Felszólalás adatai

DR. VÁGVÖLGYI JÁNOS (MSZP): Köszönöm, elnök asszony. Tisztelt Országgyűlés! Tisztelt Képviselőtársaim! Nagyon szomorú vagyok, hogy ilyen kevesen vagyunk az ülésteremben, hiszen egy nagyon fontos kérdésről folyik ma a politikai vita. Azt gondolom, hogy a sok elhangzott hozzászólásból is egyértelműen kiderül, hogy a rendszerváltás egyik nagy vesztese a magyar egészségügy volt. Ma már az egészségügyi rendszerben rosszul érzi magát a beteg, mert kiszolgáltatott, mert intézményei lelakottak; rosszul érzi magát az orvos, a szakdolgozó, mert megalázóan alacsony a bére, munkakörülményei pedig rosszak; rosszul érzi magát a pénzügyes, mert a költségek állandóan emelkednek; s rosszul érzi magát a politikus is, mert egyre nagyobb társadalmi visszhangot kiváltó problémával áll szemben, melynek megoldása egyre égetőbb szükségszerűség.

Miért érzi rosszul magát, miért elégedetlen az egészségügyi ellátórendszer valamennyi szereplője? - hisz az elmúlt tíz évben nagyon sok olyan reform jellegű intézkedés történt, amely változtatott a helyzeten. Véleményem szerint azért, mert ez a rendszer alulfinanszírozott, s azért, mert nem történt meg a rendszer átfogó strukturális átalakítása. Az alulfinanszírozottságot a tények egyértelműen bizonyítják. Ma a gyógyító-megelőző ellátásra fordított összeg reálértékben a tíz évvel ezelőttinek mintegy 50 százaléka, a csökkenés mértéke '92-től '95-ig mintegy 35 százalékos, '95-96-ban 10 százalékos, és a többi 5 százalék pedig az elkövetkezendő időszakban. Az egészségügy részesedése pedig a GDP-ből 8,8 százalékról 6 százalék körülire csökkent. Akkor is volt gondunk, amikor éves fix előirányzatú gazdálkodást kellett folytatnia az intézeteknek, azonban az 1992-ben bevezetett közalkalmazotti törvény, amely a 13. havi fizetést előírta ugyan, de a forrását nem biztosította, valamint a '93 nyarán bevezetett kvázi teljesítményelvű finanszírozás olyan helyzetbe hozta az intézményeket, melyben állandósult az egészségügyet irányítók részéről a változtatás, az intézmények oldaláról az alkalmazkodási kényszer. Volt olyan esztendő, hogy háromszor változott meg a finanszírozási feltétel. Ez katasztrofális!

A meg nem finanszírozott 13. havi fizetés, valamint a meg nem finanszírozott infláció együttesen meghaladja az intézetek éves költségvetésének a felét. Változatlan teljesítmény mellett milyen eszközökkel lehet ilyen nagy mértékű gazdasági pressziót kivédeni? Megállapítható, hogy egyetlen csődhelyzetben lévő kórház sem halmozott fel ilyen mértékű adósságot.

Ha a tisztelt Ház tisztán akar látni ebben a kérdésben, és valamennyien a megoldást keressük, akkor a kórházak pénzügyi problémáit nem lehet csak az intézmény menedzsmentjére ráterhelni és hárítani. A megoldatlan problémák egész sora nehezíti az intézmények hatékony, gazdaságos működését. Néhányat felsorolnék:

Nem tervezhető az éves bevétel, mivel a súlyszám értékét nem ismerjük időben, az állandóan változik. A hbcs-rendszer változása folyamatosan csökkenti az intézetek bevételeit. Hiányzik az amortizáció - erről már volt szó. A minőségbiztosítást előírták ugyan, de ennek a költségeit fedezet nem biztosítja. Szinte megfinanszírozhatatlan az általános forgalmi adó terhe, ez is nagy problémát jelent. A szakmai minimumfeltételek biztosítása saját erőből nem valósítható meg. Nincs egységes, megfelelő költségmegfigyelés, amely megalapozná a folyamatos hbcs-revíziót. Tavaly félévkor volt ugyan egy felmérés, de vajon az intézmények beszámították-e a költségeikbe azt a mérhetetlen mennyiségű és értékű gyógyszert, amit a gyógyszergyártóktól kaptak. Én azt gondolom, hogy nem, ez is torzítja a dolgokat. Ennek következtében a gyermekellátás, a traumatológia, az elmeellátás - és sorolhatnám tovább, hogy mik szenvedtek súlyos kárt az elmúlt évben, egy-két évben.

Minőségbiztosítási rendszerrel rendelkezik az intézetünk, elkészítettük a szakmai protokollokat; egyszerűen nem tudjuk betartani, mert a költségeket annyira megnöveli, ha tisztességesen látjuk el a betegeket. Hol van erre az orvosság? Egyszerűen nem tud jól működni ez a finanszírozási rendszer, mert az elvárás és az érdekeltség ellenkező irányú. Jogos az az elvárás, hogy ott kapjon a beteg definitív ellátást, ahol a legkevésbé költségigényes. Ebben azonban sem az alapellátás, sem a járó- és fekvőbeteg-szakellátás, sem az orvosok nem érdekeltek, de nem érdekeltek maguk a betegek sem.

Mindezen nehézségek ellenére az intézményi menedzsment felkészültsége, az egészségügyi dolgozók áldozatkészsége, a folyamatosan kontrollált és korrigált tevékenységek sora az intézményvezetők részéről tette lehetővé, hogy ilyen nagy számú megoldatlan probléma és bizonytalanság mellett egyáltalán működnek az egészségügyi intézményeink.

Néhány gondolatot szeretnék szólni a gyógyszerproblémákról. Dicshimnuszokat hallottunk itt a kormánypárti képviselőktől és a miniszter úrtól. Én azt gondolom, hogy nem dicsőség az, hogy ilyen mértékben emelték a gyógyszerek árát, és szinte lehetetlenné tették a betegek és a nyugdíjasok életét.

Még egy dologra szeretném a figyelmüket felhívni: felemelték az elmegyógyászati szerek árát, a betegek nem otthon szedik a gyógyszert, hanem bejönnek a kórházba.

A rendszer megjavítása nem valósulhat meg politikai összefogás nélkül.

Tisztelt fiatal és demokratikus kormánypárti Képviselőtársaim! Nagyon szeretném, ha többen itt lennének. Önök és hozzátartozóik is lehetnek betegek, s önök fölött is eljár majd az idő. Tudom, az önök korában ezt még elképzelni is nehéz. Kérem, tegyék félre dölyfös rátartiságukat az egészségügy megújítása érdekében! Emeljük fel az egész magyarság számára fontos témát a politikai csatározások színteréről, s valamennyi szakmai, civil, társadalmi és politikai erő bevonásával teremtsük meg a társadalom valós szükségleteire választ adó egészségügyi ellátórendszert. A szocialisták konstruktív partnerek lesznek ebben a munkában.

Köszönöm a türelmüket. (Taps.)