Felszólalás adatai

DR. ISÉPY TAMÁS (Fidesz): Köszönöm szépen a szót, elnök asszony. Tisztelt Országgyűlés! Kedves Képviselőtársaim! A szegények New York-i, városszéli temetőjéből tegnap hazaérkeztek Barankovics István hamvai, és csütörtökön a magyar föld véglegesen magába zárja hűséges fiát. Szeretném remélni, hogy nemcsak számunkra, kereszténydemokrata képviselők, hanem a némi történelmi emlékezettel rendelkező minden magyar állampolgár számára fontos és indokolt, hogy ezekben a napokban legalább néhány méltató szó hangozzék el ezek között a falak között arról a politikusról, aki a kibontakozó terror nyomasztó hajnalán innen merte hangos szóval hirdetni, hogy a demokráciát nem lehet antidemokratikus eszközökkel megvalósítani. (Dr. Takács Imre: Így van!) Milyen lekicsinylő ajkbiggyesztéssel fogadhatták a másik oldalon annak idején az ilyen megfogalmazásokat: "a mi ideológiánk a kereszténység nagy gondolkodóinak szellemi befolyása alatt áll; ragaszkodunk az emberi személy szabadságához, elutasítjuk a totalizmust, valljuk a pártok szabadságát, saját pártunkban annak belső szabadságát is; hívei vagyunk minden vonalon a törvény uralmának".

1947 augusztusában bátorság kellett annak a megfogalmazásához, hogy: "Programunk a legbiztosabb és a legszélesebb emberi jog, a legteljesebb szociális igazságosság és a legnagyobb szabadság a természetfelettiség többletében, és célunk a szabad magyarok független országa." Vagy túl a világháborún, az ország szovjet megszállásának viszonyai között bátorság kellett a külpolitikai prioritások olyan megjelöléséhez, hogy először a puszta létezés érdeke, másodszor a független államiság biztosítása, harmadszor - '47-ben! - a határokon túl élő magyarság emberi és nemzeti jogainak biztosítása, és negyedszer pedig a belső jobb lét külső feltételeinek megkeresése.

Nyilván lesznek olyanok, akik fanyalogva beszélnek majd valamifajta újratemetésről. Lelkük rajta, hiszen Barankovics Istvánt nem Keletre kergették ki vagy hurcolták el, a hamvakat nem kellett az idegen földben összekaparni, mint Bethlen Istvánét, nem kellett a váci rabtemető nyomtalan sírjai között rábukkanni, mint az éhen halasztott Hóman Bálintra, nem kellett az arccal lefelé eltemetettek közül a sírgödörből kiásni, mint az 1956-os áldozatokat; az ő eltemetett hamvai csendesen pihentek idegen földben, és várták a hazatérés emelkedett pillanatát.

"Emigrációba nem megy az ember, hanem kényszerítik." - írja a naplójában. Rákosi fenyegetésére egyértelmű választ ad: "Tudom, hogy csak a lét és a becsület között van választásom, de a becsületet választom." És a becsületet választó döntés miatt 1949. február 2-án az ország elhagyására kényszerült.

A barát Szőnyi Zsuzsához intézett levelében említi, hogy már 1945 után megfogalmazta egy politikustársa: "Aki ebben a korban politizál, annak tisztában kell lennie azzal, hogy azt az akasztófa árnyékában teszi." A szó valódi értelmében nem volt politikusalkat, az akasztófa árnyékában mégis vállalta a lehetetlennek látszó feladatot, és egy hihetetlenül rövid választási kampány eredményeként valójában az ő irányításával zajlott le, a várható kommunista terror fenyegető mennydörgései között a magyar polgárság és a megvalósulni vágyó magyar demokrácia utolsó látványos lázadása. Az 1947. augusztus 31-ei választást ugyan a kékcédulák segítségével a Magyar Kommunista Párt nyerte meg, de a választás igazi nyertese a Barankovics István vezette Demokrata Néppárt volt, a tisztán szerzett 16,4 százalékkal.

A mai napon itt, az ország Házában őszinte tisztelettel adózunk Barankovics István emlékének, és az ő példája nyomán hisszük és valljuk, hogy a kereszténydemokrácia hatékonyan jelen van, és a jövőben is jelen lesz a magyar közéletben.

Köszönöm a figyelmüket. (Taps a kormánypártok, az MSZP- és a MIÉP-frakció soraiban.)