talán ő nem szenved amnéziában -, vagy aki nem SZDSZ-es, hanem MDF-es mezben volt politikai államtitkára a Pénzügyminisztériumnak, Szabó Tamás, és aztán az MDF Monopoly-csoportjából, mondjuk, Balás István vagy mások megidézése. Kérem, akkor nagyon sok interpelláció hangzott el ebben a Házban, és nagyon sokszor szavazták le, ha jól emlékszem, Szabó Tamást ötször-hatszor is leszavazta a saját kormányoldala, mert nem tudott a privatizációs kérdésekre kielégítő válaszokat adni.

Ilyen értelemben nekem ezek az információk, amelyeket a meghallgatott és idézett személyek mondtak, nem adnak teljes képet. Különösen hiányolom én, hogy Kovács Árpádot, aki több minőségében is meghallgatott volt - mint egykori ÁPV Rt. igazgatótanácsi elnök, mint jelenlegi igazgatótanács-tag, mint egykori számvevőszéki elnök -, azonban abban a minőségében, úgy látom, nem hallgatta meg a bizottság, hogy ő volt anno dacumál az Állami Számvevőszék azon igazgatóságának a vezetője, amely a privatizációs tranzakciókat vizsgálta, pontosabban nem vizsgálta, nem nagyon vizsgálta. Ennek megvannak az okai, ezzel önöket nem fogom fárasztani. Jó lenne, ha ő maga mondaná el, hogy vajon miért volt olyan helyzetben a Számvevőszék a kilencvenes évek elején, aztán később is, már talán nem annyira, amikor ő elnök lett, hogy nem vizsgálta a privatizációs tranzakciókat. Az én emlékeim szerint azért, mert az Állami Számvevőszék teljes vezetői kara egy hallatlan megfélemlített állapotban volt kénytelen dolgozni.

Az én személyes sorsom alakulását a Monopoly-csoport akadályozta meg, hiszen ez a parlament már tárgyalta azt a törvénytervezetet, amelyben az én felmentésem már 1991-ben napirenden volt az SZDSZ-nek köszönhetően. De ez az egzisztenciális probléma kisugárzott az igazgatónkra is, jelesül azt gondolom, hogy Kovács Árpádra is, akinek - talán megbocsátja nekem, ha idézem - az akkori jelmondata valahogy úgy szólt, hogy nem szívesen toporgok én olyan helyen, ahol az elefántok élik a nemi életüket. Tehát ez egyfajta ars poeticája is volt annak az időszaknak. Ilyen helyzetben dolgoztunk mi akkor. Sajnos Hagelmayer Istvánt már nem lehet meghallgatni, mert ő már meghalt - nyugodjon békében -, de az élők sorában ezek az emberek nagyon érdekes információkkal tudnának szolgálni, hogy tudniillik az Állami Számvevőszék praktikusan csak a kilencvenes évek második felében vizsgált meg emlékeim szerint két privatizációs tranzakciót, a spontán privatizációs korszakból egyet sem, és nagyon vékonyak azok az információk, amelyeket a Számvevőszék jelentései bemutathatnának. Bár vannak azért - és ezt is hiányolom tulajdonképpen a bizottság jelentéséből - információk, amelyek az ÁPV Rt. éves tevékenységéről szóló számvevőszéki jelentésekből kivehetők, de ezeket nem idézte be a források közé.

Úgyhogy ezen hiányérzetemet azzal fejezem be, hogy folytatni kellene a bizottságnak a vizsgálatot. Az összegző megállapításai számomra elfogadhatóak, de az összegző megállapítások nem következnek direkt módon azokból a véleményekből, emlékekből, kijelentésekből, egyebekből, információkból, amelyeket a meghallgatott személyek mondtak, hanem egyfajta, talán így is lehet fogalmazni, hogy egy előre megfogalmazott álláspont került át a jelentés végére, ami - még egyszer mondom - nekem megfelelőnek tűnik, csak nem eléggé megalapozott magával a jelentéssel. Tehát gazdagítani kellene a jelentésben lévő információkat, és ezek a személyek, akiket itt soroltam és még tudnék másokat is sorolni, ezt a teljességet megteremtették.

Felmerült itt Sáringer-Kenyeres Tamás és mások részéről is az a kérdés, hogy ki, mikor, hogyan ellenőrizte az új tulajdonos által vállalt kötelezettségek teljesítését. Maga a jelentés is felteszi a kérdést, a dokumentum felteszi a kérdést. Nagyon érdekes lenne azt is megtudni, hogy a Kormányzati Ellenőrzési Hivatal, amelynek a jogelődje 1992-től létezik, vajon akár az első szociálliberális kormány idején, akár később - már KEHI néven - ezzel miért nem foglalkozott. Az a kérdés is feltehető, hogy a mindenkori Pénzügyminisztérium, illetve a mindenkori Gazdasági Minisztérium fejezeti ellenőrzése miért nem foglalkozott ezekkel a kérdésekkel.

Tehát én azt gondolom, hogy egy nagyon komplex problémáról van szó, az ellenőrzési felelősség elmulasztása, azt gondolom, a mindenkori parlamentet is terheli politikai értelemben, hiszen az Állami Számvevőszék minden zárszámadási jelentésében leírta, hogy az állami vagyonnal való elszámolás nem történt meg, a mai napig nem történt meg, és minden zárszámadási jelentést a mindenkori parlament elfogadott. Innentől kezdve elég nehéz firtatni azt, hogy itt megáll-e a felelősség kérdése egyes személyeknél, mármint a politikai felelősség kérdése, hiszen a mindenkori parlament megadta a felmentését a gazdálkodás felelőssége alól, inkluzíve privatizációs tranzakciók lebonyolítására.

(21.10)

Tisztelt Képviselőtársaim! Engedjenek meg végül még két konkrét megjegyzést. Az egyik az, hogy úgy kezdődik ez a jelentés, olyan információkat közöl, olyan kérdéseket tesz föl, hogy milyen mulasztások történtek. Ez nem elegáns, jelentem tisztelettel, mert ebben benne van egyfajta prekoncepció, hogy milyen mulasztások történtek. Ha a jelentés tárgyilagos kíván lenni, akkor ezt úgy kellett volna kérdezni, hogy történtek-e mulasztások. Ez elegánsabb, mint azt kérdezni, hogy milyen mulasztások történtek, hiszen ebben a kérdésben benne van, hogy történtek mulasztások, jóllehet a jelentés elején vagyunk még. Tehát ilyen értelemben kicsit azt a benyomást kelti az emberben az egész jelentés, hogy itt bizony, előre rögzültek már azok a végső következtetések, amelyek meg is jelennek a jelentés végén. De még egyszer mondom, ezeket nem tudta, számomra legalábbis nem tudta eléggé megalapozni az az információtömeg, ami egyébként a terjedelmes jelentésben benne van.

A másik és utolsó probléma, nem is probléma, fölvetés, ez egy szakmai kérdés, a valós piaci érték problémája. Ez érdekes dolog, engem szakmailag nagyon megfogott, hogy ilyen fogalmat is használ a jelentés. Ez egy nagyon izgalmas számviteli fogalom, nagyon nehéz definiálni a valós piaci értéket, hogy mi az. A jelentés ezt tulajdonképpen rendben levőnek tartja, tehát különösebben nem boncolgatja, hogy itt ez hogyan történt, de levonja azt a következtetést, azt írja nekünk, hogy az itt dolgozó nemzetközi cégek magyarországi leányvállalatai vagy részlegei ezt megnézték és rendben levőnek találták. Nos, ha ez így van, ha tehát elfogadta a bizottság ezt a fajta minősítést, akkor ezzel enyhül az a bizonyos döntési felelősség, amiről az egész jelentés egyébként szól.

A jelentés végül formailag is megérne egy olvasószerkesztői munkát, ráfért volna, mert helyenként nevek el vannak írva; például Suchman Tamás egy n-nel írja a végén a nevét, emlékeim szerint, nem kettővel, de ezek végül is olvasószerkesztői kérdések. Ilyen szempontból is azt hiszem, hogy egy ilyen igényes munka nem szerencsés, hogyha ennek a színvonalát formai hiányosságok, helyenként elírások, helyesírási hibák rontják.

Köszönöm szépen, elnök úr. (Taps a Jobbik soraiban.)

ELNÖK: Köszönöm szépen, képviselő úr. A következő hozzászóló Magyar Zoltán képviselő úr, Jobbik.

MAGYAR ZOLTÁN (Jobbik): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Ház! Először Józsa társelnök úr őszinte szavaira szeretnék röviden reagálni, amiben azt fejtegette, hogy gyakorlatilag indokolatlan volt ez a vizsgálódás, hiszen a cukor egyébként is egészségtelen. Örülök, hogy néha azért MSZP-s képviselőtől is lehet ilyen őszinte mondatokat hallani. Ezek szerint akkor önöknél a fehér kenyér vagy a disznó, tojás, tej is valószínűleg felesleges ágazat, hiszen ezekről is már elhangzott, hogy egészségtelenek lehetnek, még ha jól tudjuk, hogy ennek jelentős része nem fedi a valóságot.

Számomra egyébként személy szerint is rengeteg tapasztalatot jelentett részt venni a cukorgyárak privatizációjában, valamint Magyarország Európai Unióhoz történő csatlakozása óta a közösségi cukorreform során képviselt magyar álláspontot értékelő és annak itthoni következményeit feltáró vizsgálóbizottság munkájában. Az egyik ilyen tapasztalatot ma már sokszor emlegettük itt az amnéziával kapcsolatban, tényleg, az embernek néha az volt az érzése, négy-öt meghallgatott után is már, hogy az egészségügyi bizottságnak is részt kellene vállalnia ebben a feladatban, mert ez egy nagyon furcsa betegség, amit itt feltételeztünk, vagy amivel itt találkoztunk.

Komolyra fordítva a szót, a jelentést nem kívánom részletesen elemezni, hiszen ezt már az előttem szólók kiválóan megtették, azonban azt ki kell emelnem, hogy személy szerint rendkívül fontosnak tartom azt, hogy azok, akik részt vettek ebben a bizottságban, illetve akik a jegyzőkönyvek alapján megnézik majd a munkánkat, azok azért egy elég világos képet kaphatnak arról, hogy milyen módszerekkel és mennyire álságos gondolatmenettel lett tönkre téve a magyar élelmiszeripar. És nagyon sajnálom, hogy akik viszont kizárólag a jelentés alapján akarnak majd tájékozódni ebben a kérdésben, azok majd egy jóval homályosabb képet fognak kapni, hiszen a 80-as évektől világosan lekövethető az a folyamat, hogy a különböző kormányok az élelmiszeripart a külföldi, általában ellenérdekelt feleknek hogyan is játszották ki, és itt majdnem mindegy is, hogy a kommunizmusról vagy későbbi polgári vagy szocialista kormányokról beszélünk.

Tény, hogy a meghallgatások során több érintett, főleg a cukorgyárak vezetői, menedzsmentje elmondta, hogy politikai hovatartozás nélkül nem kaptak segítséget a talpon maradáshoz. És itt már nemcsak a már említett, a 90-es évek közepére magyar kézben maradt öt cukorgyár forgótőkeigényének elutasításáról beszélek, hanem arról is, hogy a meghallgatottak - azokról beszélek, akik nem a mutyikban voltak érintettek - elmondták, hogy számtalan formában és módon kérték a kormányokat, hogy a cukor kérdését államilag szabályozzák, oldják meg, hiszen import-, exportár és területszabályozás nélkül nem lehet, és nem is érdemes Európában répát termelni vagy cukrot gyártani. Ezt az egyes elmondottak alapján már több mint száz éve tudjuk, és mégis a cukorrendtartásra irányuló igényüket színtől függetlenül egyetlenegy szaktárca sem vette komolyan, egészen addig, amíg nem játszották át az összes cukorgyárat.

Úgy gondolom, hogy ezek nem összeesküvés-elméletek, amiket itt elmondtam, hanem a magyar tulajdonú gyárak ilyen irányú ellehetetlenítése mögött igenis külföldi tulajdonban lévő gyárak tulajdonosai álltak, illetve ezek a további terjeszkedés reményében gyakoroltak nyomást, és ki kell mondani, hogy talán a megfelelő helyen, a megfelelő embereket zsebükben tartották, és így jutottunk el eddig a folyamatig, amelynek végül is ez a jelentés lett a jelenlegi állomása. Ez folyamat, úgy gondolom, hogy az elmúlt 25 évben végigkövethető, és sajnálom, hogy ezt a jelentés egyáltalán nem domborítja ki, nem emeli ki jobban, és a Jobbik részben ezért is tartotta ilyen formában elfogadhatatlannak a jelentést.

Köszönöm a szót. (Taps a Jobbik soraiban.)

ELNÖK: Köszönöm szépen. Megkérdezem, hogy kíván-e még valaki szólni két percben, tizenöt percben. (Jelzésre:) Igen, Ivanics Ferenc képviselő úr, Fidesz.

IVANICS FERENC (Fidesz): Köszönöm szépen. Elnök Úr! Tisztelt Államtitkár Úr! Tisztelt Társelnök Urak! A cukorbizottság - mondanám így röviden, és nem a hosszú nevén - tényleg fél évig dolgozott, keményen, mint ahogyan többször elmondták itt előttünk, és abban egyet kell értenem az előttem szólókkal, hogy bizony, ez a fél év kevés volt arra a vizsgálatra, amely sokkal átfogóbb képet adhatott volna a cukorprivatizációval kapcsolatban.

Font Sándor korábban is hangsúlyozta már, hogy gyakorlatilag sokkal szélesebb területről szűkült be ennek a bizottságnak a feladatköre a cukorgyárakra. Mindannyian tudjuk, itt is elhangzott ma többek szájából, hogy bizony, több mindenben kellene vizsgálódni. Tudjuk, hiszen a magyar történelemnek húsz olyan évét mondhatjuk magunk mögött - huszonkettőt -, amely alapvetően határozza meg a sorsunkat.

A cukor-vizsgálóbizottsággal kapcsolatban én három olyan személyes tapasztalatról számolnék be, amelyre a féléves munka során tettem szert, és amely gyakorlatilag egyrészről visszaigazolja azt a fajta politikai szemléletmódot, amit a Fideszben itt többen is vallunk, másrészről pedig megmutatja azt, hogy hogyan és miképpen működhet a rendszer.

Három olyan kulcspontot határozhatunk meg a vizsgálati anyaggal kapcsolatban, amely az egész folyamatot jellemzi, ez az 1990 körüli privatizációs időszak, a második a '95-96 környékén az elmulasztott segítségnyújtás, és a harmadik a kvótatárgyalások. Hogyha ezt a három pontot nézem, akkor egyrészről igazat adok azoknak, akik azt mondják, hogy gyakorlatilag nem '88-89-ben kezdődtek ezek a folyamatok, hanem jóval korábban, de abban viszont vitatkozom velük, hogy ezért egyértelműen az IMF-et teszik felelőssé. Nem azt mondom, hogy az IMF nem a saját logikája szerint járt el, ezt a részét kevésbé vitatom, viszont a másik felét iszonyúan hiányolom, és ilyen módon egy kicsit csalódott vagyok, mert azt gondolom, hogy volt egy magyar fél is: 1982-ben a szerződésekre, a szerződésmegkötésekre azért került sor, mert addigra Magyarország ki lett nullázva.

(21.20)

Magyarország a fizetésképtelenség határán volt, és akkor kellett az a külföldi segítség, amivel ez az ország tovább tudott lépni. A mondatot mindjárt javítanám is, mert nem az ország tudott továbblépni, hanem az akkori hatalom. Az ország belekerült abba a gödörbe, amelyből még most sem tudunk kilábalni. Tulajdonképpen ezt itt, a parlamenti patkóban én már többször megemlítettem, és mindig, amikor az elmúlt 20 évről beszél valaki, akkor ez eszembe jut, hogy nem 20 évről beszélünk, hanem sokkal többről. A kommunizmus örökségét próbáljuk itt helyretenni, azokat az eltékozolt évtizedeket, amelyek alatt a nyugati társadalmak fejlődtek, az emberek munkája révén előbbre léptek, míg a magyar emberek a munkájuk révén nem előbbre jutottak, hanem hátrébb.

Így került sor arra az 1988-89-es időszakra, amelyről beszélünk. Egyébként egy korábbi miniszter, az egyik európai ügyek bizottsági ülésen ezt el is mondta - nevezetesen Kovács László -, hogy gyakorlatilag ők már akkor, '82-83-ban látták a folyamatot, és már akkor dolgoztak azon, hogy ez másképpen legyen. Tehát azzal a részével, hogy a privatizáció spontán volt, azzal a részével én is azokhoz csatlakozom - és próbáltam kerülni ezt a szót, hogy ne kelljen kimondani a privatizáció kapcsán, de ebben az összefüggésben szívesen kimondom -, hogy gyakorlatilag ez a momentum is megtervezett volt.

A gazdasági rendszerváltás egy kemény érdekmegőrző szempontok alapján véghezvitt váltás volt, és ilyen módon nagyon fontos látnunk azt, hogy 1988-89-re a cukorgyárak privatizációja kapcsán is látni lehet, hogy a magyar mezőgazdaság, bár kiváló felkészültségű szakemberek dolgoztak az agráriumban, és gyakorlatilag a terméseredmények is még talán jónak mondhatók az akkori körülmények között, de már akkor mindenki látta, hogy nem versenyképes. És ennek a felelőse az a korábbi évtizedekben létrejövő rendszer volt, aminek a következményeit itt éljük, és többször ezen frontvonal vagy választóvonal - ez a pontosabb - mentén vitatkozunk agrárkérdésekben. Magam kevésbé, nyilván a szakértők jobban, de jól láthatóan az alapvető szemléletbeli különbségeket ez határozza meg.

Tehát 1990-re a privatizációs folyamathoz így érünk oda, mindez a kommunizmus öröksége; annak a szocialista berendezkedésnek, amelyben az akkori vezető hatalom próbálja átmenteni saját magát akár a politikumban, akár tényleg az egyforintos privatizációkkal. Mindannyian tudjuk, hogy üzemeket lehetett vásárolni hihetetlen kevés pénzért, és így kerültek ki pártfunkcionáriusok ezeknek a cégeknek az élére, és ugyanez látható gyakorlatilag abban is, amikor a vállalatok megkapják azt a felhatalmazást, hogy maguk dönthetnek. Megalakulnak a vállalati tanácsok, és a vállalati tanácsok tulajdonosként viselkedhetnek. Ez a két olyan súlyos döntés, aminek a következményeképpen 1990 szeptemberében már aláírják az első privatizációs szerződéseket. Tehát a hangsúlyos pont itt van a gazdasági rendszerváltás köntösébe bújtatott hatalommentésben.

Tehát ilyen módon azt gondolom, hogy a '90-es privatizációs folyamatnak ez a kulcsmozzanata, és ha ilyen szempontból nézzük, akkor világosan és egyértelműen érthető, hogy miért voltak kiszolgáltatott helyzetben, hogy miért kellett meglépni a privatizációt, hogy miért kellett bevonni a külföldi tőkét; az akkori piaci viszonyok között ez elképzelhetően jó lépésnek tűnt. Viszont itt jön a második kérdéskör, az a fajta liberális gazdaságpolitika, amely a privatizációt mint egyetlen üdvözítő megoldást látja, hogy a piacgazdaságot nagyon óhajtottuk, és fejjel rohantunk a falnak. Gyakorlatilag a piacgazdaságba úgy lépett be Magyarország, hogy lemásolt bizonyos folyamatokat, csak a lényegi pontokat kihagyta.

A cukorgyárak privatizációjánál ez a második elem az, ami jelentkezik, és az egész privatizációs folyamatban - ugye, az energiaszektorról beszéltünk, nem véletlenül került ez elő az európai ügyek bizottságában -, a privatizációs folyamatnál gyakorlatilag azt mondjuk, hogy a piacgazdaságot építjük. Rendben van, csak azt elfelejtettük lemásolni, hogy a nyugati cégek tulajdonosai maguk a termelők, és ilyen módon kijátszottuk azokat a szereplőket, akik a folyamat elején állnak. Hogyha így vizsgáljuk, akkor azt mondhatjuk, hogy persze, szép a privatizáció, de lényeges elemeit elhagyva gyakorlatilag versenyhátrányba hoztuk magunkat már a '90-es évek derekán. És ha a cukorgyárak ilyen módon egy mintát képeznek, akkor ezt kiterjeszthetjük - és átgondolva végül is láthatjuk - az egész gazdaságra.

Az energiaszektorban nyilvánvalóan ez úgy jelentkezett, hogy eladtuk a cégeket, merthogy állami tulajdonban nincsenek jól, eladtuk nyugati országok állami cégeinek. Tehát hogyha a tapasztalat - legalábbis a személyes tapasztalat, ez a második - azt jelenti, hogy ha már tényleg a piacgazdaságban akarunk részt venni, akkor figyeljük meg jól, és próbáljunk meg a játékszabályokon belül játszani. Nem vagyunk mi, magyarok olyan rosszak, hogy ebben a kérdésben bármiféle gonddal rendelkeznénk, vagy bármit ne tudnánk megtanulni. A magyarokról sokan sokféle dolgot elmondtak; ha egy versenybe bekerülünk, azt gondolom, jól tudunk teljesíteni, csak emelt fővel kell bemenni ebbe a versenybe, és meg kell nézni minden részletet.

A harmadik kérdéskör, ami személyes tapasztalat, gyakorlatilag a kvótatárgyalások kapcsán, ami az egész európai uniós magatartásunkat magyarázza. Nyilvánvalóan az, ami az elmúlt évfordulón történt Magyarország körül, az nem a véletlenek puszta összjátéka volt. Magyarország egy olyan folyamaton megy át, amelybe bele kell sűrítenie az elmúlt húsz év elmaradt változtatásait, miközben gazdaságilag meglehetősen kiszolgáltatott helyzetben van, és eközben kell e változó világgazdasági helyzetben valamiféle előremutató döntéseket meghozni. Ez nyilvánvalóan nem könnyű. Az új alaptörvénnyel meghatároztunk egy alapot, amelynek révén, a sarkalatos törvényeken keresztül Magyarország fejlődni tud. Tehát ha így nézzük, így vizsgáljuk a kérdést, akkor azt mondhatjuk, hogy az európai uniós tárgyalásoknál van egy fontos momentum: nem szabad csak az alkalmazkodást keresni, nem szabad csak a megfelelést keresni.

Az Európai Unió nem arról szól, hogy úgy menjünk be, hogy azonnal elfogadjuk a különböző javaslatokat, hanem úgy működik, hogy az országok meghatározzák, átgondolják, hogy mi az, ami az ő érdeküket képviseli, ezen álláspont képviseletét a lehető legutolsó pillanatig fenntartják, majd ezek után, ha megszületik az egyezség, kompromisszumkészen belemehetnek a megállapodásba. Mert világos, egyértelmű céljai vannak egy adott országnak, és az egyértelmű célok mentén tudja megkötni azokat a megállapodásokat, amelyeken keresztül az Európai Unióban egyenrangú partnerként tud működni.

Ilyen szempontból sokszor került a magyar európai ügyek bizottsága elé olyan javaslat, amikor azt hallhattuk, hogy a csehek vagy a lengyelek teljesen egyedül maradtak egy kérdésben, de ez nem zavarta őket, mert továbbra is tartották magukat a különböző álláspontjukhoz. Ezért nem szabad megijednünk attól, hogy az Unión belül határozottan képviseljük az érdekeinket, és ilyen módon az Unión belül tényleg érezhetik a változást, hiszen az elmúlt 8 év fejbólogató magyar magatartása után egy sokkal karakánabb kiállást láthatnak és érzékelhetnek. (Dr. Gaudi-Nagy Tamás: Alá is írtátok a fiskális uniót ennek jegyében.) Nyilvánvalóan én az együttműködés mellett beszélek, és a fiskális uniónak van egy kitétele, ami azt mutatja, hogy mikor és hogyan lép érvénybe ez a szerződés, úgyhogy erről azt gondolom, hogy Magyarországnak még van ideje dönteni. Ezt csak a közbekiabálásra válaszoltam.

A másik fontos dolog, amiről beszélni szerettem volna, az a szűkebb pátriámat érinti. Gyakorlatilag a választókörzetünk egyik büszkesége veszett ebben a kvótatárgyalási rendszerben, a Petőházi Cukorgyár a környék egyik legjobban működő cége volt.

(21.30)

A 12 cukorgyár közül ez volt a második legrégebbi, 1880 óta működött, amikor is Offermann Theodor és társai megalapították a gyárat. Amikor erről beszéltünk, és kérdeztem az ottani volt dolgozókat, hogy miről beszéljek, azt kérték, mondjak egy mementót a gyárért, és azt gondolom, tényleg megér egy mementót, egy ipartörténeti érték a Petőházi Cukorgyár.

Kérdeztem, hogy miről beszéljek, és azt mondták, ne arról beszéljek, hogy mikor, mi történt, mert ez sok helyen elolvasható, arról beszéljek, hogy a cukorgyárat olyan szakemberek működtették, akiknek akár az apja, a nagyapja vagy a dédapja is a cukorgyárban dolgozott, négy-, ötgenerációs családok éltek, akik a cukortermeléssel foglalkoztak, ezért a cukorgyár bezárása nem egyszerű gazdasági kérdés volt a környéken. Egy cukorgyár, ahogyan korábban beszélt itt erről valaki, nemcsak azt jelenti, hogy a cukrot ott termelik meg, hanem a teljes vertikumot jelentette. A Petőházi Cukorgyár a teljes vertikumot olyan módon jelentette meg vagy képezte le, hogy a termeléstől egészen a kutatásig foglalkozott a cukorgyár mindenféle tevékenységgel, azaz a cukorgyár nemcsak a fizikai termelésben volt érdekelt, hanem ott szellemi tevékenység is folyt, és ez egy vidéki településen, a kistelepülések környékén bizony sokat jelent, amikor azt várjuk, hogy az értelmiségiek, a felsőfokú végzettségűek visszakerüljenek a településre.

43 olyan szakma volt, amelyet érintett a cukorgyár, és ez a 43 szakma mind azt mutatta, hogy gyakorlatilag a széles tevékenységek révén egy ember nyilvánvalóan több szakmához is értett, ez komoly tudást jelentett. Amikor bezárt a gyár, akkor ezen tapasztalatokkal tudtak előbbre lépni. Kapcsolati rendszert jelentett a cukorgyár, amelynek révén egy ilyen vidéki rurális vidék, egy kistelepülésektől alkotott vidék (Az elnök csengetéssel jelzi a hozzászólási idő leteltét.) gyakorlatilag be tudott kapcsolódni a világ körfolyamataiba. Ha lehet, még egy percet kérnék, mert egy dolgot szeretnék megemlíteni.

(Az elnöki széket Jakab István, az Országgyűlés
alelnöke foglalja el.)

Végezetül: a cukorgyár több volt egy egyszerű termelőüzemnél, több volt, mert a közösségi élethez is hozzájárult, hiszen munkáslakásokat építettek, amelyet nem a településnek kellett megépítenie, a fűtést biztosították a cukorgyáron keresztül, ami szintén a megélhetést segítette, de hosszú ideig üzemeltette a cukorgyár a strandfürdőt, és az arborétum is az egykori cukorgyár működését jellemzi, azaz a Petőházi Cukorgyár elvesztésével nemcsak 100 ezer tonna termelést vesztettünk el, hanem sokkal többet ennél. A családok életéből hiányzik valami, a település életéből hiányzik valami, Győr-Sopron megyének, a kapuvári választókörzetnek egy büszkesége tűnt el európai uniós pénzekért.

Azt gondolom, az a tevékenység, amit a Rába-közi gazdák elkezdtek, hogy cukorgyárat kellene építeni újra, jól mutatja azt, hogy miért is volt baj, miért is volt hiba az, ami a cukoriparban történt.

Köszönöm szépen a figyelmüket. (Taps a kormánypártok soraiban.)

ELNÖK: Köszönöm, képviselő úr. Tisztelt Országgyűlés! Kétperces felszólalásokkal folytatjuk. Tájékoztatom képviselőtársaimat, négy kétperces felszólalás következik.

Elsőként megadom a szót Józsa István képviselő úrnak, MSZP-képviselőcsoport.

DR. JÓZSA ISTVÁN (MSZP): Köszönöm, elnök úr, a szót. Érdekes hallgatni, hogy végül is elképesztő közgazdasági baklövéseket itt milyen nagy emocionális töltéssel adnak elő, részemről teljes megértéssel, képviselőtársaim, mert az érzelmek tényleg tiszteletet érdemelnek. Ápolni kell a hagyományainkat, ahogyan az uniós képviselő asszony is mondta. Ez a nemzeti érték részét képezi, és tényleg a nemzeti vagyonnal gazdálkodnunk kell, de picit próbáljunk már leszállni a földre.

Tehát egy olyan gazdasági kontextusban működik ez az ország, attól kap levegőt, hogy itt az Unió szélén létezni tudjon, amit azért még egy ilyen vizsgálóbizottságban is figyelembe kell venni. Ne tessék már elfelejteni azt, hogy ezek a nagyon szép gyárak is csak attól működtek, hogy a bevételük felét valaki úgy odaadta nekik, és ez a valaki olyan helyzetbe került, hogy nem tudta odaadni nekik. Ez egy olyan szituáció, amit egy ilyen vizsgálóbizottsági tevékenységgel nem lehet csak így a szőnyeg alá söpörni, hogy minden folyamatot részletesen megvizsgálunk, csak azt nem, hogy valakinek a bevétel felét oda kell tennie.

Tehát azt hiszem, amikor Gőgös Zoltán képviselőtársam azt indítványozta, hogy tartsunk egy parlamenti vitanapot a magyar élelmiszeripar helyzetéről, az nagyon is indokolt, mert valós közgazdasági összefüggésekre épülő szakmai előterjesztéseket kellene itt megvitatni, és az ilyen jelentéseket is a realitás mezejére kell hozni.

Köszönöm.

ELNÖK: Köszönöm, képviselő úr. Kétperces felszólalásra megadom a szót Gaudi-Nagy Tamás képviselő úrnak, Jobbik-képviselőcsoport.

DR. GAUDI-NAGY TAMÁS (Jobbik): Köszönöm, elnök úr. Hallgattam képviselőtársaim szavait azzal kapcsolatban a kormánypárti oldalról is, hogy az Unióval szemben határozottan kell fellépni, és keményen kell kiállni a nemzet érdekeiért, és az elmúlt 8 évben ez valóban sokszor sérült, de most is ennek vagyunk a tanúi.

Önmagában az egész cukorügy számomra azt üzeni, amikor olvasom a jelentésben, hogy Martonyi János jelenlegi külügyminiszter volt a privatizációs kormánybiztosa a Németh-kormánynak, és ő volt a felelős a privatizációs stratégia kidolgozásáért, amely nyomán a hazai cukoripart elvesztettük, az élelmiszer-feldolgozóipart elvesztettük, most ez az ember tartott két héttel ezelőtt egy dicsőítő beszédet az Európai Unió mellett, hogy miért kell csatlakoznunk ahhoz a fiskális unióhoz, ahhoz a paktumhoz, amely Magyarország költségvetése felett közvetlen európai bizottsági kontrollt biztosít! Tehát ő levezényelte a magyar vagyonvesztéssel kapcsolatos gyarmatosítási folyamatokat, most pedig külügyminiszterként vezényli az egész ország tekintetében a gyarmatosítási folyamatokat. Ez tűrhetetlen, elfogadhatatlan!

Én azt mondom, és azt követelem, hogy Martonyi János mondjon le a pozíciójáról, és távozzon a helyéről! Egy ilyen ember nem lehet Magyarország külügyminisztere, aki ilyenért, egy ilyen jelentésben foglaltakért felel! Milyen következménye lesz ennek a jelentésnek, ha nem az, hogy azok az emberek soha az életben ne vehessenek részt a magyar élet döntéshozatalában, akik ilyen ügyletek során a külföldieknek és a hazai volt bolsevikoknak, akik hirtelen tőkéssé lettek, kiszolgáltatta az országot?

És én azt mondom, hogy ennek a feljelentésnek, amit majd tennie kell az ügyészségnek, ki kell terjednie nemcsak rá, hanem a cukorügyet kitárgyaló Gráf Józsefre is, aki gyakorlatilag álláspontom szerint elkövette, igenis, a hazaárulás büntető törvénykönyvi tényállását, az alkotmányos rendnek ugyanis része a gazdasági érdekvesztés. Csak és kizárólag akkor tudunk valamit a választópolgároknak felmutatni és büszkén hazamenni, hogy valamit csináltunk, ha ennek a jelentésnek valami következménye lesz, mert egyébként nekrológokat tartani bárki tud, de annak semmi értelme nincs!

Köszönöm. (Taps a Jobbik soraiban.)

ELNÖK: Köszönöm, képviselő úr. Kétperces felszólalásra következik Ferenczi Gábor képviselő úr, Jobbik-képviselőcsoport.

FERENCZI GÁBOR (Jobbik): Köszönöm, elnök úr. Tisztelt Ház! Nem szándékoztam felszólalni ebben a vitában, mert nem vagyok mezőgazdasági szakember, csak azt gondolom, ez nem pusztán egy mezőgazdasági kérdés, hogy a magyar cukorgyárakat az elmúlt évtizedekben hogyan tették tönkre, aztán hogyan privatizálták úgy, hogy ma már Magyarországon egyáltalán nincsen hazai cukorgyártás. Itt arról van szó, hogy hogyan veszítettük el az elmúlt évtizedekben a hazánkat, és most, 21 évvel az elcsalt rendszerváltás után egészen elképesztő, hogy a Fidesz-KDNP politikusai arról beszélnek, hogy Magyarország gyarmat.

Hol voltak akkor, amikor egyszer már önök kormányon voltak, és tehettek volna az ellen, hogy ez ne következzen be, vagy legalábbis csökkentsék a károkat? Hol voltak akkor, amikor meg lehetett volna akadályozni, hogy azok a kollaboránsok, azok a strómanok, a külföldi tőke magyarországi helytartói megszerezzék nemcsak a cukorgyárakat, hanem az összes édesipari vállalaton keresztül beszélhetünk a teljes magyar iparon át az egész országról, mert most már tényleg csak arról van szó, hogy kármentést tudunk csinálni?

Egészen pofátlan dolognak tartom, hogy miközben kétharmados többséggel rendelkeznek, és történelmi lehetőségük lenne arra, hogy megfordítsák az ország szekerét, önök továbbra is ragaszkodnak ahhoz, hogy az Európai Unión belül egy gyarmati sorban élő Magyarország legyen, ahol az emberek rabszolgasorban élnek.

(21.40)

Az is egészen elképesztő; és nemcsak Martonyi Jánosnak, a bilderberges Martonyi Jánosnak kellene lemondania, hanem Matolcsynak is le kéne mondania, aki szerint attól versenyképes Magyarország, ha az emberek rabszolgabérért dolgoznak, mert ez az érdeke a külföldi tőkének.

Köszönöm szépen. (Taps a Jobbik soraiban.)

ELNÖK: Kettőperces felszólalásra következik Németh Zsolt képviselő úr, a Jobbik képviselőcsoportjából.

NÉMETH ZSOLT (Jobbik): Köszönöm a szót, elnök úr. Én sem szerettem volna megszólalni (Dr. Józsa István: Azt hittem, lemaradni!), elnézést kérek a szakpolitikusainktól, hogy itt két percben rabolom az időt, illetve a várakozóktól, de valóban egy kicsit diszharmonikus volt itt pár kormánypárti felszólalás, nevezetesen, hogy nem szabad megfelelni az EU- vagy külföldi vágyaknak vagy elvárásoknak.

Pont azon a napon, amikor a külügyi bizottságban elhangzott - előjött az IMF kérdése itt a vitában - szintén valamelyik kormánypárti politikustól, hogy mi is vezetett ahhoz, hogy az IMF-hez kellett fordulni. Van egy 1982. évi VI. törvény, amelyet benyújtott a Jobbik Magyarországért Mozgalom (sic!), hogy a helytartóinknak, pontosabban a gyarmatosítóinknak, az IMF-nek a privilégiumait eltöröljük, vagy legalábbis beszéljünk róla, hogy valóban érdemes-e még az IMF-nek ilyen jogokat, pluszkiváltságokat adni. Ezt tárgysorozatba se vette a bizottság LMP-s, fideszes, KDNP-s, szocialista egyetértésben, tehát amikor végre a lényegéről beszélhetnénk a dolognak, hogy valóban érdemes-e itt az IMF-et még így tárt karokkal fogadni, és fenn kell-e tartani ezeket a kiváltságokat, akkor hatalmas az összezárás, egyöntetűen mindenki leszavazta a Jobbik kivételével a tárgysorozatba-vételét is az indítványnak.

Hadd magyarázzam meg még pár mondatban, ha megengedik, Gaudi-Nagy Tamás módosító javaslatát, hogy miért is szükséges hozzátenni ezt a kis módosítást, hogy a legfőbb ügyész indítson valamiféle nyomozást a jelentés kapcsán, és miért nem bízunk az ilyen hasonló fideszes vizsgálóbizottságokban.

Az asszisztensemmel, Für Csabával (sic!) kigyűjtettem - vannak ilyen albizottságok, az elmúlt nyolc év alatt esetleges visszaéléseket vizsgáló bizottságok -, hogy az eddigi két év során 84 ülést tartottak 150 óra 4 percben ezek az albizottságok. Megkérdezem, hogy bárki hallott-e bármiféle konzekvenciát vagy bármit. Merthogy itt még nem is kell a fideszes mutyikat esetleg vizsgálni, hiszen ez csak az elmúlt nyolc évről szól, hiszen nem fogadták el azt a módosítónkat, hogy az elmúlt húsz évre vonatkozzon, csak az elmúlt nyolc évre, de ezekről sem hallunk semmit, tehát majd a részletes vitában megindokoljuk, és kérem, hogy fogadják el még ezt a módosítót.

Köszönöm. (Taps a Jobbik soraiban.)

ELNÖK: Köszönöm. Kettőperces felszólalások következnek továbbra is. Kettő percre megadom a szót Ivanics Ferenc képviselő úrnak, Fidesz-képviselőcsoport.

IVANICS FERENC (Fidesz): Köszönöm szépen. Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Itt korábban Ferenczi képviselő meglehetősen vehemensen beszélt arról, hogy a Fidesz hogyan és miképpen tárgyal az Európai Unióban. Azt gondolom, hogy ilyen módon ezt érdemes lenne átgondolni: a Fidesz nem azért tárgyal, hogy gyarmat legyünk az Európai Unióban, pont azt a helyzetet, kiszolgáltatott helyzetet és alárendelt helyzetet próbálja megszüntetni, amibe az elmúlt nyolc évben belevitték Magyarországot. (Dr. Józsa István közbeszólása.) Ilyen módon azt hiszem, hogy sokkal stabilabb és biztosabb országot tudunk vezetni. Nyilván Józsa képviselő úrnak meg ez a mondat nem tetszik, merthogy így alakult, de azért mégiscsak az elmúlt nyolc év uniós mozgása azt mutatja, hogy Magyarországra bizton számíthattak, mint egyetértő félre a nagyobbak. Úgy gondolom, hogy ez a helyzet most jelen pillanatban megszűnt, ezért is van az, hogy Magyarországot egy kicsit másképpen látják az Unión belül. Végre a talpunkra álltunk.

Köszönöm szépen. (Taps a kormánypártok soraiban.)

ELNÖK: Köszönöm, képviselő úr. Kettőperces felszólalásra következik Gaudi-Nagy Tamás képviselő úr, Jobbik-képviselőcsoport.

DR. GAUDI-NAGY TAMÁS (Jobbik): Köszönöm, elnök úr. Ennél a talpra állásnál arra gondolt Ivanics Ferenc képviselőtársunk, hogy 2003-ban önök együtt kampányoltak az MSZP-vel Magyarország európai uniós csatlakoztatása mellett úgy, hogy a kimaradás előnyeiről semmilyen formában nem beszéltek, és a csatlakozás hátrányairól sem beszéltek. Önök csak és kizárólag egy szólamban, egy kórusban Kovács Lászlóval és hazaáruló társaival együtt önök betolták Magyarországot feltétel nélkül lényegében, olyan feltételekkel, hogy a magyar gazda - ez már a szocialisták bűne volt - negyedét kapta annak a támogatásnak, mint a nyugat-európai gazda, aki aztán szépen idepöfögött a traktorjával nyugati végeken, és teljes támogatással, a magyar rabszolgamunka segítségével takarítja be terméseit, viszi haza, és adja el, ki tudja, milyen profitért.

A másik, amit fel szeretnék említeni. Szerepel egy nagyon érdekes név, dr. Tömpe István kormánybiztos volt a privatizáció idején. Vizsgáljuk már meg, hogy ki az a Tömpe István! Az ő édesapja - úgy sejtem - az a Tömpe István, aki '44-ben partizán volt, aztán '48-ban a Belügyminisztérium közigazgatási főosztályának vezetője, aztán '56 után a belügyminiszter első helyettese, a megtorlások egyik legfőbb levezénylője. Az ő fia, dr. Tömpe István szakértett kormánybiztosi minőségben a privatizációról, hogy elnyerje méltó jutalmát: utána aztán az ÁPV Rt. igazgatósági tagja lett, a Földhitel- és Jelzálogbank elnöke lett, a MÁV Rt. elnöke lett, a MÁV-Start igazgatósági tagja, a MÁV Értékpiacért Alapítvány elnöke. Tehát kérem szépen, hova jutottunk? Milyen rendszerváltás ez, hogy itt ülnek a nyakunkon a kommunista elvtársak leszármazottai, és nemcsak hogy itt ülnek, és nem a börtönben ülnek, hanem semmilyen formában nem mentesültek a közügyektől való viselés alól? Nemcsak hogy nem zártuk ki, hiába javasoltuk az alaptörvény vitájában, hogy zárjuk ki a kommunistákat és ivadékaikat attól, hogy a magyar életbe beleszólhassanak, a mai napig ilyen pozíciókban ülnek, és bizony a magyar nemzet tönkretételének felelősei ők, és el kell nyerjék méltó büntetésüket! (Taps a Jobbik soraiban.)

ELNÖK: Tisztelt Országgyűlés! Kettőperces felszólalásra megadom a szót Ferenczi Gábor képviselő úrnak, Jobbik-képviselőcsoport.

FERENCZI GÁBOR (Jobbik): Köszönöm, elnök úr. Ivanics képviselő úrnak szeretnék reagálni. Sorolja már fel nekem, képviselő úr, hogy melyek azok az előnyök, amelyek Magyarország számára származtak az európai uniós tagságból! Próbálja meg egy kicsit a magyar emberek szemszögéből kezelni az európai uniós tagságunkat! Mitől jó az a magyar embereknek, hogy szándékosan alacsonyan tartják a magyar béreket, mert ez jelenti a versenyképességet a külföldi tőkének? Csak azzal ne jöjjön nekem, hogy az jó nekünk, hogy a tőke és a munkaerő szabadon áramlik, mert az, hogy a magyar munkaerő kiáramlik most már százezres nagyságrendben külföldre, azt gondolom, nem a magyar nemzet érdeke, meg az sem, hogy az európai uniós tőke pedig beáramlik ide, és a magyar gazdaságot teljesen megfojtja.

Köszönöm. (Taps a Jobbik soraiban.)

ELNÖK: Köszönöm. Kettőperces felszólalásra megadom a szót Ivanics Ferenc képviselő úrnak, Fidesz-képviselőcsoport.

IVANICS FERENC (Fidesz): Köszönöm szépen, elnök úr. Tisztelt Ház! Nem szeretném, ha a cukorvita egy uniós csatlakozási vitává bonyolódna, de itt ennyi idő alatt viszont nehéz kifejteni azt, hogy gyakorlatilag Magyarországnak miért is kell az Unióban tagnak lennie, de azért teszek kísérletet. (Közbeszólások a Jobbik soraiból: Halljuk! Halljuk!) Gyakorlatilag arról beszéltem, hogy ezt nem tudom ennyi időben elmondani (Derültség a Jobbik soraiban.), de arról mindenképpen beszélek, hogy az uniós tagság viszont Magyarország számára biztosabb helyzetet jelent. A Fidesz 1990 óta Európa, Nyugat-Európa felé való mozgásban érdekelt - ez az egyik. (Dr. Gaudi-Nagy Tamás: Ebből mi az előnyünk? - Közbeszólás a Jobbik soraiból: Ez nem a magyar nemzet érdeke!)

A másik. Önök itt az Európai Uniót szidják, és ha körbenéznek, akkor bizony más országok megtalálják a helyüket, és jól tudnak mozogni az Európai Unióban. Nem az Európai Unió a hibás azért, ami Magyarországon történt, hiszen a lengyelek és a csehek egészen másképpen tudnak az Európai Unióban cselekedni, az Európai Unióban élni, és ők nem jártak ilyen rosszul. Gyakorlatilag a magyar gazdaság 2003 után került olyan helyzetbe, aminek a révén az elsőkből az utolsókká váltunk itt a régióban. Ennek nem az Európai Unió a felelőse, hanem az, ahogyan az Európai Unióban mi magunk mozogtunk. Tehát ezen kell változtatni, és a Fidesz ezen változtat.

A másik kérdéskör, amiről beszélni szeretnék, az Martonyi János. Ő elmondta, hogy a kormánybiztos feladata ekként nyert meghatalmazást, azaz el kellett kezdeni az állami tulajdon lebontásának intézményi és jogi kereteit; közben persze megindult egy folyamat, ezt nevezték annak idején spontán privatizációnak. Tehát ő egy más feladattal volt '88-89-ben megbízva, mint ami a spontán privatizációt jelentette. Ezt ő a bizottsági ülésen elmondta.

Köszönöm szépen.

ELNÖK: Köszönöm, képviselő úr. További három képviselőtársunk felszólalása következik kettőperces időkeretben. Elsőként Józsa István képviselő úr, MSZP.

DR. JÓZSA ISTVÁN (MSZP): Köszönöm a szót, elnök úr. Határozottan tiltakozom ezen vulgárnacionalista és fasisztoid megközelítés ellen (Derültség a Jobbik soraiban.), ami egyszerűen nemzetvesztő, hazafiatlan magatartás. (Dr. Gaudi-Nagy Tamás: Ti meg hazaárulók vagytok!) Térjenek már észre, kedves képviselőtársaim, a minősítgetés helyett gondolkodjanak egy picit! A magyar gazdaság működésképtelen Európa nélkül, erről maguknak semmi fogalmuk sincs. (Dr. Gaudi-Nagy Tamás: Hazugság! Ott van a Kelet, a testvérnépek!) Itt ülnek a gazdaságpolitikusaik, kérdezzék meg, kérdezzék meg, és utána mondjanak ilyen marhaságokat. Orbán Viktor kormányát önök, önök tartják életben (Derültség a Jobbik soraiban.), ugyanis a civilizált világ, a civilizált világ azért nem meri elengedni Orbán Viktor kezét, mert az ilyen fasisztoid elemektől óvja az országot, mint maguk. Úgyhogy tessék, hajrá, dolgozzanak! Hajrá, dolgozzanak, sikerül egy ilyen kormányt tartani! (Közbeszólások a Jobbik soraiból. - Köztük: Késő van már, István! - Novák Előd közbeszólása.) Én soha nem szoktam inni munka közben (Az elnök csengetéssel jelzi az időkeret leteltét.), és nem tegeződünk, úgy emlékeztem, hogy nem tegeződünk a parlament berkein belül.

Köszönöm.

(21.50)

ELNÖK: Tisztelt Országgyűlés! Tisztelettel kérem a képviselőtársaimat, hogy amennyiben lehetséges, maradjunk meg az adott napirendi pont keretei között, és folytassuk a munkánkat.

Morvai Krisztina képviselő asszonynak adom meg a szót.

DR. MORVAI KRISZTINA (Európai Parlament magyarországi képviselője): Köszönöm szépen. Látom, hogy itt is, ugyanúgy, mint az Európai Parlamentben, a szemkilövető Magyar Szocialista Párt tagjai lelkesen szónokolnak (Közbeszólás a Jobbik padsoraiból: Mert szabadlábon vannak.), és olyan öntudatosak, ami csak annak köszönhető, hogy ezidáig nem történt meg a felelősségre vonásuk. Remélem, hogy ebben a ma tárgyalt ügyben lesz valamiféle felelősségre vonás, mert látjuk, hogy mi a következménye annak, ha nincs. Ennyit erről.

Teljesen egyetértek azzal, hogy emelt fejjel kellene végre az Európai Unióval tárgyalni, meg kellene szüntetni ezt a - hogy is mondjam? - megalázkodó hozzáállást, ami következik egyébként a jelentésből is, hogy eddig folyamatosan a megfelelési kényszer hajtotta a magyar politikát.

Ezzel kapcsolatban nekem van egy felvetésem és egy kérdésem, amelyik a hosszabb felszólalásomhoz kapcsolódik.

Látjuk azt, hogy ha két év múlva lejár a moratórium, akkor ott leszünk egy döntési helyzetben. A döntési helyzet úgy szól, akárhogy is szépítjük, hogy hacsak nem sikerül ennek a bizonyos bizottságnak, amit javasoltam felállítani, valamilyen megoldást találni, akkor oda kell bocsátanunk a termőföldjeinket a nyugat-európai gazdagabb embereknek. (Dr. Gaudi-Nagy Tamás közbeszól.) És ki tudja, még kiknek, igen. A kérdés úgy merül fel, hogy az itt jelen lévő pártok képviselői, azt hiszem, hogy itt a történelmi pillanat, hogy színt valljanak arról, hogy hogyan fognak állást foglalni abban a kérdésben, hogy az Európai Uniót választják-e, vagy pedig a magyar termőföldet, és ezáltal Magyarországot. Én kérem, hogy ragadjuk meg ezt az alkalmat, mert akkor végre lenne valami tanulsága ennek a jelentésnek, amivel a délutánt töltöttük, a jövőre néző jelentősége. Most még megállíthatjuk azt a folyamatot, ami előreláthatóan és kiszámíthatóan vezet el egy újabb tragédiához. A cukorgyáraink (Az elnök csenget.) és az egész iparunk elvesztése és elvesztegetése után a termőföldet is el fogjuk veszíteni akkor, ha most világosan (Az elnök csenget.) meg nem válaszoljuk ezt a kérdést.

Az én válaszom az, hogy igen, ki kell lépnünk az Európai Unióból akkor, ha az ár (Az elnök csenget.) a termőföldünk odaadása.

Köszönöm. (Taps a Jobbik soraiban.)

ELNÖK: Köszönöm. Tisztelt Képviselőtársaim! Illő tisztelettel kérem, ragadjuk meg az alkalmat, és maradjunk meg a napirendi pont keretei között.

Ferenczi Gábor képviselőtársamnak adom meg a szót, kettőperces időkeretben, a Jobbik-képviselőcsoportból.

FERENCZI GÁBOR (Jobbik): Köszönöm, elnök úr, de kénytelen vagyok reagálni az MSZP-t egymaga képviselő Józsa képviselő úrnak. Egyébként a létszám majdnem ideális.

Józsa képviselő úr (Dr. Gaudi-Nagy Tamás közbeszól.), Pongrácz Gergely - ön szerint bizonyára nem ismert -, a Corvin köz parancsnoka mondta, hogy mindenki fasiszta, aki nem kommunista. Ha ön ránk azt mondja, hogy fasiszta, akkor ezek szerint mi mégiscsak hazafiasan, valóban a magyar érdekeket igyekszünk képviselni. (Dr. Józsa István közbeszól.) Az ön szájából ez egyáltalán nem sértés.

Egyébként még annyit hadd fűzzek hozzá, hogy ha lett volna Magyarországon rendszerváltás, akkor maga nem is ülne most itt a Magyar Országgyűlésben. Azért mondtam, hogy majdnem ideális a létszám.

Ivanics képviselő úrnak annyit hadd mondjak el, hogy volt egy freudi elszólása azzal kapcsolatban, hogy 1990 óta önök elkötelezettek az Európai Unió felé. Lehet, hogy a Fidesz elkötelezett, de a magyar nemzetnek, azt gondolom, hogy ez nem érdeke. Egyedül a Fidesznek az érdeke, hogy Magyarországot folyamatosan igyekezzenek bent tartani az Európai Unión belül, folyamatosan védjék az Európai Unión belül a mundér becsületét, miközben egyáltalán nem tud egy kétperces felszólalásban sem felsorakoztatni érveket a mellett, hogy miért előnyös ez számunkra, magyarok számára.

Köszönöm szépen. (Taps a Jobbik soraiban.)

ELNÖK: Köszönöm. Kettőperces felszólalásra következik Gaudi-Nagy Tamás képviselő úr, Jobbik-képviselőcsoport.

DR. GAUDI-NAGY TAMÁS (Jobbik): Köszönöm szépen a szót, elnök úr. Maradjunk még egy kicsit Martonyi Jánosnál, én nem szeretném, ha elmennénk ezen kérdés mellett. Nem elég, hogy ő volt privatizációs kormánybiztosként, aki ezt a fajta privatizációs stratégiát kiagyalta, amely a magyar gazdaság, és főleg az élelmiszer-feldolgozó ipar, ha már itt vagyunk, a cukoripar totális elvesztéséhez vezetett, hanem ő volt az, aki az első Orbán-kormány ideje alatt kitárgyalta az európai uniós csatlakozási feltételeket. Majd pedig most ő az, aki két héttel ezelőtt, az MSZMP pártkongresszusok hangulatát idézve hozsannázta, dicsőítette az Európai Uniót és az euróövezethez való csatlakozást, amiről még Orbán Viktor miniszterelnök úr is azt mondta nemrégiben, hogy hála istennek, hogy nem csatlakoztunk még az euróövezethez.

Ez teljesen emlékeztet engem arra, amit ma Harangozó Tamás produkált az MSZP vezérszónokaként a migrációs törvény vitájában, ahol egy uniós irányelv jogharmonizációjáról volt szó, és elmondta, hogy 15 éves álmunk teljesült, hogy csatlakozhattunk az Európai Unióhoz, és ez az elmúlt 20 év legkiválóbb nemzetpolitikai bravúrja volt, hogy csatlakoztunk az Európai Unióhoz.

De könyörgök, Ivanics úr, kedves képviselőtársam, valóban egyetlenegy dolgot nem tudott mondani, amiért nekünk jó ez az európai uniós tagság, hacsak nem azt akarja mondani, hogy többek között azért, hogy ezt a cukorkartellt - végül is freudi elszólás -, a cukorkvótát ránk erőltették. Kartell, valóban az, lényegében arra kényszerítik az egyébként önálló erejű, kiváló minőségű répatermelőket, írja a jelentés, kitűnő cukortartalmú répát felkészülten termeltek, és ennek most vége. Gyakorlatilag legyen már mindennek következménye!

Hogyan lehet az, hogy Martonyi János a külügyminiszter, ugyanakkor meg a Balsai-jelentéshez ugyanúgy nem fűződnek jogkövetkezmények? Hiába említi azt a jelentés, hogy terrort követtek el Gyurcsányék és társai, az ezt követő időszak legvéresebb kezű, legkomolyabb rendőrparancsnoka, országos rendőrfőkapitány, Bencze József jelenleg Martonyi külügyminiszter alatt macedón nagykövet az Orbán-kormány megbízásából. (Novák Előd: Szégyen!) Ez is egy botrány, úgyhogy ennek is véget kell vetni minél hamarabb.

Köszönöm. (Taps a Jobbik soraiban.)

ELNÖK: Tisztelt Képviselőtársaim! Ismételten kérem, maradjunk az adott napirendi pont keretei között.

Felszólalásra következik Ivanics Ferenc képviselő úr, Fidesz-képviselőcsoport.

IVANICS FERENC (Fidesz): Köszönöm szépen. Elnök Úr! Tisztelt Ház! Mi Európába tartozunk, és európai nemzet vagyunk, úgyhogy azt gondolom, hogy a helyünk Európában van (Dr. Gaudi-Nagy Tamás: Anélkül is itt vagyunk, hogy európai uniós tagok lennénk.) és az Európai Unión belül. Az elmúlt húsz év egyértelműen bizonyította, hogy az Európai Uniónak érdemes a tagjának lenni. (Közbeszólás a Jobbik padsoraiból.) Nyilvánvalóan ez nem könnyű, és lehet ezen vitatkozni, de ez nem a mostani napirendi pont témája, úgyhogy én erről ma este nem beszélek többet.

A másik kérdés. Én azt kérem Gaudi-Nagy Tamástól, hogy legalább olvassa el azt a jegyzőkönyvet, amelyben Martonyi János nyilatkozik. Akkor nem beszélne ilyen zöldségeket arról, hogy Martonyi János miket és hogyan csinált. Egészen elképesztő az az üldözés, amit egy személy ellen művelnek, miközben Varga Géza azt kifogásolta, hogy az MSZP meg a Fidesz politikai adok-kapok játékot folytat. Gondolják végig, hogy akkor most hogyan legyen.

Martonyi János a következőt nyilatkozza, szó szerint idézem a jegyzőkönyvből: "1989 nyarán, júliusában (Közbeszólás a Jobbik padsoraiból.), augusztusában az én dolgom az volt, hogy próbáljunk előkészíteni három jogszabályt. Az egyik az állami vagyonügynökség, még nem tudtuk akkor, hogyan fogják nevezni, de valamilyen privatizációs szervezet létrehozása, a másik" - és itt jön az, hogy Gaudi-Nagy Tamás nem azt mondja, ami a valóság - "volt a spontán privatizáció állami ellenőrzésének megteremtése, hiszen akkor már sokan érzékelték, hogy itt egy nagyon komoly veszély van, hiszen semmiféle ellenőrzés nincs. Korábban volt úgynevezett politikai ellenőrzés, de az is fokozatosan elillant, hiszen az őszi hónapok folyamán megszűnt a - mondjuk így egyszerűen - párt vezető szerepe. Tehát valóban egy tényleges veszély, ezt valahogy kezelni kell. Ezért volt a másik törvénytervezet, amit mi ki is dolgoztunk, az a törvény, amelyet úgy neveztünk, hogy az állam vállalatokra bízott vagyonának a védelméről szóló törvény."

Köszönöm szépen a figyelmüket. (Taps a kormánypártok soraiban.)

ELNÖK: Köszönöm. Kettőperces felszólalásra következik Németh Zsolt képviselő úr, Jobbik-képviselőcsoport.

NÉMETH ZSOLT (Jobbik): Köszönöm, elnök úr, a szót. Nagyon rövid leszek. Ivanics Ferenc képviselőtársunk azt mondta, hogy lehet ezen vitatkozni, mármint az Európai Unió esetleges előnyeiről vagy hátrányairól. Az a baj, hogy nem. Nem lehetett 2003-ban vitatkozni, és most is mindig meggátolják, hogy legalább vitatkozzunk. Gondolok itt például Vona Gábor bizottságfelállítási terveire, hogy alkossunk egy Magyarország európai uniós csatlakozásának eredményeit és a csatlakozás hátrányait feltáró eseti bizottságot, ezt is leszavazták, és leszavazzák az IMF esetleges vitáit is.

Én arra kérem Ivanics Ferencet, ha így gondolja, hogy lehet tényleg vitatkozni, egy kicsit lobbizzon már értünk a frakcióban, és akkor legalább a tárgysorozatba-vételét támogassák ezeknek az indítványoknak. Utána majd leszavazhatják, megvan rá az erejük meg a többségük, de legalább akkor tudunk róla vitatkozni.

(22.00)

A másik pedig az, hogy szeretném eloszlatni a kételyeket, bár nem fog sikerülni, mert politikai okok miatt is ezt fogják mondani. Tudjuk, hogy Magyarország Európában van, ismerjük a földrajzot, láttunk már térképet - lehet, hogy többen még nem -, és ha azt mondjuk, hogy ki akarunk lépni az Európai Unióból, meg azt gondoljuk, hogy ez több hátránnyal jár, mint előnnyel, az nem azt jelenti, hogy meg akarjuk szakítani az összes kapcsolatunkat. A kilépés folyamatát a lisszaboni szerződés 46/A. cikkelye szabályozza, miszerint ez egy hosszú tárgyalási sorozat az Európa Tanáccsal. Ugyanúgy lehet még kétoldalú egyezményeket kötni, ugyanúgy fenn lehet tartani a schengeni övezetet, ugyanazokat a gazdasági előnyöket lehet anélkül is élvezni, hogy bent lennénk egy olyan brüsszeli bürokratikus elnyomás alatt, ami egyenesen vezet az európai egyesült államok esetleges rémképe felé.

Azt kérem még egyszer Ivanics Ferenc képviselőtársamtól, hogy ha úgy gondolja, hogy lehet vitatkozni, akkor győzze meg az önök frakcióvezetőjét, vagy nem tudom, kit kell, nem tudom, hogyan van náluk a parancsi hierarchia, hogy akkor legalább engedjék a tárgysorozatba-vételét ezeknek az indítványoknak.

Köszönöm szépen. (Taps a Jobbik soraiban.)

ELNÖK: Tisztelt Országgyűlés! Kettőperces felszólalásra következik Gaudi-Nagy Tamás képviselő úr, Jobbik-képviselőcsoport.

DR. GAUDI-NAGY TAMÁS (Jobbik): Köszönöm szépen a szót. Nem kívánok olyat, mint a bibliai történetben - nem is tudom pontosan, hogy is van -, ahol a Salome nevezetű hölgy Szent János fejét követelte egy tálcán maga elé. Mielőtt még túlzásba esnénk, itt semmiféle boszorkányüldözés nem folyik. Azonban azt szeretnénk, hogy olyan emberek ne vegyenek részt a magyar élet alakításában, akik ebben az időszakban - hogy mondjam? - vagy közvetlen, vagy közvetett felelősséggel tartoznak. Hát ki a csuda tartozik felelősséggel? Kovács Józsi műszerész, aki az Ercsi Cukorgyárban dolgozott? Ő a felelős ezért? Valaki vigye már el a balhét!

Ő nyilatkozza a jelentés 15. oldalán, hogy volt az állami vállalatokról szóló törvény, illetve az új társasági törvény hatálybalépése, és azt mondja, hogy a két törvény találkozási pontja nyitott egy kaput, ez indította el az úgynevezett spontán privatizációt, a vállalati tanácsok tudniillik gyakorolták tulajdonosi jogaikat, megindult egy folyamat s a többi, a magánszemélyek részt vettek külföldi befektetőkkel együtt, hiszen volt akkor már egy külföldi befektetési politikánk, '88 óta alakítottak társaságokat, nyilatkozza Martonyi János. Bocsánat, hát ő azért ott volt, részese volt a döntéseknek, ha meg úgy érezte, hogy nem tudta volna megállítani, akkor miért nem állt fel, miért nem hagyta ott csudába az egészet, és miért nem tett büntető feljelentést. Ő ehhez képest ott volt, igenis levezényelte, aztán még Brüsszelben is már a nyolcvanas években is ott volt, ha jól tudom, tehát igen sok területen mozgott.

Egy biztos: azt keressük, ami összeköt minket. Itt van a módosító javaslatunk, képviselőtársaim, amiben felkérjük a legfőbb ügyészt, hogy azonnal vizsgálja meg a büntetőjogi felelősség kérdését azon személyek tekintetében, akik a cukoripart tönkretették, ideértve a cukorkvótát is, illetve próbáljuk meg visszaszerezni polgári jogi eszközökkel az egyébként jó erkölcsbe ütköző, érvénytelen szerződésekkel és jogszabályba ütköző szerződésekkel elidegenített vagyont. Ebben legyenek partnerek, legyünk ebben partnerek, keressük meg közösen ezt a megoldást, mert egyébként a magyar választópolgárok nagyon komoly haragjával kell szembesülni azoknak, akik ezt nem támogatják.

Köszönöm szépen. (Taps a Jobbik soraiban.)

ELNÖK: Köszönöm. Kettőperces felszólalásra megadom a szót Ivanics Ferenc képviselő úrnak, Fidesz-képviselőcsoport.

IVANICS FERENC (Fidesz): Köszönöm szépen, elnök úr. Tisztelt Ház! Azt gondolom, hogy meglesz itt a megoldás. Az a rész, amit Gaudi-Nagy Tamás felolvasott, az előtt van, amit az imént ismertettem. Tehát Martonyi János másik két törvénnyel foglalkozott, miközben az a kettő, amit felolvasott a vállalati tanácsokról és a tulajdonhoz való viszonyról, indítja meg a spontán privatizációt, és Martonyi János pont a spontán privatizációval ellentétben kell hogy egy törvényt kidolgozzon, ami 1990 januárjában kerül elfogadásra, mint ahogy alább mondja. Tehát Martonyi János nem ezt a két törvényt írta meg és alkotta meg, amelyek révén az úgynevezett spontán privatizációs folyamat elindult. Úgyhogy az, amit Gaudi-Nagy Tamás mondott, ebben az esetben Martonyi Jánosra abszolút nem igaz.

Köszönöm szépen.

ELNÖK: Köszönöm, képviselő úr. Tisztelt Országgyűlés! Normál időkeretben kért szót Magyar Zoltán képviselő úr, a Jobbik képviselőcsoportjából. Megadom a szót.

MAGYAR ZOLTÁN (Jobbik): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Ház! Nem akarom végigbeszélni, csak azért nyomtam normál gombot, mert még egy gondolatig szeretnék még visszatérni az eredeti jelentéshez; bár nagy élvezettel hallgattam az elmúlt egy órában a kétperces csatározásokat. Számomra ez is bizonyítja, képviselőtársaim érvei mellett ez is alátámasztja azt, hogy tovább kellene folytatnunk ezt a vizsgálódást és nem lezárni ezzel a jelentéssel a történetet.

Azért egy mondatban még reagálnék az amnéziára. Most már tényleg kezdek félni én is ettől a problémától, mert a meghallgatottakon túl a kormánypárti képviselőket is megfertőzte ez a probléma. Hiszen ha megnézzük a parlamenti jegyzőkönyveket a privatizáció környékén, akkor a fideszes álláspont nem egészen az volt, amit itt hallottunk a határozott érdekképviseletről, de a csatlakozási szerződés tárgyalásakor vagy éppen az EU-ban végzett mostani munkával kapcsolatban sem az a tapasztalatunk, hogy efelé mutatnának, de még az elmúlt két hétben sem ezt tapasztaltuk. Ha esetleg nálam is ezek a tünetek jelentkeznének, akkor kérem képviselőtársaimat, hogy szóljanak rám, mert most már tényleg kezdek ettől félni.

No de visszatérve a jelentésre: még egy érvet szeretnék felhozni a végén amellett, hogy tényleg folytassuk tovább a vizsgálódást. Ez pedig egy olyan része ennek az egész cukorproblémának, amire nagyon kevés energiát és időt fordítottunk. A termelők oldaláról szeretném megközelíteni a kérdést, ugyanis voltak olyan visszaélések, amikre nem nagyon tértünk ki. Arra gondolok, amikor egyes cukorgyáraknál - ez egyébként több esetben is előfordult - előre lemutyizott szerződések köttettek termelők és a cukorgyár között. Nagyon fontos és szeretném kihangsúlyozni, hogy nem azokról a termelőkről beszélek, akik évtizedeken keresztül cukorrépát termeltek és a család esetleg több generáción keresztül végezte ezt a tevékenységet, vesztette el ebben a pillanatban a megélhetését, és kellett rákényszerülnie egy másik termelési módra, hanem azokról az úgynevezett termelőkről beszélek, akik jellemzően a jelenlegi, ma is kiváltságos helyzetben lévő, a kormány által támogatott zöldbárók közül és egyéb körökből kerülnek ki, akik soha életükben nem termeltek cukorrépát, csak az azt megelőző évben, amikor megszületett az Európai Uniónak ez a fajta megoldási javaslata, miszerint a cukorgyárak megkapják a kvóta visszaadásáért az összeget és ennek egy részét a termelőknek kellett odajuttatniuk, véletlenül cukorrépát termeltek. Tudunk olyan termelőkről, akik soha életükben nem termeltek cukorrépát, de az azt megelőző évben véletlenül több száz hektáron, és ez alapján köttettek aztán egyes esetekben a szerződések. Például ezekre sem terjedtek ki a jelentésben foglaltak. Úgy gondolom, ez is egy olyan példa, ami azt mutatja, hogy lenne még mit vizsgálnunk.

Ezért jobbikos képviselőtársaimhoz hasonlóan én is arra kérem a kormánypárti többséget, engedje meg, hogy folytassuk tovább a munkát.

Köszönöm a szót, elnök úr. (Taps a Jobbik soraiban.)

ELNÖK: Köszönöm szépen, képviselő úr. Tisztelt Országgyűlés! Megkérdezem, kíván-e még valaki szólni az adott napirend keresztében. (Nincs jelentkező.) Jelentkezőt nem látok.

Államtitkár úr már elmondta a kormány álláspontját. Megkérdezem az előterjesztőket, Font Sándor elnök urat, hogy kíván-e válaszolni a vitában elhangzottakra. (Font Sándor: Igen.) Megadom a szót, elnök úr.

FONT SÁNDOR, a vizsgálóbizottság társelnöke: Köszönöm szépen a szót, elnök úr. Tisztelt Képviselőtársaim! Az nyilvánvaló volt az itt elhangzottak alapján, hogy jó néhányan el se olvasták a jelentést, hanem teljesen más alkalomra használták fel a jelenlegi vita anyagát. Ezekre nem is kívánok reflektálni, hanem megpróbálok azokra az érdemi felszólalásokra, amelyekkel hol egyetértek, hol nem értek egyet, illetve ez nem olvasható ki a jelentés anyagából.

Az MSZP-s képviselők mindegyike, így Józsa társelnök uram is érthető módon védte, ami védhető, de védte azt is, ami védhetetlen az én véleményem szerint, mert az 1994-98 között történt Horn-kormány alatti privatizációra - ami a magyar tulajdonú öt cukorgyár eladását jelentette, ami az ellensúlyt képezte volna - roppant nehéz magyarázatot találni, hogy ennek mi volt az oka, miközben ez az öt cukorgyár eredményes volt. A veszteségét egyetlenegy ok képezte, hogy kénytelen volt a cukortermelési kampányhoz hitelt felvenni, és akkor éppen a Bokros-csomag következtében elszaladt egy picit az infláció, ha emlékezünk rá, 30-35 százalékos hitelkamattal tudtak csak forráshoz jutni, és ez összüzemi szinten már teljes egészében veszteségessé tette a termelést.

(22.10)

A fizikai termelés és az abból való értékesítés nyereséges volt ennek az öt magyar cukorgyárból alapított konzorciumnak. Na, ennek nem adott utána hitelt a saját kormánya, az MFB és mindenki, akiket egyébként meghallgattunk, az akkori döntnöki vezetőket. Erre majd külön kitérek, hogy ki milyen szerepet tölthetett be itt a privatizáció történetében.

Aztán egy másik nagy kérdés, amiben szerintem védhetetlen az MSZP-kormány szerepe, ez a kvótarendszer kérdésköre. Az az apró védekezés, amit itt Józsa társelnök uram megjegyzett, hogy a magyar kormány megtett mindent, sőt blokkoló kisebbséget alkotva próbálta jobb belátásra bírni az EU döntnökeit. Hát szeretném megjegyezni, hogy mi is volt ez a blokkoló kisebbség. Ez 2005. október 27-én jött létre, és azt érték el, hogy december 15-ig nem született meg döntés, másfél hónapig sikerült is blokkolni az európai uniós döntést, ellenben december 15-én megszületik, amit aztán a tagországok többsége és így Gráf József miniszter is megszavaz. Majd a végső döntést, mint említettem már, 2006 februárjában a miniszterek tanácsának ülésén megszavazza, és ezzel elszabadul a pokol, magyarul: zöld utat engednek annak, amit Mariann Fischer Boel ráerőltetett erre az uniós tagországi rendszerre. Innentől kezdve védhetetlen volt, kivédhetetlen volt az, hogy a cukorgyár-tulajdonosok ott adjanak el kvótát, ahol épen kedvük tartja.

Sokkal izgalmasabb kérdés egyébként, és számomra meglepőek a Jobbiknak a cukorgyárak privatizálásához kapcsolódó észrevételei. A többire nem térnék ki, nem napirendi pontunk megnyitni olyan fejezeteket, mint Magyarország európai uniós tagságának kérdése, és esetleg hogy 2003-2004-ben hogyan kampányolt együtt egyik párt a másikkal a tagság érdekében. Ha kérnek erre vitanapot, kezdeményezzenek, parlamenti keretek között majd akkor meg lehet beszélni EU-s tagságunk előzményeit és hátterét is. Azonban az roppant feltűnő, hogy a jobbikos képviselők, ahogy figyeltem, 80 százalékát Martonyi Jánossal és Pongrácz Tiborral töltötték ki. Valamiért, nem tudom, miért, de nem tűnt fel, hogy az MSZP több kormányának mi volt a szerepe az elmúlt időszak folyamában?

Nekem ez persze magyarázat arra az egész féléves működésre, amit a Jobbik végzett ebben a vizsgálóbizottságban, teljesen dilettánsan. Megjegyzik, hogy ifjú Pongrácz Tibor volt az egyik szakértő. Valóban. És ki volt a másik az ellenzék részéről? Für Balázs. A Jobbik ajánlotta, elfogadtuk; Für Lajos volt honvédelmi miniszternek, az Antall-kormány honvédelmi miniszterének fia. És ezek után kérdezgetik tőlünk, hogy Pongrácz Tibor édesapját miért nem hallgattuk meg? És fölsorolja Varga Géza, hogy '92-től az ÁVÜ igazgatótanácsának ügyvezetője? Igen, ez így van. De Varga Géza képviselőtársam, mikor is történtek meg a privatizációk? 1990-ben és '91-ben. Ez a kis probléma. Ekkor hét gyárat, Selypet, Hatvant, Kabát, Szolnokot, Szerencset, Petőházát, Kaposvárt értékesítik első körben. '91 januárja az utolsó időpont. Hét gyárat eladnak. Mikor adják el a következő öt gyárat? 1997-ben, a Horn-kormány alatt.

Ezek után megkérdezi, hogy miért nem hívtuk meg idős Pongrácz Tibort? Hát ön megadta a választ, mert '92 után volt az ÁVÜ-nek valóban vezető beosztású alkalmazottja. Valóban, csak semmi köze nem volt ehhez a cukorgyári privatizáláshoz. Ez az egyetlenegy kis probléma. És ami a dilettantizmusukat jelenti, 180 napon keresztül a Jobbik képviselői nem kezdeményezték egyetlenegy személy meghallgatását, nem kezdeményezték egyetlenegy irat bekérését. És amikor a határozati javaslatunkat, a jelentéstervezet első olvasatát megkaptuk, a bizottsági ülésre úgy jöttek be, hogy ők még nem kaptak ilyen jelentéstervezetet. Öt napja ott volt az elektronikus futárpostájukban. És ezek után csodálkoztak, hogy ehhez módosító indítványt kellene beadni. A bizottság többsége azt mondta, hogy zárjuk le, el tetszettek felejteni a normális működési rendszert.

Én voltam társelnökként, aki javasoltam, hogy adjunk lehetőséget a módosító indítványok benyújtására, ha már ennyire átaludták a 180 napot. Egyetlenegy meghallgatásra és egyetlenegy irománybekérésre történő indítványt nem tettek. És az utolsó fázisban, amikor a jelentéstervezetet kellett végre érdemben vizsgálni, amit Für Balázs és Pongrácz Tibor hivatalszerűen végzett, mert ezért voltak főállású szakértői a bizottságnak. Ezt persze lehet, hogy önök nem tudják, hogy így működik egy vizsgálóbizottság, én ezt sajnálom. De tessék elképzelni, így működik egy vizsgálóbizottság, hogy ezek a szakértők fogják a jelentéstervezetet benyújtani. Ezek után ott ültünk a bizottság előtt, hogy tárgyaljuk meg, önök meg nem olvasták el. Hát így roppant nehéz volt utána érdemben vitatkozni az önök nemtudásával.

Majd pedig a három újbóli bizottsági ülésre, az utolsó-utolsó-utolsóra, december 28-án volt, 27-én késő délután benyújtanak egy olyan módosítóindítvány-szöveget, hogy ha ezt egyébként most itt fölolvasnám, akkor többen elmosolyodnának, hogy egyáltalán lehet-e képviselőnek ilyen normaszöveghez nem hasonlító, inkább a bulvármagazinok oldalán fellehető írásstílusban módosító indítványt beadni. A módosító indítvány lényege az volt, hogy átírják az egész jelentéstervezetet, és gyakorlatilag egy összeesküvés-elméletet vázolnak föl, amelyet 1982-től kezdve, az IMF megjelenésével indítanak.

És Varga Géza képviselőtársam kapaszkodót talál Suchman Tamás megszólalásában, aki különleges összefonódó háttérerőkről beszél, és nem ők voltak az igazi döntnökök, mint akik kormányon voltak, és miniszterek és különböző állami tisztségekbe kinevezettek voltak, hanem ez a sejtelmes háttérerő. Erre Varga Géza képviselőtársam megtalálja a megoldást: hát itt van a mi régóta várt nemzetközi összefonódásos, bankárvilágos akárkink, akik már tudatosan, '88-tól kezdve privatizálták a magyar cukoripart és még sok mindent. Hát már Suchman Tamás is megmondta, most is hivatkozott rá.

Szeretném megjegyezni, hogy Suchman Tamás egy súlyos agyi műtéten esett át. Azért, hogy egyáltalán eljött, előtte meg kellett kérdezzük, van-e olyan egészségügyi állapotban, hogy vállalja ezt a bizottsági meghallgatást. Dilemma után vállalta. Ez a megszólalásán pontosan érződött, hiszen látható volt, hogy nem összefüggéseiben beszélt minden pillanatban Suchman Tamás. Ezek után ön őnála találja meg azt a támaszt, amely végre sejteti, hogy itt valami hatalmas nagy háttérösszefüggés működtette az egész privatizációt és annak a következtében a cukorgyáraink elvesztését.

Még egyszer kérdezem: önöknek nem tűnt föl, hogy mit csinált a Horn-kormány '94 és'98 között? Hogy hogyan vesztettük el a kvótánk 75 százalékát? Tényleg Pongrácz Tibor és Martonyi János a két fő mumus? Nem tértünk ki a kérés elől, természetesen Martonyi Jánost is meghallgattuk. És akkor felsorolom, hogy kiket hallgatott meg a bizottság, csak azért, hogy azok, akik nem voltak bizottsági tagok, és esetleg nem jutott a kezükhöz a vizsgálati jelentésünk, ők is tudják, hogy elég széles körű volt ez a meghallgatás. Kezdtük két, mondhatnám azt, hogy nem politikai szereplő, kívülálló szakemberrel, Kelemen Istvánnal, a Cukorrépa-termesztők Országos Szövetségének elnökével és Zsigmond András úrral, aki a cukorkutató elismert szakembere, és igyekeztek általános képet adni a magyar cukorhelyzetről.

Aztán jöttek az érintett szereplők, némelyikük politikus, némelyikük pedig olyan vezető beosztásban állami tisztségviselő volt, akinek felelőssége, szerepe lehetett a cukorgyárak privatizálásában, esetleg a tőkefinanszírozás kérdésében; mint például Csepi Lajos, Bártfai Béla, Bokros Lajos, Martonyi János, Kopátsy Sándor, Raskó György, Draskovics Tibor, Kocsis István, Mészáros Tamás, Tömpe István - hiányolták, meghallgattuk természetesen Tömpe Istvánt is -, Suchman Tamás, Horváth Mihály, Gráf József, Fischer Béla, Varga István, Medgyessy Péter és Kovács Árpád, valamint Erős János.

(22.20)

Azt hiszem, elég széles ez a repertoár ahhoz, hogy érzékeltetni tudjuk: a rendelkezésünkre álló információk alapján megpróbáltunk minden olyan személyt elérni, akinek valamilyen szinten kapcsolata és köze lehetett a cukoripar privatizációjához.

Ezek után - mondom - csodálkozom, hogy miután a Jobbik véleményem szerint dilettáns módon ülte végig a 180 napot, egy teljesen informális módosítóindítvány-sorozatot terjesztett be, és ne csodálkozzanak, hogy ebből mindösszesen három vagy négy indítványt fogadtunk el. És akkor megkérdezi Varga Géza képviselőtársam, hogy miért a szakértőre hivatkoztunk néhány kérdésben. Tisztelt Képviselő Úr! Azért, amit én már négyszemközt önnek egyébként elmondtam, mert ön a jelentéstervezetbe olyan anyagot akart befoglaltatni, amit a vizsgálóbizottság nem vizsgált. Ez a kis probléma. Ön elmondta, és most elhozta ide az önhöz eljutott ÁVÜ és egyéb irományokat és különféle jelentéseket, de azt nem tetszett megkérni, hogy a bizottságunk hivatalosan kérje be, iktassa annak beérkezését, dokumentálja le, és ez alapján vonjon le következtetést. Az, hogy önnek milyen magánúton szerzett információi vannak, az nem a bizottság állásfoglalása. Ez volt a kis probléma. Ezt elmondtam, amikor elutasítottuk a módosító indítványait. Olyanra nem alapozhatunk módosító indítványt, amit a bizottság nem tárgyalt.

Nagyon sajnálom, hogy ön 180 napig nem terjesztette elő ezen javaslataikat. Ugyanez volt a kérésem, amikor ön az IMF és egyéb, nemzetközi bankárvilág összeesküvés-elméletének a logikáját megpróbálta fölfejteni. Egyetlenegy indítványt nem tett arra, hogy akkor hívjuk meg az IMF magyarországi kirendeltségének vezetőjét, és kérdezzük meg, hogy mi volt az álláspontjuk 1982-ben, '84-ben, '88-ban és '90-ben. Ha ezt megtette volna, és ha netán eljön egy ilyen IMF-vezető a mi bizottságunkhoz, akkor lett volna jogalapunk arra, hogy ebbe a jelentéstervezetbe a majdan levont következtetést befoglaljuk. De ön ilyen indítványt nem tett, ezek után módosító indítványként december 27-én benyújtja, hogy őszerinte ilyeneket még írjunk bele ebbe a jelentéstervezetbe.

Természetesen jómagam, aki már a negyedik ilyen típusú vizsgálóbizottságnak vagyok a tagja és kettőnek már elnöke is voltam, azért azt pontosan tudtam, hogy ilyennel nem járathatjuk le az Országgyűlés tekintélyét, netán a bizottságunkat is, mert ez nyilvánvalóan egy hivatalos országgyűlési anyag lesz úgy, ahogy ezt most látjuk is.

Ezek után nekem eléggé kérdéses volt Nyikos László és Gaudi Tamás megszólalása ezen típusú viselkedés után, amit a Jobbik elkövetett vizsgálóbizottsági tagokként. Mint mondtam, a teljes dilettantizmus tükröződött vissza munkájukban. Megjegyeztem, hogy az ő javaslatukra fogadtuk el az ellenzéki szakértőt is, tehát minden információ a kezükben lehetett volna, ha tudták volna, hogy mit kell csinálni. De ezek szerint nem tudták, az utolsó pillanatban ébredtek erre föl.

Azt mondja Nyikos László képviselőtársunk, hogy a jelentésben már eleve prekoncepció van, hiszen idézi, hogy azt olvassa már ki, hogy a cukoripari privatizáció során milyen mulasztások történtek, tehát a mulasztást már előre definiáltuk. Nyikos László képviselőtársam sincs, úgy látszik, tisztában minden fordulatával, hogy hogyan működik a parlament, mert ahhoz tudnia kellett volna, hogy először a parlament fogadott el egy határozatot, mégpedig VI. hó 29-én, ez egy országgyűlési határozat volt, amelyben felállította a vizsgálóbizottságot.

Ebbe a jelentésbe mi kötelesek vagyunk mindig belefoglalni azt a határozatot, amivel az Országgyűlés elrendelte a bizottság működését. Márpedig ezt az inkriminált idézetet, amit ő kifogásolt, a parlament szavazta meg ezzel a szövegezéssel. Egészen pontosan 9 pontban adott feladatot a bizottságnak, hogy 9 pont esetében vizsgálja meg, hogy mi történt. A vizsgálóbizottság értelemszerűen az Országgyűlés által megszavazott határozati javaslatot nem írhatja fölül, bárkinek tetszik vagy nem tetszik ez a szó benne, hogy mulasztás, de kénytelen és köteles belefoglalni a jelentéstervezetbe. Ezért mondom, hogy Nyikos László valószínűleg nem értette meg, hogy hogyan működik egy vizsgálóbizottság.

És akkor azt mondja Nyikos László, hogy formai, helyesírási hibák találhatók benne. Azt köszönje a Jobbik munkájának. Mint említettem, december 27-én ránk zúdítanak egy igen nehezen értelmezhető módosítóindítvány-sort, december 28-án van a parlament utolsó ülésnapja, pénteken, mindannyian emlékezünk rá. Délelőtt tartunk egy ülést, nem bírjuk befejezni, meg kell várni a parlament ülésezését, majd utána folytatjuk ezt az ülést, és még aznap nyilvánvalóan le szerettük volna zárni, mert kötött bennünket a 180 napos vizsgálati határidő.

Ezért külön elnézést kérek, de iszonyú nagy munka volt a bizottság munkatársainak, tisztviselőinek az utolsó pillanatban módosított jelentéstervezetet - mert ennek ellenére Varga Gézának négy vagy öt indítványát elfogadott a bizottság - átszerkeszteni úgy, hogy stilisztikailag az értelmezési rész és a bent foglalt, újonnan befogadott módosító indítványok egységes szerkezetben jelenjenek meg. Aznap nekünk még alá kellett írni, hogy az internetes portálra föl tudjuk rakni 28-án, és ezzel megszületett a jelentéstervezet.

Elnézést kérek, ha valaki talált benne helyesírási vagy névelírási hibát, ez annak volt köszönhető, hogy nem fogadtam el a bizottság tagjainak azt a kérését, hogy zárjuk le december 20-án az eredeti időben a bizottsági ülésünket, hanem megengedtem, hogy nyújtsanak be a jobbikosok még módosító indítványt. Azt ilyen szerencsétlen módon tették, és valóban belekényszerítettek bennünket egy időzavarba. Ha ennek helyesírási következménye lett, azért elnézést kell hogy kérjek.

Mondhatnám azt, hogy szaporítom azoknak a sorát, akik nem idevaló témát említettek, de engedjenek meg egy zárómondatomban most arra kitérni, hogy jó-e nekünk ez az EU vagy nem, és hogy kiszolgálói vagyunk vagy nem. Legyenek szívesek a mindenki által elérhető, a 2012. január 23-ai agrárminiszteri ülésen képviselt magyarországi álláspontot olvassák el, ebben egyértelműen a miniszter úr kinyilvánítja, hogy súlyos hiba volt ennek a termeléskorlátozási rendszernek a bevezetése, és ha erre van még lehetőség és a mostani változtatásnál javaslat, akkor ennek a kvótarendszernek a megtartásával és az e mögött lévő támogatás megtartásával mi a kvótarendszer bővítése mellett és 2020-ig való megtartása mellett vagyunk. Magyarul: kapjunk lehetőséget a kvóták, azaz a termelésünk bővítésére, de tartsuk fönn ezt a támogatási rendszert.

Nem hinném, hogy ez az EU kiszolgálását jelenti, mert egyelőre ők nem így gondolják. De ez kőkemény magyar érdek, ez mellett fog menni a kormány. És hogy ezt esetleg nominális számra le lehet-e fordítani, hogy érdemes vagy nem érdemes EU-tagnak lenni, ez egy végeláthatatlan vita lenne.

Én egyet tudok, az agrárium érdekeltségéről beszélünk most, ebben engedjenek meg egy számot: az idei évi agrárkifizetés 625 milliárd forint lesz, ami direktbe fog menni az agrárgazdaság szereplőihez. Ebből 500 milliárd forint jön most egyelőre az EU-tól. Aztán mindenki döntse el: ez most jó, hogy jön vagy nem jó, hogy jön; érdemes vagy nem érdemes. Biztos, hogy van más szempont is, hogy jó-e EU-tagnak lenni vagy nem jó EU-tagnak lenni.

Összegezve: változatlanul azt kérem, hogy a benyújtott határozati javaslatot és az így, a bizottság által megfogalmazott jelentést fogadja majd el a parlament.

Köszönöm szépen a figyelmüket. (Taps a kormánypártok soraiban.)

ELNÖK: Köszönöm, elnök úr. Tisztelt Országgyűlés! Az általános vitát lezárom. Mivel az előterjesztéshez módosító javaslat érkezett, a részletes vitára bocsátásra és a részletes vitára következő ülésünkön kerül sor.

Tisztelt Országgyűlés! Soron következik a megemlékezés napja, a kuláküldözések idején tönkretett magyar gazdákról szóló országgyűlési határozati javaslat általános vitája a lezárásig. Varga László, KDNP-s képviselő önálló indítványát H/4484. számon megismerhették. Most az előterjesztői expozé következik.

Megadom a szót Varga László képviselő úrnak, a napirendi pont előadójának, 20 perces időkeretben.

Felszólalások:   146-182   182-256   256-278      Ülésnap adatai