Felszólalás adatai

LENDVAI ILDIKÓ, az MSZP képviselőcsoportja részéről: Köszönöm a szót. Tisztelt Elnök Asszony! Tisztelt Ház! Már a vitanapunk címe is a kormányoldal és az ellenzék nézeteltérését tükrözi: megszorítás-e ez vagy reform? Mintha bizony szómágiával el lehetne dönteni, hogy egy intézkedés jó vagy rossz, szükséges vagy felesleges. Bár szerencsére még a nagy politikai hangzavarban sem hallottam azt a szót, egyszer sem, hogy mindez felesleges. Márpedig ez a lényeg, meg kell-e lépni, amit tervezünk, vagy nem.

Ehhez képest az elnevezés legfeljebb harmincadrangú kommunikációs kérdésként érdekel. Csudát sem izgat, hogy ki győz a mai elnevezésvitában, ezen kár hadakozni, lenne fontosabb megvitatnivalónk. Ráadásul mindkét félnek igaza van. Ahogy elhangzott az expozéban, a tervezett intézkedésekben van kényszerű takarékossági lépés, többletterhelés, kiigazítás - hívják, ha akarják, megszorításnak -, csupa olyasmi, ami a költségvetési egyensúly minél gyorsabb helyreállítását célozza.

(14.20)

De van, ami tovább és messzebb mutat; van, ami nem a költségvetési egyensúlyt, hanem a társadalmi egyensúlyt, egy igazságosabb és modernebb Magyarország megteremtését alapozza meg. Nemigen érdemes - és ezt nekünk, kormányoldalnak is tudomásul kell venni - az áfaemelést vagy a járulékemelést reformnak nevezni, nem is örül neki senki, nincs az a bolond kormány, amely jó dolgában csinál ilyet, csakis kényszerhelyzetben. Ez bizony kényszerváltozás, ezt el kell ismerni. De nem rövid távú bevételnövelő kényszerváltozás, hanem ha már kényszer, akkor sokkal mélyebb társadalmi változási kényszer vajúdta ki a közigazgatási reform alapvonalait, az egészségügy átalakítását vagy a foglalkoztatáspolitika és a szociálpolitika eszköztárának egységesebb kezelését.

Az, hogy a tárcák idén és jövőre kevesebbet költsenek, ez még lehet kényszer-takarékosság, részben az is, mert részben jó dolgokra fog kevesebb jutni. De hogy kistérségek és régiók jöjjenek létre, hogy a politikai osztály korlátozza saját terjedelmét, hogy változzon az állam és a civil szféra vagy a piaci szféra aránya, ez már reformot alapoz meg. Olyan államreformot, amely a fejlesztés és a szolgáltatások szempontjából legésszerűbb méretét akarja létrehozni az önkormányzati társulásoknak, olyat, ami tudja, hogy az út és a gát túlvezet a megyehatáron, és azt is, hogy lehetetlen minden kis faluban külön-külön városi színvonalú szolgáltatásokat működtetni, olyanokat, amiből a gyerek továbbtanulhat, és a beteg is a legjobb szakellátást kapja. (Zaj. - Az elnök csenget.)

Másik példa: az, hogy több tb-járulékot kell fizetni a kasszába, vagy hogy megmarad terveink ellenére a tételes egészségügyi hozzájárulás, az nem reform, az kényszer-takarékosság, kiigazítás, még egyszer mondom, hívják akár megszorításnak is. De az, hogy közben kiépülnek a feltételei egy valódi biztosítási jogviszonynak, ahol világos, ki fizet, és ki helyett fizet az állam, és ezért pontosan mi jár, nos, ez már reformlépés.

Az adóemelés nem reform. Utáljuk mi is, én személy szerint különösen utálom. De az, hogy jelentős jövedelmek belépnek az adóalapba, hogy umbuldajövedelmek kifehérednek (Az elnök ismét csenget.), hogy az áttekinthetetlen mentességek dzsungelét egy kicsit kiritkítjuk, hogy azonossá válik a munkajövedelmek és tőkejövedelmek terhelése, az már reform.

Mindez kettős tanulságot jelent, vonatkozik kormányoldalra és ellenzékre is. Nekünk, kormányoldalnak sem érdemes sumákolni arról, hogy még az átmeneti kényszereket is rózsaszín reformmázzal, reformhablattyal öntsük le, mert ettől senki se fogja megszeretni őket, sőt még a valódi reformokat is megutálják. De az ellenzéknek sem érdemes kibújni a kétharmados törvények, a valódi reformtörvények felelőssége alól, hogy az úgymond megszorítások miatti vádbeszédek közepette még öt egész percet se tudjanak szakítani arra, hogy megmondják, akarnak-e régiót, vagy a maradás oldalára állva konzerválnák az önkormányzati rendszert; akarják-e az önkormányzati testületek létszámcsökkentését, ahol lehet, már most, 2006-ban is, vagy hozzá se akarnak kezdeni; akarnak-e rendet a pártfinanszírozásban, vagy jó így, ahogy van. Ha erre gyors és remélhetőleg igenlő válasz születik, akkor megmondom őszintén, azt sem bánom, ha közben újra kiragasztják az összes, raktáron maradt kampányplakátot a jelmezbe öltöztetett nagymamával, a modellügynökségtől bérelt munkanélkülivel és a depressziós kismamával együtt. Nem baj, ragasszák csak ki!

Még kevésbé baj, ha kritizálják és nem szavazzák meg az adómódosításokat. Ez nem az ellenzék dolga. Ez a kormányoldal felelőssége, mi meg is tesszük. Bár őszintén szólva az azért érdekel mint részletkérdés, hogyan szavaznak majd az állami támogatásokból különjövedelmet szerzett bankok adótöbbletéről, vagy hogyan szavaznak majd a tőzsdei árfolyamnyereség-adóról, a tőke- és munkajövedelmek egyforma terheléséről. Ez is csupán azért érdekel, mert láttam már karón varjút, láttam már, hogy Orbán Viktor elnök úr javasolja a tőzsdei árfolyamnyereség-adó bevezetését a miniszterelnöknek - helyesen, köszönöm neki, egyetértettem vele -, de azt is láttam, hogy utána meg a frakciója leszavazza a parlamentben ezt a javaslatot. Mondom, érdekel persze politikusként a döntés, hogy az ellenzéki pártok voltaképpen kiket védenének meg leginkább. De ezzel együtt is az adóemelési, költségvetési kiigazítási javaslatokhoz nem kérünk támogató szavazatokat. Kérünk inkább a mienkénél jobb ötleteket. De ahol viszont együttműködésre van szükség, ott a véleménymondás alól nem lehet kibújni.

Az elfogadhatatlan, hogy mindmáig nincs válasz a kétharmados reformokra, hogy legalább két, az országért ejtett nagy, ellenzéki könnycsepp között sincs egyetlen gondolatuk arról, hogy mi legyen az önkormányzati rendszerrel, vagy mi legyen a pártfinanszírozással. Én nem bánom, legyen akár több a valódi vagy a kampánykönnycsepp, kibírjuk, de, uraim, legalább egyetlenegy valódi javaslatot kérnénk. És ha most újra azt fogják mondani vezérszónoklatban vagy vitában, hogy itt van a költségvetési tanács mindent megváltó ötlete, akkor azt kérem, ne tegyék a vitánkat nevetségessé. Mert bánom én, legyen még egy véleményező szerv, még akár hasznos is lehet, ha nem csorbítja a parlament jogosítványait - meg is szavaztuk a sürgős tárgyalását, nézzük meg, hogyan állhat fel -, de ugye, nem tetszenek azt komolyan gondolni, hogy egy ilyen testületnek varázspálcája van, és egy suhintással eltünteti a most meglévő költségvetési hiányt, vagy hogy megoldja a kétharmados törvények dolgát? Akármilyen fontos véleményező szerepe van egy ilyen testületnek, egyet nem tehet: nem nyomhat gombot a Fidesz-frakció helyett a kétharmados törvényeknél, és nem is vehet részt ezek vitájában.

Az ellenzék oldaláról tehát természetesen szétválasztható és szét is választandó, miben viselik a döntés felelősségét - ezt csak a reformokhoz kérjük -, és miben nem, ezt nem kérjük a kényszer-takarékossághoz. Az ország és a kormányoldal szempontjából azonban a költségvetési egyensúlyt célzó kényszerintézkedések és a társadalmi egyensúlyt segítő reformlépések már összefüggenek. A költségvetési lépések - még a legjobban utáltak és a legkevésbé örömteliek is - feltételei, szükséges, bár természetesen önmagukban nem elégséges feltételei a nagy reformoknak.

Van egy bölcs magyar közmondás: aki szivárványt akar, az az esőt is elviseli. Nincs költségvetési, szilárd egyensúly nélkül semmilyen jövőbe mutató reformlépés. Az ellátórendszerek új formája csak akkor lehet stabilan fenntartható és kiszámítható, ha biztos költségvetési háttér áll mögötte, ha soha nem kerül veszélybe, hogy az állam becsülettel kifizeti és ki tudja fizetni az emelkedő nyugdíjakat és családtámogatást és a gyerekek, a munka nélkül lévők, a nyugdíjasok után a tb-járulékot. Ehhez karbantartott költségvetés, jobban mondva: kordában tartott költségvetési hiány kell, mert futóhomokra nem lehet házat, pláne új házat építeni.

A stabil, hosszú távra kiszámítható államháztartás és az ugyanilyen ellátórendszerek egyébként elsősorban azoknak az érdeke, akik az állami oktatás és a szolidáris egészségügyi rendszer nélkül nem boldogulhatnak. Mert az én gyerekem és az önök gyereke akkor is tud majd megfelelő oktatásban részesülni, ha a költségvetési rendbetétel elmaradása miatt csökken az állami oktatás színvonala, legfeljebb majd alapítványi vagy egyházi iskolába járatjuk, úgyis sokan ezt tesszük, vagy különórát fizetünk neki. És önök meg én is akkor is megszerezzük majd a betegségünkre, ha van, a megfelelő gyógyszert és a megfelelő orvost, ha biztos költségvetési háttér híján tovább mállik az egészségügy rendszere. De sokan vannak, nálunk jóval többen, akiknek életét ezek a rendszerek teszik elfogadhatóvá. Az ő biztonságuk miatt kell sietnünk. Mert nekik sem öröm az áfaemelés, szidják is hangosan. De még nagyobb baj lenne, ha elvesztenék maradék biztonságukat az értékálló nyugdíjban és a családtámogatásban. Miattuk kell gyorsan lépnünk. Amíg önök a "monnyon le!" torgyáni taktikájával, javaslat nélküli kritikával múlatják a drága időt, addig elmegy a vonat, nem a mi vonatunk, az ő vonatjuk, a szilárd állami ellátórendszerekre szorulók vonatja.

Szili Katalintól hallottam a múlt héten egy népi bölcsességet, hadd plagizáljam magától, elnök asszony. Így szól: ha el akarod érni a gesztenyefa tetejét, két lehetőséged van, vagy felmászol rá, akármilyen izzasztó és kockázatos is a mászás, vagy kényelmesen ráülsz egy földbe dugott gesztenyére, és megvárod, amíg kihajt és felnő alattad. (Derültség az MSZP soraiban.)

(14.30)

Utóbbira most nincs idő: mászni kell, mozdulni, lépni. Aki a politikai erők közül jön, az jön, a többi meg tovább üldögél a gesztenyén. Mi biztos, hogy elindulunk.

Persze, tudom, ez nem ennyire egyszerű, még ha a lényege, a haladás vagy a maradás dilemmája így igaz is, ahogy mondtam. De van, amiben mégiscsak kell az ellenzék támogatása a haladáshoz, amelyben kérnünk kell, hogy segítsenek mászni, és ne üljenek tovább a gesztenyén: ez a kétharmados törvények, az önkormányzati reform ügye. Ha a többiben nem is kérjük az ellenzék támogatását, kérnünk kell és kérjük is az ország, a kormánypárti és ellenzéki szavazók támogatását és megértését.

És tisztességes párt, tisztességes kormány, ha az országhoz fordul, legalább három kérdésre előzetesen választ ad. Az első kérdés úgy szól: hogyan és milyen feltételekkel vállalható ez egy baloldali párt számára? A második úgy: jól van-e összerakva konkrét intézkedéseiben ez a program? A harmadik úgy: hogyan viszonyul mindez a választási programhoz, a választási vállalásokhoz?

Kezdjük az elsővel: miért, milyen okból és milyen feltételekkel vállalja fel ezt a programot - reformokat és kényszerintézkedéseket egyaránt - a magyar baloldal? Hát nem merő politikai hedonizmusból, az egyszer biztos; feltételezem, ezt az ellenzék is tudja. De ha muszáj-Herkulesként mégis csinálnunk kell, akkor két szempontot - éppen, mert baloldaliak vagyunk - mindvégig szem előtt tartunk, ez az a két szempont, amin az intézkedések során a szocialista frakció őrködött és őrködni fog a továbbiakban is.

Az egyik szempont az, hogy az elkerülhetetlen többletterhek elosztása a lehetőségekhez képest méltányosan és igazságosan történjen, hogy a költségvetési egyensúly mellett a társadalmi arányosságot is figyelembe vegyük. Ezért van az, hogy az átlagjövedelmek minden nehézség ellenére a jövőben az eddiginél kisebb jövedelemadót fizetnek, hogy így a munkavállalók háromnegyede a legalacsonyabb adókulcs szerint adózik majd, ami egy kétkeresős, átlagjövedelmű családnál havonta körülbelül ötezer forint megtakarítást jelent - ez nem ellensúlyoz teljes mértékben más hatásokat, de nagy részében bizony megteszi -; ezért van az, hogy ugyanakkor a havi félmilliónál többet keresők az eddiginél több szolidaritási jövedelemadót fizetnek.

Az arányosságot célozza, hogy minden ellenkező törekvéssel, minden ellenkező kemény érdekérvényesítéssel szemben a terhekből nemcsak a munkavállalók, hanem mások vállára is akarunk tenni, a munkaadókéra és az államéra is. Ezért fizet majd többletet az a pénzintézet, amelynek államilag támogatott hitelnyújtásból van nagyobb nyeresége, ezért van az elvárt nyereség után fizetett adó, ezért van a nyereségadó növelése is.

A második fontos szempont, amit baloldaliként végig érvényesíteni akarunk az intézkedésekben, a saját munkánkban is, az az, hogy az egyensúlyprogram ne keresztezze, hanem ösztönözze a reformokat, ne keresztezze, hanem ösztönözze azokat a lépéseket, amelyek a közigazgatás vagy az egészségügyi szolgáltatások emberségesebbé, tisztességesebbé és korszerűbbé válását szolgálják.

Mert takarékoskodni lehetne az államon egyszerű elvonásokkal is, ezt sok kormány kipróbálta, mi is, a Fidesz-kormány is, amikor a választási évek mindig felszökő hiányát próbálta valamelyest mérsékelni. Annak idején a Fidesz-kormány első évében, nem érthetetlenül, nem is indokolatlanul, egy körülbelül 600 milliárdos kiadáscsökkentő-bevételnövelő csomaggal állt elő, ez az inflációval felszorozva majdhogynem megegyezik a 2007-ben számunkra esedékes 1000 milliárdos nagyságrenddel. Nyilván nem a jó szándékukon múlt, hogy az eredmény nem lett tartós, hanem azon, amin a mi 2003-as óvatos takarékossági intézkedéseink is csorbát szenvedtek, azon, hogy a takarékosság nem párosult eléggé valódi reformokkal, és olykor talán keresztezte is azokat.

Ha ezt a két szempontot, a terhek arányos megosztását és a reformlépésekkel való egymásra épülést meg tudjuk őrizni, akkor baloldaliként is van alapunk az emberektől megértést és együttműködést várni - akkor, de csak akkor.

A második kérdés, amit föltettem magamnak, magunknak, és szintén jogos vita tárgyát képezi, sőt ennek kellene a valódi vita tárgyának lennie: jól van-e konkrét elemeiben összerakva ez az intézkedéssor? Ennek a dilemmának több oldaláról beszélt vitaindítójában a miniszterelnök úr is. Igen, mi is olvassuk, mi is halljuk, nem is vagyunk boldogok tőle, hogy külföldi és hazai elemzők hada plusz az itthoni nagyvállalkozók egy része plusz az ellenzék is egybehangzóan azt hangoztatja: túl sok a bevételnövelő elem és túl kevés a kiadáscsökkentés. Igaziból persze - például az idén - fele-fele az arány, de ezek a vélemények, és ezek legitim vélemények, az arány eltolását javasolják a kiadáscsökkentés irányába.

Értem a külföldi szakértőket, nem ők viselnek szociális felelősséget az itteni nyugdíjasokkal vagy családosokkal szemben; értem a vállalkozókat is, értem, mert amúgy sincs könnyű helyzetük, és természetesen ha inkább az állam kiadásai csökkennének még radikálisabban, akkor nekik talán nem kellene több nyereségadót vagy tőzsdei árfolyamnyereség-adót fizetni, nem kellene kifehéríteni a házipénztárban vagy rosszabb esetben külföldön tartott pénzeket.

Régi mondás, nem is magyar mondás adóváltozások idejére: ne adóztass engem, ne adóztasd magadat, adóztasd inkább azt a harmadikat ott, a fa mögött. Csakhogy az a harmadik a fa mögött az állampolgár, a munkavállaló. Éppen ezért mindenkit értek, elemzőket és vállalkozókat egyaránt. De megmondom őszintén, az ellenzéket nem pontosan értem, és remélem, hogy a vitában meg fogom érteni. Mert melyik állami kiadást akarják pontosan kurtítani? Ha az igazgatási költségeket, egyetértünk, nagyon is egyetértünk. De itt már elmentünk a falig, tovább csak az önök segítségével, a kétharmados törvények révén mehetnénk! Ha a szociálisakat, a nyugdíjra, egészségügyre fordítandókat - mert ahogy elhangzott a vitaindítóban, ezek még az állam lényeges kiadásai -, akkor komoly vitában is, de azt kell mondanunk, hogy nem. De lehet, hogy tévedek, és van harmadik ötletük, csak én csekély fantáziával nem látom át.

De kérem, álljanak végre elő a farbával! Jó, utálják az adóemelést, megbeszéltük, mindnyájan utáljuk. De helyette melyik kiadást kellene csökkenteni? A nyugdíjat? Azt mondom, nem. A családi pótlékot, családtámogatást? Azt mondom, nem. A fejlesztésre, építkezésre, munkahelyteremtésre szánt összegeket? Megint azt mondom, hogy nem. De ha nem ezekre gondolnak, akkor kérem, játsszanak végre nyílt kártyákkal, és mondják meg, hol és mit csökkentenének, mert enélkül ez komolytalan vita!

Nem lehet egyszerre még kisebb államot követelni, és közben helyteleníteni az igen, valóban fájdalmas köztisztviselői létszámcsökkentést. Nem lehet egyszerre kiadáscsökkentést követelni, de helyteleníteni az energiaár-támogatás változásait. Nem lehet csak úgy általában bevételnövelés helyett kiadáscsökkentésről beszélni, és közben az égvilágon egy fél mondatot sem mondani ennek mikéntjéről. Úgyhogy újra csak azt tudom mondani, még ha parlamenti nyelven nem is hangzik nagyon szalonképesen: elő a farbával, elő a javaslatokkal! Ha bármi jobbat és igazságosabbat tudnak mondani, boldogan fogjuk elfogadni.

Számolok vele és természetesnek is tartom, hogy az utánam következő vezérszónoklatban és a vitában is sokszor, százszor el fog hangzani, hogy a kormány nem ezt ígérte, hogy a kormány részint tiszta hülye, mert engedte megnövelni a hiányt, részint meg valamilyen sátáni okból a nemzet megrontására törekszik. Rendben van, ez belefér a szereposztásba. De kérem, tíz ilyen mondat után csak egyetlen mondat mindig hangozzék el, ami valamilyen javaslatot tartalmaz!

Felelnünk kell arra - és az önök dolga, hogy valóban kérdezzék -, hogy hogyan viszonyul mindez a választási programunkhoz. Olcsó dolog lenne, mégsem állom meg, de azért igaziból hosszan nem akarok azon élcelődni, hogy a Fidesz választási programjában meg annak idején 7 százalékos gazdasági növekedés szerepelt, és nem emlékszem, hogy egyetlenegyszer is bejelentették volna, hogy pardon, ez változott.

(14.40)

Nekünk el kell ismerni, hogy egy ponton, egy nagyon fontos ponton egy választási vállalásunkat el kell halasztani. El kell ismernünk, mert sosem támogattuk azt a gondolkodást - nem is kormánypárti képviselő mondta -, hogy más a kormányprogram és más a választási program, köszönő viszonyba se kell hozni őket egymással. Igen, el kell ismernünk, hogy itt most 2007-ben, 2008-ban nem lesz adócsökkentés, ahogy egyébként a világ más tájain sem. Nyugodtan verjék el rajtunk érte a port, csak azt kérem, akkor verjék el Angela Merkelen is, akinek pedig igen sok nagyon udvarias kérést címeztek a számlájára még a kampányban, hogy ugyan támogassa önöket, akkor most mondják meg neki is, hogy mi az, kedves Merkel asszony, hogy választási programjában jövedelemadó-csökkentést ígért, most meg nemcsak az áfát, hanem a jövedelemadó felső kulcsát is megemeli 3 százalékkal. És mondják el, legyenek kedvesek, a Brit Konzervatív Pártnak is, amely pedig arról volt híres, hogy mindig adócsökkentésben utazott, ha szabad így mondani, hogy ugyan már, hogy mer most Blairrel együtt adónövelést szorgalmazni.

Nem takarózni akarunk, de azt el kell mondanunk, hogy ettől az egy vállalásunktól épp a többi tíz vagy a többi tucat fontos vállalás kedvéért kell elállnunk, azért, hogy az megvalósulhasson, hogy legyen fedezete a rendkívüli nyugdíjemelésnek; hogy bővüljön ki a Start-program; hogy épüljenek meg az országhatárig az autópályák; hogy folytatódjon a Panel Plusz; hogy maradjon a kis keresetűek, a fiatal házasok lakáshoz járó szociálpolitikai támogatása; hogy évről évre emelkedjen a családtámogatás. Az az ellenzék dolga, hogy rámutasson, igen, egy ígéretet beáldoztunk a többi kedvéért, rendben van, vállaljuk. Vállaljuk a kockázatot is érte. Igen, van politikai vesztenivalónk; melyik kormánynak ne lenne ilyen helyzetben? Csakhogy tudjuk, ha nem lépünk, az ország vesztenivalója még sokkal nagyobb.

Ilyen komoly helyzetben, ilyen komoly lépéseknél talán nem is illik Murphy törvénykönyvét idézni, de van benne egy komoly mondás is, ami nagyon a helyzetünkre illik, ez így szól: "Csak azokban bízz, akiknek kudarc esetén legalább annyi a vesztenivalója, mint neked." Nos, így van az ország, és így van a kormány, egy sorsunk van. Az ország tudja; tudja, ha komolyan beszélünk vele, és felnőttként kezeljük, hogy kudarc esetén, hogy további politikai patópálkodás, halasztgatás, a haladás elleni fellépés esetén az ország vesztenivalója is nagy és természetesen a kormányé is.

Mivel a sorsunk közös, ezért kérünk bizalmat az intézkedésekhez azoktól, akik most a tévét nézik és azoktól, akik velünk együtt fogják átélni a következő két évet, de azt a két évet is, amelyben a reformok termőre fordulnak.

Köszönöm figyelmüket. (Taps a kormánypárti padsorokból.)