Felszólalás adatai

GÖNDÖR ISTVÁN (MSZP): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Ház! Valahogy én is úgy vagyok, mint Kósa Ferenc, hogy nagyon sokat hezitáltam azon, hogy szóljak, ne szóljak, vagy egyszerűen itthagyjam ezt a vitát, mert engem mélységesen bánt és mélységesen sért, és én megpróbálom elmondani - talán megérti Szabó Erika is -, hogy amit ön elmondott, az miért sért nagyon sok embert, aki a baloldaliságot vállalja.

Igenis sért az, hogy kinek van joga egy kitüntetést alapítani, és igenis sért, amikor Horváth János, általam nagyra becsült képviselőtársam azt mondja, hogy mi alkalmasabbak lennénk arra, hogy egy ilyet tegyünk vagy ilyet előterjesszünk. (Dr. Horváth János: Én nem mondtam!) Szó szerint ezt mondta, kedves képviselőtársam: alkalmasabbak lennénk - így használta. (Dr. Horváth János: Nem mondtam! Akkor sem mondtam ilyet!) Megnézzük a jegyzőkönyvet, majd amikor kihozzák. (Közbeszólás a Fidesz soraiból: Az már késő!) A köztünk lévő barátság miatt majd én ezt ki fogom keresni, és majd megbeszéljük. (Körömi Attila: Nézzük meg most!) Vissza tudjuk keresni. (Közbeszólás a Fidesz soraiból: Miért nem lehet megnézni? - Nem erről szól!) De erről volt szó. (Az elnök csenget.) Nagyon sok hozzászóló azt mondta, hogy vonjuk vissza, mert nekünk ehhez nincs erkölcsi tőként. (Közbeszólás a Fidesz soraiból.)

Szóval, hadd mondjam el önöknek... - én türelmesen vártam több órán keresztül, engedjék már meg, hogy én is elmondjam! (Körömi Attila: Minden így kezdődik, hogy kiforgatjátok a másik szavait! - Az elnök ismét csenget.) Bocsánatot kérek.

ELNÖK: Hallgassuk figyelemmel a képviselő urat!

GÖNDÖR ISTVÁN (MSZP): Azt gondolom - és talán elfogadják tőlem -, hogy a rendszerváltás időszakában az 1956-hoz való viszony egy központi kérdés volt minden oldalon és mindenkinek.

Egy fél mondatot engedjen meg az MDF-es képviselőtársam, hogy amikor a rendszerváltásért küzdöttünk, akkor még nagyon sokan együtt dolgoztunk az MDF-esekkel, és csak azért, mert az útjaink elváltak, ettől kezdve valahol, bennem az alakult ki, hogy a vita során lehet, hogy nekünk valamilyen bélyeget kellene viselnünk vagy a homlokunkon, vagy valahol máshol, csak azért, mert a mi szüleink... - és most adok igazat Szabados Tamásnak. Megosztom önökkel, hogy én, amikor heves és fiatal és nagyhangú voltam, megsértettem a családomnak egy tagját, a Horváth Jánossal együtt azonosan küzdő és Amerikába távozó rokonunkat, mert amikor több mint harminc év után hazatért, akkor én azt mondtam, hogy lehet, hogy bűnösök vagyunk, mert a szüleink itthon maradtak, és mi itthon dolgoztunk, és itthon teljesítettünk sorkatonai szolgálatot.

De nem tudom elfogadni azt, hogy majd az én három gyerekemnek azért kell, mondjuk tíz, húsz, harminc, negyven vagy ötven év múlva szemlesütve járnia, mert az édesapjuk vállalta a baloldaliságot, és a baloldalon küzdött a rendszerváltásért.

Azt gondolom... - és ezért hiszek abban, amit Szabados Tamás mond. Tisztelt Képviselőtársaim! Amikor ez a munka folyt, 1988-ban, '89-ben, nagyon sokan vannak a baloldalon is, akiket éjszaka hazakísért a rendőrség, és órákig állt a rendőrautó a ház kapujában vagy azon a rendezvényen, ahol összejöttünk és beszélgettünk arról, hogy hogy lehetne a rendszerváltást békésen megcsinálni. Azt gondolom - és nem is engedem, én vállalom -, hogy nem engedem elvitatni magunktól azt, hogy igenis szerepünk volt abban, hogy megerősödtek a jobboldali gondolkodású szervezetek, és létrejöttek, és igenis Magyarországon békés volt a rendszerváltás.

Azt gondolom, hogy amiről beszélnünk kellene, az az, hogy '90 óta elkezdődött egy demokratikus országépítés, annak a jogrendszerével és a gazdaságával együtt. Igenis arról kellene beszélni, hogy ehhez ki mit tud hozzátenni. Azok lesznek a méltók egy kitüntetésre, és úgy, ahogy Eörsi Mátyás elmondta, igenis az fogja majd minősíteni, hogy mikor és ki kapja meg, és milyen cselekedetekért.

Azt hiszem, hogy furcsa dolog ez, amikor azt lehet hallani, és elindul egy versenyfutás abban - amit Kósa Ferenc elmondott -, hogy mi ezekről a közös élményeinkről, emlékeinkről nem beszélünk. Mi tenni akarunk érte, mi dolgozunk érte, és nincs szégyellnivalónk, de nem is hagyjuk, hogy ezt a bélyeget ránk süssék.

Nem tudom elhallgatni, ne haragudjanak, ahogy Szabó Erika is elmondta, szóval nekem, ami nem tetszik bent, ez úgy igaz - nincs itt Varga képviselő úr, ezért nem akarom megbántani -, gondolják végig: szóval a tisztítótűz, az csak a Fideszen keresztül vezet?

(21.10)

A III/III-as dolgot csak azért hozom szóba, hogy tessék végiggondolni - én végigültem az előző két ciklust is -, az ügynök mindig egy megvetett, megbélyegzett emberként szerepelt a parlamentben. Most abban a pillanatban, amikor kiderül, hogy az ellenzék soraiban valakihez közel lehet, az érdek megköveteli, megfordítják, és most már a beszervező kerül előtérbe. Azt gondolom, ez az, amiben végre a konszenzus kialakulhatna, amit Ivanics képviselő úr mondott.

Ha arról beszélnénk és el tudnánk fogadni, hogy Magyarországon demokrácia van, a demokráciában választások útján gyakorolják az emberek a jogaikat és döntenek, hogy mikor, kiket juttatnak a parlamentbe, és felruházzák azzal, hogy döntéseket hozzanak, azt gondolom, hogy nekünk ezt tudomásul kellene venni és el kellene tudni fogadni. Ha ezt el tudnánk fogadni, akkor lehet, hogy egy lépéssel közelebb lennénk ahhoz, hogy együttgondolkodjunk, hogy konszenzus legyen, ha most a kitüntetés kapcsán arról vitatkoznánk, hogy igenis milyen kritériumok kellenek ahhoz, hogy kik kaphatják majd meg, nem pedig ügynökökről, '56-ról, '56 utáni sérelmekről beszélnénk.

Hogy miért tudunk ilyen őszinték lenni, hadd mondjam el önöknek: a '90-es választásokkor egy nagyon öreg - megint csak Horváth Jánoshoz megyek vissza, neki már elmeséltem ezt a példát - kisgazda barátom azt mondta, amikor arról beszélgettünk, sikerült, békésen és ez milyen jó dolog - egész más volt akkor a légkör, még nem voltunk politikai ellenfelek a szó mai értelmében, akkor ő azt mondta -: azért kellett ennyi évtizedet várni, mert kellett a ti korosztályotok, aki nem tudta, hogy mit jelent '56 és nem féltetek. Mert nekünk már nem volt hozzá bátorságunk, mert mi ezt megéltük, és mi igenis ennyi évtized után is félünk. Ahhoz sem volt bátorságunk - ezt mondta nekem ez az öregúr -, hogy odaálljunk mögétek és támogassunk benneteket, hanem a meleg szobából, az ablak mögül drukkoltunk a sikereteknek, mert tudtuk, hogy vagytok.

Tessék elgondolni, egy ilyen állapotból jutottunk el 2002-ben oda, hogy próbálunk egymásra bélyegeket tenni abból az alkalomból, hogy van-e joga a szocialista-szabad demokrata többség kormányának Nagy Imre nevével fémjelzett kitüntetést alapítani és majd adományozni a jövő kormányainak. Azt gondolom, hogy ezt nem lehet elvitatni, és egyetértek azokkal a képviselőtársaimmal, akik azt mondták, hogy próbáljunk meg visszatérni és konszenzust keresni.

Hadd ne folytassam, mert az érzelmeim elragadnak. Köszönöm.