Felszólalás adatai

CSIGE JÓZSEF (MSZP): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! Ha facsemete lennék, én is - de így nem! (Derültség. - Taps az ellenzék padsoraiban.)

A kétesztendősnek mondott költségvetés általános vitájának így a közepe táján az emberben még mindig ott a kétség, hogy hány éves a kapitány, hány éves a költségvetés: egyszer kettő, kétszer egy vagy egy a másodikon - vagy hogy is van ez? Én azt gondolom, ez egy rendhagyó költségvetés, amit politikai szükségből megfontoltan előkészítettek akár egy-két nap alatt is, gyorsan benyújtották, és utólag kerítettek elegendő érvet ahhoz, hogy ez jó a nemzetnek, a hazának, az országnak, a világnak, Mari néninek és János bácsinak. Pedig nem így van.

Nem így van; nem jó mindenekelőtt a kormánynak, mert bármilyen messzelátó a fiatal szem, a kerítésen túl nem lát, és nem a gyengeségei miatt, hanem azért, mert nem lehet látni. Olyan dolog ez a messzelátás, mint az idő tagolása; mindig beszélünk évfordulókról, ezredfordulóról, hogy az idő valamiféle új feladatot szab, mert azt hisszük olyankor, hogy az idő valami tagolható dolog, hogy az időnek van valamilyen objektív tagoltsága, holott az idő természete olyan, hogy a múltból a jövőbe permanensen, nem megszakítottan halad előre, és nem tud arról, hogy okos politikusok új évezredet számítanak a régi naptár alapján.

Azt gondolom, hogy ennek a költségvetésnek a leghamarabb megismerhető jegye a harsogó optimizmus, és ennek örülök. Az ember az idő fogytával, kedvének időnkénti romlásával egyre többször és szívesebben hallja a jókedvre derítő gondolatokat, még a harsogó optimizmust is; csak rosszabb perceiben utánaszámol, és azt mondja, hogy az optimizmus a tájékozatlanok sajátja, a pesszimizmus az utánanézők ismerete.

Ez az üzenet, amit ez a költségvetés sugall, jó üzenet. Jó, mert jó alapon nyugszik; jól teljesít a gazdaság, érdemes ezt megőrizni és érdemes az ország javára fordítani. És én nem kételkedem abban, hogy a kormány igenis jót akar az országnak is - és miért is kételkednék benne? Azt gondolom azonban - és most az általános vita szakaszában tartunk -, hogy nem egészen sikerült eltalálni a leginkább rászorulók körét, a segítségnyújtás módját és eszköztárát.

Gondolom, szerepet játszott abban, hogy nem sikerült ezeket eltalálni, ez a gyorsítás, ez a kétévesre való készülődés, ez a politikai szoríttatás. Mi lesz a boldogtalan kisgazdákkal? Hogyan viselkedik majd az egyre inkább önállósuló MDF, és hogyan is lehet ezt az egészet kezelni, miközben a választásokra kell majd készülni? Megértem tehát, és nincs ember, aki ne értené meg ezeket a gondokat - csak azt nem értem, hogy miért jó ez a Fidesznek. Ma, de már korábban is, a sajtóban is, a píármunkában is meg az általános vitában is a legtöbbször emlegetett, leginkább kedvelt téma a közalkalmazottak, azon belül is a pedagógusok jövedelmének, fizetésének, életszínvonalának, csodálatos boldogulásának a javulása. Én 39 évvel ezelőtt kezdtem tanítani, és megértem vagy nyolc-tíz alkalmat, amikor kormányzati tényezők bejelentették - fiatal tanár koromban, középkorúként is, vénülve is -, hogy ha valaha, majd most a kormány csodákat tesz a pedagógusokkal, és olyan jó lesz nekik, hogy csak na! Nem lett.

Pokorni miniszter úr délelőtt okkal emlegette, hogy ő fiatal tanártársaival tizenkét évvel ezelőtt tüntetést szervezett, mert nem volt jó a pedagógusok életlehetősége, jövedelme; és azután mondja, hogy ma még olyan sincs - de rövidesen elérünk odáig. Vagyis az őszinte szándék - mert én ebben nem kételkedem -, hogy javítsák a pedagógusok helyzetét, sem az előző kormányoknál, sem ma nem tud eljutni oda, hogy valóban olyan helyzetbe jusson ez a rendkívül fontos társadalmi réteg, a pedagógustársadalom, amely legalább az elfogadhatóság szintjét elérné. (Varga Mihály: De miért?) Végigmondom, végiggondolom, hangosan és őszintén. Azért, mert túl nagy réteg ahhoz, hogy a kormányok elfeledkezhessenek róla, és túl nagy réteg ahhoz, hogy rövid idő alatt könnyen segíteni lehessen rajta. Így gondolkodik a pénzügyi ész, és így kényszeríti gondolkodni a kormányzatot egy-egy nehéz időszak. És ezt megéltük már többször, és úgy látom, még mindig ezt éljük.

Érdemes - és nem fogom végigidézni ezt a négyoldalas kimunkált anyagot, amit pedagóguskollégáimtól megkaptam - végigszámlálni, hogy a kétségtelenül ambiciózusnak látszó és többször megvitatott hány százalékos emelés - 8,75 százalék, 20 százalék, de ebből ennyi az infláció, amannyi az óraszámemelés, ez az ilyen hatás, ez az olyan többletmunka - valójában mennyi.

Még egyszer mondom: eszembe nem jut a szándékot kétségbe vonni, de azt igen, hogy az eredmény legalábbis nem lelkesítő. Nekem már mondják - az öregnek jobban lehet mondani -, hogy ti sem tudtatok csodát művelni - de itt azt ígérték! És miért nem kényszerítitek a kormányt - mondják egy ellenzéki nyavalyás képviselőnek -, hogy teljesítse az ígéreteit? Egyetlenegy fideszes képviselőtársam nem fogja elhinni nekem, hogy voltam már olyan pedagógusrendezvényen, ahol a megszólalók közül én látszottam a leginkább kormánypártinak. Debrecen, két hete, hárommegyés tanácskozás, a kollégám ott volt: meglehetősen radikális és kemény hangok hallatszottak. Nem jó, még az ellenzékinek sem jó hallani. De nem azért, mert kormánypárti lesz, hanem azért, mert a többszöri becsapottság érzése az embereket hitetlenné teszi, és a hitetlenség rossz cselekedetekhez vezet.

Erkölcsi prédikációval nem megyünk semmire, de az erkölcsi megfontolások számbavétele, ha másokat nem is, önmagunkat tán javíthatja. És nem jól csináljuk - mindegy, hogy ki van kormányon. Az egyik évben törvénybe iktatjuk, hogy a megelőző két év 90 százalékát adjuk majd a fejkvótába, még életbe sem lép, máris visszavonjuk, és azt mondjuk, most nem tudunk 90-et, csak 85-öt, valójában 81-et, 83-at, és nem ezzel kezdjük, hanem a 20-30 százalékos béremeléssel - erről meg hallgatunk. Azt mondaná a legkisebbik unokám, hogy "nem ügyes".

(19.30)

Úgy gondolom, hogy túl kell jutnunk az oktatási ágazat értékelésének és értelmezésének azon szakaszán, amikor azt mondtuk, hogy stratégiai ágazat, azt mondtuk, hogy nem kell létszámot csökkenteni, de lehet természetes fogyással legalább kettővel csökkenteni, meg hogy a minimálbér majd felnyomja a többit is, csak bírja, el ne szakadjon. Nem kell már mondani azt sem, hogy preferált a bérfejlesztés, mert eddig sokan hitték, hogy a másik ágazat megkapta a púpozott vagy fókuszált béremelést, a preferált vagy kiemelt, vagy isten tudja, minek nevezett emelést, de a kör összeért. Mindenki azt hitte, hogy a másiké a jó. Most azt kezdi látni, hogy a fene, hát egyiké se?

A píármunka nagyon fontos, de a hiteles még inkább az. Amikor egészen hiteles lesz, én meg fogom szavazni a költségvetést - az idén még nem.

Köszönöm szépen. (Taps az MSZP és az SZDSZ soraiban.)