Felszólalás adatai

DR. POKOL BÉLA (FKGP): Köszönöm a szót, elnök asszony. Tisztelt Országgyűlés! Tisztelt Képviselőtársaim! Az utóbbi évtizedekben Európa-szerte megfigyelhető az a jelenség, hogy a jogot, a hatályos joganyagot csak fele részben hordozzák a törvények és más jogszabályok, és az ezek által megadott keretek között a pontosabb jogot, az esetek eldöntéséhez közelebbi szabályokat felsőbírósági precedensek és bírói gyakorlatok rögzítik.

Több felmérés megmutatta a nyugat-európai országokat illetően is, hogy a bírák egyre nyíltabban bevallják ítéleteik indoklásában, hogy a törvényhelyek mellett felsőbírósági precedensekre is alapozzák ítéleteiket. A vizsgálódás azt mutatta, hogy ez a tendencia Magyarországon is alaposan kimutatható, és ha valaki végignézi az utóbbi negyed évszázad bírósági határozatai döntvénygyűjteményt, látni fogja, hogy ugrásszerűen megnőtt napjainkra azoknak a közzétett felsőbírói ítéleteknek az aránya, amelyek a döntést a vonatkozó törvényhelyek mellett a hasonló ügyekben hozott korábbi legfelsőbb bírósági ítéletek jogi álláspontjára és az azokban megtestesülő bírói gyakorlatokra alapozzák.

De ezt a precedenskövetést másik oldalról megerősíti a Legfelsőbb Bíróság is azzal, hogy ha egy alsóbíróság az ő döntéseivel és az azokból formálódó bírói gyakorlattal szemben álló ítéleteket hoz, akkor azt törvénysértés címén éppúgy hatályon kívül helyezi, mintha az a törvény szövegébe ütközött volna. E tendenciával szemben sokan ellenérzéseiket fejezik ki, de úgy gondolom, hogy a jog belső szükségszerűségei nem teszik nélkülözhetővé a törvényi jogok mellett a bírói jogot, még ha a kettő helyes arányáról lehet is vitatkozni.

A most előttünk fekvő törvényjavaslat ebben a kérdésben igen jó irányban foglal állást, és elismerve a Legfelsőbb Bíróság bíróijog-teremtésének szükségességét, tehermentesíteni igyekszik a legfelsőbb bírákat a rutin fellebbezési ügyek alól, és erősebben a törvényhelyek bírói joggal ellátása felé kívánja eltolni tevékenységüket a jövőben.

Ebből a célból kívánja létrehozni a törvényjavaslat az Országos Ítélőtáblát, amely mintegy második Legfelsőbb Bíróságként átveszi majd a jövőben a legfelsőbb bírói fórumtól a rutin fellebbezési ügyek igen nagy részét, és a Legfelsőbb Bíróságot tehermentesítve a főszabály szerint csak a felülvizsgálati ügyekben jár majd el. A számadatokban ez azt jelenti, hogy a többezres fellebbezési ügyet az ítélőtábláknak leadva egy-egy jogterület bíráinak, a legfelsőbb bírói fórumnak csak 500-900 ügyben kell majd döntenie évente, ha az 1998-as adatokat vesszük alapul; kivételt csak a gazdasági jog bíráinak munkaterhe jelent, akinél tavaly 3000 körül volt a felülvizsgálati ügyek száma.

Látni kell, hogy a Legfelsőbb Bíróság eddigi két nagy feladatköre - a rutin fellebbezési ügyek többezres tömegében döntés egyfelől, illetve az országosan egységes bírói gyakorlat kialakítását szolgáló döntési munka másfelől - sok szempontból zavarja egymást. A rutinügyek ezreinek eldöntése ugyanis csak sok-sok bíróval és ítélkező tanáccsal volt megoldható, ám a sok párhuzamosan döntő bírói tanács és a sok bíró miatt csak korlátozottan lehetséges az egységes bírói gyakorlatok biztosítása az egyes törvényhelyek mellett. Azért kell tehát csökkenteni az ország legfőbb precedensbíróságának döntési terhét a jövőben, hogy egy-egy jogterületen lehetőleg csak egyetlen bírói tanács bírái dönthessenek. Így válik reálisan elvárhatóvá, hogy a legfelsőbb bírói szinten egységes bírói gyakorlatot lehessen létrehozni a polgári jogban, a büntetőjogban, a gazdasági jogban, a munkajogban és a közigazgatási jogban.

Jelenleg a Legfelsőbb Bíróság az öt említett jogterületen 28 tanácsban dönt 87 bíróval. A tehermentesítés után várhatóan csökkenni fog ez a szám, és az Országos Ítélőtábla innen is feltöltésre kerül. Az ideális azonban az lenne, ha a folyamat befejeződése után mind az öt jogterületen csak egyetlen ítélkező tanács fogná össze a bírákat. Persze jelezni kell, hogy a 2002-től való átállás után az eddig felhalmozott restancia feltehetően csak néhány év után teszi ezt megvalósíthatóvá.

(19.30)

Kitekintésképpen hadd jelezzem, hogy Svédországban és Finnországban az 1970-es és '80-as évek elején valósították meg ezt a reformot a legfőbb bírói fórumot illetően, és például Svédországban 22 főből, Finnországban 21 főből áll a Legfelsőbb Bíróság. Igaz, mind a két helyen van külön legfelsőbb közigazgatási bírósági fórum, míg nálunk az egész bírói hierarchia egyetlen legfelsőbb bírói fórumban fut össze. E fejleménnyel a Legfelsőbb Bíróság hatalmi súlya komoly mértékben nőni fog, és az Országgyűlés mellett ennek törvényi keretében a másik nagy jogteremtővé válik majd.

Azt lehet mondani, hogy hatalmi súlya némileg közelebb kerül az Alkotmánybíróságéhoz. Fontos azonban látni, hogy ez csak akkor nem jelent veszélyt, és nem jelentheti a törvényhozás háttérbe szorulását, ha a hatalmi súlyában megnövekedett és a bírói jog teremtésében megerősített legfőbb bírák szigorúan tartják magukat a törvényhelyekhez.

A Legfelsőbb Bíróság bíráinak eddigi döntési stílusát elemezve, úgy gondolom, megnyugodhat az ember, itt nem várható, hogy láthatatlan alkotmány mintájára, láthatatlan törvényekre hivatkozó, szabadon lebegő bírói jog jön majd létre, mint ahogy más irányban már megtapasztalhatta a magyar parlament. Megítélésem szerint tehát ez a veszély nem áll fenn.

A bírói hatalom kérdésének ki kell térnie a törvényjavaslat két olyan módosítására, amelyek a bírói kar zártságát oldják, és külső kontrolljának növekedése felé hatnak, másrészt a bírói hierarchia csúcsának súlyát némileg csökkentik a bírói kar középső szintjével szemben. Az elsőt a törvényjavaslat 134. §-a hajtja végre, amely az OIT tagjai közé integrálja az igazságügy bírói karon túli jogász szakma önkormányzatának eddig kimaradt vezetőit is. Ez a rendelkezés kritikát kapott az alkotmányügyi bizottság előtti vitában, de én azt gondolom, hogy üdvözölni kell ezt a változtatást.

Minden testület oligarchikus lezáródásával szemben hasznos ellensúlyt jelent, ha más érintkező területek képviselői is megjelennek benne. Amíg tehát támogatandó, hogy a bírói hierarchia csúcsa erősödjön a bírói jog létrehozásában, és a bíróságok a mainál egységesebb hierarchikus rendben végezzék a jogszolgáltatást a jövőben, addig a másik oldalról a szervezeti hierarchia külső kontrolljában a jogélet más csoportjainak képviselőit is szóhoz kell juttatni.

Üdvözölni kell a másik bírói hierarchiát érintő változtatást is, amely már a bírói karon belüli szervezeti hatalmi súlyt tolja el némileg a Legfelsőbb Bíróságról a megyei bírósági elnökök értekezlete felé. Így a 137. § az új ítélőtábla vezetőjének kiválasztását erősebben köti a megyei bírósági elnökök értekezletének véleményezéséhez, csökkentve a Legfelsőbb Bíróság bírái teljes ülésének véleményezési jogát ahhoz képest, ahogy az 1998-as elképzelések törvényi rendelkezéssé váltak.

Nem vitásan ez gyengíti az új második Legfelsőbb Bíróság feletti befolyást a legfőbb bírói fórum oldaláról, és a szélesebb bírói középhad pozícióit erősíti meg. Úgy gondolom, hogy itt is állnak az előbb elmondottak. Miközben a bírói jogteremtésben erősíteni kell a legfőbb bírói fórum szerepét, és nyíltabban, az ország legfőbb precedens bíróságaként kell elismerni, addig a szervezeti hierarchia terén jótékonynak kell tekinteni a szervezői hatalmi súlypont némi decentralizálását a megyei bírósági elnökök felé. Ez szintén az oligarchizálódás ellen tud hatni.

Továbblépve, meg kell említeni egy alkotmányjogi anomáliát, amely a Legfelsőbb Bíróság döntésének alsóbb bíróságra kötelező erejében és a bírói függetlenség mai alkotmányjogi szabályozásának ellentmondásában rejlik ma nálunk. Sok szempontból ez az anomália az alkotmány sokat kárhoztatott, toldozott-foldozott jellegéből ered, amely a korábbi papíralkotmányunk 1989 utáni életre kelése során jött létre. Az alkotmányunk ugyanis már nagyon régen úgy fogalmazta meg a bírói függetlenséget, hogy a bírák függetlenek, és csak a törvénynek vannak alárendelve - lásd az alkotmány 50. §-ának (3) bekezdését.

Ahol eleve működő és komolyan veendő alkotmányszöveget igyekeztek alkotni, mint például a németeknél, ott óvatosabban úgy fogalmazták ezt meg, hogy a bírák csak a törvénynek és a jognak vannak alárendelve. Ha ilyen finomságot megkövetelni értelmetlen is lett volna az állampárti időkben, az elmúlt évtizedben már foldozhattuk volna az alkotmány szövegét, hogy pontosabban fejezzük ki a bírói függetlenség és a legfőbb bírói fórum döntésének viszonyát. A legutóbb például éppen azért módosították az alkotmányt, hogy e fórum - a Legfelsőbb Bíróság - jogegységi határozatának kötelező jellegét mondja ki a bírák felé. De miközben ez belekerült az alkotmány 47. §-ának (2) bekezdésébe, nem nyúltak az 50. §-hoz, és ott továbbra is csak a bírák törvény alá rendeltségét rögzítik.

A jogegységi határozaton túl azonban a bírói ítéletek százait semmisítik meg, helyezik hatályon kívül a legfőbb bíráink az egyszerű precedensek vagy a bírói gyakorlat megsértése esetén is. Mint látható volt, erre szükség is van az országosan egységes jogszolgáltatás érdekében. Vagyis pontosítani kellene végre az alkotmány 50. §-ának (3) bekezdését is, hogy a realitásnak megfelelően fejezzük ki a bírói függetlenség tartalmát - erre pedig megítélésem szerint a német fórum lenne alkalmas -, és a törvény mellett a bírák joghoz kötöttségét is ki kellene mondani végre. Ha már annyira komolyan vesszük az alkotmányt, hogy arra alapozva a törvények tucatjait engedjük megsemmisíteni az alkotmánybírák által, akkor tegyük legalább alkalmassá arra, hogy pontosabban tükrözze a valóságot.

Áttérve a törvényjavaslat további részére, csak a büntetőeljárás egyik új intézményének problémájára szeretnék rámutatni. A törvényjavaslat 108. §-ában szabályozott tárgyalásról való lemondás új jogintézményéről van szó. Ennek lényege, hogy ha az elkövető beismeri tettét, és lemond a nyilvános tárgyalásról - ha nyolc évnél nem súlyosabban fenyegetett bűncselekményről van szó -, akkor tárgyalás nélkül is gyorsan el lehet ítélni, és csak enyhébb büntetéssel sújtható. Ezt az okos és gyorsító lehetőséget már az 1998-ban elfogadott új büntetőeljárási kódex megalkotta, és ennek hatálybalépését elhalasztva vette át az előttünk fekvő törvényjavaslat az említett intézményt.

Ám jogpolitikai racionalitása mellett egy alapvető problémában szenved ez az intézmény, tehát a tárgyalásról való lemondás intézménye. Abban ugyanis, hogy az alkotmány 57. §-ának (1) bekezdése deklarálja a nyilvános tárgyaláshoz való jogot. Ehhez képest, aki ragaszkodik majd a nyilvános tárgyaláshoz, hogy azon bizonyítsák rá a bűnösségét, tetemesen magasabb büntetéssel számolhat, mint az, aki nem kíván élni ezzel az alkotmányos jogával. Vagyis ez a törvényhely szó szerint beleütközik a hatályos alkotmányba. Úgy gondolom, ha jogpolitikailag szükséges ez az intézmény - és én azt hiszem, hogy igen -, akkor módosítani kellene az alkotmányt. Nem hiszem, hogy ez gondot okozna, mivel a korábbi szociálliberális koalíció is támogatta, és a mostani is ezt teszi a tárgyalásról való lemondás intézményét illetően. Így a kétharmados többség erre meglenne.

Ennek elmaradása, megítélésem szerint, ismét azt a szelektív alkotmánytiszteletet erősítené, amelyet, megmondom őszintén, ma is többször kihallottam az előbbi vitából, hogy az alkotmányellenesség sűrűn felmerült például a büntetések és intézkedések végrehajtása kapcsán, ami megítélésem szerint nyilvánvaló.

Tudniillik, egy kicsit is belegondolva, magának az egész intézménynek az eltörlése se lenne alkotmányellenes. Következésképpen, ha ennek egy kis szűkítése történik, nyilván nem alkotmányellenes. Tehát ez egy jogpolitikai vita, komoly tét nélkül. Ám ez a szelektív alkotmánytisztelet, amely egy ilyen szó szerinti beleütközést észre sem vesz, miközben hajánál fogva rángatja elő, ha a politika úgy kívánja... - tehát azért, hogy ez csökkenjen, úgy gondolom, hogy valóban, ami az alkotmány szövegében benne van, ahhoz ragaszkodni kell, még ha helyesnek is tartjuk az ezt megsértő intézményt. Kérem, tessék módosítani az alkotmányt! Meg tudjuk tenni, vagyunk elegen hozzá - nem jelenleg, a kétharmados többség megvan.

Éppen a fellebbezési jogról van szó. A fellebbezési jogba alkotmányos alapjogként is bele lehet foglalni, és akkor nem lehet korlátozni. Sok nyugat-európai országban ez nincs így, és még jobban korlátozzák a fellebbezési jogot az apróbb ügyekben. Tehát önmagában az, hogy mit szabályozunk alkotmányos jogként vagy eggyel alacsonyabban, egyáltalán nem érinti a tényleges alkotmányjogi alapelveket, tehát jelen esetben is meg lehetne tenni.

Tehát a fenti kritikáktól eltekintve alapvetően támogatandónak kell minősíteni az előttünk fekvő törvényjavaslatot, és a Független Kisgazdapárt országgyűlési képviselőcsoportja nevében elfogadásra ajánlom a képviselőtársaimnak.

Köszönöm a figyelmet. (Taps az FKGP padsoraiban.)