Felszólalás adatai

A felszólalás szövege:

Z. KÁRPÁT DÁNIEL (Jobbik): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Hálátlan műfaj a költségvetés részletesnek tűnő vitája, hiszen a 30 perces ellenzéki kisebbségi vélemény látható módon nem hozta lázba a kormánypárti többség tagjait, képviselőit, és érdemi vita sem bontakozott ki. Egyébként a korrekt módon hozzáálló államtitkár úr is feltételezésem szerint majd a vita végén kíván reagálni, akkor, amikor mi már nem tudunk viszonválaszokkal vagy egyfajta riposztokkal élni. Értem én, államtitkár úr, hogy önt teszik ki ennek a hálátlan feladatnak, hiszen sokadszorra hallja azokat az ellenzéki észrevételeket, érveket, amelyeket pont hogy a kormánypárti miniszterek, illetve államtitkárok nem cáfoltak meg, nem láttak el véleményükkel, illetve nem értékeltek, de ez a vita mégiscsak arra való, hogy legalább a történelem kedvéért a jegyzőkönyv megőrizze azt, hogy voltak magyar emberek, akik igenis úgy érezték, hogy bizonyos dolgok ebben az országban ezekben az években nem mennek jó felé. És természetesen leragadhatnánk számos részterületen  egy-kettőn én magam is le fogok , de el kell hogy mondjam, hogy az oktatás tekintetében az a 15 milliárdos különbség, amit támogatás formájában most látszólag növekményként igyekeznek odaítélni, még az inflációs szintet sem éri el, tehát még az infláció mértékével sem növelik az idecsoportosítandó forrásokat, az egészségügy tekintetében pedig mindenféle szerkezetváltásnak a nyomát is hiányoljuk.

Ugyanakkor azt látjuk, hogy ezen költségvetési tervezet legnagyobb vesztesei egyértelműen a fiatalok, egyértelműen a magyar jövő, és ha mélyebbre ásunk a költségvetés tervezetébe, akkor bizony azt látjuk, hogy ez a kormány leginkább a Magyarországon megtalálható, fellelhető lakhatási válság, lakhatási szegénység tekintetében mulasztja el kezelni a kezelnivalót. Hiszen, államtitkár úr, nézzünk csak arra, hogy az önök sikertermékéről, amit lakhatási csodaként adnak el, ugye, a CSOK-ról  amit magam is támogatok, bár egy sokkal inkább kiterjesztett feltételrendszer mellett támogatnám még jobban  lényegében épp most, a napokban derült ki, hogy ingatlanonként akár milliós mértékű árnövekménnyel is járhat, hiszen a kedvezményes lakásáfa kivezetése, amit ez a kormány helyesen bevezetett, de most helytelen módon kivezetni szándékozik, olyan lecsapódással jár ezen a piacon, ami két, egyértelműen negatív irányba vezethet: vagy az ingatlanárak növekedése felé mutathat, vagy pedig ahhoz, hogy a kivitelezők egyszerűen kispórolják a minőségi alapanyagot a felépítendő ingatlanokból, az újonnan kiadott építési engedélyek számán pedig már jövőre látszani fog a kedvezményes lakásáfa kivezetése.

Egyértelmű lenne tehát, hogy nemcsak az új építésű lakásokra kellene megtartani már ezen költségvetési tervezetbe is beépítve ezt a kedvezményes áfakulcsot, hanem bizony ki kellene ezt terjeszteni akár még a lakásfelújításokra is, egyáltalán nem az ördögtől való ez. Hogyha Magyarországon komolyan gondolják azt, hogy a lakhatási válságot, szegénységet leküzdik, akkor ez bizony egy szükséges lépés lenne.

Mondhatnák azt, hogy a CSOK-kal elintézik a lakhatási problémakört, de azt látjuk, hogy a bérlakásfronton úgyszintén elvérzik ez a kormányzat, hiszen ebben a költségvetési koncepcióban a bérlakásprogram nyomai egyszerűen nem lelhetők fel. Nagyon örülök annak, hogy az itt ülő államtitkár nem jött elő azzal az érvvel, amivel kollégái korábban igen, miszerint a Nemzeti Eszközkezelőt tekintették Magyarország legnagyobb bérlakásprogramjának, hiszen volt olyan kormánypárti államtitkár, aki nem átallotta állami hátterű bérlakásprogramnak nevezni azt a szisztémát, amelynek értelmében magyar emberektől elveszik az ingatlantulajdonukat, visszabérelhetik azt az ingatlant, hozzáteszem, egy ablakperiódust építettek a rendszerbe, itt egy ötéves terminust követően már vissza sem vásárolhatják az érintettek a lakásukat. Most fognak ezek az öt évek lejárni, államtitkár úr, és bár a reálbérek tekintetében önök némi statisztikai növekményt ki tudnak mutatni, és én ennek örülök, hangsúlyozom, hogy én ennek örülök, nem vagyok ellendrukker, de azért azt el kell mondjam, hogy egy ötéves időtartam alatt azért elvárnék önöktől egy kimutatást arról, hogy hányan tudták a Nemzeti Eszközkezelő ügyfelei közül visszavásárolni a saját ingatlanjukat, államtitkár úr. Nincs ilyen kimutatásuk, vagy ha van, akkor nem büszkélkednek vele, mert elképesztően alacsony azok száma, akik ki tudtak kecmeregni ebből a bajból.

És hogy miért beszélek én statisztikai bűvészkedésről, azt is megosztom önnel. Ennek az oka az, amit a kafetéria-rendszerrel terveznek. Elképesztő, brutális beavatkozás ez piacgazdasági folyamatokba, nem tudom támogatni semmilyen formában, az indoklását különösen nem, és el is mondom, hogy szerintem ki áll mögötte, és nagyon remélem, hogy meg tudnak ebben cáfolni. Eddig a reálbérek növekménye tekintetében azért kimutatható volt egy igen pozitív számsor, viszont a jelenlegi gazdasági hatások alapján ez a jövőben várható módon nem folytatódik. Mit csinál a kormányzat? Beszűkíti a kafetérialehetőségeket, tulajdonképpen rákényszeríti a munkáltatókat arra, hogy üljenek le a munkavállalókkal, és egy új megegyezés formájában építsék be az alapbérbe azt, ami eddig a kafetériának a része volt. Mi a végeredménye statisztikailag? Az alapbérek mérhető növekménye, mert, államtitkár úr, az önök eddigi statisztikáiban nem szerepeltek kafetériaelemek, legalábbis döntő többségükben nem szerepeltek, most tehát ezzel az egyszerű technikai trükkel el tudják érni azt, hogy alapbérnövekmény lesz kimutatható, miközben a munkavállaló egyetlen árva fillérrel sem járt jobban. (Szilágyi György: Úgy van!)

Elképesztőnek tartom tehát, hogy a következő évek magyarországi állítólagos bérnövekménye erről fog szólni, ez áll majd a hátterében, hiszen kipörgő uniós forrásokra már nem számíthatnak, a belső gazdaság beindulni látszott, de aztán valahogy mégsem sikerült megértetnünk egymással azt, hogy egy magyar bérlakásprogram hazai kivitelezőkkel, hazai beszállítókkal, hazai alapanyagokkal elképesztő multiplikátorhatást generálva pörgetni tudná a hazai gazdaságot, de nem tudtunk eljutni odáig, hogy megértessük önökkel, hogy erre rendelkezésre állnak a költségvetési források ebben a tervezetben is, és ezeket a forrásokat el kéne ide különíteni. Mit kaptunk válasz gyanánt? CSOK  mindig ez volt a válasz, hogy ott a CSOK.

A másik elképesztő állításuk, hogy a magyar emberek önök szerint saját tulajdonú ingatlant szeretnének inkább szerezni, mint bérlakásban lakni. (Banai Péter Benő bólogat.) Ez így van, ki az az ember, vagy ki az a normális ember a földön, aki ne saját tulajdonra törekedne, mondjuk, egy bérleménnyel szemben? Csak, államtitkár úr, ott van a 90 százalék Magyarországa, a tipikus magyar élethelyzetek 90 százaléka, ahol nem fér bele az, hogy új építésű vagy saját tulajdonú ingatlant szerezzenek az érintettek, hanem bizony az férne bele, hogy egy megfizethető árú bérleményben elkezdjék az életüket Budapesten vagy egy nagyvárosban. Mivel találkoznak, amire szintén nem válaszol a költségvetés tervezete? 130, illetve 150 ezer forintos albérleti díjjal, plusz rezsi. Erre megint csak nincs válaszuk, még az Airbnb-szabályozásra sem.

Már megmutatták az Uber tekintetében, hogy a sharing economyval kapcsolatban milyen a hozzáállásuk, és új típusú, XXI. századi gazdasági vívmányokat hogyan tudnak, illetve nem tudnak kezelni. Én nagyon remélem, hogy legalább az Airbnb tekintetében végre elmozdulnak, tárgyalóasztalhoz ülnek a felekkel, egy politikai bunkósbot, a tiltás eszköze helyett eljutnak oda, hogy ezeket a létező gazdasági folyamatokat igyekezzenek kanalizálni valamifajta, a nemzetgazdaság számára vállalható irányba. Lehet ez egyébként egy helyiségenként kivetett, átalánytípusú adó, ami után a hatósági vegzatúra nem fenyegeti az érintetteket. A legrosszabb, amit csinálnak, hogy nem avatkoznak be semmilyen úton-módon, és jelen pillanatban ez folyik.

(15.40)

Budapesten, csak a fővárosban az Airbnb-n és különböző közösségi megosztó oldalakon keresztül  idézőjelben  „forgalmazott” szálláshelyek száma lassan eléri a szállodai szálláshelyek számát. Tehát egy nagyon is komoly, nagyon is mérhető gazdasági szektorról van szó. Engem elképeszt az, hogy egy ilyen felhatalmazottsággal bíró kormány a költségvetési tervezetében nem válaszol erre a kérdésre, nincsenek korszerű válaszai.

Számtalanszor említettük a 27 százalékos áfa kérdését. Ezt államtitkár úr vélhetően legalább annyira unja, mint én, hiszen annyiszor bokszoltunk már ezen a kérdésen, hogy össze sem tudnám számolni. De a 27 százalékos áfa tekintetében is vannak különböző sávok. Egyrészt, hogy a gyermeknevelési cikkek árára még mindig ez az elképesztő, brutálisan magas tartam rakódik, ez tarthatatlan. Egy olyan országban, amely demográfiai fordulatról álmodik  és a Jobbik frakciója 2010 óta azért küzd, hogy ez létrejöjjön , tarthatatlan a gyermeknevelési cikkek áfatartamának (sic!) 27 százaléka. Ha megnézik ezt a költségvetési tervezetet, előttem ül Hegedűs Enikő képviselőtársnőm, aki kimutatta, hogy hol van az a 600-700 milliárd forint, amely könnyedén mozgatható ezen papírcsomagban, hiszen vagy teljesen homályos, vagy teljes mértékben értelmetlen célokra került elkülönítésre, és nemcsak a kormányzati piramisépítésekre gondolok itt, hanem egész egyszerűen olyan minisztériumoknál fellelhető tartalékokra, alapokra, amelyeknek a szerepét, funkcióját innen nem lehet látni.

Felhozhatnám természetesen az Országvédelmi Alapot is és a „rendkívüli kormányzati intézkedések” előirányzatát. Azt is látjuk, hogy itt egy olyan biankó csekket kér a kormányzat, amiről majd kormányhatározatokban dönt, pedig nem lenne fizikai akadálya, hogy összehívja a parlamentet, és a maga menetében döntsön ezen tíz- és százmilliárdokról. Államtitkár úr, nem tudom, hány olyan esemény történt az elmúlt, mondjuk, nyolc esztendőben, tehát 2010 óta, amióta a Jobbik frakciója itt van, amely miatt erre a tartalékra ilyen mélységben és ilyen összeg mentén szükség lett volna, ha valamilyen vis maior vagy természeti csapás következik be. Szerencsénkre ezen összeg töredéke is mindig elégséges volt. Úgy gondolom, hogy a jövőben is kell tartalék, egyértelműen szükség van erre, és akár még az ekkora szintjéről vagy a feléről is lehetne vitatkozni. Tehát legitim szakmai vita alapja lehetne mindez. Egy dolgot nem tudok elfogadni: hogy a kormány határozatokban dönt ezen óriási összeg elköltéséről anélkül, hogy a parlamentnek bármiféle ellenőrzési jogköre maradna ebben a kérdésben.

Azt is el kell mondanom önöknek, hogy ha demográfiai fordulatot várnak-várunk, pusztán az általam egyébként támogatott családi adókedvezmények tömege kevés lesz ide, főleg úgy lesz kevés, hogy az első, illetve a második gyermek megszületését és nevelését kevéssé támogatja, mondjuk, a háromgyermekes családok támogatási szintjéhez képest. De nyilván ne irigyeljük el ezt senkitől. A pozitív az lenne, ha ezzel párhuzamosan a lakhatási szegénységet, a lakhatási válságot leküzdenék, a 27 százalékos áfával, a szegények adójával kezdenének valamit. Hiszen nem a Jobbik frakciója volt az, amely megígérte, hogy a 20-ról 25 százalékra növelt áfakulcsot majd csökkenteni fogja, aztán mégis 27 százalékra emelte világrekorder szinten. Ez az ígéret nem a Jobbiké volt. Én ezt az ígéretet csak a mostani kormányon kérhetem számon. Azt kell mondanom, hogy ha bármilyen népesedési fordulatra vágynak, nem elég pusztán a termékenységi arányszámot növelni, aminek egyébként szurkolok, tehát miközben a szülőképes korú hölgyek bázisa folyamatosan csökken, államtitkár úr is bizonyára látta, hogy a tavalyi évben az élveszületések száma megint csökkent a korábbi időszakhoz képest. Ez pedig egy olyan nemzeti sorstragédia, amivel valamit kezdeni kell; főleg ha a kivándorlási adatokkal súlyoznánk, akkor egy egészen elképesztő eredményre jutnánk.

Mindezek szellemében tartom elfogadhatatlannak a költségvetés tervezetét, és egyértelmű válaszokat várok-várunk azokra a felvetésekre, amelyek nem pártérdekeket, hanem nemzetgazdasági, nemzetstratégiai érdekeket szolgálnak. Köszönöm a figyelmet. (Taps a Jobbik és az LMP padsoraiból.)