Felszólalás adatai

SÁNDOR LÁSZLÓ (MSZP): Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! Tisztelt Képviselőtársaim! Mindenekelőtt néhány általános megjegyzést szeretnék tenni, részben a vitában elhangzottakat is figyelembe véve.

Az első dolog - ez egyrészt már elhangzott a vitában -, hogy a cím és a tartalom eléggé kibékíthetetlen ellentmondásban áll egymással. Mivel előttem néhány képviselőtársam arra próbált kezdeményezést tenni, hogy fogadjuk el a pszichológusok javaslatát, miszerint milyen nagyszerű dolog, ha valaki távolabbra tud nézni, és hosszú távú célokat tud megfogalmazni, nos, a magam részéről azt gondolom, ezt a pszichológustanulmányt be kellene fejezni. Tudniillik a pszichológustanulmány végén az is ott van, hogy ezt a jó közérzetet az biztosítja, hogy ezekhez a hosszú távú célokhoz van cselekvési program, van cselekvési irány, van konkrét terv, és ahogy az ember végrehajtja ezeket - folyamatosan és tételeiben -, a sikerélmény adja azt a nagyszerű érzést, amire képviselőtársam utalt.

Nos, erre nézve egy célhalmazt lehet látni ebben az előterjesztésben, de az ehhez vezető út, s a lehetséges cselekvési irányok, az eszközrendszer tekintetében rendkívül foghíjas. Így magam is azt javasolnám, hogy vagy ez a tartalom marad és új címet kell adni az előterjesztésnek, vagy a címhez illő tartalmat kell biztosítani.

A másik megjegyzésem: az előterjesztés egészének megalapozottsága. Hajlandó vagyok elfogadni azt a vitában elhangzott kormánypárti érvelést, hogy igenis figyelembe vették '99 elejének körülményeit, igenis figyelembe vették a nemzetközi feltételekben bekövetkezett változásokat, igenis figyelembe vettek minden olyan körülményt, amelyeket egy tervező munkánál szükséges figyelembe venni.

(15.00)

Ennek némileg persze ellentmond, hogy egy hivatalos fórumon az egyik szerző elkottyintotta magát, és beismerte, hogy ez az anyag végső formátumát tekintve a koszovói háborús helyzet kialakulása előtt készült. Nos, azt gondolom, hogy ezt is figyelembe véve talán érdemes lenne legalábbis meghallgatni vagy egy kicsit odafigyelni azokra a gazdaságkutatókra, szakírókra, a Gazdasági Tanácsban helyet foglaló, a gazdasági élet szereplőinek véleményére, akik persze hangsúlyozzák, hogy ez a kormányzat felelőssége, de finoman, árnyaltan vagy esetleg egyértelműbben aggodalmaiknak, kritikai észrevételeiknek adnak hangot, és legfeljebb csak a jó modorukból fakadóan mondják azt, hogy persze, azt kívánjuk, hogy úgy legyen, ahogy ezt a kormányzat végül is a célok gyűjteményében leírja. Talán meg is tehetnénk ezt a kényelmes magatartást, ha egyszerűen a hibát elkövetőnek kellene a hibák árát egyszer majd kifizetni. Sajnos a dolog ennél komplikáltabb, és már volt rá példa, hogy ezt az egész társadalom költségvetéseként kell kezelnünk, és az egész társadalomnak kell elhibázott döntések esetén elég nagy árat fizetni.

Az optimizmusról egy összefüggésben: úgy látom, hogy mára lassacskán a hivatalos politika rangjára emelkedik a miniszterelnök úr tavaly e Házban elmondott beszédének egy részlete, ahol elég nagy nyomatékkal azt hangsúlyozta, hogy akarni kell a dolgokat, és ha akarjuk, akkor egészen biztos, hogy ez be is következik, és ez így lesz. Nos, úgy gondolom, hogy az egészséges optimizmus szükséges, de nem elégséges feltétele a hároméves célok valóra váltásának, ha - hangsúlyozom még egyszer - hiányoznak a cselekvési irányok, hiányoznak a lehetséges hozzávezető úttal kapcsolatos elképzelések.

Ezek után fölvetődhet persze, hogy mire jó ez az előterjesztés, és mire nem jó. Azt hiszem, hogy nagy biztonsággal mondható, hogy belső konzisztenciák megvitatására, belső arányok, egyensúlyok megvitatására ez az előterjesztés alkalmatlan, hiszen erre vonatkozóan nem tartalmaz semmi kézzelfoghatót, ami vita tárgyát képezhetné. Azt gondolom, hogy arról vitatkozni, hogy ki látja ma pontosan a jövőt és ki nem, egyszerűen értelmetlen, mert majd az idő eldönti, hogy kinek az érvelése helytálló és kié nem.

Akkor viszont fölvetődik, hogy pontosan mire jó ez az előterjesztés. Nos, úgy gondolom, hogy előmunkálatnak mindenféleképpen jó lenne, ahol a prioritások összehasonlítása, a prioritások egymáshoz való viszonya vita közben kialakulna, majd ennek második ütemeként valóban a címben jelzett irányelvek elkészítése és a megvalósítási utak szerepelhetnének.

A prioritások összehasonlítása azonban, tisztelt képviselőtársaim, feltételezne valamit. Nem kéne a múltba révedezve keresni tényeket, mindössze azt kellene összevetni, hogy a hangzatos és az anyagban is szereplő jelszavak, az elmúlt 10-11 hónap konkrét intézkedései és ebből fakadóan ma is érvényes trendjei, valamint az előkészítés alatt álló tételek hogyan viszonyulnak egymáshoz.

Mivel Horváth professzor úr is egy kicsit több figyelmet fordított a társadalmi kohézióra, én is ezt teszem. Azt kell mondanom, hogy a társadalmi kohézió oldaláról keresném a választ arra, hogy vajon tényleg a társadalmi kohéziót erősítették-e vagy erősítik-e jelen pillanatban. A leszakadó területekre jutó nagyon minimális figyelem, a leszakadó társadalmi csoportokra vonatkozó rendkívül alacsony figyelem vajon a társadalmi kohéziót erősítette-e, és azt erősítette-e a nyugdíjrendszernek az a szétzúzása, ami tavaly ősszel született? Vajon a társadalmi kohéziót erősíti-e a munkajövedelmek olyan mértékű leértékelése, amely a tavaly hozott döntések alapján 1999-ben tapasztalható? Vajon a társadalmi kohéziót erősítik-e azok az egyébként elkerülhető konfliktusok, amelyek szinte a társadalom minden csoportja irányában ma már a kormány és a felek között feszülnek?

De vajon a társadalmi kohéziót erősíti-e a közteherviselésnek az a módja, amikor az alacsony és közepes jövedelműek terhelése növekszik a gazdagok terhelésének csökkenése árán? Vagy vajon a társadalmi kohéziót erősíti-e a rászorultságelvű szociálpolitika olyan megváltoztatása, hogy a valóban rászorultak még időnként az inflációval arányos indexálásban sem részesülnek. Azt hiszem, hogy nyugodtan lehet rögzíteni azt a tényt - és ez a mai napon egyszer elhangzott, de gondolom én, hogy lehet ismételni bizonyos fogalmakat -, hogy a kormánykoalíció a koalíciós polgárok számára készít ma is költségvetést, egy jól, világosan körülhatárolható társadalmi csoportnak kedvez, de ez nem mindenkinek a boldogulását szolgáló társadalmi program.

A miniszterelnök úr a Gazdasági Tanács ülésén viccesen azt mondta a mellette ülő pénzügyminiszter úrnak, hogy volt olyan félelme, hogy a politikát legyőzi a bürokrácia, és a politikai akarat nem érvényesül. Nos, elolvasva ezt a célgyűjteményt, úgy látom, hogy a politikai PR képes legyőzni a realitásokat is és a tényeket is.

Ezek után hat pontot vetnék föl, amelyekben úgy érzem, hogy a hirdetett célok és az anyagokból kiolvasható összefüggések ellentmondásban állnak, az európai csatlakozás szempontjából aggályosak, és azt gondolom, hogy minimum figyelemfelhívásra érdemesek.

Az egyik dolog: ha egy országban három éven keresztül 4-5 százalékos gazdasági növekedés érvényesíthető, és ilyen, nemzetközi méretekben is kiemelkedően magas beruházási rátával számol, akkor teljességgel elfogadhatatlan, hogy a foglalkoztatás bővítésére, munkahelyteremtésre csak egy marginális gondolat utal. Úgy érzem, hogy ha Magyarország az európai uniós csatlakozással összefüggésben a már bent lévő országok egyezményeit komolyan veszi, akkor vegye komolyan azt is, hogy az amszterdami szerződés a foglalkoztatás bővítését elsőrendű uniós szempontként rögzíti, és ennek megfelelően Magyarországnak is sokkal fajsúlyosabb tennivalói vannak ebben, mint ahogy ez a hároméves programból kiolvasható.

A másik dolog: elég nagy társadalmi visszhangot váltott ki, amikor a szakszervezetek elutasították, hogy a reálbérek a GDP növekedési ütemének legfeljebb 50 százalékos mértékében növekedhetnek. Tisztelt Képviselőtársaim! Tessenek szívesek lenni elgondolkozni azon, hogy ha ma Magyarország GDP-ben mért teljesítményét összehasonlítjuk az Európai Unió átlagával, akkor messze ez az összehasonlítás kedvezőbb, mint ha a magyarországi bérek vásárlóértékét hasonlítjuk össze az európai uniós országokban uralkodó bérek vásárlóértékével. Ha pedig ez így van, és a következő évekre az lenne az előirányzat, hogy a GDP-nek kétszer gyorsabban kell növekedni, mint a reálbérekre fordítható ütemnek, akkor azt kell mondanom, hogy ez nem az európai uniós felzárkózás programja, hanem ez az Európai Uniótól való relatív távolodás programja, ami természetesen teljességgel elfogadhatatlan.

De ha mindenki olyan problémásnak érzi, hogy az exportlehetőségeink elégséges hajtóerőt jelentenek-e a gazdasági növekedéshez, akkor azt kell mondjam, hogy a megcélzottnál gyorsabb belső jövedelemnövekedés a belső piacokra tett kedvező hatása alapján a gazdasági növekedésnek akár forrását is jelentheti.

Külön szeretnék szólni a nyugdíjról, mert eddig az egész probléma mértékvitaként jelent meg a vitában. És nem becsülöm le a mérték problémáját sem, hiszen azt gondolom, hogy azt a mondatot úgy értelmezni, hogy minimumkövetelmény, hogy a nyugdíjak reálértékének megőrzése megtörténik, önmagában is eléggé vitatható, de ha hozzátesszük azt, amit Balsai képviselőtársam is megfogalmazott a vita első szakaszában, hogy ezt a kormány persze úgy gondolja, hogy ez lehet egy magasabb érték is, akkor ebből nem tudok más következtetést levonni, mint azt, hogy a kormányzatnak ez a javaslata végérvényesen szakít a bérek és a nyugdíjak együttmozgásának programjával.

(15.10)

Ez pedig nem egyebet jelent, mint hogy minden évben a kormányzat aktuális október-novemberi elhatározása fogja eldönteni, hogy a nyugdíjak milyen mértékben növekedhetnek. Ez pedig, tisztelt képviselőtársaim, egy '92 előtti helyzethez való visszatérés, ami nem tervezhető, kiszámíthatatlan helyzetet teremt, és teljességgel elfogadhatatlan.

Azt gondolom, itt még egy dolgot célszerű érinteni - a jövedelemelosztás problémáinak az adórendszerrel összefüggő részét kihagyom, mert azt hiszem, a képviselőtársaim elég részletesen elmondták -, ez pedig a tervezett reformok és az államháztartás viszonya. Nem lehet mást kiolvasni ezekből az elgondolásokból, mint azt, hogy kizárólag valami takarékossági-pénzügyi szemlélet motiválja az összes nagy rendszer átalakításával összefüggő reformot, de kiolvasható még valami más is. Az, hogy a legnagyobb ellátórendszerek átalakítására vonatkozóan ma nagyobb káosz uralkodik az országban, mint a korábbi években bármikor, pedig egy évvel ezelőtt elég nagy magabiztossággal szóltak a terület irányítói, hogy milyen nagyszerű helyzet lesz rövid időn belül a nyugdíjrendszerben, milyen nagyszerű helyzet lesz az egészségügyben. És ma azt lehet látni, hogy a kórházak finanszírozása teljes csőd, a gyógyszerkassza teljes csőd, a jövőre vonatkozó elképzelésekben pedig a felelős kormányzati erők sem tudnak megegyezni, hiszen nem tudják összeegyeztetni a szakmai és a pénzügyi szempontokat.

Meggyőződésem - és ez bizonyos értelemben összefügg a jövedelemcentralizáció mértékéről folyó vitával is -, nem biztos, hogy egy ország, amely reformok előtt áll, kizárólag a jövedelem-újraelosztás csökkentésében gondolkozhat. Nagyon könnyen előfordulhat, hogy pontosan pótlólagos források szükségesek ahhoz, hogy a reformfolyamatokat érdemben, megfelelő előkészítettséggel el lehessen indítani, és ennek pénzügyileg kedvező hatása csak a későbbiekben jelentkezik.

Befejezésképpen - ez több más előkészítő fórumon is elhangzott - azt gondolom, nem lehet szó nélkül elmenni amellett, hogy - itt egy kicsit a Fidesz választási programjára is utalnék és a kormányprogramra is - ilyen gazdasági állapotban lévő országban ilyen hároméves elképzelések mellett az egyik központi kérdésnek kellene lennie, hogy végre egy átgondolt, jó támogatottsággal, jó támogatási rendszerrel összekapcsolt lakásprogram legyen. Azt hiszem, sem a gazdasági növekedés, sem a szociálpolitikai programok (Az elnök a csengő megkocogtatásával jelzi a felszólalási idő leteltét.) nem engedik meg, hogy ezt a kérdést figyelmen kívül hagyjuk.

Köszönöm szépen. (Taps az MSZP és az SZDSZ padsoraiból.)