Felszólalás adatai

KAPÁS ZSOLT (MSZP): Köszönöm a szót, elnök asszony. Tisztelt Országgyűlés! Tisztelt Miniszter Asszony! Először is szeretném megköszönni azt az anyagot, azt a 93 oldalt, amely borzasztó részletesen és gazdagon mutatta be azokat az erőfeszítéseket, amelyeket 2001-2003 között a Magyar Köztársaság megpróbált ezen a területen elérni.

Hasonló érzések dúlnak bennem is, mint több képviselőtársamban, ha viszont bármilyen utcán található járókelőt, fogyatékossággal élő embert megkérdeznénk, hogy ő mit érzett ebből a rengeteg milliárdból és ebből a rengeteg emberi erőforrás-felhasználásból, nem biztos, hogy visszaigazolná azokat az eredményeket, amelyeket az ország számos területén, különböző projektekben ez a kormányzati akarat megvalósított.

Végiggondoltam azt, hogy ha azok az eredmények mind egy jól körülhatárolt térségre vonatkoznának, ahol megoldották azt, hogy a buszra föl lehet menni kerekes székkel, ahol a vasúti kerekesszék-mozgatás megoldható, ahol ugyanakkor létrejöttek olyan segítő szervezetek, amelyek az érzelmi és fizikai rehabilitációban, a munkahelykeresésben segítséget nyújtanak, ugyanakkor akadálymentesítésre kerültek a közintézmények, a közutak - tehát ha ez mind egy helyen lenne, akkor azt mondanám, hogy tudjuk mérni, hogy ez a törekvés és ez az út tényleg jó, és tényleg elérheti-e a célját.

Így szétszórtan az országban, én azt tudom elképzelni - és ez nagyon fontos tanulsága ennek az anyagnak -, hogy olyan modellek és olyan tapasztalatok gyűltek össze, amelyeknél - és itt egyetértek azon képviselőtársaimmal, akik a jövő megtervezésére helyezték a hangsúlyt - ezeket hasznosítani kell, és be kell építeni mindennapi munkánkba.

Ez az egész mai vita az akadályokról szólt, csak én szeretném egy kicsit bővíteni az akadály fogalmát. Hiszen nemcsak fizikai akadályok vannak, hanem lelki, érzelmi akadályok is. Egyrészt vannak mentális akadályok bennünk, állampolgárokban, akik járunk-kelünk az utcán, akik néha döntési helyzetbe kerülünk, akik munkáltatók vagyunk vagy munkatársak vagyunk. Óriási mentális akadályok vannak a fogyatékossággal élő emberekben is. Ezeknek a leküzdését, feloldását ebben az anyagban több helyen is megtaláltuk célkitűzésként.

(17.50)

Amikor arról beszélünk, hogy a döntési mechanizmusban érvényt kéne szerezni a fogyatékosügynek, akkor ismét olyan akadályokról beszélünk, ami anyagi vonatkozású akadályokat jelent. Ezért azt gondolom, hogy az egész kérdéskör egy nagyon sok szereplős, akadályokkal, érzelmi, tudati, fizikai és anyagi akadályokkal terhes közegben valósul meg.

Kezembe került egy kistérségben készült tanulmány, amely arról szólt, hogy ha a fogyatékossággal élők életét összességében úgy szeretnénk rendbe rakni, hogy közben még a megelőzésre is figyelmet fordítunk - azaz a fogyatékossággal élők térségben lévő számának az újratermelődése lehetőség szerint balesetek, munkahelyi balesetek miatt ne legyen magasabb -, akkor azt találtuk, hogy egy kistérségben 26 olyan intézményi szervezet van hivatalosan, akinek van dolga a fogyatékossággal élő emberekkel. Ez lehet önkormányzati intézmény, lehet állami - mint például a munkaügyi kirendeltségek -, vannak köztük civil szervezetek, vannak köztük munkáltatók: huszonhat. Mindegyiknek a költségvetésében van valamilyen soron arra pénz, hogy a fogyatékossággal élőkkel valamilyen formában a feladatait teljesíteni tudja. Mindegyik tervez évente, hogy milyen feladatokat fog ebből a kis pénzből elvégezni, és azzal kellett szembesülnünk, hogy ez a 26, amely egy kistérségben ugyanazért a célért valamit tenni akar, gazda nélkül, koordináció nélkül próbálja a saját Don Quijote-harcát megvívni: ki a civil szférában, ki a munkahelyeken, ki pedig különböző intézményekben.

Ez innentől kezdve nem csak pénzkérdés, mert a pénz ott van. A hatékony felhasználás, az ember- és felhasználóbarát szervezés, szolgáltatásszervezés kérdése túlmutat ezen. És nagyon örülök neki, hogy a jelentésben és a jelentésében szereplő megállapításokban erre utaló kormányzati szándékot rendre föl lehet lelni: a meglevő források hatékony kihasználása és a szereplők közös fellépése az adott területen.

Az akadályokról, a civil szervezetekről és a fogyatékossággal élő emberekről. Nagyon egyszerű és nagyon jó kezdeményezést láttam egy felsőfokú tanintézményben, ahol azt találták ki, hogy el kéne készíteni a főiskola akadálykataszterét. Magyarán szólva, hogy hol milyen probléma van. Hozzáteszem, a főiskola két új szárnya hivatalosan akadálymentesen lett átadva. Erre a feladatra egy civil szervezetet kértek föl: öt, fogyatékossággal élő fiatal megszállta a főiskolát, egy hónap alatt minden egyes zegébe-zugába elment, vittek kis fényképezőgépet és rögzítették, hogy kérem szépen, ilyen akadályokkal kell nekünk szembesülnünk.

Úgy gondolom, hogy ezek nélkül az együttműködések nélkül a szakemberek munkája is sokkal nehezebb, hiszen én magam is láttam olyan rámpát, ami elkészült, csak 5 méterrel volt hosszabb, mint a megengedett, csak egész picit volt meredekebb, mint amit meg lehet engedni, és a végén nem volt pihenő, hanem egy küszöb volt. Magyarán szólva ha kerekesszékkel akarok fölmenni, akkor jó nagy lendülettel kell, hogy még át is repüljek.

Ugyanakkor ha műszaki terveket, különböző építészeti átalakításokat, új beruházásokat úgy készít el akár egy önkormányzat, akár egy vállalkozás, hogy közben leül azokkal a civil szervezetekkel, akik pontosan tudják, hogy nekik milyen gyakorlati problémájuk szokott lenni ezen a területen, nagyon olcsón olyan szakismerethez és olyan tudáshoz jutnak, amivel nem kell aztán szétverni ezt a rámpát, nem kell újraterveztetni a megközelítési módot, hanem egyszerűen, gyorsan, pontosan, időben meg lehet ezt a feladatot oldani.

Nagyon nagy lehetőséget látok abban, hogy nagyon erős a fogyatékossággal élő emberek civil rendszere és hálózata. Ebben természetesen benne van az is, hogy nagyon sokáig úgy érezték, hogy ők aztán senkire nem számíthatnak, és amit szeretnének elérni, saját maguknak kell kihajtani és megküzdeni. Ezek az emberek alapvetően arra építenek és nekünk is arra kell építenünk, hogy a megmaradt ép készség, a megmaradt tudás hasznosuljon. Nem azon keseregnek, hogy mi veszett el, hanem az a lényeg, hogy mi maradt meg. Nekünk pedig az a feladatunk, hogy ami megmaradt, azt megfelelő lehetőségekkel hagyjuk nekik kihasználni.

Szeretném ráirányítani a figyelmet arra, hogy a szegregált munkáltatás és munkalehetőségek mellett egyre nagyobb teret kellene kapnia az integrált munkáltatásnak, illetve foglalkoztatásnak. Nagyon fontosnak tartom a meglévő munkahelyek akadálymentesítését abból a szempontból, hogy olyan kevésbé súlyos fogyatékossággal élő emberek, akik képesek teljes értékű munkát végezni valamilyen területen - ezt mondom, mert ez elég plasztikus -, ha egy kerekesszékes informatikus el akar menni egy vállalathoz, egy céghez dolgozni, meg kell neki küzdenie az akadályokkal. És egyetértek képviselőtársaimmal, akik arról szóltak, hogy nemcsak a közintézményeket, hanem általában az akadályokat a munkavállalás területén is le kell küzdeni. Akkor nem is beszéltünk még az otthon akadálymentesítéséről: egy megváltozott munkaképességű vagy egy fogyatékossággal élő, kerekesszékben élő ember egy váratlan helyzetben vajon hogyan fogja levenni a polcról a befőttesüveget, milyen segédeszközöket tudunk nekik adni, hogy mindennapi életük valamilyen formában jobb legyen, mint előtte volt.

Azt hiszem, hogy ez a jelentés és ez a beszámoló pont azt a kormányzati szándékot tükrözi, amely arra a kérdésre próbál meg válaszolni, hogy hogyan lehetünk jobbak holnap, mint amilyenek voltunk ma ezen a területen, és mivel elég nagy a mozgásterünk és elég sok a teendőnk, úgy gondolom, hogy egy jól átgondolt, négyéves programozással konkrét eredményeket, konkrét területen, konkrét emberek számára el fogunk tudni érni.

Köszönöm szépen még egyszer a lehetőséget, hogy szólhattam erről a napirendről. (Taps a kormánypártok padsoraiban.)