Felszólalás adatai

TARDOS MÁRTON (SZDSZ): Elnök Úr! Képviselőtársaim! Köszönöm a szót. A tévé előtti vita zárószakaszához közeledünk, és egyértelmű számomra, hogy a kétéves költségvetés vonatkozásában nagyon messze vagyunk attól, amit különben kívánatosnak tartanék elérni ahhoz, hogy társadalmi konszenzus alakuljon ki abban, hogy mit is fogunk tenni a következő két évben.

Arra akarom figyelmeztetni azokat, akik most a vitánkra figyelnek, hogy egyértelmű - ez a kormány és az ellenzék számára is egyértelmű -, hogy az országban nagyon sok megoldásra váró, megoldatlan kérdés van, hogy a '95 óta tartó gazdasági növekedés még csak bizonyos bajoknak a kezelésére adott lehetőséget, de még nem jutottunk túl azokon a nehézségeken, amelyeket az 1989-ben kialakult gazdasági visszaesés - és több évig tartó visszaesés - okozott.

A vita azt mutatja, hogy nemcsak hogy nem alakult ki konszenzus ezekben a kérdésekben, hogy hogyan kell viselkednünk, hanem nagyon élesek az ellentmondások. Ezek közül az ellentmondások közül most az értetlenség aláhúzására egyet szeretnék kiemelni. Az egyik oldalon a kormány azt mondja, hogy a személyi jövedelmek adóztatásában érvényesíteni kell a családi támogatások elvét; magyarul: a gazdag családokat nagyobb támogatásban kell részesíteni, ha gyermekeik vannak, ha több gyermekük van, mint a szegény családokat. Azt gondolom, hogy ez a szociális igazság szempontjából nem egy elfogadható érv, de tudomásul veszem, ha ilyen sokan emellett érvelnek.

Elhangzik egy másik kérdés is, hogy a nagyobb jövedelmet termelő városok adóügyekben való támogatását csökkenteni kell; tehát a kormány ebben a kérdésben az előző álláspontjával pont ellentétes álláspontot képvisel akkor, amikor városokról és településekről van szó. Nem hiszem azt, hogy ezekben az ügyekben lenne egyetlen igazságos megoldás, és az összes többi igazságtalan és buta megoldás lenne. Azt azonban fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy ilyen jelentős kérdésekben a társadalmi szolidaritás ügye nem egy jelentéktelen ügy, és a társadalmi szolidaritás előfeltétele az, hogy a parlamentben a parlamenti többség odafigyeljen azokra az érvekre, amelyeket esetleg közvetlenül az induláskor nem támogatott. Ennek az odafigyelési hiánynak nagyon súlyos következményei lesznek, és ezt az ország jövendője szempontjából jelentős problémának ítélem meg.

Arról a kérdésről, hogy ilyen körülmények között, amikor ilyen nagy az egyet nem értés és ennyi feladat áll előttünk, szabad-e két évre elhatározásra jutnunk a társadalmi közpénzek felhasználásáról, most nem kívánnék beszélni, bár hangsúlyozom: én úgy ítélem meg, hogy ez abból a szempontból előnyös, hogy gondolkodunk róla - és abból a szempontból, hogy határozatokat hozunk, egyértelműen hátrányos. Azt azonban újra és nagyon határozottan alá szeretném húzni, hogy ha két évre hozunk döntéseket, akkor a döntések felülvizsgálásának és a kialakult helyzethez való menet közbeni alkalmazkodásnak az útjait bővíteni és nem szűkíteni kell. Hallatlanul nagy hibának tartom azt, hogy a kétéves költségvetés bevezetésének kikényszerítésével egyidejűleg a kétéves költségvetés menet közbeni parlamenti ellenőrzésének és újbóli parlamenti felülvizsgálásának az útját a kormánytöbbség - a jelenleg kialakult helyzet alapján megállapíthatom - nem akarja tudomásul venni. Ha igazuk is lenne abban, hogy helyes két évre perspektivikus döntéseket hozni és azokat döntésként, nem pedig prognózisként értékelni, akkor is tudomásul kell venni, hogy a felülvizsgálás mechanizmusának gyöngítése egy súlyos alkotmányjogi kérdés, amiben bűnös hibát követnek el.

Ezzel a problémával kapcsolatosan azt is meg szeretném említeni, hogy itt most Mádi úr felszólalása révén nem egy kérdésben kiderült az, hogy a kormány a benyújtott költségvetési javaslatát felül fogja vizsgálni, de hogy hogyan vizsgálja felül, azt még most, a részletes vita lezárásának pillanatában sem ismerjük. Ilyen körülmények között nem beszélhetünk parlamentáris rendről a költségvetés elfogadásával kapcsolatosan. És ez a probléma nem egyedül a nyugdíjak vonatkozásában jelentkezik, ezt mint egy nagyon súlyos és itt egyértelműen vitatott kérdést csak kiemelve szeretném aláhúzni.

Mondanivalóm leglényegesebb kérdése azonban az, hogy az ország gazdasági egyensúlya és növekedése ugyan dicséretes, de még nagyon jelentős problémák előtt állunk, és ezeknek a problémáknak a megoldása a magyar akkumulációs képesség növelésével kapcsolatos, ami megint nem egy egyszerű ügy. Egy olyan országban kell az akkumulációt növelni, ahol a lakosság a fogyasztás színvonalával jogosan nincsen megelégedve, hiszen a lakosság átlagos jövedelemi színvonala még nem éri el a tíz évvel ezelőtti szintet, és a lakosság megosztottsága a jövedelemnagyságok területén pedig nagyságrendileg nagyobb. Tehát a lakosságnak egy nagyon jelentős része nem lényegtelen, nem kismértékben, nem statisztikailag nehezen kezelhető mértékben, hanem egyértelműen és nagymértékben él rosszabbul, mint tíz évvel ezelőtt. És mégis az a véleményem, hogy ezekkel a kérdésekkel foglalkozni kell, hogy többet kell tenni a szolidaritás érdekében, mint amit a költségvetés előterjesztett. Ezért azokat a javaslatokat, amelyek ilyen irányúak, azokat támogatni szeretnénk mi, szabad demokraták, de gondolkodni kell azon, hogy hogyan lehet ezzel párhuzamosan az ország akkumulációs képességét is növelni.

Itt két kérdésre akarom felhívni a figyelmet. Az infrastrukturális beruházásokról itt hosszadalmasan folyt a vita, és különböző, egymásnak ellentmondó számokat hallottunk, de tudjuk, hogy ez rosszul áll. Tudjuk, hogy az útépítésre, a vízi utak fejlesztésére, az ország védelmében, az áradásokkal kapcsolatos kiadásokra és sok más hasonló tételre nem volt elegendő beruházás, és a kétéves költségvetésben sincs megfelelő beruházás. Ez azt jelenti, hogy ezen változtatni kellene, és én arra hívom fel képviselőtársaim figyelmét, hogy ha azokat a javaslatokat, amelyek itt a növelésre vonatkoznak, nem támogatják, az ország bajba kerülhet.

Van még egy, talán ennél is jelentősebb kérdés: a magyar gazdaság sikere mindenki egyértelmű véleménye szerint a külföldi tőke beáramlásával függött össze, és azok a vállalatok hozták létre az 5 százalékot meghaladó gazdasági növekedést - és tartós gazdasági növekedést -, amelyek külföldi, importált tőkével is dolgoznak.

(14.30)

Azonban ennek a fordítottját is figyelembe kell venni, azt, hogy van egy nagyon jelentős tőkeállomány a gazdasági életben, amely nem jutott ilyen addicionális tőkefelhasználáshoz, és amelynek a gazdasági állapota az esetek nem kis részében siralmas. Mit nevezek siralmasnak? Azt, hogy a jövedelmeiből a folyó költségeit fedezi, a folyó költségekből valahogy fedezi a bér- és egyéb, a személyi jövedelemmel kapcsolatos költségeit, de az amortizációját már nem tudja kifizetni és realizálni, holott nemcsak amortizációs beruházásra, hanem struktúraátalakító beruházásokra van szükség.

Az a támogatási rendszer, amit jelenleg a kis- és középvállalatok támogatására elfogadtunk, ezt a kérdést nem oldja meg, mert a vállalatoknak az a része, amely ilyen bajban van, nem jut olyan akkumulációs erőforráshoz, amivel az adókedvezmények igazán segítenének. Az előterjesztett költségvetés ezzel az üggyel nem foglalkozik megfelelően, ezért nem tartom alkalmasnak arra, hogy a következő két év gazdaságpolitikáját meghatározza.

Nem beszéltem - és már nem is tudok beszélni - arról, hogy az amúgy is bajban lévő vállalatokat és közszolgáltatásokat még a minimálbérrel is megterheltük. Kívánatos változás lenne a minimálbérek gyors ütemű növekedése, ugyanakkor az előterjesztés nem veszi megfelelően figyelembe azt, hogy ez milyen gazdasági és társadalmi következményekkel jár, és nem finanszírozza ezeknek a mellékhatásoknak - ha tetszik, így is nevezhetem őket - a semlegesítését.

Ennek alapján mi, szabaddemokraták a benyújtott költségvetést nem tudjuk elfogadni. (Taps az SZDSZ és az MSZP soraiban.)