Felszólalás adatai

A felszólalás szövege:

ANDER BALÁZS (Jobbik): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Képviselőtársaim! Muszáj reagálnom azért Hajdu képviselőtársam szavaira, bár a világért sem akarok vele vitatkozni, csak az a probléma, hogy talán túlságosan távolra nyúlik a memóriám visszafelé  lehet, hogy ez szakmai ártalom, hiszen történelemtanár vagyok , de azért azt mondjuk már ki, hogy nem az utóbbi tíz évben kezdődtek ezek a problémák! Hadd hozzak ide akkor két olyan gyalázatos történetet, amely pont hogy 2008-ban esett meg! Az egyik az volt, amikor éppen egy sportoló, K. Rajmund verte agyon a nyílt utcán az osztálytársát, majd 2008-as az a történet is, amikor a kaposvári, elitgimnáziumnak számító intézményben két osztálytársa bizony szintén agyonverte Jocót a 10/B-ből. Tehát ha most itt arra akarjuk kihegyezni a dolgot, hogy az utóbbi tíz év vagy az azt megelőző nyolc év, szerintem megint csak vakvágányra futunk, és ebből az egészből semmit nem fogunk megérteni. Az iskolák fenntartása. Talán éppen 2008-ban, igen, akkor jelent meg a Zöld könyv az oktatásról, annak helyzetéről, és pontosan az volt az egyik fő követelés, hogy az önkormányzati fenntartásból kerüljön állami kézbe az oktatásügy, azért, hogy azt a hatalmas, szakadéknyi különbséget, ami sok helyütt megfigyelhető volt, valami módon ki lehessen egyenlíteni. Hogy ez nem sikerült, az viszont már nyilvánvalóan a mostani kormányzatnak a bűne, de azért a probléma egy kicsit összetettebb.

(16.10)

Tiszteletről beszélt Horváth képviselőtársam. Igen, sajnos elmúltak azok az idők, amikor még például a falujából kiemelkedő és miniszterré váló Nagyatádi Szabó István úgy viszonyult egykori tanárához, tanítójához, amikor visszament Csokonyavisontára, hogy őt mester uramnak köszöntötte, és megsüvegelte. Azok valóban ilyen idők voltak.

Óriási társadalmi problémákkal nézünk szembe, ezeket kellene megoldani, és hogy ebben kié a felelősség, megint csak azt tudom mondani, hogy az a roncstársadalmi összeomlás, ami millió és millió embert maga alá temetett, az nemcsak az elmúlt tíz évnek meg nem is az azt megelőző nyolc évnek, hanem a rendszerváltásnak vagy még az azt megelőző időszaknak is a bűnös eredménye. Az, hogy ez a neoliberális sokkterápia, ami a mai napig sok esetben hat és megfigyelhető, olyan állapotba juttatott itt egész társadalmi csoportokat, amiből kiverekedni, onnét őket integrálni igen-igen nehéz lesz, az szerintem kétségkívül áll.

Vannak egyébként jó gyakorlatok. A múlt héten is beszéltem ezekről a jó gyakorlatokról, mert a pedagógiai optimizmus által vezérelve hiszem azt, hogy sok esetben még a reménytelen helyzetekben is van valamiféle konstruktív megoldás.

Horváth képviselőtársam azt mondta erre a törvényjavaslatra, hogy ő úgy gondolja, úgy látja, hogy az út elején állunk. Azért én ezt annyira finomítanám, hogy szerintem meg a szakadék szélén, legalábbis ebben a tekintetben. Hogy onnét hová tovább, még egy lépés előre és bele a szakadékba, aztán majd annak az alján lesz valami, vagy pedig lesz egy hátraarc, és abból, ami ott keletkezett az elmúlt tíz, az azt megelőző nyolc vagy éppen a rendszerváltás óta lezajlott harminc év alatt, hogy abból aztán lehete majd valamit csinálni, az megint egy másik kérdés. Az azonban biztos, hogy ez egy nagyon-nagyon hosszú folyamat lesz. Senki ne gondolja azt, hogy ezeket a közösségeket megmenteni egyfajta varázsütésre máról holnapra sikerülni fog. Ez nem így lesz! Éppen itt van talán ezeknek a jó gyakorlatoknak az egyik buktatója, hogy iszonyatos energiát követelnek meg, hatalmas munkabefektetést a pedagógusok részéről is.

Múlt csütörtökön fölhoztam pozitív példaként a hejőkeresztúri iskolamodellt; tipikus borsodi gettófalu, rengeteg halmozottan hátrányos helyzetű és cigány származású gyermekkel. Mégis az iskola sikeres, nincsenek fegyelmezési problémák, nincsenek túlkoros diákok, és annak ellenére, hogy a tanulóközösség kétharmada hátrányos és halmozottan hátrányos helyzetű, jelentős többségük mintegy 70 százalékban olyan intézményben tanul tovább, ami érettségit is ad. Tehát ez egy sikertörténet, egy jó gyakorlat, amit adaptálni kellene, és a hazai iskolarendszert mindenben támogatni, hogy ezt át tudják venni. Az a helyzet, hogy ez a mindenben való támogatás sok esetben egyébként, úgy vesszük észre, hogy megbicsaklik.

De vannak más jó gyakorlatok is. De itt megint csak meg kell kérdeznem, hogy miért az utolsó vagy az utolsó utáni pillanatban kaptak a fejükhöz. Igen, létezik az MTA által koordinált szakmódszertani fejlesztés. De miért most? Önök nyilvánvalóan látták azt 2010-ben, amikor átvették a kormányrudat  itt ezekre az előbb fölhozott, csak 2008-ból való példákra is hadd utaljak , hogy óriási problémák vannak ott bent, az iskolában. Ha ezt akkor látták, márpedig látni kellett, mert ha nem látták, akkor az is egy óriási bűn, már akkor neki kellett volna állni a megfelelő stratégia kidolgozásának. Most elkezdődött  jobb később, mint soha , és akkor azt tudnám mondani, hogy ott van az Eszterházy Károly Egyetem és még hat másik egyetem részvételével tulajdonképpen egyfajta újításként bevezetendő élménysuliprogram Révész László vezetésével.

Ez mind-mind olyan pozitív kezdeményezés, amit a magyar államnak nemhogy száz, hanem ezerszázalékosan támogatni kellene ahhoz, hogy azok a problémák és óriási gondok, amelyekről itt most már nem tudom, hány órája beszélgetünk, vitatkozunk, azok megoldást nyerjenek. Igen, ez a differenciált fejlesztés heterogén tanulócsoportokban adott esetben csodákra lehet képes, viszont irtózatos tanári, pedagógusi energia- és munkabefektetést követel meg.

Valóban elvárhatjuk ezt generális szinten, országos szinten a 8 ezer feladatellátási helyen dolgozó, köznevelésben dolgozó 150 ezer pedagógustól, hogy ők ennek így megfeleljenek, ilyen körülmények közepette? Mondhatjuk, hogy igen, és mondhatjuk azt, hogy legyetek közhasznú übermenschek, valamiféle közhasznú szupermenek, és igen, ezt csináljátok meg, csak az a helyzet, hogy ez nem fog működni. Éppen ezért kellene sokkal fokozottabban támogatni őket, és valóban, legyen adott esetben egy rekreációs időszak, sok-sok év ledolgozott munka után jobb bérek, hogy valóban az a pedagógus se frusztráltan menjen be dolgozni, és egy olyasféle pozitív energiákkal és kisugárzással megáldott valaki legyen, akire valóban föl tudnak nézni a diákjai.

Viszont azt kell hogy mondjam, igen, és ezért támogatjuk ezt a törvényjavaslatot, mert van olyan pont, amikor eljutunk oda, a szakadék szélére, és az sehova nem vezet, hogy egymásra mutogassunk itt önök vagy önök, vagy mit tudom én, ki volt itt a hibás  vagy a Jobbik, amikor 2011-ben fölvonult Gyöngyöspatán. Ez nem fogja megoldani a problémát.

A problémát az fogja megoldani, hogy nagyon sürgősen nekiállnak ezt kezelni. És hogy hogyan? Akkor megint csak egy jó gyakorlat: Kazincbarcika, a Don Bosco iskola, szintén egy szakképző iskola, ami tulajdonképpen egy pedagógiai elfekvővé változott gladiátorképzőből akart csinálni egy olyan helyet, ahol jó tanulni. Az igazgató, Molnár-Gál Béla, aki emblematikus alakja az ott lezajló pozitív változásoknak, ő maga nyilatkozta, amikor oda először betette a lábát, akkor a diákok valami ilyen megjegyzést fűztek hozzá, hogy ehhez már vipera vagy boxer kell. Hát, valóban nem lehetett ez egy könnyű iskola. De sikerült, az meg egy pozitívum, hogy ehhez most az állam támogatást nyújt.

Én azt mondom, tehát, államtitkár úr, hogyha kritikát érez ilyenformán, ha kihallani abból, amit mondok, akkor ne csak egy ilyen legyen, nagyon sok. Ez legyen az általános Magyarországon, és mindent kövessenek el annak érdekben, hogy ez ne egy szigetszerű pozitív kezdeményezés legyen, hanem ez váljon a követendő mintává, illetve az legyen a kiugró, hogyha nem ilyen szellemben történik, mondjuk, ezeknek a halmozottan hátrányos helyzetű és ilyen-olyan nehézségek által sújtott diákoknak a tanítása! Én azt mondom, hogy ekkor már egy kicsit majd megnyugodhatunk.

Azt is látni kell, hogy valóban vannak olyan közösségek, olyan családok, ahol az erőszak az isten, ahol nincsen más, ahol erre szocializálják a gyereket is. Hiszen mit lehet akkor mondani, amikor Ózd Hétes-telepen megölték azt a 92 éves idős nénit, aki a légynek sem ártott, és a gyilkosok között ott volt egy 11 éves gyerek?! Ne hozzuk föl a családnak a felelősségét?! Nem, a fenét nem, dehogynem! Én biztos, hogy föl fogom hozni. Tehát amíg itt vagyok, egészen biztos, hogy beszélni fogok arról, hogy a családnak milyen iszonyatos felelőssége van abban, hogy ilyenné nevelték ezt a gyermeket vagy ennyire nem figyeltek arra, hogy mivé válik és mit csinál. Ezért fogjuk támogatni azokat a pontokat is itt a javaslatban, túl az iskolaőrségen, amelyek arról szólnak, hogy ki legyen mondva: a családnak felelőssége van.

A családok támogatásáról szóló 1998. évi LXXXIV. törvény szerint a bűncselekményt elkövető gyermektől, hogyha jogerősen elítélik, de nem ítélik szabadságvesztésre, az iskoláztatási támogatást megvonhatják 12 hónapig. Igen, vonják meg! A gyermek nem állat, hanem felelősség  utalnék akkor újfent csak Lakatos Attilára, a borsodi cigányvajdára mindenféle szín nélkül, hogy milyen származású az a gyerek. Ez legyen fölírva mindenkinek, aki gyermeket vállal, aki gyermeket nevel: a gyermek nem állat, hanem felelősség!

A másik, hogy ha a fiatalkorú bűncselekményt, szabálysértést követ el, a bűnügyi költséget a gondozást ellátó nagykorú személyre terheli, áll a törvényjavaslat 9. §-ában, amellyel a büntetőeljárásokról szóló 2017. évi törvényt kívánják módosítani.

Támogatni fogjuk, a normalitás talaján állva, igen, mert vannak megkérdőjelezhetetlen normák, amiket el kell fogadni, nem lehet vitatni. Itt most elvitatkozgathatunk sok mindenről mi magunk között, ez egy legitim dolog, de az egy megkérdőjelezhetetlen szentség, hogy nem rontunk be családostul az iskolába, és ott nem verjük agyba-főbe a tanárt, aztán pont. Nem kell ezen vitatkozni, ez a normális!

(16.20)

Államtitkár úr, ön a fölvezetőjében nagyon sok pozitív dolgot említett mintegy ígéret formájában, illetve olyan projekteket, amelyek már folynak, például a tanárképzés kapcsán is, mert én magam is híve vagyok egyébként az asszertív kommunikációnak, annak, hogy ezek a konfliktusok valóban konstruktív módon legyenek megoldva. Nem hiszek egyébként a herbartiánus pedagógiában sem túlzottan. Hiszek abban, hogy vannak alternatív módszerek, amelyek ezeket a speciális helyzeteket figyelembe véve nagyon jól működhetnek.

Szóval, államtitkár úr hivatkozott ezekre a reformokra, pozitív kezdeményezésekre. Akkor én erre csak azt tudom mondani, mint amikor Széchenyit keresték föl a pölöskei jobbágyai, és vitték magukkal a Hitelt, hogy tettleg óhajtják érezni azon arany szavakat, amiket Széchenyi leírt, mert bizony peres ügybe keveredtek vele. Tehát azok a változások, amiket ön elmondott, a mi részünkről támogatandóak. Viszont tényleg tettleg szeretnénk ezeket érezni, és ne csak egy szűk kisebbséget érintsenek a 150 ezres pedagógustársadalomból, hanem tegyenek meg mindent annak érdekében, hogy a lehető legtöbb tanárkolléga számára ezek elérhető tanfolyamok, továbbképzések legyenek, mert azt hiszem, hogy e nélkül ezeket a bajokat megoldani nem fogjuk.

Még egyetlenegy kérdés. Azt már múlt héten is megkérdeztem, hogy mi alapján mennek majd ezekbe az iskolákba az iskolaőrök. Az iskolának egyfajta elkötelezettségi nyilatkozatot is ki kell töltenie, át kell adni. Ezt már több képviselőtársam kérdezte, hogy hogyan fog ez működni vagy hogyan működött maga a kiválasztási mechanizmusa ezen intézményeknek, annak a 350 általános iskolának meg 140-150 szakképző iskolának. Erre valóban kíváncsiak vagyunk, szeretnénk tudni.

Még egyszer a végére. Mellár képviselőtársam itt a szegénységről beszélt. Ennyire nem sarkítanám ki a problémát úgy, hogy nem etnikai és nem szegénykérdésről van itt szó, hanem kulturális kérdésről: a kívülállás kultúrája. És ha mondjuk, az iskolában ezek a kívülállás kultúráját hordozó ifjú bozótharcosok megnehezítik és lehetetlenné teszik a tanulást, akkor onnét menekülni fog a normális cigány szülőnek a gyermeke is, meg a svábé, meg a szlováké, meg mindenkié. Tehát itt a kívülállás kultúrájáról beszélnék. Igenis, el kell fogadni, ez pedig az alfája és ómegája mindennek ennek kapcsán, hogy el kell fogadni mindenkinek a kötelező együttélési normákat, és pont. A szegénység semmire nem jelenthet fölmentést, különösen addig nem, amíg egyetlenegy olyan szegény ember is van ebben az országban, aki minden nehézség ellenére, de becsülettel helytállt, és tette, amit tett. A saját környezetemből is nagyon-nagyon sok ilyen pozitív példát tudnék mondani, hála a Jóistennek, rájuk tekintek, és azt kérem, hogy önök is tekintsenek rájuk; akik föl akarnak zárkózni, akik tanulni akarnak, adjanak meg nekik minden segítséget, akik pedig nem, azok így jártak. Köszönöm.