Felszólalás adatai

ALMÁSSY KORNÉL, az MDF képviselőcsoportja részéről: Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! Államtitkár urat is köszönteném, ha nem ment volna ki a teremből... (Arató Gergely, az MSZP-frakció padsoraiból: Itt vagyok, képviselő úr, tiszteletem!) Bocsánat, akkor én nem láttam, elnézést.

Nos, amilyen pozitív szavakat mondtam a felsőoktatási törvényről szóló vita során, a közoktatási törvényről sajnos nem tudom ezt tenni. Elöljáróban szólni kell arról, hogy a közoktatási törvény mint állatorvosi ló mutatja az utóbbi 10-12 év törvényalkotási anomáliáit. Az Országos Köznevelési Tanácshoz is eljuttatott véleményekből kitűnik az, hogy kevés olyan történelmi ciklus van a magyar parlamentáris demokrácia történetében, amelyben egy törvényt ennyiszer, jóformán folyamatosan, 1993 óta módosítanak. A törvény szövege duzzad, a változások szinte követhetetlenek, áttekinthetetlenek, visszájára fordul az az elképzelés, hogy a legmagasabb szinten végbevitt szabályozás segítené az oktatási, nevelési rendszert. Jó példa volt az előbb Hoffmann Rózsa képviselő asszony idézete a törvényből, ami mutatja azt, hogy mennyire követhetetlen és emészthetetlen a törvény.

A törvény szövege már a korábbi módosítások során is inkoherenssé, egyenetlenné vált. A kormányváltások után az oktatásügyben liberális doktrínák, egyenlősítő törekvések keveredtek, és a megvalósításban anakronisztikus, erőszakos türelmetlenség érvényesült. A Magyar Bálint-féle minisztérium kampányokat generált vagy kampányokhoz csatlakozott, majd ezeket a kampánytémákat rögtönözve át is vezette a törvénybe.

Összefoglalóan elmondható, hogy a közoktatási törvény jelenlegi formájára, még a módosítás előtti változatára is jellemző a túlírt, terjengős paragrafus, a tanári szakértelmet és hivatástudatot kicsinyes jogi szabályozások halmaza váltja fel, a személyiséget, a tanárt és a gyermekeket jogok absztrakt alanyává egyszerűsíti. Azt gondolom, hogy ezt mindenképpen el kell mondani a törvénytervezet vitájáról.

Számos, egyébként baloldali és jobboldali szakértővel egyeztetve is elhibázott a törvénymódosítást gyakorlatilag a restrikció, a túlzott szabályozás dallamára szervezni. Más kérdés, hogy egyáltalán miért került be a közoktatás költségvetési tételeinek abszolút mértékű csökkentése a konvergenciaprogramba. Az általános indoklásban leplezetlenül szerepel a költséghatékonyság. A demográfiai kihívás tételezése voltaképpen ezt hivatott alátámasztani, mert semmi mást nem üzen, mint hogy jelentősen kisebb a gyermekszám. Nem kell hosszan magyarázni, hogy a demográfiai elemzés ennél azért mindenképpen bonyolultabb elemzést és erőfeszítést igényel.

Valódi kihívás például az, hogy az utóbbi évekig csökkenő létszámú gyermek korosztályokban folyamatosan nő a halmozottan hátrányos vagy sajátos nevelési igényű gyermekek aránya. Cinikus, hogy miközben a törvénymódosítás szövege az egyenlő bánásmódra és egyenlő bánásmód követelményeire hivatkozik, a halmozottan hátrányos helyzetű gyermekek jogos és közérdeket megtestesítő érdekeit és igényeit verbálisan szavatolja, mindeközben a forrásokat elvonja ez a törvénytervezet, illetve a forrásokat nem ez a törvénytervezet vonja el, hanem az előző évi költségvetési törvény. A törvénymódosításon végigvonuló adminisztratív és büntető fenyegetések ugyan szépen hizlalják az állítólag kicsi állam nyomasztó árnyékát, azonban a romló munkafeltételeken, a színvonalcsökkenésen ez a törvénytervezet semmit sem változtat.

Azt gondolom, hogy ezen néhány bevezető mondat után rá is térhetek arra a szomorú valóságra, amit a törvénytervezet mutat, és számos-számos ponton találkozik a Magyar Demokrata Fórum rosszallásával ez a törvénytervezet. Úgy gondolom, rögtön az 1. §-ban egyszerűen jogi és szerintem alkotmányos képtelenség az, hogy a szakoktatásban végzett fiatalt arra kötelezi, hogy a pályájáról, foglalkoztatásáról három évig adatokat szolgáltasson. Jó dolog a pályakövetési rendszer, azonban azt gondolom, itt megint az intézmények fognak rosszul járni, megint az intézményeket fogják szankcionálni, hogyha abban az intézményben végzett egykori hallgatójától nem tudja beszerezni a különböző adatokat. Sok országban az oktatási intézmények sok pénzt fordítanak rá, és folyamatos kapcsolattartással, a munkaügyi központok bevonásával próbálják ezeket az adatokat beszerezni. Azt gondolom, hogy itt is a kényszer alkalmazása helyett a munkáltatót, az intézményeket, vagy, mondjuk, a munkaügyi központot kellene hatékonyabb adatszolgáltatásra kötelezni.

A 2. § a munkaerő-gazdálkodást említi. Azt gondoljuk, hogy ez a pedagógusok létbiztonságát veszélyezteti. A közalkalmazotti törvénnyel összehasonlítva megint ellentmondásokat találunk, a közalkalmazottak számára a foglalkoztatási biztonságot nem erősíti. Hogy a munkáltatói jogok gyakorlása során figyelembe kell venni, vagy hivatkozási alapként fel lehet használni az intézményi minőségirányítási program végrehajtásának eredményeit, azt jelenti, hogy a jövőben nem a tanári vagy nem csak a tanári alkalmatlanság lesz az egyetlen törvényes oka a felmondásnak; ellenkezőleg, a zseniális tanár is elbocsátható a jelentős részben adminisztratív feladatokat felölelő, elképesztő bonyolultságú teszteket magában foglaló minőségbiztosításban elért eredmények vagy eredménytelenségek mérlegelése alapján.

Jól hangzik az is, hogy a pedagógus csak akkor bocsátható el - és itt idéznék a törvényből -, "ha a munkaerő-gazdálkodás rendszerébe bevont valamennyi intézmény tekintetében lehetetlenné válik a továbbfoglalkoztatás". Felsorolja a törvény a gyermekvédelemtől, a szociális gondozástól a közkönyvtárakig a különböző önkormányzati intézményeket. Az önkormányzatok azonban a szűkös források, a csökkenő normatívák szorításában fokozottan lesznek érdekeltek abban, hogy az oktatási intézményekben minél gazdaságosabban használják a munkaerőt, azaz minél magasabban tartsák az osztálylétszámot. A kigazdálkodott pedagógust dolgoztathatja az önkormányzat, a fenntartó más intézményben, aki ha nem vállalja a feladatot, amelyre nyilván nem mindig van képesítése, a munkaviszony megszakadásában e törvényjavaslat értelmében természetesen akkor az érintett pedagógus a hibás. Azt gondolom, ez a munka törvénykönyvével sem harmonizál, és semmiképpen sem a minőségbiztosítás elveit mutatja. Az persze jó dolog, hogy más önkormányzati intézményben is lehet foglalkoztatni pedagógusokat vagy pedagógus végzettségű személyeket. De ugye erre az élet rácáfol, mert ezeket az intézményeket, önkormányzati fenntartású intézményeket is folyamatosan érik a megszorítások.

Rátérve a következő fontos kérdésre, amit már többen feszegettek a vita során, hogy a halmozottan hátrányos helyzetű gyermekeket kötelező felvenni az óvodába; én ezt tartom gyakorlatilag pozitív lépésnek vagy talán az egyetlen pozitív lépésnek ebben a törvényjavaslatban, illetve azt is, hogy 2010-től minden gyermeket, aki ezt igényli, fel kell venni az óvodába. Persze, itt rögtön az a kérdés felmerül, hogy vajon 2010-ig lehetőség lesz-e arra, hogy ez a fajta megnövekedett igény - mert szerintem megnövekedett igényről lesz szó, a becslések szerint 20-22 ezer új férőhely kell hogy létesüljön - kielégítésére vajon lesz-e lehetőségük az önkormányzatoknak. Lesz-e erre lehetőség külön az Új Magyarország fejlesztési tervben? Azt gondolom, hogy erre célzottabb programokat kellene bemutatnia a kormányzatnak. Jó lenne, ha ebben a tekintetben a gazdasági tárcával, illetve a miniszterelnökkel is egyeztetne az oktatási tárca, illetve erre biztosítékokat kapnánk, mert ez különben egy jó dolog, csak egyelőre nem látjuk a garanciákat, és nem látjuk azt, hogy a finanszírozás hogyan fog megoldódni.

A törvény szabályozza a napközis és tanulószobai foglalkozások szervezését, illetve azt, hogy más intézményekből is lehet gyakorlatilag egy adott iskolában napközibe vagy tanulószobai foglalkozásra átvinni gyermekeket. Én azt gondolom, hogy ez egy életszerűtlen megoldás.

(16.40)

Gyakorlatilag itt arról van szó, hogy beviszem reggel egy iskolába a gyermekemet, majd lehet, hogy egészen más helyre megyek érte. Ez nem biztos, hogy jó a gyermeknek, azt gondolom, ez sem szerencsés.

Aztán folyamatosan érződik a törvény több paragrafusában - és ki kell mondanom, nem tudok jobb szót használni - gyakorlatilag az elmúlt évek folyamatos vitái kapcsán, hogy az egyházi fenntartású oktatási intézmények és a minisztérium között folyamatosan folyik a vita a kiegészítő normatívák odaítéléséről. Gyakorlatilag itt is arról van szó, hogy egyrészt kötelezik arra, hogy az adott feladatellátásnak megfelelően felvehető maximális tanulólétszám 25 százalékát a nem állami, nem helyi önkormányzati iskoláknak, tehát az alapítványi és egyházi fenntartású iskoláknak is fel kell venni. Azt gondolom - egyetértek itt is az előttem felszólalóval -, az egyházi intézmények igen sok feladatot vállalnak el, és ezt nem büntetni, hanem támogatni kellene. Az egyházi intézmények maguktól is tudják azt, hogy a halmozottan hátrányos helyzetű gyermekeket támogatni és felkarolni kell. Nem kell erre külön passzus, ennek egy restriktív gondolatmenete van, ezt semmiképpen sem tartjuk jónak.

Még egy dologra hadd térjek rá az egyházi intézmények kapcsán, mert ez idetartozik. Gyakorlatilag a helyi önkormányzat nem adhatja át a fenntartói jogot egyházi vagy alapítványi fenntartónak, mert így az egyházi kiegészítő támogatást ki kell fizetnie, illetve nem vehető igénybe ez a kiegészítő normatíva; ez szerintem teljesen diszkriminatív. Az, hogy négy évig nem vehető igénybe - beszélünk itt szegregációról, meg beszélünk sok mindenről -, pont azt a lehetőséget, azt az egyetlenegy kiskaput is, ami még létezne, megvonja a kistelepülésektől, hogy egyházi vagy alapítványi fenntartónak átadják az intézményeket.

A szakképzés feladatainak ellátásáról néhány szót. A regionális szervezéssel egyetértünk, a szakképzés-szervezési társulás szerintem jó dolog. Persze, itt megint felvetődik az a kérdés, amit mi oly sokat feszegettünk az oktatási programunkban is, hogy vajon akkor a térségi integrált szakképző központokkal mi lesz, ez vajon nem annak a kikerülése vagy ez a pont annak a beismerése, hogy a tiszkek nem biztos, hogy jól látják el a feladatukat. Nekünk folyamatosan az a véleményünk, hogy a tiszkek párhuzamosságot okoznak a rendszerben, és pontosan azt a pazarlását mutatják az oktatási rendszernek, amit egyébként sokan szoktunk hangsúlyozni kormánypárti és ellenzéki oldalról is. Azt gondolom, ez a szakképzés-szervezési társulás jó dolog, de kérdés, hogy mi lesz a tiszkekkel.

Pozitív az is - és ennek örülök -, hogy a fővárosban a fővárosi önkormányzatok, a kerületi önkormányzatok létrehozhatnak szakképzés-szervezési társulásokat Pest megyével és Pest megyei városokkal közösen. Ez azt a problémát próbálja orvosolni, amit jól látunk most a budapesti iskola-, szakiskola-bezárások kapcsán, hogy egész egyszerűen Budapest nem tudja ellátni a feladatokat, hiszen a budapesti szakképző intézményekbe nagyon-nagyon komoly arányban Pest megyéből, sőt nemcsak Pest megyéből, hanem Bács-Kiskun megyéből és egyéb Közép-Magyarországhoz közel álló régiókból is érkeznek tanulók. Ezt a kérdést, úgy látom, a törvény ebben a tekintetben próbálja egy kicsit orvosolni, illetve lehetőséget adni ennek az orvoslására.

A sajátos nevelési igényű gyermekek - és itt megint visszatérek a szegregáció kérdésére - a gyógypedagógiai nevelésből az általános iskolába kerülhetnek. Azt gondolom, hogy ennek nagyon káros következményei vannak, nem tesz jót a gyógypedagógiai ellátásnak, és egyébként nem tesz jót alapvetően a magyar oktatási rendszernek, szerintem nem tesz jót a sajátos nevelési igényű gyermekeknek sem ez a rendszer, és nem tesz jót azoknak a gyerekeknek se... - itt már többen feszegették ezt a kérdést, amikor szegregációról beszélünk, meg halmozottan hátrányos helyzetű gyermekek sorsáról, meg kötelező felvételéről.

Azt gondolom, azért nemcsak ebben a tekintetben kell vizsgálni ezt a kérdést, hanem abban a tekintetben is, hogy azért vannak jól működő, az eddigiekben többé-kevésbé problémamentesen működő intézmények; ebbe most bevonunk egy nehéz problémát. Nyilván meg kell oldani ezt a problémát, de nem biztos, hogy az a megoldás, hogy gyakorlatilag kötelezővé tesszük ezeket a felvételeket, vagy ha kötelezővé tesszük, és többletfeladatokat próbálunk meg az intézményekhez csoportosítani, akkor ahhoz adjunk többletforrásokat is. Amikor itt beszélt Sándor Klára képviselő asszony arról, hogy fogyatékosbiznisz volt tapasztalható a sajátos nevelési igényű gyermekek esetében, beszélt arról, hogy Magyarországon arányaiban valóban több gyermeket minősítenek sajátos nevelési igényűnek. Itt egész egyszerűen arról van szó, vagy lehet, hogy arról van szó, hogy az intézmények is keresik azokat a pluszforrásokat, amelyeket nem nagyon tudnak megtalálni.

Azt gondolom, lehet itt fogyibizniszről meg szegregációról, meg szegregációellenes cselekvési programokról beszélni, de azt hiszem, addig ezek csak az önkormányzatoknak és az intézményeknek a nehézségeit okozzák, amíg a finanszírozási oldal nincsen rendbe téve. Amíg 2006-ban a mi számításaink szerint 23 százalékkal, mintegy 40 milliárd forinttal kevesebb jut a közoktatásra, és ennyivel csökkent a közoktatás finanszírozása, addig azt gondolom, nem lehet csodákat elvárni. A hasonló problémákkal küszködő országok - Finnország, Írország, Spanyolország - nem kivontak ebben a pillanatban, amikor ők mentek végig ezen az életpillanatukon, hanem ezt a 40 milliárd forintnyi összeget berakták a közoktatásba, és a GDP 7-8 százalékát fordítják közoktatásra. Valami hasonló úton és módon kellene eljárni a magyarországi oktatáspolitikusoknak is.

Végezetül, összefoglalva: a Magyar Demokrata Fórum nem fogja támogatni a közoktatási törvényt. Azt gondolom, súlyos anomáliákat vet fel ez a közoktatási törvény, semmiben nem oldja meg a közoktatás reformját és azokat a kérdéseket, amelyeket mindannyian érzünk, a szegregáció kérdését, az alulfinanszírozottság kérdését nem oldja meg, és tovább nehezíti a magyar közoktatás és a magyar pedagógusok problémáját.

Köszönöm szépen a figyelmet. (Taps az ellenzék soraiban.)