Felszólalás adatai

DR. KELEMEN ANDRÁS (MDF): Köszönöm a szót, elnök asszony. Tisztelt Ház! Amikor hozzászólásomat megteszem, nemcsak a civil felelősség mozgat engem, hanem egy érzelmi momentum is van benne kétségtelenül, bár ezt ma már volt, aki elítélte. Ez az érzelmi momentum az, hogy három fiam van, és az egyik éppen most sorkatonai szolgálatát tölti. Tehát ha valaki, akkor én meg tudom érteni a szülői érzéseket, amelyek ezzel kapcsolatosan az emberben természetesen megjelennek, és különösen végigélem azt is, hogy az édesanyák hogyan aggódnak olyankor, amikor a fiuk ilyen helyzetbe kerül, amikor behívják a hadseregbe. De azt is tudom, hogy természetesen minden élethelyzet-változásban ezek a szülői aggodalmak felmerülnek.

Azt kell mondanom, hogy az a képviselő, aki teljes mértékig átérzi a szülők, az édesanyák gondját, a fiát féltő szeretetét, ha ezt átérzi, akkor sem vizsgálhatja csupán érzelmi alapon a sorkatonai, illetve az önkéntes és hivatásos szolgálatot. A logika azt követeli, hogy az állományból és a jogszabályból vezessük le a katonai szolgálat szükségességét, illetve felváltásának lehetőségét önkéntes és hivatásos szolgálatra, sőt még a NATO-csatlakozásunk következtében kialakuló új realitások figyelembevételével is.

Az alkotmány és a jogszabályok rögzítik, hogy a honvédelem nemzeti ügy, és ebben az ország nemzetgazdaságára, fegyveres erőire, polgárainak a haza védelme iránti hazafias elkötelezettségére és áldozatkészségére épít. A törvényben a polgárok hazafias elkötelezettsége és áldozatkészsége személyes honvédelmi kötelezettség formájában jelentkezik. E kötelezettség között első számú, és a mai vitanapnak ez is a témája, a hadkötelezettség. A hadkötelezettség - más kötelezettségek mellett - tartalmazza a szolgálati kötelezettséget, mely állampolgári szinten sorkatonai szolgálatként évente többször mint sorozás vagy behívás jelentkezik és jelenik meg az újságokban, illetve azokban a családokban, ahol ilyen korú fiatalember van.

Ehhez szeretném hozzátenni, hogy itt fölmerült az, hogy volt már a parlamentben olyan jellegű döntés, amely a hadkötelezettséget elvetette. Megkíséreltem lekérni az Információs Központból a '96-os és '98-as alkotmánytervezeteket ezzel kapcsolatban, eddig a pillanatig nem érkezett a kezemhez, de határozottan emlékszem rá, hogy ha a "hadkötelezettség" mint kifejezés nem is szerepelt benne, de hogy a haza védelme mindenkinek kötelessége, ez szerepelt ezekben az alkotmánymódosítási tervezetekben.

(12.40)

A katona sorkatonai szolgálatát békében látja el. A szolgálatnak kettős feladata van: egyrészt a katona felkészül, tehát kiképzik a feladatokra, amelyeket háború esetén el kell végeznie; másrészt a fegyverben lévő katonai állomány békében is elrettentő erőül szolgál azon felek részére, akiknek esetleg eszébe juthat az ország elleni fegyveres fellépés.

A Magyar Demokrata Fórum honvédelmi politikájának alapkérdése az, hogy térségünkben erőegyensúly jöjjön létre, illetve maradjon fenn. Az erőegyensúlyt kétféleképpen lehet megbontani: egy állam vagy egy államcsoport túlfegyverkezik - sajnos, erre is tudunk példát -, vagy elhanyagolja védelmi képességét, és ezáltal alulfegyverkezik.

Az elégtelen fegyverkezés megjelenhet a katonaság létszámadataiban, a technikai rendszerek hiányosságaiban, alacsony számában, vagy olyan tudati tényezőkben - amit szintén jól ismerünk -, hogy nincs nekünk ellenségképünk, ezért mi sem lehetünk mások számára ellenségek. Nem akarok utalni a közelmúltban elhangzott Magyarország-ellenes kijelentésekre az egyik szomszédos állam politikusa részéről, de ez is bizonyítja, hogy bizony-bizony az ilyesmiben a kölcsönösség nem feltétlenül eleve feltételezhető.

A magyar haderőreform, tisztelt Ház, a jövőben számol a hivatásos állomány folyamatos fejlesztésével és szerepének felértékelődésével. De a kötelező sorkatonai szolgálat felváltása hivatásos hadsereggel véleményem szerint is olyan kérdés, amelyet ma egyszerűen nem időszerű feltenni. Mert ha a mai szervezeti felépítésnek megfelelő honvédséget akarnánk hivatalos katonákkal működtetni, az külön kiadásként nyilvánvalóan azonnal jelentkezne a parlament által megszavazandó költségvetésben, míg NATO-csatlakozásunkkor mi azt vállaltuk, hogy évente a honvédelmi költségvetést csupán a bruttó hazai termék, az úgynevezett GDP 0,1 százalékával növeljük.

Már ez az egy adat is azt mutatja, hogy az olyan indítvány, amely azt szorgalmazza, hogy kizárólagosan toborzott hivatásos hadseregre bízzuk az ország védelmét, tulajdonképpen a részérdekeknek a magyar társadalom érdeke fölé való rendelését jelentheti. Természetesen ebben van egy csapda, egy olyan csapda, hogy azokat az emberi érzéseket mozdítja meg, mint amilyen a szülői féltés, és tudjuk nagyon jól, hogy az elnyomatás negyven éve után az is természetes, hogy szinte reflexszé változott kivonni magunkat a közfelelősségek alól. Hiszen mi lehetett vonzó abban, hogy idegen célokért vállaljon az ember terheket, sőt, kockáztassa életét?

Gondoljunk csak Csehszlovákia 1967-es (Sic!) lerohanására! Nyílt fegyveres összetűzés híján honvédségünk ugyan nem szenvedett vérveszteséget, de egy nagyhatalmat úgy szolgált, hogy az nemhogy nem használt, de kifejezetten ártott a magyarság térségbeli megítélésének, és minden magyar cél nélkül rontotta nemzetközi megítélésünket, sőt, felszította térségünkben az amúgy is meglévő magyarellenes indulatokat. Ilyen feladatért halassza el a fiatal a pályakezdés feladatait? Azért okozzon saját magának hátrányt az életpályáján, hogy olyan feladatra képezzék ki, amelynek számunkra nincs értelme, csupán legfeljebb szégyene lehet?

Nem csoda, hogy kialakult ez a rémes viszolygás az egyenruha viselésétől, egy olyan országban egyébként, amelyben a múlt század honvédelmi teljesítményeire mindegyikünk joggal volt büszke, ebben a Házban is csak a legnagyobb elismerés hangján hallottuk említeni 1848-49-es katonai teljesítményeinket és honvédeinket. És ez természetes. De az előző negyven év után nem csoda, hogy a társadalom szemében lefokozódott a hadsereg és az ott szolgálók becsülete. Nem csoda az sem, hogy a sorozásokkor elképzelhetetlen méretű alkalmatlanság derül ki egy olyan országban egyébként, ahol valamikor szégyen volt, ha egy fiatalt nem találtak alkalmasnak a sorozáskor.

A rendszerváltozás óta természetesen hordozzuk ennek a múltnak a koloncát, ez mutatkozott meg évről évre költségvetésünkben is. Ha nem jön segítségül euro-atlanti politikánk, amely a NATO-tagsághoz vezetett, talán kiírhattuk volna határainkra azt a furcsa mondatot, hogy: ez itt, kérem, egy körkörösen védtelen ország.

De ha ez így volna, akkor miért vagyunk büszkék boszniai műszaki alakulatunkra?! Sőt, akkor miért várjuk el, hogy katasztrófa esetén segítsen a hadsereg?! Ha nem akarunk katonát látni, akkor hószakadás vagy árvíz esetén mégis legyenek kéznél? Nincs itt valami ellentmondás a szemléletben? Pedig az elfogulatlan ember számára nyilvánvaló, hogy senkinek sem válik kárára, ha katonai alapképzést nyert, különösen ha ezt összekapcsolhatjuk egy egészséges életmód kialakításával. Én tudom, hogy ettől ma messze vagyunk, de ezt megcélozhatjuk. Hasznos, ha minden állampolgár elsajátítja a honvédelem és önvédelem alapismereteit, és felkészül az előre látható veszélyhelyzetekre.

Ezenfelül különösen most, a szomszédságban kiújuló harci események árnyékában nem tekinthetünk el geopolitikai helyzetünktől, vagyis attól a ténytől, hogy nem vagyunk határosak más NATO-országgal. Ez a helyzet megköveteli, hogy az egyébként szükségesnél több tartalékos katonával rendelkezzünk, és akkor még nem is említettük a hivatásos állománynál is meglévő rotációt, ami elsősorban az alacsony anyagi elismerésből fakad, és természetes a rotáció a rövid kiképzésű sorállománynál is.

A hadsereg nevelési és oktatási feladatáról itt ma már bontakozott ki vita. Hogy ez természetes dolog, azt, úgy látszik, vitatni kell. Én azt hiszem, hogy ezt a feladatot kissé elfelejtette a gyarmati alávetettség időszaka. Pedig ez valahol kapcsolódik a tankötelezettséghez is.

A Magyar Demokrata Fórum már 1993-ban meg kívánta ezt fogalmazni a honvédelmi törvényben, hogy a honvédség sok más feladata mellett kerüljön megnevezésre nevelési és oktatási feladata is. Olyan szervezetként jelöljük meg a sereget, ahol a fiatalok szervezett oktatása, nevelése folyik, sok fiatal esetében az utolsó nevelési intézményként. Ha pedig így definiálnánk a Magyar Honvédséget, akkor az tegyen is meg mindent ebben, a fiatalok nevelése érdekében, és ebbe a feladatba beleillik a fegyvermentes szolgálat is. Mert bizony, a nevelésre annál is inkább szükség van, mert van a szociológiában egy olyan fogalom, amit úgy hívnak, hogy tanult tehetetlenség, amikor az ember védtelenül, csodavárólag csak várja, hogy valaki, valamilyen külső erő majd csak segít rajta. Azt hiszem, ez egy nagyon szerencsétlen állapot.

A társadalom tagjainak egymásrautaltsága csökkentheti azt az ürességélményt is, amelyik az önpusztító magatartásformák mögött húzódik meg, utalok csak az öngyilkosságra, alkoholizmusra, kábítószer-használatra. És talán a testi elesettségből is kiléphet az a társadalom, ahol csaknem minden második fiatal alkalmatlan a közösség szolgálatára, ahogy ezt a sorozás adatai mutatják, és ahol évente töredékperceket szánnak az emberek a testkultúrára.

A honvédelem állampolgári kötelesség. Ez lehet egyébként az alapja annak, hogy a hivatásos katonák ne a társadalmunktól elidegenedett, igenis zsoldosnak érezzék magukat, akik csupán egy foglalkozást űznek, hanem érezzék a magyar társadalom megbecsülését és azt a várakozást, hogy az ő szaktudásuk mindnyájunk biztonságát szolgálja. Ideje hát szerintem, hogy helyére tegyük a dolgokat ezen a téren is, éppúgy mint más, közösségünket sértő, az egyedi érdekeket a közösség rovására elengedő elképzelések hangoztatásával kapcsolatban. Emlékezzünk csak rá, mit mondtak a rómaiak: "Quem deus perdere vult, prius demantat." Vagyis ha isten valakit el akar veszíteni, akkor elveszi az eszét.

Én azt hiszem, hogy amikor rendkívüli állapot van a szomszédságban, és mi arról vitatkozunk, hogy a hadsereget hogyan szervezzük át, akkor ezt is tekintetbe kell vennünk, és a történelemnek azt a tanulságát, hogy a rómaiak, akik ezt bölcsen mondták, amit az előbb idéztem, ugyanakkor nem tudták megvédeni magukat germán zsoldosaikkal - Rómát eltörölte a történelem. Tanulhatunk ebből!

Köszönöm figyelmüket. (Taps a kormánypárti padsorokban.)