Felszólalás adatai

ROZGONYI ERNŐ, a MIÉP képviselőcsoportja részéről: Elnök Úr! Köszönöm a szót. Tisztelt Ház! Már az adócsomag tárgyalása során világossá vált, hogy a kormány taktikája a mozdulatlanság. Ez azt jelentette, azt jelezte, hogy a költségvetés is - legyen az egyéves vagy kétéves - az elvi folyamatosság, a változatlanság és a mozdulatlanság jegyében készül. Azt kell mondani, hogy ezzel a kör, illetőleg a négyéves ciklus lezárult. Lezárult annak a lehetősége és annak a reménye is, hogy a Fidesz vezetői által meghirdetett és fennen hangoztatott jelmondat valóra váljék, amelyet előttem már annyian idéztek, nevezetesen: rendszerváltásnál kevesebb, de kormányváltásnál több lesz majd, ha a Fidesz átveszi a hatalmat. A dolgok lényegét, ideológiai alapjait tekintve ma már kimondható - íme, már most, a ciklus közepén -, hogy bizony, ez csak kormányváltásocska volt, semmi több. Ennek a megállapításnak a részletes kifejtésére még vissza fogok térni, előzőleg azonban szeretnék néhány észrevételt fűzni a kétéves költségvetés megalapozottságát illetően, valamint véleményt mondani magáról a kétéves költségvetés rendszeréről, realitásáról.

A 2001. évi költségvetés fő bevételeinek megalapozottsága összességében javult - mondja az ÁSZ. Én meg merem kockáztatni azt a kijelentést, hogy a bevételi oldal jelentősen alultervezett - kényelmes ez a hálóköntös, kérem, csak egy kicsit slampos. Kritikusnak látom már az első évben is a társadalombiztosítási alapok helyzetét, a helyi önkormányzatok előirányzatainak bizonytalanságait. Rendszerbéli problémákról van itt szó a javából, ezek állandó tovagörgetése, rendszerszemléletű, gyökeres megoldása és ennek örökös halogatása hihetetlen kockázatokat rejt magában, és hihetetlen módon veszélyezteti ezeknek az ágazatoknak a tevékenységét. Félek, hogy ez a helyzet nemcsak konzervál, hanem sok tekintetben tovább rombol, tovább zülleszti az ország egyes területeit. Minden, még az adottnak tekintett, az általunk, a Magyar Igazság és Élet Pártja által állandóan vitatott koordinátarendszeren belül is sajnos így néz ki.

Továbbra is elképesztőnek látom az adósságszolgálattal kapcsolatos terheket, azok kezelését. Egyre inkább előtérbe kerül a jegybank és a kormány közötti kapcsolat kérdése, és egyre nyilvánvalóbb, hogy a Magyar Nemzeti Bank függetlensége elsősorban és mindenekfelett azt jelenti, hogy mindentől független, ami magyar és ami nemzeti érdek - és ez tarthatatlan. A Magyar Igazság és Élet Pártja ez ellen ezúton is a leghatározottabban tiltakozik, és felszólítja a kormányt, hogy ennek az öngyilkos államfelettiségnek vessen végre véget.

A 2002. évi költségvetés megalapozottságát mind a bevételi, mind a kiadási oldal tekintetében lényeges bizonytalanság uralja. Azt kell mondanom, hogy egész egyszerűen mind a bevételi, mind a kiadási oldal csak bizonytalanságból áll, szinte egyetlenegy olyan tétel nincs, amit ma nyugodt lélekkel lehetne egy költségvetésben szerepeltetni.

Azt is el kell mondanom, hogy önmagában a két évre szóló tervezést, tervezési gyakorlatot nem lehet kifogásolni, sőt ennek a törekvésnek örülni lehet; ha van egyáltalán valamilyen gazdasági koncepció - nem sokat láttunk belőle -, annak alakulását, az esetleges beavatkozások szükségességét, az esélyeket, a célok realitását ilyen módon lehet nyomon követni. Segíti ez a módszer az éves tervezés megalapozását is, hiszen folyamatos munkát tételez fel a több évre szóló tervek készítése és azok állandó karbantartása. Ez mindenképpen üdvözlendő és előrelépésnek lehet tekinteni.

Semmi realitása nincs azonban annak, hogy ma egy magyar kormány két vagy több évre szóló költségvetést azzal az igénnyel vigyen a parlament elé, hogy azt úgy, mint eddig az éves költségvetéseket, hagyja jóvá, iktassa törvénybe. Egy kis ország, amelyik ennyire nyitott, ennyire védtelen és kiszolgáltatott a világgazdaság és a nemzetközi tőke nyomásával szemben, amelyiknek jóformán nincs vagy afrikai szintű a saját gazdasága, az bizony már akkor is örülhet, ha éves szinten betartható költségvetést tud produkálni. Elfogadható tehát elvileg a két vagy több évre szóló tervezési gyakorlat, de jóváhagyni, az ország pénzügyi alaptörvényévé tenni csak éves költségvetést szabad. A kalandorság szintjén mozog az, ha a parlament kétéves költségvetést hagy jóvá.

Nem válasz erre a pénzügyminiszter úr meglehetősen cinikus reagálása és nyilatkozatai, nevezetesen, hogy azt mondja, létezik pótköltségvetés is; persze, létezik, vis maior esetén. És azt is hozzátehetném, hogy pót-pótköltségvetés is létezik, csak akkor nem tudom, hogy miért ülünk itt, miről beszélünk itt, ha ilyen szemléletben be lehet nyújtani Magyarországon egy költségvetést. Különösen izgalmas ezt hallgatni egy pénzügyminiszter szájából.

Visszatérve a "kormányváltásnál több" című ígéretre - most már a négy év költségvetésének és annak elvi alapjainak ismeretében -, hogy valójában mi is történt, illetőleg mi nem történt és nem is történik meg ez alatt a négy év alatt, szeretnék arra is utalni, amit a Magyar Igazság és Élet Pártja és én magam is már számtalanszor kifogásoltunk, és ami az alaptétele az e kormány által benyújtott valamennyi eddigi költségvetésnek: ezen alaptétel szerint az államháztartás centralizációs és újraelosztó szerepét állandóan csökkenteni és mérsékelni kell. Ez a tétel az a libertariánus monetarista kényszerzubbony, amelyet a gyarmatosításra, kifosztásra és teljes kizsigerelésre kiszemelt országok részére találtak ki. Aki ebbe önként, még az elvárásokat is túllihegve belebújt és belegyömöszölte mit sem sejtő nemzetét, hazájának és népének irtózatos kárt és szenvedést okozott, és sajnos azt kell mondanom, tragikus perspektívát jelölt ki.

(15.50)

Az ehhez szükséges csapdahelyzetek, zsarolások előkészítő folyamata már a késői Kádár-korszakban elindult, folytatódott a Németh-kormány alatt, majd döbbenetes méretekben aktivizálódott és realizálódott az Antall-, Boross- és Horn-Kuncze-kormányzat idején. A nemzetidegen média ehhez a félretájékoztatás, az agymosás módszereivel hatékonyan járult és járul hozzá ma is.

Tisztelt Kormánykoalíció! Önök ezt a liberál-bolsevik csődtömeget konzerválták, ezt folytatják, minden érdemi kritika és korrekció nélkül. Ezt jelenti ugyanis a mozdulatlanság taktikája. Hogyan juthat eszébe egy józanul gondolkodó embernek, hogy egy olyan ország, amelyben 45 év bolsevik terrorja következtében hiányzik a lakossági saját tőke, mondjon le a jegybankjáról, kótyavetyélje el nehezen kiépített bankszervezeteit, -rendszerét, mondjon le így a hitel gazdaságélénkítő, gazdaságépítő szerepéről, és természetesen mondjon le a költségvetés újraelosztó funkciójáról is; romboljon le minden szabályozást a külföldi tőke elől; árusítsa ki idegeneknek a még meglévő nemzeti vagyonát, az érték 10 százalékán, piacostul, évtizedes kutatómunkák eredményeivel együtt, és természetesen adómentességgel, sőt, infrastrukturális ingyenes szolgáltatásokkal engedje át egész gazdaságát, társadalmát a nemzetközi tőkének?! Mert ugye, az, mint általános csodaszer, majd mindent megold. Örüljünk, hiszen a pénzügyminiszter úr itt örömmel jelentette be, hogy sikerült csökkenteni a költségvetés újraelosztó szerepét, igen. Ebben az örömben, ebben az örömünnepben a Magyar Igazság és Élet Pártja nem hajlandó részt venni.

Nem hisszük, hogy a külföldi tőke az a csodaszer, amely mindent megold. A transznacionális vállalatok, a külföldi tőke merő altruizmusból segít? Elvégre, igaz, szép és jó az idegen, szeretni, sőt tisztelni kell, és akkor minden megoldódik, mint általában a halálban. Ha nem is csodaszer ez a külföldi tőke, azért országunk hasznára is be lehetett volna fogni, csak ehhez a magyar érdekeket képviselő, elkötelezett kormányokra lett volna szükség. És mindent sajnos másképp kellett volna csinálni. Akkor ki kellett volna lépni a monetarista kényszerzubbonyból; akkor nem lett volna szabad privatizálni, vagy nem úgy, az élelmiszeripart, a gyógyszeripart és az energiaszektort, piacostul; akkor a privatizációs bevételt is a hazai gazdaság erősítésére, a magyar vállalkozások fejlesztésére kellett volna fordítani, és a külföldi tőkét pedig olyan ütemben és összetételben - technika, technológia, és nem kereskedelem - kellett volna beengedni, amilyen mértékben a magyar gazdaság is képes fejlődni; akkor nem lett volna szabad a magyar agráriumot szétverni és tönkretenni, bankkonszolidációkra az adózók pénzét elszórni, és folytathatnám napestig a vádiratot. Vádiratot mondtam, tudatosan, remélem, ennek is eljön majd az ideje.

Álszent és hazug az a tétel is, hogy magas a jövedelmek koncentrációja a költségvetésben, mert ezzel szemben az igazság az, hogy a magyar lakosság szemérmetlen megsarcolásából eredő jövedelmek koncentrációja, az bizony igen magas. Ez pedig a teljesen torz, elhibázott adópolitika következménye, amely éppen attól ilyen, hogy egész pénzügyi, gazdasági rendszerünk a globalizmus bástyáinak, a transznacionális vállalatoknak és a mögöttük álló bankházaknak az érdekeit szolgálja. Apropó, igazán örvendetes, hogy a szegény bankárok terhein tovább kívánunk csökkenteni. Ki kellene talán mondani Magyarországon, egyenesen, törvényi szinten, hogy minden idegen tulajdonú és valamennyi pénzintézet fel van mentve örök időkre az adók, a járulékok, az illetékek, a vámok és mindennek a fizetése alól. Nem lenne ez egyszerűbb, tisztelt pénzügyi kormányzat?

Aztán itt van újból az infláció, hiszen erről is írnak, ez is egy sarokkérdése az önök előterjesztésének. Mint ahogyan az lenni szokott, a monetáris politika végső célja, mint ahogy önök fogalmazzák, a tartós dezinfláció. Évek óta ezt írják az anyagokban. Az indokolásban ugyan azt is kimondják, igaz, ezt egészen apró betűkkel írják, hogy az olajár és az élelmiszerek világpiaci konjunktúrája miatt az infláció csökkentése számottevően kisebb a tervezettnél. És mit csinál ilyenkor a Magyar Nemzeti Bank? Mellesleg az anyagban erről egy árva szó nincs: beavatkozik monetáris eszközökkel. Hiszen olvashattuk, tudjuk, az első lépés az volt, hogy felemelte a kamatokat. Az MNB indoklása szerint a szeptemberi fogyasztói árindex felerősítette az infláció alakulásának kedvezőtlen folyamatait, és így erre a lépésre kényszerült. Mit mondjak, igazán csak gratulálni tudok, ezzel egy költségoldalról elindult inflációra ráerősít a bank, monetáris eszközökkel. Ha, kérem, valami gerjeszteni fogja az inflációt a továbbiakban, akkor ez a módszer biztosan beválik - zseniális! Nemrég mondtam, most megerősítem: lúdtalp ellen hashajtó. Ez a terápia csúcsa! Csak az ember elkezd gondolkozni: vajon min törheti a fejét a Nemzeti Bank vezére? Csak nem egy újabb Bokros-csomagot akar Surányi úr megalapozni? Elvégre jó barátok és régi harcostársak.

Az általános indokolás szinte valamennyi megállapításával vitatkozhatnék. Bebizonyíthatnám, hogy nem igaz, vagy tendenciózusan félrebeszél, vagy rendkívül egyoldalú, ugyanolyan téveszmerendszeren nyugszik ugyanis, mint amilyen téveszmerendszer a marxizmus-leninizmus volt - a libertariánus, monetarista téveszmerendszeren. Hozzáteszem, édestestvérek, egy tőből fakadnak. Aztán írnak önök a jövedelempolitikáról is. Eljutnak arra a grandiózus megállapításra, mely szerint követelmény, hogy a reálbérek növekedése ne haladja meg a termelékenység növekedését. És sajnos azt kell mondanom, ez valóban alapkövetelmény. Csakhogy kinek vagy minek a termelékenységnövekedéséről van itt szó, tessék már mondani? Magyarországon ugyanis két gazdaság van. Az egyik a vámszabad-területi, ez virul, növekszik, óriási extraprofitot vág zsebre és visz ki az országból mindnyájunk kárára, de a közteherviselésben nem vesz részt. A másik, a saját magyar gazdaság egyre zsugorodik, legjobb esetben stagnál, úgy tátog, mint a hal az oxigénszegény posványban.

Tisztelt Kormányzat! Vegyék már végre tudomásul, hogy nem az Audi gyár termelékenysége, nem a vámszabad terület termelékenysége határozza meg többek között a magyar jövedelmi viszonyokat sem. Ha nem hiszik, nézzék meg a mexikói gyakorlatot, ahol az Egyesült Államok és Mexikó határán végig, egy óriási sávban működik a vámszabad terület, óriási eredményekkel, ragyogó termelékenységgel, és az ország éhen hal. Ez a perspektívánk, úgy látszik.

Egyedül, és ezt végre egyszer ki kell mondani már egyértelműen és világosan, egyedül és kizárólag a saját magyar gazdaság és annak alakulása nyújthat fedezetet a bérek és nyugdíjak növeléséhez. Ezért, és ezt tudomásul kell egyszer végre venni, minden eszközzel a magyar gazdaság fejlődését, a magyar gazdaság fejlesztését, erősítését kell célul kitűzni, mert annak dinamikája teremti meg az összes feltételt ahhoz, hogy ez az ország valóban talpra tudjon állni, hogy az ország végre valóban egy fejlődési pályán tudjon elindulni.

(16.00)

Erről így - érdekes módon - szó sincs az indoklásban, se a költségvetési anyagban ehhez hasonlót még nem olvastam.

Ne feledjék, a mai magyar viszonyok mellett egyébként például a fogyasztás növelése is - ami egy örvendetes dolog - sajnos a külföldi áruházláncok forgalmát és hasznát bővíti, hiszen ezt a területet is átengedtük! Hát a magyar annyira buta, hogy nem tudja eladni a káposztát!

Az egyensúly kialakítása, a magyar gazdaság kiépülése szempontjából pedig sajnos azt kell mondanom: a Széchenyi-terv kevés, ösztövér és erőtlen.

Vagy itt van az agrárium helyzete. Ne higgyék, hogy az agrártárca fokozott pénzhajszája és annak akceptálása bármit is megold! A pénz végül is - érdekes módon - sohasem a paraszthoz, hanem mindig a kufárok kezébe jut. Meg egyébként is: hogyan lehet úgy pénzelni valamit, hogy nincs mögötte egy kiérlelt és a parlament által is elfogadott agrárpolitikai koncepció? Hát mi csak bólintsunk rá valamire, amiről azt se tudjuk, hogy micsoda és miért van rá szükség!?

Félreértés ne essék! Nem keveselljük a pénzt, vagy nem sokalljuk a pénzt. Nem erről van szó. Tisztában vagyunk azzal, hogy a magyar mezőgazdaság talpra állítására egy ilyen tíz év után ezeknél az összegeknél lényegesen nagyobb összegekre van szükség. Nem erről van szó! De ha egyszer egy ilyen állapotban van a magyar agrárium, amilyenben van, tessék az ezért felelős tárcának egy olyan koncepciót kidolgozni, amire érdemes és amire lehet pénzt adni, és főleg ami leellenőrizhető!

Aztán van itt két dolog, amit végképp nem értek. Az egyik: itt mindenki állandóan európázik, az indokolás is, persze csak akkor, ha valami nemzetünknek előnytelen; akkor aztán különösen erre hivatkozunk. Ugyanakkor mélyen hallgat mindenki arról, hogy a közös Európa nem tűri, sőt tiltja az olyan méretű vámszabad-területi gazdaságok tevékenységeket, mint amilyen méretek nálunk kialakultak, és a kényszerpálya révén még a jövőben is bővülnek és kialakulnak.

Hölgyeim és Uraim! Ha bennünket felvesznek véletlenül ebbe az Európai Közösségbe, mit fognak önök csinálni? Hát kipukkad a léggömb! Hát vissza fog esni a GDP! Vagy nálunk ezt elnézik? Európában? Igaz, elvégre a közös Európának is jól jön egy gyarmat. Hogy van ez, tessék mondani?

A másik, amit nem értek: önökről, tisztelt kormánykoalíció, derült ki először, hogy mindezt, amit ma elmondtam, korábban elmondtam, amit a Magyar Igazság és Élet Pártja már évek óta hangoztat, a félelmetes anomáliákat, mellékvágányokat, téveszmés kényszerpályákat, ismerik. Tudják, kérem, önök, hogy miről van szó. Leírta ezt önöknek többek között Tellér Gyula, aki azért nem akárki volt, amikor írása napvilágot látott. Nem tudom, most mi, de akkor a Miniszterelnöki Hivatal politikai elemzések főosztálya vezetője volt. Leírta az uzsoraköröket is, és mindazt, ami ekörül van, és mindazt, ami ebből fakad.

Önökről derül ki először tehát, hogy noha tudják, ismerik, miről van szó, tudják, hova vezet, amit tesznek, és mégis ezt konzerválják, és ebből egyre nehezebb lesz kilábalni. És akkor miért teszik?

A Magyar Igazság és Élet Pártja jelen esetben sem tud azonosulni ezzel a költségvetéssel, ennek szellemiségével, így az adócsomaggal együtt biztos, hogy erre is nemmel fog szavazni. Nem vagyunk hajlandók cinkosai lenni tovább egy ilyen szemléletnek, és ami a legszörnyűbb - mert hiszen a szemléletet ki lehet bírni -, nem vagyunk hajlandók belenyugodni abba, hogy ez ennek az országnak az egyetlen perspektívája.

Köszönöm szépen. (Taps a MIÉP soraiban.)