Felszólalás adatai

A felszólalás szövege:

HORVÁTH LÁSZLÓ, a Fidesz képviselőcsoportja részéről: Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Képviselőtársaim! Tisztelt Államtitkár Úr! Ha lehetne egy törvényjavaslatnak alcímet adni, mint ahogy nem lehet, mert ez nem egy lírai műfaj, de ha lehetne, akkor ennek a törvényjavaslatnak azt az alcímet adnám, hogy „rend a lelke mindennek”. Ez az egymondatos, az elődöktől ránk hagyományozott bölcsesség nem veszített az aktualitásából, és azt hiszem, hogy ebben a témában is stabil tájékozódási pontot ajánl a számunkra.Ahogy államtitkár úr is említette, az elmúlt héten már végül is lefolytattuk ennek a törvényjavaslatnak a megelőlegezett vitáját, hiszen a köznevelési törvény módosítása kapcsán már többen rákérdeztek, illetve többen szóltak erről a törvényről, és azt hiszem, hogy ez a megelőlegezett vita hasznos és jó volt, mert tisztázta az alapállást. Hogy egy iskolai hasonlatnál maradjak: minden tornaórán nekünk annak idején minden tornagyakorlat úgy indult, hogy felvettük az alapállást, és az alapállásból indult el minden mozgás. Azt hiszem, hogy a helyes alapálláson vagyunk itt mindannyian, mert, ahogy államtitkár úr is említette, az körvonalazódott a múlt héten, hogy a célokban egyetértünk, és így remélhetőleg ebben a vitában is nem cél, hanem inkább eszközvitát fogunk folytatni.

Azt is konstatálhattuk, hogy ebben minden megszólalót minden felett a jó szándék vezérel, a segítő szándék, és ezt feltételezi a másikról is. Egyetértési pont van közöttünk abban, és ez nagyon jó, mert ez az egyetértési pont nemcsak ezek szerint a politikai pártok, hanem a társadalom nagyon széles rétegében megvan, hogy elutasítjuk az iskolai erőszakot. Egyetértés van abban, hogy mindannyian elismerjük a tanároknak és a diákoknak az emberi méltóság tiszteletben tartásához való jogát. Elismerjük minden diáknak és tanárnak a biztonsághoz való jogát az iskolában, és elismerjük azt, hogy minden gyermeknek joga van a nyugodt tanuláshoz, és minden tanárnak joga van a nyugodt tanításhoz. Hozzátenném még, hogy minden családnak joga van ahhoz, hogy biztonságban tudja a gyermekét az iskolában, és minden családnak joga van ahhoz, hogy elvárja gyermekének az előrehaladását, ami nyilván képességeitől függő.

(13.50)

Mindebből következik az is, hogy az állam kötelessége mindezen felsorolt jogoknak a biztosítása, és az állam kötelessége az is, hogy ha ezek a jogok sérülnek, akkor ezeket a jogokat megvédje, ha kell, a leghatározottabban.

Az államnak ugyanakkor kötelessége az iskolarendszer védelme is. Ezt azért említem meg, mert ahol az erőszak megjelenik, beférkőzik az iskolába, ott egy idő után sem tanítani, sem tanulni nem lehet. Ahol pedig sem tanítani, sem tanulni nem lehet, ott már igazából iskoláról sem beszélhetünk, vagy ha ezt meg is próbáljuk elfedni, letagadni, a társadalom nagyon gyorsan reagál az ilyen elváltozásra. Nagyon gyorsan reagál, kivonul, kihátrál és kimenekül az ilyen iskolából minden család, aki ezt megteheti. S a végén a folyamat ott zárul le, hogy az iskola fenntartása, léte és működtetése kerül veszélybe. A tanárok is elhagyják az ilyen helyeket, és aztán a helyükre pedig tanárt hívni nem igazán könnyű dolog, de nem is csoda, hiszen ilyen helyre egy tanár sem vágyakozik.

Több példát lehetne felhozni erre a folyamatra. Engedjék meg, hogy röviden ideidézzem Gyöngyöspata példáját, merthogy ez egy elég szemléletes példa! A jobb sort megélt iskolában valamikor több mint kétszáz tanuló, diák volt, s ma ez a szám alig a nyolcvanat éri el. És nem azért csökkent ilyen drasztikusan ez a szám, merthogy a gyöngyöspatai gyermekek létszáma csökkent volna vagy csappant volna meg, hanem azért, mert a gyöngyöspatai gyerekek többsége elhagyta, kénytelen volt elhagyni ezt az iskolát, és e mögött a szám mögött nem a szabad iskolaválasztás, hanem egyértelműen a mindennapos erőszak, a lehetetlenné vált tanítás és tanulás áll. Az a helyzet, hogy Gyöngyöspatán ma körülbelül nyolcvan gyerek van az iskolában, több mint nyolcvan gyerek pedig minden reggel arra kényszerül, hogy más településre induljon iskolába.

Ezek a gyerekek és ezek a családok az igazi vesztesei az iskolai erőszaknak, ezek a családok és ezek a gyerekek fizetik meg rendkívül igazságtalanul az iskolai erőszak számláját; no meg az a település, amelyik elvesztette gyermekeinek a többségét, akikről lassan le kell majd mondania, hiszen azok a gyerekek, akik elsős koruk óta nem a saját településükön járnak iskolába, nem igazán fognak kötődni ehhez a településhez, hiszen az élményeik, a barátaik, a meghatározó, az életük számára fontos események az iskolában történnek meg, és ez már nem az adott településen lesz. S a vége az egésznek az, hogy alig fenntarthatóvá válik az iskola, mert ahol a felső tagozatban a jövő évben nem több a gyerek, mint negyven, ott megint működési, működtetési, fenntartási gondok lépnek fel. S persze az is látszik ebből a példából, hogy az iskolai erőszak további társadalmi feszültségeket vet el, és ennek a folyamatnak a végén mindenki rosszul jár. Ennek a folyamatnak nincsenek nyertesei, csak vesztesei.

Abban is egyetértettünk a múlt héten, hogy amit a közösségi média vagy egyéb felületek megmutatnak az iskolai erőszakból, azok mindösszesen a jéghegy csúcsát jelentik, merthogy erről nem igazán beszél szívesen senki, legfőképpen nem az áldozatok. Semelyik tanárnak nem dicsőség, semelyik diáknak nem büszkeség az, hogyha vele szemben agresszorok győzedelmeskednek. És az iskolák sem büszkék arra, hogyha ilyen hírbe kerülnek. Van olyan diák áldozat, aki még a családja előtt is hosszú időn keresztül titkolja azt, hogy min kellett keresztülmennie.

Ahogy államtitkár úr is említette, az erőszak az iskolában jelentkezik, de az erőszak gyökere nem az iskolában van, hanem azon kívül, a környező világban. De hogy pontosítsuk a dolgot, egyértelművé tehetjük, ahogy államtitkár úr is említette, hogy a családnak meghatározó szerepe van, mert a családból hozza magával az agresszor, az erőszakot elkövető azt a viselkedési mintát, azt a modellt, amit ő problémamegoldásként tanult  a családból, illetve a közvetlen környezetéből. S ha ezt belátjuk, az azt is jelenti, hogy az iskolának és a pedagógusoknak az iskolai erőszak kezelésében, de legfőképpen felszámolásában a lehetőségei korlátozottak. Az iskolába az erőszakot beengedni viszont nem lehet, ez alapszabály. Ahol pedig már bent van, onnan ki kell vezetni. Mert lehet, hogy a világ abba az irányba halad, hogy ami régen magától értetődő volt, még az én generációmnak is, hogy a tanárt nemhogy nem bántjuk, a tanárral szemben tiszteletlenek sem vagyunk, ezt lehet, hogy a világ már meghaladta, de azt gondoljuk, hogy a világnak vannak olyan értékei, vannak olyan szabályai, amelyekhez ragaszkodnunk kell. És változzon bár a világ, de ennek a világnak nemcsak elszenvedői vagyunk, hanem aktív alakítói is.

Ezt a felelősséget fel kell vállalni mindannyiunknak, a helyi társadalmaknak is, a parlamentnek, a politikának és a kormánynak is. Az államnak kötelessége fellépni, ezért született ez a törvényjavaslat. A kormány azt is üzeni ezzel, hogy tisztában van a kérdés súlyával, vállalja azokat a lépéseket, amelyeket meg kell tenni, vállalja azt a vitát, amit le kell folytatni, és vállalja azt is, hogy a kérdés kezeléséhez szükséges forrásokat biztosítja.

Az előttünk fekvő javaslat elsődleges célja az iskolai erőszak megelőzése. A megelőzés az elsődleges cél, a visszatartás, ha kell, az elrettentés, sőt ugyanakkor biztosítja annak lehetőségét is, hogy szükség esetén gyors, erős és hatékony beavatkozással találkozzon az agresszor, és az erőszak célpontjainak védelme ilyen esetben minden más jogot megelőz. Minden hasonlat sántít, de talán idehozhatnám a KRESZ hasonlatát, csak arra való utalásként, hogy az ajánlás, tiltás, visszatartás vagy akár az elrettentés nem ördögtől való, hiszen az életünknek vannak olyan terei, ahol ezeket a jelzéseket nagyon is jól és mindennaposan használjuk. Ilyen például a közúti közlekedés szabályrendszere, ami közmegegyezésen alapul, és azon a belátáson, hogy a szabályokat be kell tartani. Ezek a szabályok lehet, hogy informálnak, lehet, hogy utat mutatnak, útjelző táblák, lehet, hogy azt mondják, na, itt elsőbbséget kell adni, de van olyan része is, ahol azt mondja, hogy stop, itt meg kell állni, meg a piroson nem lehet átmenni. Ezen szabályok betartásán igazából sokat vitatkozni nem lehet, mert jól tudjuk, hogy mind magunkat, mind másokat védünk a szabályok betartásával.

(Az elnöki széket dr. Hiller István, az Országgyűlés alelnöke foglalja el.)

S a nagybetűs élet útjain is vannak védett útvonalak, és a leginkább védett útvonal a gyermekek útja. Minden terület, család, iskola, egyéb oktatási-nevelési intézmények, amelyek gyerekekről szólnak, és minden jog, ami a gyerekekről szól, kiemelt fontosságú. Ha valaki ezen az úton, ezeken az útvonalakon a szabályokat belátásból nem tartja be vagy tudatosan megsérti, azzal szemben a tiltás, a visszatartás, az elrettentés vagy a megvonás kell hogy életbe lépjen. Mert lehet, hogy ez a tiltás fogja majd meghozni a felismerést, a felismerés fogja majd megszülni a belátást, és a belátásból fogalmazódik és születik majd meg az a szándék, ami már nem külső kényszer, hanem belső mozdulat, és igazából tudja az életet vezérelni. Tudjuk, hogy nem mindig mindenki szeret iskolába járni, de az a helyzet, hogy az iskola nem is lehet mindig játék, móka, kacagás, mert vannak benne olyan részek, amik a munkáról szólnak, és ezt mindenkinek el kell fogadnia.

(14.00)

(Dr. Varga Lászlót a jegyzői székben Tordai Bence váltja fel.)

A javaslat három legfontosabb tartalmi eleméről szeretnék még szólni a hátralévő időben.

Az államtitkár úr részletesen beszélt az iskolaőrség intézményéről. Itt is szeretném aláhúzni: az iskolaőrség alapvető célja, feladata a megelőzés, a visszatartás, puszta jelenlétével növeli a biztonságot és az iskolában dolgozók és tanulók biztonságérzetét. Az elkövetőnek számolnia kell az iskolaőr jelenlétével, a potenciális áldozat pedig tudja, hogy nincs magára hagyva a bajban, és az iskolaőr mint közfeladatot ellátó személy képes, alkalmas és képzett arra, hogy a szükséges, arányos és célszerű intézkedéseket meghozza; persze amennyiben szükséges, nincs más út, nincs más mód, akkor kényszerítő eszközök alkalmazását is igénybe kell venni, a kényszerítő eszközök egyébként üzenetek, jelzések, de ezek a jelzések, ha kell, akkor aktív eszközzé kell hogy váljanak.

A büntethetőségi korhatár leszállításával kapcsolatban pedig fontos felhívni a figyelmet arra a tényre, hogy ma már az iskolai büntetések jó része nem nevezhető büntetésnek, mert többségükben olyan írásbeli figyelmeztetések, amely írásbeli figyelmeztetések már nem igazán váltanak ki hatást abból a családból, ahova azok megérkeznek, nem igazán jelentenek visszatartó erőt, és az a helyzet, hogy a súlyosabb fegyelmi vétségek esetén pedig az eljárások, a mai iskolai eljárások túlságosan hosszadalmasak és bonyolultak.

Végezetül a hátralévő fél percben a család felelősségéről szeretnék beszélni, ami egy megkerülhetetlen kérdés, még akkor is, hogyha esetleg ez fogja a legtöbb vitát kiváltani, mert a család felelősségének felvetése a probléma gyökeréhez vezet, hiszen már említettem: viselkedési minták, problémamegoldási modellek a családból és a közvetlen környezetből érkeznek. Ráadásul azt is látjuk egy-két eset kapcsán, hogy a családok aktív szerepet vállalnak az agresszióban, mert van olyan iskolai erőszakos cselekedet, amelyet aztán a család megjelenése követ (Az elnök csenget.), majd tömegverekedéssé fajul.

Köszönöm szépen, elnök úr, látom, az időm elfogyott, a mondandóm még nem, de még lesz alkalmam a vitában azt is kifejteni.

Köszönöm szépen. (Taps a kormánypártok soraiban.)