Felszólalás adatai

DR. GYENES GÉZA (Jobbik): Köszönöm szépen a szót, elnök úr. Tisztelt Ház! Tisztelt Államtitkár Úr! 1931 és 1960 között közel 16 500 gyermek betegedett meg járványos gyermekbénulásban Magyarországon. A járványt követően 1956-ban alakult meg az első Heine-Medin utókezelő kórház 160 ággyal. Speciális intézmények is alakultak, amelyekben a beteg gyermekek bentlakással tanulhattak, paralízisre szakosodott szakemberek ellenőrzése mellett. Részben a betegséget kivédő Sabin-csepp eredményességének is köszönhető volt, hogy a társadalom figyelme az 1960-as évek közepétől elfordult e betegségtől. A bentlakásos intézményekből körülbelül 4 ezer béna gyermeket hazaadtak, így már nem kapták meg azokat a kezeléseket, amelyekkel a deformitások, az izomelhalások elkerülhetők, javíthatók lettek volna, így esélyük is alig maradt arra, hogy dolgozhassanak, akár el is tarthassák önmagukat.

1980 és 2000 között az erre szakosodott intézményrendszer hiányában gyakorlatilag megszűnt a heine-medin-es betegekről való gondoskodás. Ez a tarthatatlan helyzet 2000. január 1-jéig tartott, amikor is a Hévízi Mozgásszervi Rehabilitációs Intézetben kialakításra került egy Heine-Medin utókezelő részleg, összesen hat ágyon. Azóta az országban egyedül és kizárólagosan csak itt nyílik mód e betegek intézeti rehabilitációjára, fix 28 napos turnusokban, ami az egyes betegeknél körülbelül 10 hónap várakozási időt jelent. Ez az intézményi háttér azonban nem elegendő sem a kiesett 20-25 év következtében visszafordíthatatlanná vált heveny petyhüdt izom- és csontdeformitások és a gerinc következményes elferdülésének utókezelésére, de annak a tünetcsoportnak a kezelésére sem, amely 30-40 évvel a megbetegedés után jelentkezik azzal, hogy a betegeknél izomgyengeség, izomfájdalom, fáradtság, teljesítőképesség-csökkenés, alvászavar, légzési nehézség lép fel. Ezek összességükben egyre inkább beszűkítik a betegek még megmaradt önellátási képességét.

(14.10)

A ma még élők közül, a körülbelül 8-10 ezer beteg közül a szerencsésebbek ma még családban élnek, azzal a problémával azonban nekik is szembe kell nézniük, mi történik velük akkor, ha szüleik meghalnak, vagy visszafordíthatatlanul elfogy családjuk fizikai, netán egzisztenciális ereje. Ma Magyarországon ugyanis nincs olyan intézet, amely kifejezetten az önmaga ellátására képtelen mozgáskorlátozott felnőttek ellátására szakosodott volna.

Államtitkár Úr! A magyarországi szociális ellátórendszer jelenleg sem intézményi formában, sem önálló civil kezdeményezéseknek nyújtott támogatás formájában nem teszi lehetővé, hogy az önellátás képességével nem rendelkező, szellemileg ép, fogyatékos felnőtt emberek önálló egzisztenciájuk egyidejű megtartása mellett, ápolásukban részt vevő családtagjaik segítségével önálló életvitelt folytassanak.

Az elején feltett kérdésemre várom megtisztelő válaszát. Köszönöm. (Taps a Jobbik soraiban.)