Felszólalás adatai

KOLTAI ILDIKÓ (Fidesz): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Ház! Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Engedjék meg, hogy az előttünk fekvő T/1090. számú törvényjavaslat két fontos elemével foglalkozzak, nevezetesen a családsegítő szolgálatokkal és a hajléktalanok problémájával. A családsegítő szolgálat az alapellátások körébe tartozik, mint azt az 1993. évi III. törvény 57. §-a kimondja. Feladatai körülírásával és a családsegítők meghatározásával a 64. és a 65. § foglalkozik.

Az elmúlt években a megnövekedett feladatok, az egyre jobban kiszélesedő feladatkörök indokolttá tették, hogy a családsegítők működését újraszabályozzuk. A javaslat elkülöníti egymástól a prevenciót és a krízishelyzet megszüntetése érdekében végzett feladatokat, hiszen minden egyes családban eltérőek lehetnek a szociális problémák, és más-más megoldásokat kell találni a különböző krízishelyzetek megszüntetésére és kezelésére. Nagyon fontosnak tartjuk a gondozási terv megjelenését, hiszen a pontos dokumentáció nemcsak a családsegítők munkáját könnyíti meg, hanem nagyon fontos dokumentumként szolgál a segítségnyújtáshoz.

A javaslat a szociális, valamint a gyermekvédelmi feladatokat ellátó szakemberek esetén is sok más szakmához hasonlóan bevezeti a regisztrációt. Ez a szociális szakemberek továbbképzésének megszervezéséhez nagyon fontos, és a szakma továbbfejlődésének egyik eszköze lehet, bár hozzá kell tennem, hogy a magyarországi szakemberképzés európai színvonalú, és nagyon igényes. Reméljük, hogy természetesen nem ezen javaslat kapcsán, de a közeljövőben a szociális területen tevékenykedők javadalmazása is rendeződik.

Tisztelt Ház! Robert Custell teljesen új megvilágításba helyezi a századunk második felében, leginkább a munkanélküliség alakváltozása miatt lecsúszó rétegek problémáját. Szerinte a hatvanas évekre kialakult modern alkalmazotti társadalom kitermelte azt a réteget, amely már nem is a legalsó réteg lett, hanem a létszám felettiek társadalmon kívül rekedt, kiilleszkedett csoportja. Olyan folyamatról van szó, amelyben nem az egyének süllyednek le, vagy emelkednek fel, hanem a társadalom mozog el a fejük felett. Magyarországon ez is - mint oly sok más változás - nem folyamatként bontakozott ki, hanem robbanásszerűen szakadt ránk a rendszerváltáskor. Hazánkban 1989 tele óta próbálkoznak állami és civil szervezetek Budapesten és vidéken is intézményes megoldásokat keresni a hajléktalanság gondjára. Ezt a munkát még jelenleg is nehezíti az, hogy a hajléktalanok száma, a hajléktalanság jellege, stádiuma a mai napig nem tisztázott, nincsenek megközelítően megbízható és pontos adatok sem.

Először is a legfontosabb talán azt tisztázni, hogy kiket tekintünk hajléktalanoknak. Az ENSZ 1987-es "hajléktalanok éve" akciója során hajléktalanoknak tekintették mindazokat, akik pincében, utcán, aluljáróban, elhagyott házban laknak, akik természeti katasztrófa vagy emberi katasztrófa miatt válnak hajléktalanná, és azokat is, akik nem tudnak megfelelő ivóvízhez és tisztálkodási lehetőséghez hozzájutni, akiknek a személyes biztonsága és a lakásbérlete veszélyben forog, és akik szegénységük okán, slumokban, bádogvárosokban élnek.

Az 1993. évi III. szociális törvény definíciója szerint az a hajléktalan, aki bejelentett lakóhellyel nem rendelkező személy, kivéve azt, akinek bejelentett lakóhelye hajléktalanszállás. A továbbiakban kimondja, hogy hajléktalan az, aki éjszakáit közterületen vagy nem lakás céljára szolgáló helyiségben tölti; valamint a hajléktalan személyek ügyében a szociális igazgatási eljárásra az a szociális hatást gyakorló szerv illetékes, amelynek illetékességi területén a hajléktalan tartózkodik. A mostani módosításnak pont az a lényege, hogy garanciális szabályokat tartalmaz a hajléktalanok ellátására. Ennek a változtatásnak a gyakorlatban is ki kell állnia a próbát, de remélhetőleg így jó néhány vitát el lehet majd kerülni.

A másik probléma, amelyre a jelenlegi módosítás megoldást keres, a rehabilitáció kérdése. Ez nagyon komoly előrelépést jelent a régi törvényhez viszonyítva. A hajléktalanná válás folyamatának legsúlyosabb következménye, hogy az ember elveszti társadalmi kapcsolati tőkéjét. Ugyanakkor általánosan elfogadott szociológiai tétel, hogy a munka a társadalmi integráció egyik legfőbb tényezője. Egy elhelyezkedési stratégiákra vonatkozó nemzetközi kutatás eredményei jól érzékeltetik, hogy a hajléktalanok kapcsolataik elvesztésével milyen behozhatatlan hátrányba kerülnek a munkaerőpiacon, amely pedig - mint utaltam rá - a társadalmi integráció egyik fő színtere.

Elkerülhetetlen volt, hogy az eddig tűzoltásra berendezkedett, zártnak mondható hajléktalanellátási rendszer elkezdjen prevencióban is gondolkodni. Mindenképpen arra kellett törekedni, hogy a menhely, az átmeneti szállás valóban csak átmeneti legyen. De itt megint nagyon súlyos problémákba ütközünk, hiszen a hajléktalan ember helyzete, kialakulásának eredete szerint olyan sok tényezős, egyedileg annyira összetett, hogy eleve reménytelen minden hajléktalanra érvényes megoldási módszert kitalálni. Éppen ezért a rehabilitációs ellátás igénybevétele feltételezi a hajléktalan személy aktív közreműködését a folyamatban.

Az a célunk, hogy olyan hajléktalanellátó rendszert építsünk ki, hogy az ne növelje a teljesen esélytelenek, a társadalomból kiszorulók számát, hanem folyamatosan javítsa a visszaintegrálódás egyéni és csoportos esélyét, és egyben emberhez méltó segítséget, körülményeket nyújtson arra a rövidebb vagy végleges, vagy éppen hosszabb időszakra, melynek gyűjtőneve ma: hajléktalanság.

Tisztelt Ház! Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Minden ember fokozott felelőssége, hogy odafigyeljen a nála gyengébbre és elesettebbre. Ez ránk, politikusokra hatványozottabban érvényes. Közös felelősségünk, hogy a társadalom rászoruló tagjairól megfelelően tudjunk gondoskodni. Éppen ezért a Fidesz-Magyar Polgári Párt nevében ajánlom elfogadásra a tisztelt Háznak a T/1090. számú törvényjavaslatot.

Köszönöm megtisztelő figyelmüket. (Taps a kormánypártok soraiban.)