Felszólalás adatai

BÓKAY ENDRE (MSZP): Tisztelt Elnök Úr! Köszönöm a szót. Tisztelt Parlament! A most elhangzott beszámolókhoz szeretnék néhány dolgot hozzáfűzni. Az egyik, hogy számomra rendkívül szimpatikus Kaltenbach Jenő biztos úr szóbeli kiegészítője és az általa készített beszámoló, hiszen ő a tények felsorolásán kívül ennek mélyebb összefüggéseit is keresi, és ezekre megpróbál választ is adni. Azt hiszem, hogy nekünk erre igen nagy szükségünk van, mert egyszerű intézkedésekkel az általa felsorolt problémákon túl könnyen nem lehetünk úrrá. Ha nem látjuk át azokat az összefüggéseket, ami a társadalom mindennapjaiban zajlik, valószínűleg nem fogunk tudni jó törvényeket és jó intézkedéseket hozni.

Én két dologgal szeretnék kiemelten foglalkozni a beszámoló kapcsán: az egyik az oktatás, a másik pedig a lakhatás kérdése.

Az oktatás kapcsán felmerült, hogy bizonyos intézkedéseket meghozunk, és ezek a törvénykezésben el is indultak, hiszen a tisztelt parlament most tárgyalta, illetve most készítjük elő azokat a törvényeket, amelyek pontosan ezeknek a szegregációs folyamatoknak kíván megálljt parancsolni, és megpróbálja integrálni a roma gyerekeket és a nehéz körülmények között élő gyerekeket is az oktatásba. Erre szükségünk van. Ezek a folyamatok most kezdődtek el, most gyorsulnak fel, inkább ezt mondom, és most fogjuk meglátni azt a következő években, hogy vannak-e ennek igazából eredményei. Teljesen osztom azt a véleményt, hogy pusztán az iskolán, pusztán az oktatáson keresztül ezt nem lehet megoldani.

Az előbb Varga József úr említette, hogy három alappillér van, az egyik a lakhatás, a másik az oktatás és a harmadik a foglalkoztatás.

Tisztelt Képviselő Úr! Teljesen egyetértek önnel, tehát bármelyik problémát külön kiemeljük, és ezt nem komplexen, együttesen kezeljük, akkor itt eredményt nem fogunk tudni elérni. Amíg a társadalom nem fogadja el ezeket a szükséges lépéseket, addig lényeges, nagyobb mértékű változásra nem kerül sor. Ezért én szükségesnek tartom azt, hogy ezeket valahogy a mindennapokba bevigyük, valahogy megpróbáljuk a társadalommal megértetni, a többségi társadalommal megértetni, hogy enélkül sikeres integrációt nem tudunk megvalósítani. Mint ahogy a biztos úr is említette, 2008-ban a tanulók 18 százaléka roma tanuló lesz az általános iskolákban, tehát ez olyan létszámot jelent, ami mellett szó nélkül nem mehetünk el.

Nekem rendkívül szimpatikus Mohácsi Viktória fellépése. Nem tudom, hogy az ön által készített interjút olvastam-e a Magyar Narancsban legutóbb, azt hiszem, hogy igen. Ebben kifejtette a sajátos nevelési igényű gyerekekkel történő eljárást. Tehát amit ön elkezdett, annak a folyamatnak igenis van visszhangja. Biztosíthatom önt arról, hogy legutóbb az oktatási bizottság egy külön megbeszélést folytatott a szakemberekkel közösen, és egy rendkívül széles közeget hívtunk össze, akik jogosultak ebben intézkedni, és velük együtt tárgyaltunk erről, hogy ezeket az anomáliákat hogy tudjuk megoldani. Tehát elkezdődött egy folyamat. Igenis van értelme az ön munkájának, van értelme annak, hogy fölhívja a társadalom figyelmét erre, és biztosítani azt, hogy mind a minisztérium, mind pedig a jogalkotó ebben lépéseket tesz. A későbbiekben természetesen meglátjuk, hogy ennek milyen eredménye, milyen hatásfoka lesz, de elindult egy folyamat, és valószínűleg ezt önnek köszönhetjük.

A sajátos nevelési igényű gyerekekről annyit szeretnék kifejteni, hogy tulajdonképpen most indultak el a felmérések. Kétfelé próbálják osztani ezt a problémát, és olyan megoldásokat keresnek, hogy ne pusztán egy fejkvóta plusz legyen az iskolákban - hiszen talán önök előtt is ismert, hogy egy ilyen típusú gyerekre dupla fejkvótát lehetett eddig elszámolni -, hanem egy olyan finanszírozási rendszert próbálunk meg kidolgozni, ami azt jelenti, hogy ezen tanulók megkapják az ellátást. Tehát igenis foglalkozzanak vele a nevelők külön, akár egyénenként, igenis megkapják azokat a lehetőségeket, hogy felzárkózzanak, és azokat a hiányokat esetleg, amit a családi - mondjuk rossz értelemben - örökségként megkaptak, ezeket kompenzálni tudjuk.

A másik ilyen dolog a lakhatás. A lakhatás tényleg szervesen összefügg. Ahogy biztos úr említette, attól függően, hogy milyen körülmények között élnek ezek a családok, lehet, hogy ott levő gyerekek tényleg nem tudnak tanulni. A magam részéről jónéhány ilyen helyen jártam, végignéztük, és megpróbáltunk segíteni ezen. Engedjék meg, hogy elmondjam, Pécs városában egy programot keresztülvittünk, ezt azért tudom mondani, mert nyolc évig a lakásbizottság elnökeként dolgoztam, és ennek van talán némi hozadéka. Igazából nagy dobra nem vertük, ezért is nem jutott el önhöz, meg azért is, mert a helyi sajtó nem túl pozitívan fogadta. Itt az önkényes lakásfoglalókról volt szó. A magunk részéről azt folytattuk le, hogy közel 200 ilyen családot felkerestünk, egy bizottsággal állítottuk össze ezt a csoportot, családsegítőktől, szociális munkásoktól kezdve egy felmérést folytattunk le velük.

A felmérés kapcsán megállapodtunk ezekkel a családokkal, mert hiába pereltük ki őket úgymond az önkényesen elfoglalt lakásokból, 6-8 hónap múlva egymás között cserélték ezeket a lakásokat, és újra kezdődhetett elölről a bírósági végzés.

(17.10)

Ennek kívántunk megálljt parancsolni, és az itt élő családokkal úgynevezett lakhatási szerződést kötöttünk, ami nem ugyanaz, mint a bérleti szerződés. Tehát kevesebb joggal, de mindenesetre a családnak megnyugtató környezetet teremtettünk. A családdal megállapodtunk. Bizonyos szerződés keretében azt mondtuk, hogy amennyiben ők vállalják ezeket és ezeket a feltételeket, mi mint városi önkormányzat biztosítjuk számukra a másik oldalon azokat a feltételeket, amit ők nagyon régóta óhajtottak.

Nyugodtan mondhatom, hogy körülbelül 60-80 százalékban sikeresek voltak ezek a megállapodások: Pécsen nem volt kilakoltatás, és ez volt a célunk is, hogy ez ne is történjen meg. Azzal együtt azoknál az állampolgároknál is figyelembe kellett venni, akik úgymond, jogszerűen várnak a bérleti jogra, jogszerűen várnak egy szociális bérlakásra, hogy azt megkaphassák, és úgy érezték, hogy őket tulajdonképpen az ilyen önkényes lakásfoglalók beelőzik. Az ő figyelmüket megpróbáltuk felhívni arra, hogy ezek a lakások természetesen nem a város közepén voltak, nem jó minőségű bérlakásokról volt szó, hanem elsősorban olyan külvárosi, jobbára sokszor olyan elhagyott épületeket foglaltak el, amiben mások nem is igen tudtak volna lakni.

A másik. Ennek a programnak a keretében jöttünk rá arra is, hogy kevés az, ha ezeket a lakásokat műszakilag felújítjuk. Tehát kevés az, ha - az ön szavait idézve - a harmadik világ állapotából kihozzuk ezeket a lakásokat, minden egyes műszaki forinthoz legalább egy szociális forintot is oda kell tennünk. Ez egész pontosan azt jelenti, hogy ha nem dolgozunk együtt az ott élőkkel, és a szociális munkások nem gondozzák őket naponta, és nem próbálnak meg a számukra munkalehetőséget szerezni, nem veszik fel a kapcsolatot az iskolákkal, a lakások műszaki felújítása ugyan nem sokat ér.

Ezért arra kérem tisztelettel önöket is, hogy amikor ez szóba kerül, akkor nagyon szorosan kapcsolják össze, mert különben hiábavaló küzdelmeket folytatunk, sőt sokszor az történik, hogy amikor a felújított lakásokat megkapják, és utána lelakják ezeket, igen rövid időn belül, akkor a társadalom egy jelentős része azt mondja, hogy na ugye! Ez nem jó. Nagyon rossz visszhangja van ezeknek a dolgoknak, itt tehát soha nem szabad abbahagyni ezt a szociális munkát. Egyébként a magunk részéről úgy is tartjuk, hogy egy olyan ágazatról van szó, ami munkahelyeket teremt más emberek számára is.

Végezetül engedjék meg, hogy az oktatással kapcsolatban még néhány szót említsek. Szintén a saját városomra, Pécsre hivatkozom. Ez az első olyan magyar nagyváros, amely az oktatásban teljes vertikumot ölel fel. A roma gyerekek oktatását nemcsak az általános iskolában, hanem egy meglehetősen jó színvonalon működő, Gandhi Gimnáziumban folytatja, és itt van egyedül az egyetemen - úgy tudom, más egyetemeken nincs - romológiai tanszék. Ez tehát lehetővé teszi, hogy tulajdonképpen egy kitörési pontot adjunk olyan lakótársaink, állampolgáraink számára, ami hosszú távú megoldást biztosít az ő beilleszkedésükre. De eltérve ettől: a nemzetiségi oktatás különösen erős Pécsen. Láttam a beszámoló anyagban is, hogy Pécsen van az egyetlen olyan német nemzetiségi gimnázium, ami a német kisebbségi önkormányzat kezelésében van. Mi ezt a folyamatot nagyon jónak tartjuk. Megpróbáltuk elérni ugyanezt a szerb-horvát gimnázium kapcsán is, sajnos mind ez idáig még erre nem került sor. Jó lenne, ha ez ezt a folyamatot szolgálná.

Végezetül egyetlenegy gondolatot engedjenek meg még nekem itt: Pécs mint Európa kulturális fővárosa. Mi egy olyan programmal nyertük el ezt a címet Európában, hogy azt hirdettük meg a határtalan város jelszavával, hogy a Pécsen élő, illetve a közelünkben lévő nemzetiségeknek valamiféle sajátos kohója él együtt ebben a városban. Sajátos gazdagságot ad a városnak, egy szellemi pluszt és szellemi többletet, és ezt értékelte Európa.

A mi véleményünk az, hogy érdemes ezt az utat bejárni, érdemes ezt az utat folytatni, hiszen azok a nemzetiségek, akik itt együttműködnek, akik a mindennapjaikban közösen vállalják magukat, igen jó helyet teremtettek. A városon belül horvát színház működik, számtalan olyan közösségi teret alakítottunk ki az itt élő nemzetiségek számára, amiben jól és otthon érzik magukat. Ezt példaértékűnek tartjuk a magunk részéről. Nem érezzük azt, hogy a város mindent megtett, de azt érezzük, hogy jó úton haladunk.

Végezetül köszönöm szépen Kaltenbach Jenő biztos úr munkáját, köszönjük szépen ezeket a megfogalmazásokat, és amit tett eddig a nemzetiségiek ügyében. Ő azt mondta, hogy nincs pótolhatatlan ember; én azt mondom önnek, hogy valószínűleg nehezen lehet pótolni az ön munkáját.

Köszönöm szépen.