A felszólalás szövege:

DR. MAGYAR BÁLINT (SZDSZ): Elnök Úr! Tisztelt Ház! Hölgyeim és Uraim! 1998. augusztus 25-én Orbán Viktor miniszterelnök úr a Fidesz országos választmányának ülésén bejelentette, tudomására jutott, hogy az előző kormány idején közpénzekből finanszírozott, titkosszolgálati módszereket felhasználó, törvénytelen adatgyűjtést folytattak fideszes politikusokról és családtagjaikról. (Közbeszólás a Fidesz soraiból: Ezt te hivatalból is tudod, ugye?) A kormányfő bejelentése joggal váltott ki megkülönböztetett figyelmet és aggodalmat a közvéleményből; aggodalmat, mert nagyon is élő emlékeink vannak az előző rendszer titkosrendőrségéről, hogyan figyelték, követték, hallgatták le és félemlítették meg az embereket, köztük bennünket, a demokratikus ellenzék egykori tagjait, akik a kommunista titkosrendőrség kiemelt célpontjai közé tartoztunk.

(13.30)

Mi, szabaddemokraták a rendszerváltás egyik legfontosabb eredményének tartjuk azt, hogy a jogtisztelő polgároknak többé nem kell tartaniuk a magánéletük után kutakodó politikai rendőrségtől. Ezért követeltünk az első pillanattól teljes körű, nyilvános és gyors vizsgálatot, hiszen a kijelentés nem egy kocsmai nagyotmondótól, hanem a miniszterelnöktől származott. (Moraj a kormánypárti padsorokban.)

Minden, demokráciát féltő polgár érdeke a gyors vizsgálat lett volna. A Fidesz azonban nem gyorsítani, hanem lassítani akart. Ezt tette, amikor a kormánykoalíció megakadályozta, hogy az ügyet a nemzetbiztonsági bizottság vizsgálja ki. Ezt tette, amikor a miniszterelnök nem jelent meg a nemzetbiztonsági bizottság előtt, amikor nem válaszolt országgyűlési képviselő hozzá intézett levelére, és amikor hónapokig elhúzták az általuk javasolt új vizsgálóbizottság felállítását. A belügyminiszter, a honvédelmi miniszter, a titkosszolgálatot felügyelő miniszter és a nemzetbiztonsági főtanácsadó írásban közölte, hogy az általuk felügyelt területeken nem végeztek törvényellenes adatgyűjtést. Az emberekben egyre erőteljesebb lett az érzés, hogy a miniszterelnöknek nincsenek bizonyítékai - csak a Simicska Lajos és fideszes társai nevéhez kötődő Kaya Ibrahim- és Josip Tot-cégek kétes ügyeiről akarták a nyár végén elterelni a közvélemény figyelmét.

Számos helyzet volt, amikor a miniszterelnök közzétehette volna a bizonyítékait, hiszen a szavahihetősége forgott kockán. Márpedig őszintén hiszem, hogy a kormányfő szavahihetősége nemcsak a kormánypártok, hanem az ellenzék és az egész ország érdeke. A konstrukció azonban egyszerű volt: a miniszterelnök nyilvánosan vádol, a kormányapparátus és a kormánypárti képviselők pedig segédkeznek abban, hogy a cáfoló bizonyítékokat 2013-ig titkosítsák. A vád, a rágalom nyilvános, hiszen a kormánypárti propaganda céljait szolgálja, csak az állítólagos bizonyítékok titkosak. Ez az eljárás is mutatja, hogy a Fideszben a szavak nem a tények közlésének, hanem a közvélemény manipulálásának eszközei.

Tisztelt Ház! A Szabad Demokraták Szövetsége a nyílt beszéd pártján áll. Ragaszkodunk ahhoz, hogy hozzák nyilvánosságra az ügy összes dokumentumát, és a bizottság teljes nyilvánosság mellett tárja fel a történteket - mert csak az titkolózik, akinek van titkolnivalója (Rozgonyi Ernő: Magyar bankrendszer!), az SZDSZ-nek pedig nincs mit titkolnia. (Derültség és moraj a kormánypárti padsorokban és a MIÉP padsoraiban. - Közbeszólás a MIÉP padsoraiból: Banktitok!)

Tisztelt kormánypárti Képviselőtársaim! Az önök által felfújt lufi, ha nem is engedték hirtelen kipukkadni, vészesen ereszt. Előbb-utóbb azonban itt is felkiált valaki (Közbeszólás a Fidesz padsoraiból: Halljunk valamit konkrétan arról is!), mint Andersen klasszikus meséjében, A császár új ruhájában egy kisfiú: "De hiszen nincs is rajta semmi!" Majd így ér véget a történetünkhöz igencsak hasonló mese: "Nincs is ruha a császáron! - rivalgott a tömeg. A császár nagyon megütközött ezen. Maga is úgy vélte, hogy igazat mondanak, de azt gondolta: most már tovább kell mennem, nem futhatok haza szégyenszemre - és még peckesebben lépegetett fényes kísérete élén, a kamarás urak pedig még buzgóbban vitték mögötte palástja uszályát: a levegőt". (Derültség az MSZP és az SZDSZ padsoraiban. - Vancsik Zoltán: Így van!)

Tisztelt Képviselőtársaim! A régi mese és a mostani eset között azért van mégis egy alapvető különbség, ugyanis az még Andersennek sem jutott eszébe, hogy 2013-ig titkosítsa a császár meztelenségét bizonyító dokumentumokat. (Derültség az MSZP és az SZDSZ padsoraiban.)

Köszönöm megtisztelő figyelmüket. (Nagy taps az MSZP és az SZDSZ padsoraiban.)

DR. MAGYAR BÁLINT, az SZDSZ képviselőcsoportja részéről: Köszönöm a szót, elnök asszony. Tisztelt Ház! Hölgyeim és Uraim! A közoktatási törvény tervezett módosítása nem más, mint egy konzervatív fordulat a magyar oktatás megkezdett reformjában, az oktatási reform felszámolása, és egy centralizáló, központosító modell bevezetésének kísérlete. Ez a modell nem új, hiszen emlékeinkben felidéződik a hetvenes évek magyar közoktatási rendszere, amelyhez a most javasolt szervezeti, intézményi változások rendkívüli mértékben hasonlítanak. A közoktatási törvény módosításának ez a változata nem tud valóságos, működő válaszokat adni az oktatás egészével szemben megjelenő új kihívásoka, azokra, amelyeket az ezredforduló állít elénk, azokra, amelyeket egy tudásalapú társadalom vagy más néven információs társadalom követelményei jelentenek a magyar társadalom egésze számára.

Magyarországon jelenleg körülbelül egyszer-kétszer változtatnak az állampolgárok szakmát egy élet folyamán, ugyanakkor Nyugat-Európában ez az adat négy-hat, tehát életük folyamán négyszer-hatszor valami más tevékenységbe kezdenek, mint amiből korábban megéltek. Ez azt jelenti, hogy felértékelődik egy olyan oktatási rendszernek a szerepe, amely képes ezekre a változásokra, amely nem pusztán ismereteket ad, hanem a tanulás készségét tudják a diákok elsajátítani egy ilyen rendszerben, és egy olyan oktatási rendszer szerepe erősödik fel ezáltal, amely megtanítja a diákot gyerekkorában, hogy hogyan kell majd felnőttként is egy életen át tanulnia.

Egy ilyen reform az oktatási rendszertől megköveteli azt, hogy a tanulási készség alapos elsajátítása kerüljön a középpontba, maga az oktatási rendszer rugalmasan tudjon alkalmazkodni a folyamatosan változó környezethez, és ez egyben azt jelenti, hogy önreflexióra legyen képes ez az oktatási rendszer, magyarul folyamatos változásra, folyamatos reformra maga is.

Hét pontban szeretném összefoglalni önöknek, melyek azok a területek, amelyeken a '96-os törvénymódosítással megpróbáltunk válaszokat keresni, és ezekhez képest véleményem szerint hol jelent jelentős visszalépést a jelenlegi törvény módosítása.

Az első nagy dilemma, amivel szembe kell néznie az oktatási rendszernek, hogy az átadandó ismeretek köre hihetetlen mértékben bővül, ugyanakkor a diákok terhelhetőségének van egy határa, ezért ennek igenis gátat kellett szabni, hiszen nem változtathattuk át a gyermekeket tanuló rabszolgákká, nem lehet elvenni tőlük a gyermekkort, ezért maximálni kellett a kötelező órák számát az iskolákban.

(11.00)

Az igazi kérdés ezek után az, hogy ki határozza meg azt, hogy a bővülő ismeretek köréből mi az, amit a gyermekeinknek oktatnak az iskolában. Mi úgy gondoltuk a nemzeti alaptanterv és a hozzá kapcsolódó helyi tantervek rendszerének a bevezetésével, hogy az iskola világának a helybéli szereplőit, pedagógusokat, szülőket, iskolafenntartókat és magukat a diákokat kell helyzetbe hozni ahhoz, hogy nekik is legyen beleszólásuk abba, hogy a gyerekek mit tanulnak az iskolában.

A nemzeti alapterv lényegében azt jelentette, hogy 30-40 százalékban az iskolai élet helyi szereplői határozzák meg, mi a tananyag az iskolákban, és a nemzeti alaptanterv saját maga országosan csak 60-70 százalékban játszik ilyen szabályozó szerepet.

A jelenlegi törvénymódosítás a kerettantervek bevezetésével ezt a szabadságot vonja vissza, a szülők, a pedagógusok, az iskolafenntartók szabadságát, és szűkíti le egy nevetségesen kicsi mozgástérre, 10-15 százalékra a kerettantervek révén.

A másik nagy dilemma az volt, hogy a hagyományos tantárgyi rendszerbe nem volt besuvasztható az újonnan átadandó ismeretek köre. (Pokorni Zoltán: Téved, képviselő úr!) Ezeknek az ismereteknek egy részét nem lehetett beletenni magába a tantárgyi rendszerbe. Ezért a NAT műveltségi területeket határoz meg, amiben nincs eldöntve eleve, hogy bizonyos tantárgyi modulokat, bizonyos ismereteket - mondjuk, családi háztartásgazdaság-tant, diákjogokat, állampolgári jogokat, mentálhigiénés ismereteket, lehetne sorolni ezeket - melyik tantárgyhoz kötve kötelezően kell oktatni. Ezt is rábíztuk a helyi tantervek rendszerén keresztül a helyi iskolai szereplőkre, hogy meghatározhassák. Azt hiszem, nincs eleve elrendelve, hogy bizonyos tantárgyakat kinek kell oktatni.

A tantárgyak rendszeréhez történő visszatérés, ennek a világnak az erősítése, a tantárgyi modell erősítése merevvé, rugalmatlanabbá teszi a rendszert, nehezebben tud megfelelni annak a komplexitásigénynek, amelyet az új típusú ismeretek jelentenek; sőt, bizonyos értelemben annak a nevelési funkciónak is, amely más típusú ismereteket, más típusú készségek oktatását is kívánja az iskolában, mint az az eddigi rendszerben volt.

A harmadik nagy kérdés az analfabetizmus kérdése, a funkcionális analfabetizmus kérdése. Ez két részre osztható. Általánosan elfogadott nézet a pedagógusok körében, hogy az alapkészségtárgyak oktatásának ideje, az első négy osztály kevés arra, hogy megfelelően családias, mondatnám, személyes viszonyba kerülhessenek a diákok a betűk, a szavak világához. Az igazi hátrányokat az iskolában itt szenvedik el, szerzik be, ennek a négy évnek a során. Nem véletlen, hogy a nemzeti alaptanterv hat osztályra bővíti ezt az időszakot, és ezáltal harcol az ellen, hogy a funkcionális analfabéták magán az iskolarendszeren belül a hátrányaikat a későbbi évek folyamán is hordozzák magukkal.

Az új rendszer valójában nem 8+4-et jelent, hanem 4+4+4-et, azaz visszalépést jelent ezen a területen, a készségtárgyak oktatása is lerövidül, és újra négy osztályra korlátozódik; valójában a hátrányok kialakulásának a konzerválását, megerősítését jelenti.

De van egy másik aspektusa is ennek a kérdésnek. Nevezetesen az, hogy az írásbeliség egészen mást jelent a harmadik évezred küszöbén, mint jelentett, mondjuk, 20, 50 vagy 100 évvel ezelőtt. A rendszerbe belép a követelmények közé az elektronikus írásbeliség. Az elektronikus írásbeliség világában analfabétának számít az a diák, aki úgy hagyja el az általános iskola 8. osztályát, hogy nem tud szövegszerkesztőn dolgozni, nem tud az interneten információkhoz jutni, nem tud az e-mailen levelezni diáktársaival vagy bárkivel a világból. Ez egy újfajta viszonyt jelent a betűk világához. Ma már nem az számít analfabétának, aki nem tud elolvasni egy utcai táblát, hanem az, aki nem tud az elektronikus írásbeliség eszközeivel saját maga dolgozni.

Amikor az európai uniós csatlakozásról beszélünk, és arról beszélünk, azt nézzük meg, hogy Nyugat-Európában a polgárok, a diákok hány százaléka képes ezeken az eszközökön dolgozni, akkor látjuk azt, hogy ha nem azt akarjuk, hogy Magyarországon a munkaerő alacsony árú legyen, ha nem azt akarjuk, hogy másodrendű állampolgárként kerüljenek be egy nagyobb közösségbe, az európai uniós közösségbe, akkor ez az egyik súlyponti feladat. Ezért indítottuk el a Sulinet-programot. A Sulinet-program, az iskolák bekapcsolása az internetbe, számítógépekkel való ellátása, nem üveggyöngyprogram. És nem lett volna szabad az általános iskolák felé hibernálni, befagyasztani ezt a programot. Nem lett volna szabad ennek az ütemét csökkenteni, nem lett volna szabad az eredeti ütemet, ami körülbelül 1000-1200 általános iskola bekötésével számolt - hogy 2001-2002-re Magyarország összes általános iskolája rákerülhessen a rendszerre (Pokorni Zoltán: Hazugság!), és a diákok alanyi jogon részt vehessenek az internethálózaton keresztül információk megszerzésében -, feltehetően egy 200-300-as éves bekötési szintre csökkenteni.

Ha az esélyegyenlőség megteremtése szempontjából ki lehet emelni bizonyos technikákat, akkor ennek a technikának, ha nem is egyedüli, nem is kizárólagos, de mindenképpen kiemelt szerepe van abban, hogy a legkisebb községtől egészen a főváros elit iskoláiig hasonló információkhoz, hasonló tudáshoz juthassanak a diákok.

A negyedik nagy kérdés a nyitott pályák kérdése, hogy mikor kezdődik a specializálódás ebben a rendszerben. A nemzeti alaptanterv alapvető vonása az volt, hogy függetlenül az iskola típusától, 16 éves korig mindenkinek ugyanazt az ismeretanyagot nyújtotta - nem véletlenül. Ezzel szolgáltuk azt, hogy ne 14 éves korban kezdődjön az iskolákban a specializálódás, a pályaválasztás, hanem 16 éves kor után.

A jelenleg tervezett közoktatásitörvény-módosítással előírt 8+4-es rendszer valójában egy visszalépés ettől. Itt számháborút folytatunk, mikor kezdődik a specializálódás. A nemzeti alaptanterv az, ami egy garanciát adott arra, hogy 16 éves korig a nemzeti alaptanterv által előírt ismeretanyaghoz mindenki hozzáférhessen Magyarországon, attól függetlenül, milyen típusú iskolába jár.

Az ötödik nagy kérdés, amit korábban már a kerettanterv kapcsán érintettem, hogy az oktatási rendszer irányításával, az oktatás világában meghozott döntések kompetenciája hova tartozzon. Ez a törvénytervezet egyik legnagyobb visszalépése a hetvenes évek magyar valóságához, magyar világához. Egy centralizáló, központosító tervezet ez, amelyben a miniszternek és a kormányzatnak olyan jogosítványai vannak, amelyekkel valójában a hetvenes években lehetett rendelkezni egy miniszternek.

Nem irigylem a jelenlegi minisztertől ezeket a jogosítványokat, hiszen jómagam pont azon dolgoztam a '96-os törvénymódosítás során is, hogyan lehessen korlátozni a kormányzat döntési kompetenciáját bizonyos kérdésekben, hogyan lehessen helyzetbe hozni az iskolai élet szereplőit, hogyan lehessen helyzetbe hozni a pedagógusokat, hogy dönthessenek a szakmájukat érintő kérdésekről. És ha jól emlékszem - itt ülnek a teremben -, Pokorni Zoltán és Horn Gábor együtt harcoltak azért '93-ban, az akkori törvény meghozatalánál, hogy az Országos Köznevelési Tanácsnak, amely szakmai testület volt, egyetértési joga legyen gyakorlatilag az iskola világát befolyásoló szakmai kérdések egészében. Ezt akkor nem sikerült elérniük. '96-ban a közoktatási törvény módosításával sikerült elérni.

Most Pokorni Zoltánék alatt visszavonják ezt a jogot, ezt a testületet, az Országos Köznevelési Tanácsot, amelynek egyetértési joga volt a NAT elfogadásában, egyetértési joga volt a vizsgakövetelmények megállapításában, egyetértési joga volt a pedagógus-továbbképzési rendszer kialakításában, gyakorlatilag a szakmai kérdések mindegyikében. Ezt a testületet degradálták; csak véleményezési joga van ennek a testületnek. Természetesen az is fontos, de mindenki tudja, mi a különbség az egyetértési vagy vétójog és a véleményezési jog között. (Pokorni Zoltán: Tegye hozzá, hogy ezt a tanács egyetértésével tette.)

ELNÖK: Miniszter Úr!

DR. MAGYAR BÁLINT, az SZDSZ képviselőcsoportja részéről: Igen, a miniszter úr majd biztosan el fogja mondani, a vitában föl fog szólalni, vagy a vita végén el fogja mondani a véleményét. Én nem dicsekednék azzal, hogy a tanács egyetértett a saját jogainak a korlátozásában. Éltünk már néhány olyan rendszerben, ahol kvázi demokratikus intézményeket rávettek arra, hogy saját jogaikat korlátozzák. Nekünk ezeknek a jogoknak a biztosításában kell egy oktatási kormányzatnak elöl járnia, nem abban, hogyan lehet rávenni őket, hogy mondjanak le bizonyos jogaikról. (Horn Gábor: A Köznevelési Tanács a NAT-ot is elfogadta, Pokorni úr! Nagy többséggel!)

ELNÖK: Kérem képviselőtársaimat, valamennyi képviselő hozzászólását figyelemmel hallgassák!

DR. MAGYAR BÁLINT, az SZDSZ képviselőcsoportja részéről: Én örülök egyébként a vita kibontakozásának a teremben. Ez azt jelenti, hogy pénteken, lehet, hogy csak a késő éjszakai órákban, de ez a vita folyni fog. (Pokorni Zoltán: Nem örülök, ha valaki a szemembe néz, és hazudik!)

(11.10)

A másik terület viszont, hogy a helyi kompetenciák hogyan alakulnak. Itt gyakorlatilag, ahogy beszéltem erről, a kerettantervek rendszerével a pedagógusoktól, a szülőktől, illetve az iskolafenntartóktól visszaveszik a szabadságnak azt a fokát, amelyet a '96-os törvénymódosítással mi nyújtottunk nekik.

Ugyanakkor azt kell látni, hogy visszavesznek más jogosítványokat is. Amikor például megszüntetik a minőségi bérpótlék rendszerét - amely gyakorlatilag azt szolgálta, hogy a többet teljesítő, jobban teljesítő pedagógus többet kaphasson, és a közoktatási törvény eredeti változatában, amit a jelenlegi kormányzat a '98-as költségvetési vitában módosított '99-re, szeptembertől már minimum tízezer forint bruttó járt volna azoknak, akik így megkapják a minőségi bérpótlékot -, ennek az elvétele azt jelenti, hogy megszűnik a tantestületeknek az a döntési szabadsága, amellyel megállapíthatták azt, hogy milyen normák, milyen elvek alapján próbálják jutalmazni a jobban teljesítő tanárokat.

Ehelyett visszatérünk a bérezési rendszerben is egy egalitárius, szakszervezeti, régi szocialista modellhez, amely gyakorlatilag a minőséget bünteti és a középszert jutalmazza. Nem lehet oktatási reformot végrehajtani, kedves képviselőtársaim úgy, hogyha ennek az oktatási reformnak a humán oldalát ássák alá egy olyan bérezési rendszerrel, amely a minőség ellen dolgozik!

Ugyanakkor meg kell említeni azt is, hogy van a központosításnak egy másik, nem mondom, hogy szándékolt, de valós folyamata. Nevezetesen az, hogy az önkormányzatok olyan nehéz gazdasági helyzetbe kerültek, az önkormányzati támogatások mértéke olyannyira az infláció alatti mértékben növekszik a '99-es évben, hogy a települési önkormányzatok sorozatosan szabadulnak meg, próbálnak megszabadulni oktatási intézményeiktől. Százával indultak kérvények, javaslatok, hogy oktatási intézmények kerüljenek fel megyei szintre.

Ez nem egészséges folyamat! Az iskola helyi közélet, a helyi társadalom része. Minden olyan folyamat, amely azt szolgálja, hogy ebből kiszakítsák és magasabb szintre tolják, egyfajta centralizációt jelent. Ez egyelőre nem egy állami centralizáció, de ugyanakkor mégis abba a folyamatba illeszkedik, hogy elszakítja a helyi közösségtől az egyik legfontosabb intézményt, az iskolát.

A következő kérdés, amiről beszélni kell: a tankötelezettségi kor kiterjesztése a 18. évre, illetve a lemorzsolódás kérdése. Teljesen világos az a helyzet, hogy ha növeljük a tankötelezettségi kort, akkor egyre nagyobb problémaként jelenik meg, hogy hogyan kezeljük azokat a diákokat, akik egy egységes, kerettantervvel meghatározott rendszerben nem tudnak eljutni az iskolában a 18 éves korig. Nem véletlen, hogy erről vannak nyugat-európai példák, mind a kicsit merevebb rendszerek esetében, mind a rugalmasabb rendszerek esetében.

Ez a példa azt mutatja, hogy, mondjuk, Franciaországban, ahol egy merevebb, központosítottabb oktatási rendszer létezik, ott a lemorzsolódók aránya 10 százalék körül van az oktatási rendszerben, addig a skandináv modellben vagy egy holland modellben, amely egy rugalmas, a mi nemzeti alaptantervünkhöz kötődő helyi tantervek rendszeréhez hasonló rendszerben működik, ez a lemorzsolódás 3-4 százalék körül van.

Igenis, nem lehet központi gondolkodással helyettesíteni azt a fantáziát, azt az innovatív készséget, amivel az iskola világának helyi szereplői rendelkeznek, hogy egy-egy helyben felmerülő problémára ki tudják alakítani azt, hogy a nemzeti alaptanterv keretein belül melyek azok az legegészségesebb és legrugalmasabb formák, amelyek az iskolapadban tudják tartani a gyerekeket akkor, olyan helyzetben, amit egy merev, központosított rendszer esetében nem lehet megtenni!

Az utolsó kérdés, amiről beszélni szeretnék, a minőségbiztosításnak a kérdése. Fel lehet állítani egy dilemmát, hogy kimeneti szabályozás legyen vagy folyamatszabályozás. Bizonyos értelemben mindkettőre szükség van. A kimeneti szabályozásnak az oldalát az előző törvényjavaslat, törvénymódosítás '96-ban azért hangsúlyozta, és azért fektetett erre hangsúlyt, mert ez korábban nem működött - "korábban" alatt a régi rendszert értem -, azelőtt egy erős tanfelügyelői rendszer működött, egy külön minisztériumi, állami jogosítványokkal rendelkező tanfelügyelői rendszer.

Mi úgy gondoltuk, hogy erősíteni kell a kimeneti szabályozásnak azt a részét, ami arról szól, hogy a vizsgarendszer, a vizsgák legyenek azok, amelyek révén szabályozni lehet ezt a rendszert.

Ugyanakkor a minőségbiztosításnak vannak más elemei is. Mondjuk, a minőségbiztosítás egyik eleme, amelyet létrehozni terveztünk - egyébként nem sikerült időben létrehozni -, az, hogy az iskolaigazgató-választás periódusához kötve hogyan kellene az iskolákat négy-öt évenként átvilágítani, és ennek nyomán szembenézni azzal, hogy adott iskolában milyen oktatás zajlik. Ez egyben világossá tenné azt, hogy aki addig az iskolát vezette, milyen módon tudott az elmúlt négy-öt évben tevékenykedni, hogyan javított az iskola helyzetén, vagy éppen rontott azon; tehát a pályázatok elbírálásánál egy világos képet eredményezhetett volna.

A minőségbiztosításnak egy másik eleme a szakvizsga-kötelezettség volt, amelyet a '96-os törvény állapított meg. Úgy érezzük, hogy a kormány egyik népszerűsködő, öncélú intézkedése ennek a szakvizsga-kötelezettségnek az eltörlése, hiszen igenis fontosnak tartjuk, hogy attól, mert valaki elvégzi az egyetemet és elkezd oktatni, nem jelenti azt, hogy feltétlenül jó pedagógus is lesz belőle. A meghatározott idő utáni szakvizsga-kötelezettség azt jelentheti, hogy újra szembe kell nézni azzal, hogy valaki valóban alkalmas-e a pályára vagy nem alkalmas, és ehhez kötni a későbbi előmenetelt és fizetési rendszert egyaránt. Ennek a szakvizsga-kötelezettségi rendszernek az eltörlése az iskolai minőség rendszerét csökkenti.

Ugyanígy a minőségbiztosításnak egy közvetett eszköze az eltörölt minőségi bérpótlék, amelynek az elveiről - a korábbi törvény szerint - a tantestületnek évenként kellett volna vitatkozni, és megállapodni, hogy milyen elvek alapján osztja ki aztán később az iskola vezetője a különböző tanárok között. Ezek mind olyan elemek, amelyek az iskola minőségét javították volna, minőségi elemeit gazdagították volna.

Ahogy említettem a beszédem elején, itt az oktatási reform felfüggesztéséről, egy konzervatív fordulatról, a kötelező központi tantervi utasításos rendszerhez hasonló modell visszahozataláról van szó. Természetesen a szabaddemokraták egy ilyen törvénymódosítást nem tudnak támogatni.

Köszönöm a figyelmüket. (Taps az MSZP és az SZDSZ soraiban.)

DR. MAGYAR BÁLINT (SZDSZ): Elnök Úr! Tisztelt Ház! Tisztelt Képviselőtársaim! A Fidesznél szokásos az, ha bizonyítékot, kritikát, vádat fogalmaznak meg ellene, ezekről megpróbálja elterelni a közvélemény figyelmét, és különböző rágalmakkal válaszol. Ez esetben a Fidesz összetéveszti a bűncselekmények elkövetőit a bűncselekmények leleplezőjével és feljelentőjével. Mind a képviselő úr, mind a miniszter úr nagyon jól tudja, hogy ezt a bűncselekményt - az OK-TAT-ügyről van szó -, 300 millió forintos, bűnszövetkezetben elkövetett csalás- és sikkasztássorozatot nem a rendőrség tárta fel, hanem a minisztérium belső ellenőrzése, és amikor ezt 1996. október 28-án megtette, akkor a minisztérium vezetése a következő napon büntetőjogi feljelentést tett. Ezt követte még az ezzel az üggyel többé-kevésbé összefüggő további jó néhány ügyben a minisztérium részéről történő feljelentés. Ha lehet érintettségről, pártérintettségről beszélni, akkor ajánlom a tisztelt miniszter úr figyelmébe - aki ezt egyébként nagyon jól tudja -, hogy a kormányoldalon lévő személy vagy személyek érintettségéről lehet szó ebben az ügyben.

Az OK-TAT esetében egyébként a rendőrség példásnak minősítette és külön levélben köszönte meg a minisztérium ebben az ügyben tanúsított együttműködését 1996-97-98 folyamán.

A világbanki kölcsönt kezelő Steve Benkőt - akiről elhallgatják, hogy amerikai állampolgár, amerikai szakember, a külügyminisztérium és a Fehér Ház munkatársa - a Világbank európai és ázsiai programjainak az igazgatói javasolták ennek a feladatnak az ellátására. Itt 55-58 milliárd forint körüli összeg hitelnek a kezeléséről van szó, amelyből, sajnos, a magyar felsőoktatási intézményekbe egy év után sem jutott. (Az elnök a csengő megkocogtatásával jelzi a felszólalási idő leteltét.) Egyébként maga a minisztérium köszönte meg és minősítette szakmailag korrektnek és hasznosnak az ő tevékenységét a közös megegyezéssel történő felmondás után.

ELNÖK: Képviselő úr, lejárt az ideje.

DR. MAGYAR BÁLINT (SZDSZ): Egy mondat még, elnök úr. Ha Sasvári Szilárd képviselő úr pedig máskor egy előre elkészített beszédet felolvas, akkor jobb lenne, ha előre érdeklődne arról, hogy az abban foglaltak megfelelnek-e a valóságnak. (Balczó Zoltán: Mi van itt? Meddig beszélhet még! Rég lejárt az ideje! Mástól persze rögtön elveszik a hangot! - Az elnök kikapcsolja a képviselő mikrofonját.) Köszönöm szépen. (Taps az SZDSZ soraiban.)

DR. MAGYAR BÁLINT (SZDSZ): (A mikrofonja nem működik.) Elnök Úr! Tisztelt Ház!

ELNÖK: Képviselő úr, elnézést, azt javaslom, esetleg a mikrofont egy kicsit helyezze feljebb. A kollégákat arra kérem, ha netán másutt van a hiba, akkor gondoskodjanak arról, hogy a frakcióvezető-helyettes úr el tudja mondani a napirend előtti felszólalását.

DR. MAGYAR BÁLINT (SZDSZ): (Hordozható mikrofonba beszél.) Köszönöm a szót és a mikrofont, elnök úr. Tisztelt Ház! Tisztelt Képviselőtársaim! Arról a politikai kultúránkban tisztázatlan és nyugtalanító érdekkapcsolatról kívánok beszélni, amelyet a kormányzó politikai erők ápolnak Magyarország szélsőjobboldali pártjával, a MIÉP-pel. (Moraj a kormánypártok soraiból. - Közbeszólás a Fidesz soraiból: Pfuj!) Különös aktualitást ad ennek a témának Haider idegengyűlölő pártjának (Közbeszólás a MIÉP soraiból: Szélsőbal!) választási sikere Ausztriában. (Az elnök csenget. - Közbeszólás a Fidesz soraiból: A Hit Gyülekezetről beszélj!) Nemrégiben az Európai Unió is kérte a kormányokat, tegyenek meg mindent ezeknek a tendenciáknak a visszaszorítására.

Hosszú a listája a rossz cselekvéseknek és nem cselekvéseknek, amelyek azt mutatják, hogy Magyarország jelenlegi vezetői legalábbis gondatlanok ebben az ügyben. Amikor most felsorolom e listának egy részét, nem nézetazonossággal vádolom őket, de figyelmeztetni kívánok: legfőbb ideje, hogy a köztársaságot kormányzó erők kiszabaduljanak a szélsőjobboldallal való taktikai együttműködés politikájából. (Moraj az MDF és a Fidesz soraiból.) Az európai jelzésekhez hasonlóan kérem őket, hogy hajtsák végre az elhatárolódás jogi, politikai és jelképes lépéseit (Zaj. - Közbeszólások a kormánypártok és a MIÉP soraiból.), hiszen van cselekvési lehetőségük ebben az ügyben.

Nem is kellene mást tenniük, mint az ellenkezőjét annak, amire most készülnek. (Közbeszólás a MIÉP soraiból: Azt kellene!) Ugyanis nemsokára a Ház elé kerül a kormánypártok házszabályi javaslata, amelynek fő célja: olcsó, rövid távú érdekek kedvéért a MIÉP parlamenti frakciójának mesterséges fenntartása a frakcióhatár 10 főre történő leszállításával. Ha az ellenzéki pártok pedig megtagadják a Házszabály ilyen szellemű módosításához szükséges szavazatokat, akkor a MIÉP-frakciót engedélyező legutóbbi döntés marad érvényben. (Közbeszólások a Fidesz soraiból.)

Miért löki ebbe a csapdába a Fidesz a magyar demokráciát? Azért, mert a MIÉP-frakció hasznosnak hitt szavazatokhoz juttatja a kormányzó pártokat minden frakció által delegáltakból álló testületben, így többséghez jutnak a nagy nehezen felállított vizsgálóbizottságokban és médiatestületekben is, nem utolsósorban az Országos Rádió és Televízió Testületben, ahol a MIÉP szavazatának segítségével fegyelmezni lehet még a független kereskedelmi rádiókat és televíziókat is.

A minap született európai uniós országjelentés, ahogy ezt hallottuk, külön szóvá teszi, hogy a Magyar Televízió tulajdonosi testületében csak kormánypártiak ülnek. A MIÉP segítségére sietett a kormánynak, hogy egyoldalú kuratóriumot állíthasson fel, s cserébe a MIÉP híve kapta meg a Magyar Televízióban a hírszerkesztői pozíciót. (Várhegyi Attila: Nem igaz!)

A Fideszben egyre-másra visszhangra lelnek a szélsőjobboldali párt által jegyzett legkülönfélébb vádak, ahelyett, hogy minden alkalmat megragadnának a MIÉP-elnök kijelentéseinek visszautasítására, a tőle való elhatárolódásra, legyen szó akár a Magyar Nemzeti Bank elnöke, Surányi György vagy a főpolgármester, Demszky Gábor elleni támadásról. (Közbeszólás a Fidesz soraiból: Maoista!)

A MIÉP a magyar kultúra érdekeit semmibe veszi, amikor a magyar írókat zsidó és nem zsidó írókra osztva próbálta sárba rántani bemutatkozásunkat a frankfurti könyvvásáron.

(14.40)

De miért nem ragadja meg a kormány ezt az alkalmat arra, hogy a MIÉP elnökének kódolt vagy kevésbé kódolt, faji gyűlölködéstől hemzsegő nyilatkozatait ne csak közigazgatási államtitkári szinten utasítsa vissza? Miközben Franciaországban Chiracék habozás nélkül kizárták a francia jobbközép pártból azokat a délvidéki polgármestereket, akik elfogadták a MIÉP testvérpártjának, a Le Pen vezette szélsőjobboldali pártnak a támogatását, addig a nemrég lezajlott magyar időközi választáson a kormányoldal egyértelmű visszautasítás nélkül élvezte a MIÉP támogatását. (Révész Máriusz: 3,6!)

Hölgyeim és Uraim! Súlyos az együttműködés tényeiről szóló lista. Mégsem az a célom, hogy valamiféle címkét ragasszak a kormányra. Nem az a célom, hogy valamilyen módon azonosítsam a szélsőjobboldallal. Ugyanakkor tragikus történelmi tévedésnek tartanám, ha a Fidesz képtelen lenne kiragadni magát a pragmatizmus szűklátókörűségéből, és képtelen lenne megérteni, hogy a magyar demokrácia érdekei ellen cselekszik, amikor a szélsőjobboldallal nyíltan vagy hallgatólagosan együttműködik. (Közbeszólás a Fidesz padsoraiból: Nevetséges!) Egy idő után mindeggyé válik, hogy a politikai vakság milyen változata vezette tévútra a kormányzó erőket. A köztársaság és - igen, uraim és hölgyeim! - a magyarság fizeti meg ennek az árát.

Köszönöm a figyelmüket. (Taps az MSZP és az SZDSZ padsoraiban. - A MIÉP képviselői felállva tapsolnak. - Derültség a Fidesz padsoraiban. - Az elnök csenget.)

DR. MAGYAR BÁLINT, az SZDSZ képviselőcsoportja részéről: Köszönöm a szót, elnök asszony. Miniszter Úr! Tisztelt Képviselőtársaim! Ha egyetlenegy fontos tényezőt kellene kiemelnünk a tekintetben, hogy mi az, ami meghatározza Magyarország versenyképességét az elkövetkező évtizedekben, akkor az nem lehet más, mint az információs társadalom kihívásaira adandó válasz, megfelelő válasz vagy annak hiánya. Ez az a döntő mozzanat, amely meghatározza Magyarország helyét az elkövetkező évtizedekben a világban.

Egy évtizeddel korábban, a rendszerváltás során hoztunk egy döntést, és az egy világos, határozott választása volt az országnak, Keletről a Nyugat világába kívántunk tartani és csatlakozni. De az a kérdés, hogy a Nyugat világában milyen lesz a szerepünk, milyen lesz a helyünk, az alapvetően ettől a kérdéstől függ; attól a kérdéstől, hogy a korszakváltás kihívásaira megfelelő választ tudunk-e adni. Ugyanis az a világ, amelyhez csatlakozni akarunk, hihetetlen gyors változáson megy át. Nem egy álló vonatra kívánunk felszállni, hanem egy robogó vonatra, és mindenfajta késlekedés ezen a területen egy fantasztikus történelmi esély eljátszását jelenti Magyarország számára.

Az a kérdés, hogy Magyarország az élre törő országok közé tud-e kerülni, vagy a nyugati világ országai között a lassan követő, hol lemaradó, hol megint egy kicsit követő, hol megint lemaradó országok közé fog tartozni, ettől a választól, e kérdés megválaszolásától függ.

(11.10)

A gazdasági növekedésünk is - amely '96 óta bizonyos értelemben töretlen Magyarországon és 5 százalék körüli - több tényezővel együtt, több tényező hatására is kifulladóban lehet az elkövetkező években, ha az információs társadalomhoz kapcsolódó gazdasági fejlődés, gazdasági szolgáltatások megfelelő fejlődése nem következik be.

De mégis az a kérdés, hogy hol állunk, hiszen hihetetlenül szeretünk büszkélkedni bizonyos értelemben olyan eredményekkel, amelyek nem is igazán eredmények, és nem vagyunk hajlandók körülnézni a világban, hogy hol tartunk. Amikor nemzetközi összehasonlításokat teszünk, akkor rendszerint Nyugat-Európával és a világ fejlett országaival hasonlítjuk össze magunkat, és az így meglévő különbségeket mintegy történelmi különbségekként értékeljük, és azt mondjuk, hogy ez mintegy természetes dolog, hiszen Magyarország, Kelet-Európának ez a része ezernyi történelmi katasztrófán ment keresztül, és ez a lemaradás egy olyan lemaradás, amely mintegy magától értetődő lemaradás.

Ugyanakkor azt kell látni, hogy a nyugati országok egy jó része is, a korszakváltás lehetőségét megragadva élre törő szerepbe tud kerülni, egészen más helyzetbe, mint tíz, húsz vagy akár harminc évvel ezelőtt volt a nyugati országok közösségében.

Ezért én, tisztelt képviselőtársaim, hadd idézzek önöknek egy 2000-es felmérést, amelyet a Media Research nevű intézmény készített el. Kelet-Európa országait hasonlítja össze, a 14 év feletti lakosság internethez való hozzáférését vizsgálja és a százalékos megoszlását. Szlovénia vezet 37 százalékos eredménnyel ebben az összehasonlításban, Észtország a második 25 százalékkal, és ehhez hozzá kell tennem, hogy Észtország összes iskoláját 2000-re rákötötték az internetre, nem pusztán a középiskolákat, hanem az általános iskolákat is; Lettország is egyébként Magyarországot messze meghaladó eredménnyel rendelkezik ezen a téren. A harmadik ország a Cseh Köztársaság 16 százalékkal, és itt már nagyon várjuk, hogy Magyarország is valahol feltűnjön ebben a sorban, de, kérem szépen, nem vagyunk sehol. Jön a Cseh Köztársaság után Horvátország 14 százalékkal, majd Bulgária 13 százalékkal - még mindig nem vagyunk sehol -, jön Szlovákia 11 százalékkal, Lettország 10 százalékkal, és feltűnik Magyarország 9 százalékkal, hogy megelőzze Lengyelországot, Romániát, Litvániát, Macedóniát, Szerbia-Montenegrót - Kis-Jugoszláviát -, Oroszországot és Ukrajnát. Tehát amikor a szilikonvölgyről és az információs társadalom lehetőségeiről ábrándozunk, akkor tudni kell azt, hogy egy nagy lemaradásban vagyunk már, és ez a lemaradás senki másnak nem köszönhető, csak saját magunknak.

1998 után, azt kell mondjam, a kormány elaludt. Alapvető értékei között sem szerepelt az információs társadalomhoz való felzárkózás, a követelményeknek való megfelelés politikája. Két évig ezen a területen szinte semmi nem történt, és tétlenkedett, két év elteltével volt képes csak egy határozottabb politikát megpróbálni megfogalmazni. De azt követően is ennek a politikának jó néhány eleme csak píárakcióként értékelhető. Ilyen például a családi PC támogatási programja, amelynek révén 1400 gépet osztottak ki kedvezményes áron magyar állampolgároknak. Ha ezt egy tehetősebb alapítvány teszi, akkor dicsérendő, a kormányzat részéről egy rendkívül szűk korlátok között mozgó kis program. Késlekedett a szabályozással is, illetve amely szabályozás területén viszonylag jól állunk, mondjuk, az elektronikus aláírásról szóló törvény szabályozásának megkezdése, ott annak a környezetnek a kiépítése hiányzik, amelyben ez a törvény igazán hatni tud.

Ugyanakkor az ORTT vezető kormánypárti tisztségviselője azon gondolkodik, hogy hogyan lehet korlátozni az internetet és az internet szabadságát. Más tárcákkal való együttműködés sem látszik igazán virágzónak ezen a területen, hiszen az oktatási tárca kerettantervének keretében, kerettantervének révén korlátozzák, szűkítik, gátolják a számítástechnika-oktatás fejlődését Magyarországon.

Amikor előírják, és nagy garral beharangozzák, hogy ECDL-vizsgát kell tenni majd, és anélkül diplomához nem lehet jutni, akkor talán arra kellene gondolni, hogy Délkelet-Ázsiában olyan oktatási kísérletek folynak, ahol 12 éves gyerekeknek kell tudni azt a tudást, kell tudni elsajátítani azokat az ismereteket, amelyek az ECDL-nek megfelelő ismereteket jelentik, és nem az egyetemi diplomához kötik ezt a tudást. De lefagyasztották a Sulinet-programot, az iskolák ellátását, az internethálózatra történő rákötését. 1999 óta gyakorlatilag évi 200-250 iskolát kötnek rá erre a hálózatra. A négyezer általános iskola rákötése az internetre az információs társadalom időegysége szerint valami beláthatatlan távoli időbe tolódott el.

A kormányzat csökkentette a tanártovábbképzés támogatását, amely részben azt szolgálja, hogy a tanárok felkészülhessenek erre a dologra, és lényegében összekeveri, mondjuk, az Oktatási Minisztérium honlapkészítését a tananyag digitalizálásával.

Mégis beszéljünk az egységes hírközlési törvényről, hiszen ezt meg kell alkotni, és ennek a törvénynek jó néhány feladatot szolgálnia kell.

De előtte egy percet szólnék arról, hogy már a törvény megszületése is kételyeket ébreszt, már maga az eljárás, hiszen az első nyolc vagy kilenc verziót még a Hírközlési Felügyelet koordinálta, és a Hírközlési Felügyelet honlapján megjelentek a különböző verziók. A későbbi verziókat, amelyeknek a koordinálását átvette a Miniszterelnöki Hivatal, ezen a honlapon nem jelenhettek meg, majdnemhogy szamizdat formájában terjedtek, elég nehézséget jelentett a különböző verziókhoz való hozzáférés. Ha valamelyikhez hozzáfértünk, akkor kiderült, hogy már nem érvényes, mert valami új van, és a verziók nagyon nagy mértékű változáson mentek keresztül.

A törvénynek ugyanakkor alapvetően három célt kell szolgálnia: egyrészt, hogy az információs társadalom kultúrája minél szélesebb körben meghonosodjon, másrészt, hogy az állampolgárok, az információs társadalom szolgáltatásait igénybe vevő polgárok megfelelő áron, tehát lehetőleg olcsón, megfelelő minőségben juthassanak ezekhez a szolgáltatásokhoz; harmadrészt pedig azt, hogy segítse elő a gyors és fenntartható gazdasági növekedést, Magyarország felzárkózását a nyugati társadalom fejlett világához.

Három feladatot kell ennek a törvénynek végrehajtania. Egyrészt a monopóliumokat lebontani, másrészt a verseny elvi és gyakorlati feltételeit megteremteni, harmadrészt pedig az állami feladatokat egy liberalizált környezetben ellátni oly módon, hogy az állam ne cenzorként, versenytorzító tényezőként vagy éppen a fejlődés gátjaként jelenjen meg utána ezen a piacon. Ezeknek a feladatoknak jelentős változtatások nélkül a törvény megfelelni nem tud, de azért van az általános vita, majd a részletes vita.

A szabad demokraták a módosító indítványaikat azért fogják ehhez a törvényhez benyújtani, hogy ezeknek a feladatoknak a teljesítését elősegítsék.

A három feladatot venném sorra. Az első a monopóliumok lebontása. Hihetetlen fontos, és ugyanakkor kényes feladat, hiszen tisztán piaci viszonyok, illetve a késleltetett megteremtése a piaci viszonyoknak nem segíthet önmagában, hiszen a korábbi adminisztratív monopóliumok könnyen átmentődhetnek piaci spontán működő monopóliumokká - nemcsak a Matávra, hanem adott esetben más koncessziósokra is gondolok ezen a téren. Ezért fontos az újonnan piacra lépők fokozott támogatása, egy aszimmetrikus szabályozás ezen a téren, amelyről szó esett. Itt a kérdés az, hogy az aszimmetrikus szabályozás, amely megjelenik a törvényben, elégséges-e e cél teljesítésére.

Fontos az átmeneti időszak gyorsítása is, hiszen az átmeneti időszakok megszabása bizonyos értelemben a monopólium más eszközökkel történő fenntartása. Tehát miközben formailag megszűnik egy monopólium, akkor például a számhordozhatóság megteremtésére történő kötelezettség elodázása egyben indirekt módon egy monopólium fenntartását jelentheti.

Ugyanakkor fontos az is, hogy a jelentős piaci erővel bíró szolgáltatók meghatározása egységes legyen a hírközlés összes szereplőjére, tehát a távbeszélő-, a mobil-, a bérelt vonali, a kábeltévé- és az összeköttetés-szolgáltatókra vonatkozóan egyaránt. Ilyen értelemben módosítani kellene a médiatörvény egyhatodos szabályozását is.

Ha áttérünk a verseny elvi és gyakorlati feltételeire, akkor azt kell látni, hogy alapvető érdek a fogyasztók olcsó, biztonságos és jó minőségű kiszolgálása ezen a piacon, másfelől a verseny érdekeinek megfelelően egy olyan verseny fenntartása, ahol a szolgáltatók ösztönözve vannak a hírközlési, informatikai piac folyamatos bővítésében.

A verseny feltételeinél talán az egyik leglényegesebb tényező a belépés szabályozása, a belépés megfelelő szabályozása, hogy új szereplők be tudjanak lépni a piacra. A végső hozzáférési szakasz megnyitása, azaz a helyi hurok problémája az első ezen a területen. Ez azt jelenti, hogy amennyiben egy előfizető új szolgáltatót szeretne választani, akkor a jelenlegi hálózat mellé ne legyen szükséges újat kiépíteni.

(11.20)

A jelenlegi tervezet néhány helyen lehetőséget ad a belépés megtagadására egyfelől, másfelől pedig felvetjük azt a kérdést, hogy kedvezményes előfizetőihurok-átengedésre egy meghatározott időszakra kerüljön sor, mondjuk, két év időtartamára, s utána már a piaci feltételeknek megfelelően kelljen alkudni ennek a hozzáférési szakasznak a megnyitásáról és ott az új belépésnek a folytatásáról. Itt egy kényes egyensúlyt kell teremteni az újonnan belépők érdekei és az infrastruktúra bővítésének az érdekei között, tehát a szolgáltatói alapú és az infrastruktúra-építő alapú verseny feltételei között.

A második terület, amely a belépést meghatározza, a számhordozhatóság kérdése, hiszen ha a számhordozhatóság akadályoztatva van, az nem más, mind a monopóliumnak a fogyasztó oldaláról történő fenntartása. A telefonszám majdnem olyan, mint egy név, amitől az emberek nehezen szabadulnak, az intézmények szintúgy; abba rengeteget fektettek be, az lényegében egy hálózatnak a része, a saját megjelenítésük része. Tehát ha a számhordozhatóság akadályoztatva van, akkor valójában egy monopóliumot tartanak fenn; ilyen értelemben le kell rövidíteni ezt az időszakot, különösen a Matáv esetében kell lerövidíteni ezt az időszakot, amíg a számokat kötelesek lesznek átengedni másoknak.

A harmadik nagy kérdés a virtuális mobilszolgáltatók kérdése. Azt már említették az előttem hozzászólók, hogy ez az 50 százalékát jelenti a magyar telefonpiacnak, ami rendkívül magas arány. Itt egy borzasztó nagy dilemmával állunk szemben. A korábbi törvénytervezetekben szerepelt az, hogy a hozzáférési kötelezettséget kiterjesszék a mobilszolgáltatókra is, a jelenlegi törvénytervezetből ez kikerült. Rendkívül nehezen megítélhető ez a kérdés, és alapvetően abból a szempontból kell ezt vizsgálni, hogy mi szolgálja leginkább az informatikai piac bővítését és az olcsó szolgáltatás megjelenését ezen a téren. Tudni kell, hogy ezen a területen nincsen európai uniós kötelezettség, ugyanakkor ha megnézzük, mely országokban van ilyen típusú kötelezettség - például Dániában, Svédországban, Finnországban -, akkor azt tapasztaljuk, hogy a legnagyobb penetrációval, a legnagyobb mobiltelefon-használattal, a legnagyobb internethasználattal rendelkező országokban találjuk ezt meg, talán nem véletlenül. Ezt a kérdést a tisztelt Háznak valóban át kell gondolnia.

A verseny feltételeihez tartozik az, ami nem megfelelően rendezett a törvényben, hogy a szabad szolgáltatóválasztás külön szerepeljen a helyi, helyközi és a nemzetközi szinten egyaránt. Most az van, hogy egyet választ, hármat kap; ami lényegében arra a hondurasi választási rendszerre emlékeztet engem, ahol egyetlenegy "x"-szel kellett bejelölni egy pártnak a jelöltjét, és ezzel az egy "x"-szel szavaztak az adott párt köztársasági elnökére, parlamenti képviselőjére, polgármesterére és helyi önkormányzati képviselő-testületi tagjára. A magyar választási rendszer annyiban tisztább és bonyolultabb, fejlettebb, hogy külön lehet szavazni ezekre a személyekre. Ha most egyetlenegy választással kell valójában dönteni a helyi, a táv- és a nemzetközi szolgáltatók között, akkor ez a versenyt korlátozó tényező.

Nem megfelelő a törvényben a különböző hálózatok összekapcsolásának szabályozása, következésképpen a díjak megállapítása. Nem véletlen most az a vita, amely arról folyik a Matáv és a mobilszolgáltatók között, hogy nem szimmetrikusak a kapcsolási díjak az egyik rendszerből a másikba. Ugyanakkor fehér foltok vannak, és a fehér foltok megszüntetése, a hozzáférési hiány kontrollált megszüntetése a törvényben csak egyfajta mérséklését jelenti a szolgáltatók költségeinek.

Szerintünk ennél radikálisabban kellene eljárni, azaz lehetőséget kellene teremteni arra, hogy az üzleti szempontok alkalmazása esetére becsült kiadáshoz képesti pluszköltségek megszüntetésre kerüljenek, tehát megtérítésre kerülhessenek. Ez biztosítaná igazán azt, hogy ne legyen lehetőség arra, hogy különböző ürügyekkel ne teljesítsék a szolgáltatást olyan helyeken, ahol az semmilyen körülmények között nem gazdaságos.

Most áttérnék a harmadik részre, a harmadik feladatra, nevezetesen az állam szerepére, hogy mi az a felfogás, mi az a koncepció, amelyet a törvény ezen a területen tükröz. Sokan említették már, hogy a törvény túl sok rendeletalkotói felhatalmazást ad a kormánynak ezen a téren. Ez egyfelől egy kivédhetetlen dolog, hiszen valóban különböző szintű és minőségű szabályozásokról van szó, amelyeket nem lehet mind betenni a törvénybe, ugyanakkor azonban más oldalról jogos a feltevés, jogos a félelem, hogy ezekben a miniszteri és kormányzati szintű rendeletalkotásokban jó néhány olyan dolgot el lehet bújtatni, amely a törvény, a végső soron elfogadandó törvény szellemével ellentétes lehet, és valójában lobbiérdekeket, kormányzati, politikai érdekeket tükröz.

Véleményünk szerint változtatni kellene a Hírközlési Felügyelet helyzetén. Meg kellene szüntetni ennek a cégnek a kormány alá rendelését, és az Országgyűlés felügyelete alá kellene rendelni. Ezzel összefüggésben a törvényben a döntőbizottság - amelynek az összetétele olyan, hogy gyakorlatilag kormányfüggő döntőbizottságról van szó, amely véleményünk szerint nem tud a piacon semlegesen eljárni - felállítására nem is lenne szükség, amennyiben a Hírközlési Felügyelet kikerülhetne a kormány irányítása alól, és független szervként elláthatná a törvényben a döntőbizottságra rótt feladatokat is.

Többen kifogásolták azt a részt - és jogosnak tartom a kifogást -, amely a titkosszolgálatok tevékenységének finanszírozására vonatkozik ebben a törvényben. Hogy a titkosszolgálatok költségeit egy az egyben a szolgáltatókra és ezen keresztül a fogyasztókra hárítjuk, ennél költségesebb megoldás nincsen, hiszen akkor semmilyen önkorlátozó tényező nem fog működni a tekintetben, hogy a titkosszolgálatok aktivitási kedvét valami egy kicsit visszafogja. Amennyiben a titkosszolgálatoknak a saját költségvetésükből kellene fizetniük ezeket a költségeket, az végső soron a magyar polgárok számára is olcsóbb lenne, és áttekinthetőbb lenne, hogy ténylegesen melyek azok a nélkülözhetetlen feladatok, amelyeket a titkosszolgálatoknak el kell látniuk.

Végül én is megemlíteném azt, hogy a törvényben jellemzően szerepel körülírva a Defend Kft. esete, amely egy kormányzathoz közeli őrző-védő cég, amelynek a posta kiemelt ügyfele és tulajdonosa, részbeni tulajdonosa egyben. Ennek a fegyverviselési jogosítványait nem ebben a törvénytervezetben kellene szabályozni. Nem véletlen egyfajta ilyen lobbiérdek megjelenése ezen a téren, kár lenne, ha a vitákat ez vinné félre, és ha a Defend szabályozását, a Defend jogosítványait ebbe a törvénybe bújtatnák el.

Köszönöm a megtisztelő figyelmüket. (Taps az MSZP- és az SZDSZ-frakció soraiban.)

DR. MAGYAR BÁLINT (SZDSZ): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Ház! Tisztelt Képviselőtársaim! Elöljáróban azt szeretném a tisztelt képviselőtársaim figyelmébe ajánlani, hogy egy kiemelkedő jogalkotói felelősséggel rendelkeznek egy ilyen törvény esetében, hiszen a parlament az információs, kommunikációs szolgáltatásokkal és technológiai szolgáltatásokkal kapcsolatban olyan szabályozást készül hozni, amely nagymértékben befolyásolja ennek a területnek a fejlődését. Ez egy olyan kulcsterület, tisztelt képviselőtársaim, amely napról-napra fontosabb szerepet játszik a nemzetgazdaságok jövedelemtermelő képességében, és a piacgazdaságok között folyó versenynek a tétje talán ezen a területen a legnagyobb.

Másrészt: a távközlésben és az informatikában a jogalkotás szerepe speciális. Helyes szabályozással és befektetőbarát kormányzati politikával egy ország versenyképessége igen gyorsan javítható, de rossz törvényekkel nagyon könnyen ronthatunk is rajta, s lemaradásunkat a jövőben ezáltal csak fokozhatjuk. A folyamat nemcsak a gazdaságot modernizálja, de a társadalom teljes átalakulásához is vezet, ahol a felkészüléshez nem elég a jó megnevezés - mármint hogy információs társadalom -, de megfelelő jövőkép is szükséges hozzá.

Ezzel szemben a beterjesztett törvényjavaslat szomorú példája mindazoknak a hibáknak és mulasztásoknak, amelyek az elmúlt három és fél évben az informatika területén a kormányzati politikát jellemzik. Először is a koncepciótlansággal kezdeném. Az elektronikus kereskedelem szabályozásába nem ad hoc módon kell belefogni, tudatos koncepció nélkül. Világos képet kell kapnunk arról, távlatilag is, hogy mik a szabályozásra váró elemek, és ezek közül először is melyeket kell megoldani a meglévő törvények módosításával, melyek azok, amelyek az alkotmány módosítását igénylik, mely esetben szükséges új törvények alkotása, melyek vannak azon a szinten, ahol elégséges a kormány- vagy a miniszteri rendelet, és végül melyek azok a területek - és talán ez a legfontosabb -, ahol az állam szerepvállalása vagy nem lehetséges, vagy nem kívánatos. Ezért a szabályozást a szakma, illetve a társadalom önszabályozó mechanizmusaira kell bízni. A szakma és a társadalom önszabályozó mechanizmusai azok, amelyekben ez a kormány a legkevésbé hisz és a legkevésbé bízik. Részben ennek hiánya magyarázza azt a zűrzavart, ami a törvényjavaslatot, a szabályozási szinteket és a szabályozott területeket illetően tapasztalható.

Sok olyan alapkérdést, amit törvényben kellene szabályozni, ez a törvényjavaslat a miniszteri szintre bízza. A lényeges magatartási szabályozásokat e törvény keretein belül azonos jogszabályi szinten kellene meghatározni. Erre, úgy látszik, most nincs esély. A kérdéskör egyes alkotmányos jogokat is érint, de az alkotmány módosításának szándékáról és az ehhez szükséges konszenzus megteremtésének az igényéről nincsen szó. Végül: a javaslat egybemossa az elektronikus kereskedelem és az általános célú tartalomszolgáltatás területét, amelyet talán bölcsebb lenne külön szabályozni.

Többek között az ilyen típusú alapkérdések tisztázásához kellene egy meghatározott, egy világos alapkoncepció, amely megfelelő társadalmi vitán és konszenzuson alapulhat. A törvénytervezet egy hibás szemléleten is alapszik. Úgy tűnik, hogy a kormányzat nem érti saját szerepét és feladatait az információs társadalomhoz vezető úton. A kormány nem maga építi az információs társadalmat; ehhez gyenge és alkalmatlan. Az információs társadalmat emberek építik, illetve embereknek azok a kis-, közép-, illetve nagyvállalkozásai és legkülönfélébb társadalmi szervezetei, amelyek előtt a versenyt korlátozó akadályokat le kell bontani, nem pedig fölösleges és bürokratikus terhekkel sújtani őket. A kormányzat "minden hatalmat a kancelláriának" elvéből indul ki, a törvényeket üres keretté degradálja, ahol igazán érdemi kérdések szabályozását miniszteri hatáskörbe utalja, így a parlamentnek ténylegesen nem lesz beleszólása számos, alapvetően fontos kérdésbe. Ezek közül idéznék néhányat.

A legfontosabb társadalmi elemeket, elsősorban az információs társadalommal összefüggő szolgáltatások bizalmi elemeit és az elvárható biztonság kérdését az anyag mellőzi. Helyette a 17. §-ban a kancellária miniszterének ad felhatalmazást szinte minden lényegi kérdésben. Az a mód, ahogy az elektronikus kereskedelmi szolgáltatások legfontosabb játékszabályait nem törvény, hanem rendeletek fogják szabályozni, véleményünk szerint versenyellenes. A piaci szereplők nem tudnak felkészülni, a legelemibb alapinformációk híján nem tudják a beruházásokhoz és piaci stratégiájukhoz szükséges döntéseket meghozni. Ez azt jelenti, hogy az elektronikus kereskedelem a gyakorlatban nem fog úgy működni, ahogyan azt egyébként elvárhatnánk tőle. Ha a törvény elfogadásra kerülne, az átlagpolgár, ha elektronikus kereskedelmi szolgáltatást vesz igénybe, azt követően sem fog többet tudni a tranzakció adózási, fogyasztóvédelmi, szerzői jogi, személyiségi jogi és adatbiztonsági hátteréről és kockázatairól, mint korábban.

A konkrét problémákat nyolc kérdéskör köré csoportosítanánk. Először is: nem világos, hogy mi az indoka a törvényjavaslat ezen formában és ilyen időzítéssel történő beterjesztésének. A szakma szerint jelenleg nincs semmiféle törvényi vagy szabályozási kényszer, amely egy hasonló jogi norma kiadását indokolná, annál inkább szükség lenne a kérdéskör átfogó és világos koncepciójának a megalkotására. Bölcsebb lenne megvárni ezt az átfogó koncepciót, és azt egy vagy több jogi norma keretei között, kellően egyeztetett módon, megfelelő előkészítéssel és együttműködéssel kibocsátani. A beterjesztés indoka azért is aggályos, mert a javaslat továbbra sem ad jogbiztonságot az adott jogterületen, ellenben több esetben is további jogviták forrásául szolgálhat majd.

Másodszor: az előterjesztés nem tisztázza a különbséget az elektronikus kereskedelem és a hagyományos kereskedelem között sem a definícióban, sem a törvény hatályát illetően. Az anyagból nem derül ki, hogy mely területeken hoz korlátozásokat és szűkítéseket a jelenleg érvényes, a hagyományos kereskedelmet szabályozó jogi környezethez képes. Fontos joghézagok várnak betöltésre. Például pontosítandó, hogy miként válik valakiből szerződő fél, hogy a szerződés tárgyának és az üzleti tranzakció különböző szakaszainak a definiálásával is megfelelőbben kellene foglalkozni, s végül, hogy a fogyasztóvédelemnek ki kell terjednie a virtuális világra is.

Harmadik alapvető probléma: két törvényt szabályoznak egyben. A gazdaságot akarjuk segíteni, vagy a magánembereket megregulázni? Szinte ez a kérdés ebben a törvényjavaslatban. A törvényjavaslat személyi és területi hatálya ködös és aggályos. Nem világos, tisztelt képviselőtársaim, hogy az előterjesztett törvényjavaslat pontosan mit kíván szabályozni. Az anyag két, teljesen különböző terület szabályázását próbálja egyben és meglehetősen összemosva szabályozni: az üzleti célú elektronikus kereskedelmet, illetve a magán- és jogi személyek által bármilyen célból - hangsúlyozom, bármilyen célból - végzett internetes tartalomszolgáltatást.

Nem világos, hogy a tervezet pontosan mit ért a szolgáltató fogalma alatt. A törvényszöveg tág, és nem választja szét a szolgáltatótípusokat, így a különböző felelősségi viszonyok összemosódnak. Amennyiben a szolgáltatók körét nemcsak a professzionális szolgáltatók jelentik, úgy a szolgáltatás adatvédelmi szempontból is kétségessé válik, és csökkentheti az internetet a szabad tartalomközlésre használók számát és arányát.

(8.50)

A családi vagy baráti jellegű tartalmak közléséhez véleményünk szerint nincs szükség arra, hogy a tartalomszolgáltató nevét, lakcímét, adószámát és egyéb személyes adatait a nagy nyilvánosságnak is kiadja. Az internetes tartalom nagy többségét nem a nagy internetszolgáltatók adják, hanem a hétköznapi emberek, csoportok tízezreinek legkülönbözőbb oldalai. Hibás az a szemlélet, amely rájuk nem, csak a professzionális szolgáltatókra koncentrál. Ez megengedhetetlen az információs társadalom demokratikus korszakában, feltéve, hogy ezt a demokratikus kultúrát kívánjuk fenntartani és gazdagítani.

A törvény megnevezése is félrevezető. Az információs társadalommal összefüggő szolgáltatások lényegesen szélesebb kategória, mint az elektronikus kereskedelem, a szabályozások terveinek nagy része mégis elsősorban az elektronikus kereskedelmet és azon belül is elsősorban a fogyasztó felé irányuló úgynevezett B to C-t, tehát a business to consumer kereskedelmet érinti, így az elektronikus kereskedelmi törvénynek nevezett jogszabály gyakorlatilag, tisztelt képviselőtársaim, nem mond semmit az elektronikus kereskedelem nagyobb részét kitevő úgynevezett B to B, azaz business to business, tehát az üzleti világon belüli kereskedelemről.

A tervezet szükségtelenül keveri a gazdasági jellegű információs szolgáltatások, illetve az internet világában oly jellemző egyéb információs tartalomszolgáltatások fogalmait. Mindezzel a kötelezettségek értelmetlen terhét hárítja a nem gazdasági jellegű szolgáltatást nyújtókra. A törvény előírásai a jelen formában túlnyomórészt nem ellenőrizhetőek, nem végrehajthatóak és nem szankcionálhatóak.

A negyedik probléma az, hogy ha az elektronikus kereskedelemről beszélünk, nem kerülhetjük meg az adózás kérdését sem. A gazdasági kérdésekről, az üzleti feltételekről nem esik szó nemhogy a tervezetben, de még a koncepciók területén sem. A gazdasági feltételrendszer szabályozását a törvényjavaslat a miniszter kompetenciájába utalja, holott a témakör és benne az elektronikus fizetések joga és az adójog kiemelt figyelmet érdemel. Át kell gondolni a konkrét tennivalókat a vámok, illetve az adók területén is.

Ehhez kapcsolódik az az ötödik probléma, hogy döntenünk kell arról, akarjuk-e, kívánjuk-e az elektronikus kereskedelem pozitív diszkriminációját. Mindenütt, ahol komolyan foglalkoztak az elektronikus kereskedelemmel, eldöntötték, hogy pénzügyi eszközökkel előnyben részesítsék-e az elektronikus kereskedelmet a hagyományossal szemben, támogatják-e állami eszközökkel az elektronikus kereskedelmet azért, hogy az új technológiák gyorsabban elterjedjenek, javítva ezzel a gazdaság versenyképességét. Ehhez az elektronikus kereskedelmi szolgáltatások nyújtóinak és használóinak adókedvezményeket és adminisztrációs könnyítéseket kell biztosítani. A kérdés nem megkerülhető, és véleményünk szerint ez a fajta pozitív diszkrimináció hazánkban is kívánatos.

A hatodik nagyobb kérdéskör a szerzői jog területéhez tartozik. Alapkérdés e körben: mi minősül szerzői jog által védett műnek az elektronikus kereskedelemben? Adatátvitel esetén ki minősül jogtulajdonosnak és hogyan lehet a jogokat megszerezni? E körben mi lehet a szerepe a kollektív szerzőijog-kezelői testületeknek? Melyek a szerzőijogsértés lehetőségei az elektronikus kereskedelem terén, és milyen jogkövetkezményekkel kell számolni szándékos és nem szándékos jogsértés esetén? Alkalmazhatók-e a szabad felhasználás előírásai, és ha igen, milyen határok között? Melyek a szerzőijog-védelem technikai eszközei és mennyiben? A szerződések mennyire tudják védeni a szerzői jog jogosultját, és a jogsértések szankciói milyen módon kényszeríthetők ki?

Ezekre a kérdésekre választ kell kapni. Ezek ma nyitott kérdések, és átfogó koncepció híján nem lehet olyan részszabályozásokba belemenni, amelyek ezeket a kérdéseket nyitva hagyják.

A hetedik legfontosabb terület az adatvédelem és a személyiségi jogok területe. Ezen a téren valóban az alapvető kérdés, hogy továbbra is kiszolgáltatottak maradunk-e. A tervezet még mindig tartalmaz olyan rendelkezést, amely ellentétes a jelenleg hatályban lévő adatvédelmi előírásokkal. Továbbra sem tudhatjuk, hogy egy internetes üzleti tranzakciónk során gyűjthetnek-e adatot rólunk, vásárlási szokásainkról, érdeklődési területeinkről. Nem tudjuk, hogy adatainkat ki kinek adhatja el és adhatja tovább, és nem tudjuk, hogy ki, mikor és milyen formában használhatja fel ezeket az adatokat azért, hogy esetleg többet vásároljunk. Nem tudhatjuk továbbá, hogy ezekből az adatokból ki, mikor, milyen következtetést vonhat le és mire használhatja fel azokat.

A válasz a törvényjavaslat szerint a Miniszterelnöki Hivatalt vezető miniszteren, illetve az általa megalkotandó rendeleteken múlik, hiszen a 17. § felhatalmazza őt e kérdéskör szabályozására. Ez véleményünk szerint elfogadhatatlan. A probléma súlyánál fogva és a nyugati tapasztalatok fényében legalábbis törvényi szabályozást igényel, de az is meggondolandó, hogy alkotmányban kellene rögzíteni az információs társadalomhoz fűződő különös, speciális állampolgári jogokat.

A nyolcadik kérdéskör az európai jogharmonizációs problémákat érinti. A törvényjavaslat az Európai Parlament és a Tanács információs társadalommal összefüggő szolgáltatások, különösen az elektronikus kereskedelem egyes jogi kérdéseiről rendelkező irányelvével harmonizáló hazai szabályozást törekszik kialakítani, az azon túlmenő jogi előfeltételek megteremtését nem tartalmazza. Így jelen formájában hiányos, számos esetben értelmezhetetlen, valamint a gyakorlatban a tervezet alapján megoldhatatlan helyzetek kialakulását eredményezi, ugyanakkor az Európai Parlament és a Tanács által kibocsátott 2001/29. irányelv előírásait nem veszi figyelembe, ezáltal elmulasztja a teljes körű harmonizáció lehetőségét.

Tisztelt Képviselőtársaim! Összegezve a Szabad Demokraták Szövetségének véleményét: a törvényjavaslat az érdemi kérdéseket nem rendezi, a két legfontosabb célt, az elektronikus kereskedelem fejlődésének előmozdítását és a fogyasztók jogainak megnyugtató védelmét nem teljesíti, nem rendezi.

A törvényjavaslat visszavonását javasoljuk a kormánynak, azzal, hogy a megfelelő jogalkotási koncepció megalkotását követően a társadalmi és szakmai szervezetekkel folytatott konzultáció és konszenzus eredményeit bemutatva térjen vissza erre a kérdéskörre. Ehhez egy merőben új munkastílust javasolhatunk a kormány számára, melynek a legfőbb jellemzője a tervszerűség, az alaposság, a párbeszéd, a konszenzuskeresés, és ennek nyomán talán egy másfajta hatékonyság, mint amit képvisel. Ezeknek a feltételeknek a nyomai ebben a törvénytervezetben nem fellelhetők.

Köszönöm a figyelmüket. (Taps az MSZP soraiból.)