Felszólalás adatai

DR. KALTENBACH JENŐ, a nemzeti és etnikai kisebbségi jogok országgyűlési biztosa, a napirendi pont előadója: Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Ház! Kedves Vendégeink! Őszintén szólva nem tudom megállni, hogy ne egy személyes típusú vagy jellegű, talán nem is annyira közüggyel kapcsolatos megjegyzéssel kezdjem, hiszen én valóban búcsúzom a tisztelt Háztól egy 12 éves ciklus után. Bevallom, kár tagadni, ilyenkor az ember mindig egy kicsit nehéz szívvel fog hozzá az utolsó beszámolójához, hiszen 12 év hosszú idő, és ez egy rendkívül érdekes, vonzó feladat volt, aminek szerencsés voltam részesévé lenni. De természetesen az élet nem áll meg, és senki sem pótolhatatlan.

Az utolsó alkalom egyben általában alkalmat szokott kínálni arra is, hogy az ember mérleget vonjon, ez azonban túlságosan hosszú ideig tartana, ezért ezt most nem fogom megtenni. Egyébként is a mérlegvonás a szakma feladata is, meg publicisztikák tárgya is szokott lenni, amelyek általában pozitív kicsengésűek. Ugyanakkor nemrég olvastam egy általam nem ismert szerzőtől egy érdekes írást, amelyben kifejti, hogy a jogállami intézményrendszer mennyire rosszul működik, és abban az ombudsmanokra úgy általában tesz egy megjegyzést, ami nyilván a véleménypluralizmus elve alapján belefér, de mégis egy kicsit meglepett, amikor nevetségesen hatástalan ombudsmanokról értekezett a cikk írója. Én azt remélem, hogy nem ez a benyomás a döntő, vagy legalábbis ez nem egy többségi vélemény.

Rátérve a 2006. évi beszámolóra, a beszámoló főleg három nagy kérdéskört vizsgál nagy terjedelemben. Ez a három kérdéskör adja a beszámoló szövegének többségét, messze többségét, hiszen az ezekről az ügyekről készült jelentések elég nagy terjedelműek, 40-50 oldalasak, éppen ezért ezekre fogok elsősorban koncentrálni, hiszen ennek az expozénak nyilván az a feladata, hogy a hangsúlyos kérdéseket még külön aláhúzza, felhívja a figyelmet, hogy melyek azok a csomópontok, amelyek meghatározzák a tavalyi évet, legalábbis ebből a sajátos szemszögből.

Nos, az első ilyen kérdés - talán fontossági sorrendben is - az oktatás, illetőleg annak egy meghatározott intézkedéscsomagja, aminek a megvizsgálása volt az egyik nagy feladat 2006-ban. Mindnyájan tudjuk, hogy az oktatás egyébként is ombudsmani szempontból általában, de kisebbségi ombudsmani szempontból különösen stratégiai kérdés. Nem akarom elismételni mindazokat az érveket, amelyek ezt alátámasztják. A 2006-os évben mi arra voltunk kíváncsiak, hogy a hátrányos helyzetű, elsősorban roma gyerekekkel kapcsolatos oktatási feladatok, illetőleg az ennek javítását célzó úgynevezett integrációs intézkedéscsomag milyen hatékonysággal működött, hiszen most már rendelkezésre állnak egy-két év után bizonyos tapasztalatok.

Az alaptézisek, amelyekből kiindultunk, és amelyek miatt újra és újra napirendre tűzzük az oktatás ügyét, a következők. Az oktatási rendszer minősége, színvonala és befogadó vagy éppen kirekesztő jellege döntő hatást gyakorol a felnövekvő generációk életére, kilátásaira. Az oktatási rendszer jelentős mértékben befolyásolja a társadalmi mobilizációt, így a kirekesztett, a többségi társadalom tagjaihoz képest halmozott hátrányokkal küzdő kisebbségi csoportok tagjainak esélyeit is. Kutatói becslések szerint 2008-ra a tanköteles korúak körében a roma gyermekek aránya el fogja érni a 15 százalékot, azaz a 138 ezer főt, de jelenleg is minimum 178 azoknak az iskoláknak a száma, ahol a roma tanulók többséget alkotnak. Ez nemcsak emberi jogi kérdés, hanem nemzeti sorskérdés is a roma tanulók integrációja, aminek legfőbb akadálya az alulképzettség. Végül tény: a roma kisebbséghez tartozó tanulók iskolai kudarcának egyik oka - egyik oka! - a hátrányos megkülönböztetés.

Mindezek az alaptézisek és indokok önmagukban elegendőek lennének ahhoz, hogy ezzel a kérdéssel valóban stratégiai kérdésként foglalkozzunk.

Nyilván a 20 perces rendelkezésemre álló időkeret arra nem alkalmas, hogy a vizsgálat, amely rendkívül szerteágazó volt, módszerét illetően is, hiszen a fórumok szervezésétől kezdve a helyszíni látogatáson keresztül a dokumentumok elemzéséig sok mindent fölölelt, tehát hogy ennek a részleteit a tisztelt Ház elé tárjam, de erre nincs is szükség, hiszen az anyag ezt, azt gondolom, részletesen és talán érthetően tartalmazza. Inkább csak két megjegyzést tennék, amit a bizottsági üléseken is elmondtam néhányszor, ez ugyanis alapvetően fontos, és meghatározza az egész problémakezelést.

(10.00)

A vizsgálatunknak két fontos, az egész ágazatra vonatkozó tanulsága egyrészt az volt, hogy nem lehet az iskolát, az oktatásügyet elszigetelten kezelni, az iskola nem sziget, amit a semmi vesz körül, hanem az iskola egy meghatározott társadalmi közegben, egy helyi, lokális társadalmi közegben él, mozog, létezik, és nyilvánvalóan nem teheti magát függetlenné, nem szakíthatja el magát a környezetétől, a környezete nagymértékben meghatározza azt, ami az iskolában történik. Ezért az iskolai szegregációt vagy az iskolai diszkriminációt abban a kontextusban kell kezelni, amiben az iskola van, abban a valóságban, ami az iskolát körülveszi. Az a megállapításunk, az a tapasztalatunk, hogy minden iskolai program, bármilyen jó szándékú, és bármilyen sokat is fordítunk rá, kudarcra van ítélve, ha a környezet nem támogató, ellenkezőleg, ha a környezet inkább fékezi azokat a törekvéseket, amelyeket az iskolai szegregáció ellen a különböző intézmények tenni igyekeznek. Éppen ezért azt gondolom, hogy az iskolaügyet integráltan, az ezzel rokon igazgatási területekkel együtt kell kezelni, és a programoknak is ilyen integráltnak kell lenniük.

A másik egy pedagógiai szakmai kérdés. A hátrányos helyzetű gyerekekkel kapcsolatban gyakran felmerül az a megállapítás, hogy a kudarcok egyik oka az, hogy a magyarországi iskolarendszer nem integratív, nem befogadó, nem elfogadó, hanem versenyorientált, a kiváló, a kiemelkedő képességeket preferálja, és nem integratív, vagyis nincs tekintettel a hátrányos helyzetűek hátrányaira, ezeket nem csökkenti, ezeket nem egyenlíti ki, hanem ellenkezőleg: az egyébként is meglévő hátrányokat tovább fokozza, ezáltal az iskolai tanulói kör egy részét teljesen esélytelenné teszi, aminek később természetesen nagyon súlyos következményei vannak a foglalkoztatás területén, de egyáltalán az élet legkülönbözőbb területein. Éppen ezért a pedagógiai módszer, az iskola működését illetően is nagyon fontos tanulság, hogy nemcsak azért kell a pedagógiai módszernek, az oktatás módszerének, magának a pedagógusnak integratívnak, befogadónak, elfogadónak lenni, mert hátrányos helyzetű gyerekek vannak, hanem azért, mert ez az a pedagógiai módszer, amelyik leginkább szolgálja az iskolát körülvevő össztársadalom érdekeit, tehát nemcsak az érintett csoportok érdekeit, hanem mindnyájunk közös érdeke is egybevág ezzel.

A másik kérdés, amivel talán az átlagosnál a korábbiakhoz képest... - bár évek óta érkeznek hozzánk ilyen jellegű panaszok, mégis talán a 2006. évben volt egy-két olyan ügy, amely külön ráirányította a figyelmet egy további területre, ez pedig a nálunk lakhatásnak nevezett terület, az tudniillik, hogy milyen körülmények között is lakik honfitársaink egy része. Sajnálatos tény, hogy 17 évvel a rendszerváltás után Magyarországon lakó családok ezrei laknak harmadik világbeli lakáskörülmények között, hogy a szociális lakásügy gyakorlatilag eltűnt, hogy az önkormányzatok erre vagy nem rendelkeznek elég forrással, vagy pedig a forrásokat nem kellően csoportosítják erre a területre, hogy a kilakoltatás, a hajléktalanság mindennapos élménye sok embernek Magyarországon. Talán nem fogok meglepni senkit, ha annak indokolásául, hogy miért pont én hozom ezt szóba, azt mondom, hogy természetesen - idézőjelben szólva -, tragikusan természetesen ez egy etnikailag is jól körülhatárolható csoportot sújt elsősorban.

Itt az önkormányzatoknak rendkívül összetett feladatuk van. A lakhatás ügye itt megint csak szinte szállóigeszerűvé válik az előzőre visszautalva, hogy ez megint csak nem egy elszigetelt kérdés, hiszen ez összefüggésben van például az iskolaüggyel is, hiszen nyilvánvaló, hogy a rossz helyzetben lévő, hátrányos helyzetű családok gyerekeinek iskolai sikertelensége nem az iskola kapujában kezdődik, hanem azok által a körülmények által is befolyásolt, sőt meghatározott, ahonnan jönnek. A rossz lakáskörülmények, az elviselhetetlen otthoni helyzet nyilvánvalóan kihat a gyerekekre, képtelenség ezek között a lakáskörülmények között jó iskolai teljesítményt nyújtani.

De a kilakoltatással, a hajléktalansággal kapcsolatos ügyek, ezek következményei egyben gyámügyi, gyermekvédelmi kontextusba is helyezendők, amit mi rendszeresen meg is teszünk. Sajnos, az a tapasztalatunk, hogy ritkán találunk megértésre. Hogy a beszámolóban is külön részletezett egyik ügyre időközben megérkezett választ ismertessem önökkel - ez a válasz számomra teljesen elfogadhatatlan -: a felelős polgármester nem kevesebbet állít, mint hogy én fel akarom használni - a gyermekek érdekeit indokolatlanul előtérbe helyezve - az önkényes lakásfoglalás legitimitásának alátámasztására, legalizálására, hogy úgy mondjam. Természetesen nekem semmi ilyen szándékom nincs. Egyszerűen a vizsgálatainkban igyekszünk a problémát összes aspektusával együtt kezelni, és kétségtelen tény, hogy az utcára tett családok gyerekeivel kapcsolatban vannak gyámügyi, gyermekelhelyezési, gyermekvédelmi szempontok. Jól tudjuk, hogy nagyon helyesen az erre vonatkozó törvényi szabályok nem teszik lehetővé az idézőjelben szólva egyszerű megoldást, azt tudniillik, hogy ezeket a gyerekeket kiemeljük a családi környezetből, és állami gondozásba vesszük. Ehelyett ezeknek a családoknak a sorsát az egész egyszerre kezelésével, együtt kezelésével célszerű megoldani.

Ennek az ügynek egy mellékszála, hogy hogyan gondoskodunk az önkormányzati tulajdonban lévő lakásállományról, hiszen a kilakoltatásoknak, a lehetetlen helyzetnek az egyik oka a lakásállomány elhanyagolása, azoknak a szükséges javításoknak, karbantartásoknak az elhanyagolása, ami nélkül nyilván a lakás egy idő után alkalmatlanná válik a funkciója betöltésére. Itt is azt tapasztaljuk, hogy az önkormányzatok nem fordítanak erre kellő figyelmet, és már a létrejövő helyzetet krízisszerűen kénytelenek kezelni, amiben többször kudarcot vallanak.

A harmadik ügy, ami szintén az általam vizsgált területen nagy horderejű, hiszen a jövőre ható következménye is nagyon jelentős, a 2005-ben elfogadott választási szabályok 2006-os vizsgája: a 2006-os önkormányzati, illetőleg a kisebbségi önkormányzati választási ügyek. Mi egyrészt kértük is, hogy ha visszásságot, ha a végrehajtás során nehézségeket tapasztalnak az érintettek, akkor forduljanak hozzánk; számos panasz érkezett is hozzánk, de magunk is igyekeztünk figyelemmel kísérni folyamatosan az egész választási folyamatot. Egyáltalán nem örülök neki, hogy a 2005-ös beszámolómban, amelyben az elkészült, elfogadott törvényt, annak az előkészítését vizsgáltuk, illetőleg magát a törvény szövegét vettük górcső alá, az ott, hogy úgy mondjam, megjósolt visszásságok sajnos igazolódtak, 2006-ban bekövetkeztek. Ez egy kasszandrai szerep, hiszen a szavainkat semmiféle reakció nem követte. Nem örülök neki, hogy igaznak bizonyultak a félelmeink.

Itt sem akarok a részletekbe bocsátkozni, hiszen mindnyájunk szeme előtt zajlottak le azok az események, amelyek lezajlottak, de azért nem állom meg, hogy legalább egy számot ne mondjak. Kiderült, hogy százas nagyságrendű azoknak a településeknek a száma, ahol kisebbségi önkormányzat jött létre, olyan településeken, ahol a 2001-es anonim népszámláláskor senki vagy háromnál kevesebben vallották magukat egy adott kisebbséghez tartozónak. Ez azért elég jól jellemzi azt a módszert, azt az eljárást, ahogy a névjegyzék összeállítása történt, arról már nem is beszélve, hogy egy közjogi választáson nem tudni, hogy kinek van választójoga, és kinek nincs, az egész egyszerűen botrány, alkotmányosan kezelhetetlen. Ezt azzal indokolni, hogy a kisebbségi hovatartozás személyes adat, egész egyszerűen szakmailag helytelen, szintén elfogadhatatlan.

(10.10)

De számos más vonatkozása is volt ennek a választójogi procedúrának, amely kritika tárgyát képezte - erre a jelentésünkben elég részletesen kitértünk. Természetesen a kritikáinkat mindig szakmailag érvekkel támasztjuk alá. Ez nem valamiféle érzelmi alapon történő kritika, hanem egész egyszerűen rámutatunk azokra a visszásságokra, amelyek a végrehajtás során kiderültek.

Némi meglepetéssel, ugyanakkor örömmel - ha ezt az öröm kifejezést ebben a kontextusban egyáltalán használni lehet - tapasztaltam azt, hogy az idei évi beszámoló bizottsági vitáiban, ha jól emlékszem, hat bizottság tárgyalta a beszámolómat, egyhangúlag - ami különösen nagyon meglepő volt - az volt a bizottságban megszólalók véleménye, pártállásra való tekintet nélkül, tehát mind a kormány-, mind pedig az ellenzéki oldalról, és azért valljuk be, ilyesmi viszonylag ritkán fordul elő, hogy a választási rendszer rossz, nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Bárki megnézheti a jegyzőkönyveket, és a felszólalók neveit azonosíthatja.

Ez azért meglepő, mert hiszen a szöveg mindössze egyéves, tehát nem egy távoli múltban keletkezett. Ugyanakkor úgy tűnik, hogy a belátás mégiscsak viszonylag gyorsan bekövetkezett, és ez reményt ad arra, hogy a következő választásig újra terítékre kerül. Úgy tudom, hogy időközben az ezzel kapcsolatos kodifikációs lépések első elemei már meg is történtek, ami engem örömmel tölt el. Biztos vagyok benne, hogy az utódom sem lesz munka nélküli unatkozó, hiszen itt egy olyan, valóban komplex és összetett kérdésről van szó, amelynek a megoldása nem egyszerű. Bár azért megjegyzem, hogy arra való hivatkozással, hogy ez egy nehezen egyeztethető problémakomplexum, alkotmányos alapkérdéseket megítélésem szerint nem lehet kezelni, vagy arra való hivatkozással ezeket nem tisztességesen szabályozni, hogy egyeztetési nehézségek vannak.

Végül csak egyetlen mondat, hiszen az időm lejár. A beszámolóban kénytelenek voltunk foglalkozni a - miután ennek aktualitása is van, több szempontból szóba hozom röviden - szóbűn, vagy ahogy a külföldi tükörfordítás eredményeképpen nálunk is elterjedt, az úgynevezett gyűlöletbeszéd ügyével. Ezt azért hozom szóba, mert mind Magyarországon, mind pedig európai fórumon az utóbbi időben történtek ezzel kapcsolatban figyelemre méltó lépések. A beszámoló azzal foglalkozik elsősorban, ahogy a romákkal kapcsolatos ügyeket a sajtó kezeli.

A beszámolóban látható, hogy számos megoldatlan kérdés van. Sőt, úgy tűnik, mintha már korábban elfelejtett vagy megoldottnak hitt ügyekben újra tennünk kellene valamit. Hogy például bűncselekményekkel kapcsolatban a feltételezett elkövető etnikai hovatartozását újra lehet tárgyalni a sajtóban, arról azt hittük, hogy ezen már túl vagyunk, hiszen ha emlékeznek rá, a ciklusunk elején az akkori adatvédelmis kollégámmal egyszer már úgy tűnt, hogy rendeztük, vagy legalábbis rendeződött ez az ügy, hiszen mintha létrejött volna egy konszenzus arról, hogy ez nem célszerű. Most, úgy tűnik, kétségkívül drámai esemény, de újra felszínre hozta ezt az újságírói magatartást, amit természetesen nem tartok helyesnek.

Ennyit szerettem volna elmondani a beszámolóval kapcsolatban, megköszönve a munkatársaimnak nemcsak a tavalyi évben, hanem az egész 12 éves ciklusban tanúsított odaadó, áldozatkész munkáját és természetesen az Országgyűlés, a partnerszervezetek közreműködését, együttműködését.

Köszönöm a figyelmüket. (Taps.)