Felszólalás adatai

DR. HORVÁTH ZSOLT, a Fidesz képviselőcsoportja részéről: Köszönöm a szót, elnök úr. Miniszter Úr! Tisztelt Ház! Hölgyeim és Uraim! Immáron másodszor adatik meg az a lehetőség, hogy erről a törvényről erről a helyről szólhatok önökhöz.

Mondanivalómat öt nagy csoportra szeretném bontani. Az első lenne az, hogy az önálló orvosi tevékenység mint törvényjavaslat miért is került a magyar parlament elé, és igazából számunkra ez miért fontos.

A második: röviden áttekintenénk, hogyan nézne ki ideális esetben egy magántulajdonban lévő alapellátó orvos, és hogyan látná el a betegeit. A harmadik arról szólna, hogy hogyan néz ki ma a magyar valóság. Értelemszerűen ebből következik, hogy azt kellene mondanom, hogy mit változtat a törvény. De előtte közbe kell szúrnom egyet, hogy mit szerettünk volna elérni, és az elmúlt néhány hónap vagy inkább csak másfél hónap tapasztalata milyen realitásokra ad lehetőséget nekünk ma a magyar parlamentben - szorítva a kétharmados jogszabályi környezetbe.

Az önálló orvosi tevékenységtől a Fidesz-Magyar Polgári Párt és koalíciós partnerei is azt várják, hogy az egészségügyi alapellátás területén olyan reform értékű változás lesz, mint amilyen volt annak idején a funkcionális privatizáció, amivel végül is elindult a magánosítás irányába a magyar orvosi rendszer.

Ettől a törvénytől eredeti szándékaink szerint azt vártuk volna, hogy az alapellátó praxisokat magántulajdonba, az orvosok, illetve családjuk tulajdonába adja, és - ahogy Európában szinte valamennyi országban - magántulajdonon alapulna az ellátás, az annak megfelelő biztonsággal.

Hogyan nézne ki egy ilyen privatizált praxis? Miből áll? Állna a rendelőből - értelem szerint az ingatlanból -, állna azokból az eszközökből, amelyek a betegellátáshoz szükségesek, állna abból a lehetőségből, hogy egy adott területen élő betegek választhatják ezt az orvost, aki ezért jogosult őket ellátni - ebből a jogból állna -, és állna abból, hogy a betegellátásért jogosult a mindenkori társadalombiztosítási finanszírozásra. Ez lenne az, ami a praxis megélhetését biztosítja.

Ez egy ideális helyzet. Nyugat-Európában ez többnyire így is van. Hogy nézne ki nálunk, ma, Magyarországon a praxisjog? Nézzük meg, hogy kié a rendelő! Az esetek döntő többségében az önkormányzatok tulajdonában van ez a rendelő, és a rendszerváltozás során a korábban állami tulajdonból az önkormányzatok kapták meg egy feladat ellátására. Ez a feladat nem másról szólt, mint a lakosság alapellátásáról és annak a biztosításáról.

Kié az eszköz? Itt már nem mondhatunk ilyen egyértelmű választ. Általában papíron az önkormányzatoké. A valóságban a háziorvosok a praxisuk bevételének egy részét korábban, jogszabállyal ellentétes módon - ezt már korrigáltuk: az idei évtől erre jogszabályi lehetőségük is van -, részben pedig egyéb személyes forrásaikat, jövedelmüket fordították eszközökre, műszerekre azért, hogy a betegellátás színvonalát emelni tudják; sok helyen azért, hogy a betegellátás színvonalát meg tudják őrizni.

Természetesen vannak olyan eszközök, amelyek az önkormányzatok tulajdonában vannak, de a kép itt már vegyes. Itt már bizony van olyan, amit maga a háziorvos ruházott be.

Kinek van joga a beteget ellátni? Igazából ezt az úgynevezett gondoskodási kötelességet jogszabály írja elő, és ez ma az önkormányzatokra van telepítve, az önkormányzat feladata az, hogy gondoskodjon az alapellátásról, azt megszervezze, és gondoskodjon arról, hogy ott olyan szaktudású orvos legyen, aki ezt képes ellátni. Ilyen értelemben a háziorvosnak az a joga, hogy a betegeket ellássa, közvetett, és az önkormányzat az a szereplő, aki ide közbeiktatásra kerül. Ez egy lényeges különbség az általunk elképzelthez képest.

Kit finanszíroz a társadalombiztosítás? Itt vegyes rendszer alakult ki. Vagy az önkormányzat a saját szervei útján látja el ezt a feladatot, ebben az esetben egy közalkalmazott orvossal, aki fizetést kap - a közalkalmazotti bértáblának megfelelő besorolásban - és ellátja a feladatát, vagy egy úgynevezett feladatátvállalási szerződést köt; ez a funkcionális privatizáció, amiről beszéltem.

(15.50)

Ebben az esetben a szerződéskötés - az önkormányzat jóváhagyó nyilatkozata után - közvetlenül az orvos és a társadalombiztosítás között jön létre, és a finanszírozás is így zajlik. Ilyen a mai magyar helyzet.

Mit szerettünk volna elérni, mit szerettünk volna tenni? Azt szerettük volna, ha ez a közbeiktatott láncszem, amelyik a területi ellátási kötelezettséget viszi, amelyik felelős az ellátás megszervezéséért, nem az önkormányzat lett volna, hanem a magyar állam, amely ezt a feladatot egy magántulajdonban dolgozó háziorvoshoz mintegy ledelegálja, és ő fogja ellátni a továbbiakban. Ebben persze beleütköztünk egy kétharmados korlátba, egy kétharmados törvénybe: ez az önkormányzati törvény. Erre vonatkozó módosító javaslatot a koalíciós pártok egyébként megfogalmaztak, egy korábban megkezdett hatpárti egyeztetésre ezzel a csomaggal érkeztünk, és ezzel a csomaggal álltunk az Országgyűlés elé is, és megpróbáltuk ezeket a módosító javaslatokat elfogadtatni. Sajnos, a Magyar Országgyűlésben ez a kétharmados többséget nem kapta meg, így erről le kellett tennünk.

Ilyen módon sorra került az is, hogy az ingatlanátadás kérdését is rendezzük. Javaslatunk a következőt tartalmazta. Választási lehetőséget adott volna az önkormányzatoknak: vagy adásvétel útján az ingatlant átadják a háziorvosoknak, akik erre megfelelő hitelt kapnak, vagy amennyiben meg kívánják tartani, akkor természetesen az ellátás biztonsága érdekében továbbra is biztosítják a lehetőséget a háziorvosnak arra, hogy ezekben a rendelőkben rendeljen - ebben az esetben persze az önkormányzat tartja fent a rendelőt. Ez szerintünk világos, egyértelmű, tiszta beszéd lett volna. Sok önkormányzattal, képviselővel, testületek képviselőivel beszéltem, akik azt mondták, hogy ez a rendszer ilyen formában nekik elfogadható. Ismét kétharmados törvény küszöbére érkeztünk, és megint csak elvéreztünk, amikor a szavazásra került sor.

Ebben az esetben további kérdés az, hogy ki biztosítja a finanszírozást, és kinek van joga finanszírozni. Mint elmondtam, ilyen értelemben az önkormányzat az, aki eldönti - ha máskor nem, négyévente, ahogy változik, mindig lehetősége van különböző okokra való hivatkozással újfent dönteni erről -, hogy ki lesz egy adott háziorvosi körzetben a háziorvos. Tudjuk, hogy a valóságban szerencsére az önkormányzatok nagy többsége nem él ezzel a jogával, de ettől még ez a joga neki adott. Ha arról beszélünk, hogy a magyar egészségügy területén, az ingatlanpiacon beruházásokban kellene gondolkodni, akár a háziorvos saját maga, saját személyes jövedelmének, családjának megélhetése érdekében például szeretne befektetni, akkor ebből számunkra egyetlenegy dolog következik: óriási bizonytalansági tényező az, hogy milyen az éppen aktuális önkormányzati szándék. Hiszen nem lehet úgy beruházni egy több tízmilliós vagy akár csak többmilliós ingatlanba, hogy nem tudom, négy év múlva vagy három év múlva hogyan fog változni egy testület, és az új testületnek éppen mi lesz a szándéka és mi lesz az akarata. Ennek a fajta politikai szélnek nem szabad kitenni sem az alapellátást, sem az alapellátást végző orvosoknak. Ez a mi meggyőződésünk, ehhez itt kellene politikai konszenzust hoznunk a Házban, hogy ebből a csatából egyszer s mindenkorra kiemeljünk őket. Erre tettünk egy kísérletet - nem sikerült; itt is a kétharmados szabályba ütköztünk.

Engedjék meg, hogy néhány kérdésre kitérjek, mielőtt elmondanám, mi az, amire lehetőségünk adódik a feles törvényekkel. Pár szót kellene arról szólni, hogy miért az alapellátást végző orvosokkal - háziorvosok, házi gyerekorvosok, fogorvosok - kezdjük, és hogy mi a következő a sorrend; ismerjük a járóbeteg-szakellátás kérdését, problémáját és a fekvőbeteg-ellátást. Az egészségügy-finanszírozásból tudjuk, hogy az alapellátás a helyzete magaslatán van, és az úgynevezett kapuőrfunkciót be tudja tölteni, ami azt jelenti, hogy minél több embert gyógyítsanak meg az alapellátásban; egyébként a betegeknek is ez az érdeke, hiszen ki szeret kórházban feküdni. Nyilvánvalóan sokkal jobb, ha a családtagom hozza reggel ágyba a reggelit, amikor éppen lázas vagyok, mint hogy a kórházban egy bármilyen kedves és gondos nővér. Épp ezért ez az a terület, amit elsősorban meg kell erősíteni. Ha az ellátás biztonsága, a folytathatóság adott egy háziorvos számára, akkor reményeink szerint újra kialakulnak azok a családi dinasztiák, amelyek igenis megvoltak az orvoslásban; azok a gyerekek abban nőttek fel, abban élték az életüket, a beteg számukra természetes dolog volt. A beteg ember szolgálatáról, kiszolgálásáról nagyon szép regényeket írtak, amelyeket ajánlok figyelmükbe. El lehetne érni ugyanezt, el lehetne érni azt, hogy ezek az emberek saját anyagi, egzisztenciális biztonságukat is akkor érezzék igazán biztosítottnak, ha a betegek minél nagyobb számban elégedettek velük és őket választják. Így jön létre az az érték, amiről a későbbiekben majd beszélni fogok.

A járóbeteg-szakellátás kérdése: a járóbeteg-szakellátásban dolgozó orvos kollégáink ugyanúgy alapkövei ennek az egészségügyi rendszernek. Jelen pillanatban a járóbeteg-szakellátásban tisztázatlan az a helyzet sok esetben, hogy melyik orvos az, aki ott dolgozik, és melyik orvos az, aki egy kórházi fekvőbetegosztályon dolgozik, egy szakambulancián dolgozik; egyelőre ezeket nem minden esetben tudjuk szétszedni. Mindenképpen ők azok, akiknek hasonló módon biztosítani kell és lehet azt, hogy privatizált formában, magántulajdonban dolgozzanak. De először rendet kell teremteni, egy ilyen kaotikusnak mondható rendszerben ez értelmezhetetlen.

Először a kórháztörvény az, amelyet meg kell hoznunk, az világos határokat fog szabni a tekintetben, hogy mi tartozik a fekvőbeteg-ellátáshoz, hol kezdődik a járóbeteg-szakrendelés. Ebben az esetben ezek a praxisok is értékeket fognak képviselni, de ezt ki kell dolgoznunk. Megértem a kollégák türelmetlenségét, megértem azt az igényt, amit ők felvetnek, de ehhez először a rendszert rendbe kell tenni, ehhez időre van szükség, és ismét csak konszenzusra, hogy kétharmados törvényekhez is hozzá tudjunk nyúlni.

Ezt követően a fekvőbeteg-ellátás helyzete nem tárgya ennek a törvényjavaslatnak, de mindenképpen érinti ez a törvényjavaslat, hiszen egy jól működő alap- és járóbeteg-szakellátás esetén egészen más kapacitásra, egészen más megközelítésre lesz szükség, ezeket alaposan végig kell gondolnunk.

Ezt követően engedjék meg, hogy elmondjam, mi az, amit a kétharmad szorításában tenni tudunk. Tenni tudjuk azt, hogy azt a meglévő értéket, amiről az előbb beszéltem - amit egy háziorvos tudása, jó híre, a praxis hírneve jelent, és ami jelen van Magyarországon, és sokszor már gazdát is cserél, még ha nem is törvényileg szabályozott formában -, nevesítjük, jogilag kodifikáljuk, törvényben rögzítjük; azokhoz rendeljük hozzá, akik ezt az értéket létrehozták, vagyis a háziorvosokhoz, és gondoskodunk arról, hogy ezt az értéket megfelelően adhassák, vehessék, illetve biztosítjuk leszármazottaiknak a folytathatóság lehetőségét. Ez az, amit a kétharmados törvények nélkül, a feles törvényekben tenni tudunk. Még egyet tudunk tenni: nagyon bízunk abban, hogy elérhető az, hogy a teljes valós privatizációt is végre tudjuk hajtani, és ehhez lesznek a parlamentben partnereink, nemcsak szóban, hanem szavazatokban is.

Köszönöm a figyelmüket. (Taps a kormánypártok soraiból.)