Felszólalás adatai

DR. NAGY SÁNDOR (MSZP): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Államtitkár Úr! Tisztelt Képviselőtársaim! A délelőtti vitában többen feltették a kérdést, hogy valójában a kormányoldal által úgy aposztrofált műfaj, hogy tudniillik nem volt még ilyen vita az Országgyűlésben, valójában minek is tekinthető. Sokan mondták el a véleményüket arról, hogy lényegében maga az országgyűlési határozati javaslat, az a néhány mondat, egy táblázat és a hozzá csatolt indokolás finoman szólva fogalmilag nem meríti ki egy három évre szóló államháztartási költségvetési irányelvekkel és még kevésbé egy ehhez kapcsolódó gazdasági programmal kapcsolatos kritériumokat.

(17.20)

Azt gondolom, hogy tulajdonképpen az történt, ami várható volt: olyan ez a rövid, kis határozat, mint egy kis reklámklip - az is a funkciója. Pár mondatban megmondja, hogy fejlődik az ország, megyünk előre, vannak bizonyos arányok, és majd hozzuk a költségvetést. Azt gondolom, hogy persze így is fel lehet fogni, de ha figyelembe vesszük a vitának a lefolyását, akkor azt kell mondani, hogy sajnálatosan nagy érdektelenség mellett folyt le ez a vita, legalábbis ami a kormányzati oldal részvételét illeti, a pénzügyminiszter úr itt volt a vita első óráiban, és két államtitkár ülte végig a vitát.

Ez azt jelenti, hogy a kormány tagjai nem kíváncsiak arra, hogy mi hangzik el a Magyar Országgyűlésben. Lehet azt mondani, hogy a kormány tagjai tudják, hogy mi van az előterjesztésben. De ha így áll a dolog, akkor ez magyarra lefordítva annyit jelent, hogy elképzelhetetlen, hogy bármilyen szempont, akár csak egy mondat elhangozhat, mondjuk, az ellenzéki oldalról, ami érdemi megfontolásra kerülne a kormány részéről, amiről legalábbis úgy tűnne, hogy érdemes rajta elgondolkodni.

Én azt gondolom, hogy ez a felfogás kiüríti a Magyar Országgyűlés politikai és szakmai funkcióit. Kiüríti, mert lényegében igaza van a miniszterelnöknek: ellenzék nélkül is működik a parlament, kiváltképp működik a kormányzati politika, az magától értetődik, nincs is szükség arra, hogy bárki gondolkodjék, javasoljon, ha erős szavakat használ, akkor az a baj, ha tulajdonképpen csak kérdéseket tesz föl, az a baj, ha polémiát folytat, akkor az a baj - egy a lényeg, a kormányzati oldalról nincs rá reagálás.

Én azt hiszem, hogy itt van valami alapvető tévedés a felfogásban. Az a benyomásom, hogy a kormány úgy tekint az országra és az Országgyűlésre, mint egy részvénytársaságra és annak a közgyűlésére, ahol akinél a részvény többsége, úgyis az dönt. Csakhogy van egy pici különbség a részvénytársaság és egy ország között, itt a kisebbségben lévő tulajdonosok nem tudnak kiszállni a részvénytársaságból, nem tudják eladni a részvényeiket, ők is részei, ha úgy tetszik, a cégnek, ha már ennél a hasonlatnál kötöttem ki, azaz figyelni kell rájuk, és figyelni kell a képviselőikre; ez láthatóan nem történik meg.

A másik szembeötlő vonása ennek a vitának és magának az előterjesztésnek, hogy a kormány valóban írásba foglalta azt a beismerését, hogy a választási, illetve a kormányprogramban tett ígéretek most már végképp a feledés homályába merülhetnek, nagyon sok ponton, nem mindegyiken, de nagyon sok ponton feltétlenül.

Ugyanis - talán még ebben a formában ez nem hangzott el - azért én azt gondolom, hogy ennek a rövid írásos dokumentumnak feltétlenül van egy rendkívül figyelmet érdemlő bekezdése, a 4. oldal, c) pontja, ami a következőképpen szól: "A mérséklődő jövedelemcentralizációnak együtt kell járnia a jövedelem-újraelosztás csökkenésével, 2000-re ennek mértéke 43,5-44,5 százalék lehet. A mérséklődő jövedelemcentralizáció mellett számítható adóbevételekből és a követelményt képező, a makrogazdasági célokkal összehangolt hiányból adódó konszolidált elsődleges kiadási lehetőségek a csökkenő infláció mellett nominálértékben 7-8 százalékkal emelkedhetnek."

Ez egy kicsit rövidebbre és egyszerűbbre lefordítva arról szól, hogy 2000-ben az államháztartás kiadásai, kamatkiadásokkal nem számolva, tulajdonképpen befagyasztásra kerülnek. Erről szól ez a mondat. Márpedig ez egy nagyon súlyos állítás, nagyon súlyos mondat, legalább két értelmezése van. Az egyik annak a nyilvánvaló beismerése, hogy a '99-es túlköltekezést korrigálni kell, méghozzá sajnos egy rosszabb pozíciójú, önmagában és eleve rosszabb pozíciójú 2000. év feltételrendszerében, a másik pedig arról szól, hogy vajon egyébként ennek az önmagában ésszerű és egyensúlyi szempontból elfogadható követelménynek meg lehet-e felelni 2000-ben úgy, hogy ennek a következményei ne legyenek meglehetősen hátrányosak.

Mire gondolok? Arra gondolok, hogy az ország tele van szorításokkal, kihívásokkal: infrastruktúra, környezetvédelem, egészségügy, oktatás, benne a közoktatás és a felsőoktatás egyaránt; mind-mind megannyi olyan tétel, olyan dolog, amely Magyarország előremenetelét, gazdasági teljesítményeit, európai uniós csatlakozását, és nem kis mértékben a korábban felvázolt fejlődési pályát érintik, amennyiben ezeken a területeken szinten tartja az államháztartás a kiadásait - most a nyugdíjakról már nem is beszéltem, a közalkalmazottakról, köztisztviselőkről nem is beszéltem.

Akkor az a kérdés merül fel az emberben, hogy tulajdonképpen miről szól az, amikor egyfelől ez a fő állítása a dokumentumnak, másfelől pedig prioritásokról szól. Ebből én nem akarok önkényesen kiragadni, de azért mégiscsak megálltam egy pillanatra a prioritások között, amikor a közalkalmazottakról és a köztisztviselőkről szól a dokumentum. Ez azt mondja, hogy a közszférában 8-9 százalékos emelés valósulhat meg, a dologi kiadások mérsékelten növekedhetnek. Ugye, nem gondol senki arra, hogy azoknak a köztisztviselőknek, akiknek idén a keresetük az adótábla jóvoltából nettó, nominál értelemben, tehát a borítékban is csökken, egy inflációt 2 százalékkal meghaladó bruttó keresetnövekedés úgymond, a prioritásszerűen majd megoldja a problémájukat, a bérproblémájukat? Ugye, ezt nem gondolja senki? Ha pedig nem gondolja, akkor miért úgy beszélünk róla, mintha ez valóban valamilyen kiemelt cél lenne, hiszen még az idei veszteségeknek a pótlását sem szolgálja.

Ami pedig azt illeti, hogy a dologi kiadások mérsékelten növekedhetnek, ismerjük a pénzügyi nyelvezetben ezt az eufemizmust, ez magyarul annyit jelent, hogy az infláció növekedését sem fogják elérni egy nagyon fontos körben és fontos intézményi szférában.

Az a kérdés tehát, amit a Szocialista Párt képviselői is firtattak, hogy így mondjam, hogy tulajdonképpen mi fog történni 2000-ben, mi fog történni ezeken a fontos területeken, az önkormányzatoknál, a közalkalmazottaknál, a nyugdíjasoknál, az egészségügyben, az oktatásban; megannyi kérdés, amire nem lett volna baj, ha választ kaphatunk, és felteszem, ha itt vannak a tárcák képviselői, talán úgy érezték volna, hogy mégiscsak illik, vagy legalábbis nem hátrányos, hogyha reagálnak ezekre a kérdésekre, ezekre a javaslatokra.

Az is vonása volt ennek a vitának, sajátos és sajnálatos dolog, most már erről tízhónapos tapasztalatunk van, hogy amikor egy téma megvitatására sor kerül, néhány kormánypárti képviselő egy percen belül megint a '95-96-nál, a stabilizációs csomagnál tart. Mintha legalábbis most már az idők végezetéig bármikor, bármilyen témát megvitatunk, ez lenne mindennek a mércéje, a viszonyítási alapja és a kiindulópontja.

Én ezt ma már nemcsak sajnálatosnak, hanem bizonyos értelemben szánalmasnak tartom, megmondom őszintén, hiszen arra jó csak, hogy az adott kérdésről a figyelmet és az energiát elterelje. Arra jó, hogy ne arról beszéljünk, ami éppen asztalon van, hanem arról beszéljünk, amit a kormányoldal a megelőző kormányciklusra nézve hátrányos, elmarasztaló állításokat meg tud fogalmazni. Csakhogy ez azért ellentmondásos, tisztelt kormánypárti képviselő hölgyek és urak, bár hölgy nincs bent - bocsánat urak, akkor módosítok (Közbeszólás az MSZP padsoraiból.), igen, én kormánypártiról beszéltem, bocsánat -, mert már engedelmet kérek, de lehet, hogy elkerülte a figyelmüket, megvoltak a választások, tehát ha úgy tetszik, annak a ciklusnak az értékelését a választópolgárok - hogy most az önök kedvenc megfogalmazásával éljek: azt a mérleget - megvonták. Most már nem ennek a mérlegét kellene talán megvonni, hanem meg kell vonni ennek a tíz hónapnak a mérlegét, meg kell vonni a jövő évre vonatkozó elképzelések mérlegét, majdan persze annak is a mérlegét utólag, amikor már tényről van szó.

Tehát nem megyünk, önök sem mennek semmire azzal, hogy állandóan visszamutogatnak '95-96-ra, arról az anakronizmusról már nem is beszélve, hogy amennyiben súlyos szociális gondokat emlegetnek föl, és joggal, mert nagyon nagy társadalmi áldozatokat kellett hozni azokban az években, és ezzel mindannyian tisztában vagyunk, akkor éppen most egy növekvő gazdaság bázisán nem kellene úgy tenni, mintha egyébként tisztán csak forrásoldalról lenne korlátos az, hogy, mondjuk, a leginkább rászorultak esetében javítsuk a jövedelmi pozíciókat. Annál nagyobb ez az ellentmondás, minél inkább ezekhez az évekhez nyúlnak vissza.

(17.30)

Azt gondolom, ez azért is szembeötlő, mert ugyanakkor erről a tíz hónapról nem kaptunk egy igazán tartalmas elemzést, sem az írásos anyag, sem a szóbeli kiegészítés nem mutatta be, hogy ennek a tíz hónapnak mi a summája, és még a '99-es esztendő első negyedévének a lehetséges értékelését sem mutatta be. Nemcsak bennünk volt meg ez a kétely és ez a kérdés, nem csak bennünk, ellenzékiekben, szocialista politikusokban merült fel az a kérdés, hogy meg lehet-e békélni azokkal az előirányzatokkal, amelyeket ez a rövid dokumentum tartalmaz. Hivatkozni szeretnék arra, hogy az önök kormánykoalíciós partnerei közül a megszólalók is, miközben persze azt mondták, hogy nagyon jó ez a dokumentum, elsorolták, hogy az adórendszer, a nyugdíjemelés és számos más dolog nem maradhat úgy, ahogy azokat a jelenlegi tervekből megismerték. Azaz nemcsak mi vettük észre, hanem a kormányoldalon is észrevették ezeket a problémákat, éppen ezért mindezekről sokkal tárgyszerűbben lehetne beszélni. Az pedig, hogy nem kapunk egy hiteles tájékoztatást és egy hiteles elemzést, akár csak a '99-es esztendő első negyedévéről is, azért is probléma, mert az ember ilyen módon végképp nem gondolja, hogy a 2000. év költségvetési koncepciója a mai létező reálfolyamatokra épülne.

Erről nekem egy Thomas Beecham nevű brit karnagy, ismert karmester mondása jut eszembe, aki fanyar iróniával azt mondta egy helyütt az angolok zeneszeretetére és zenekultúrájára utalva: lehet, hogy az angolok nem szeretik a zenét, de imádják a zajt, amivel az jár. Erről nekem az jut eszembe, ha analógiaként használom, hogy lehet, hogy a kormány nem szereti a kormányzati felelősséggel együtt járó aprómunkát, az elemzést, a hatások bemutatását, a sokoldalú mérlegelést, de láthatóan imádja a reklámot, amivel a kormányzati tevékenység jár. Ezzel kezdtem, ezzel fejezem be.

Én végül is a műfajt tekintve nem csalódtam: ez a pár mondat, ez a tábla egy kis klip, egy reklámklip. A baj csak az, hogy nem valamely termékről és annak a fogyaszthatóságáról, hanem egy országról szól, ami talán indokolttá tette volna, hogy jóval komolyabban vegyük, hogy ne akarjuk belegyömöszölni egy hétvégi nap vitájába egy ilyen mértékű kormányzati érdektelenség mellett.

Köszönöm a figyelmet. (Taps az MSZP és az SZDSZ soraiban.)