Felszólalás adatai

MÉCS IMRE (SZDSZ): Elnök úr, a megértését szeretném kérni, mert olyan bajtársaim nevét szeretném megemlíteni, akik meghaltak, kivégezték őket, és emiatt lehet, hogy egy kicsit túllépem az időt. Köszönöm szépen.

ELNÖK: Természetesen kegyeleti szempontból is megértjük. Tessék, képviselő úr!

MÉCS IMRE (SZDSZ): Köszönöm szépen. November 4-én a Kossuth téren ünnepélyesen takarékra állítják a forradalom lángját, afféle emlékmécsessé zsugorítva, lezárulnak a forradalmi napok; a társadalom, amelynek túlnyomó része a kádári rendszerben csak hamis, hazug, félrevezető információk agymosásában részesült, s az irodalomnak is csak berkesikre tellett, ma is jobbára hallgat arról, hogy a brutális második szovjet agresszió után igen jelentős nemzeti ellenállás bontakozott ki.

Maga a fegyveres ellenállás a világ legnagyobb szárazföldi hadseregével szemben, reménytelen és kilátástalan helyzetben, november 14-éig tartott. A Corvin köziek, Angyal Istvánék, Bárány Jánosék, a Ferenc körútiak, a Vajdahunyad utcaiak, a Baross tériek, a Lenin körútiak - Steiner Lajosék és a többiek -, a Széna tériek, a körtériek, az erzsébetiek, a jutadombi katonai egységek, a Schmidt-kastély körüliek, az újpestiek és folytathatnám még a sort, napokig kitartottak, óriási veszteséget okozva és sajnos elszenvedve.

(21.10)

Szinte házról házra hátráltak a felkelők az iszonyatos túlerővel szemben. Király Béláék Nagykovácsiba hátráltak ki, amikor Budapestről kiszorítják a felkelőket, más csoportok a Gerecsébe vonulnak vissza. Vidéken sem jelentéktelen a fegyveres ellenállás. November 11-én Kubicza Jánosék és Sima Lászlóék a Mecsekben tábort létesítenek, több mint 200 fegyveres áll ellen, és lecsapnak a szovjet egységekre. Ők 22-éig tartanak ki, akkor maradványaik, mintegy 60-an fegyveresen Jugoszláviába mennek, ahol lefegyverzik őket. Ellenálló csoportok húzódnak a Bakonyba, a Bükkbe. Sátoraljaújhelyen mintegy 150 fős felkelő csapat harcol a betolakodókkal.

Rettenetes szorongások és remények között valami hallatlan düh fogott el bennünket, nem akartuk elhinni, hogy minden elveszett, az alig megízlelt szabadságunknak vége, és ismét visszatér a gyűlölt diktatúra. A 12 nap alatt létrejött forradalmi szervek nem hagyták magukat, a forradalmi tanácsok, nemzeti bizottságok, a munkástanácsok mindenütt az ellenállás gócaivá váltak. Különösen igaz ez a munkástanácsokra, amelyek általános sztrájkot hirdettek, és az ellenállásban különösen kitűnő Újpesti Nemzeti Bizottság - Kósa Pálék, dr. Rajki Mártonék, Gábor Lászlóék - kezdeményezésére november 14-én megalakították a Központi Munkástanácsot. Ennek vezetői - Rácz Sándor és Bali Sándor szerszámkészítő munkások és a többiek - kivételes szilárdságról, ugyanakkor bölcsességről tettek tanúbizonyságot. Az ország bizalma és a forradalom öröksége rájuk hárult. A Központi Munkástanács lett a nemzet legitim vezetője.

A diákság, az értelmiség sem tétlen. Újból megjelenik az Igazság, majd amikor lehetetlenné válik az Élünk, majd Obersovszkyék letartóztatása után az Újra Élünk. Győrött Szigethy Attila és Földesi Gáborék átveszik a Hazánk szerkesztését. Az Írószövetség kiáltványt ad ki - amelyhez a Tudományos Akadémia, az egyetemi forradalmi diákbizottságok, a Magyar Értelmiség Forradalmi Bizottsága és számos más szervezet csatlakozik -, amely kimondja, hogy a forradalomban a magyar nép egyértelműen nyilvánította ki akaratát, és alkudozásnak helye nincs. A diákszállókban ismét forró a hangulat.

A harcok alatt 13 ezer ember sebesült meg. A sebesült felkelők százai különböző kórházakban és segélyhelyeken az ottani orvosokkal, szimpatizánsokkal együtt ellenállási gócokká váltak - többek között a Honvéd Kórház, a Péterfy Sándor utcai kórház, a Szülészeti Klinika, a Traumatológiai Klinika. Írták és sokszorosították a röpcédulákat, illegális újságokat, megtartották fegyvereiket, keresték egymást. Érdemes elolvasni az akkori röplapokat, a mai monográfiákat, visszaemlékezéseket, milyen hihetetlenül sokszínű, sokszálú ellenállás bontakozott ki, és tartott a forradalmi együttállás.

Közben megindult a szomorú exodus, először Nyugatra, majd Jugoszlávia felé. Mi, itt maradottak még mindig reménykedtünk, a szabad világ biztatott bennünket. Credo, quia absurdum. Hittünk, és hittek a munkástanácsok vezetői, hihetetlen okossággal, de jure nem ismerve el a Kádár-féle quisling-kormányt, de facto tárgyalásokba kezdtek Kádárékkal, követelve a szovjet csapatok azonnali kivonását.

A Magyar Értelmiségi Forradalmi Tanács - amelynek elnöke Kodály Zoltán volt -, a Központi Munkástanács október 23-ára néma tüntetésre szólított mindenkit. Délután kettő és három között kiürültek a pesti utcák, a szovjet katonákon kívül senki sem volt az utcákon, az ablakokban mindenütt gyertyák égtek. Hallatlanul méltóságos, erőt adó, a szovjet erők számára pedig félelmetes volt ez a hihetetlen egység, ez az eltökéltség. A József körúton egy szovjet katona félelmében a levegőbe eresztett egy sorozatot.

Éltünk.

Köszönöm szépen. (Taps.)