Felszólalás adatai

A bizottság a munkáját befejezte, és több hasonló sorsú bizottságtól abban biztosan különbözünk, hogy itt megszületett a jelentése a bizottságnak, amelyet december 28-án fogadott el a bizottság. Az ilyen vizsgálóbizottságok létrehozásának szokásához híven kormánypárti és ellenzéki képviselőkből egyenlő létszámú paritásos bizottságot állított fel az akkori országgyűlési határozati javaslat.

A jelentés két nagy részre osztható. Az egyik maga konkrétan a privatizáció története, kezdve az úgynevezett spontán privatizációtól, még a Németh-kormány időszakától, és lezárva 1997-tel, a Horn-kormány időszakával. Majd nyílik egy újabb fejezet, közeledvén már az európai uniós csatlakozáshoz, ennek az előkészületeit tárja föl a bizottság a cukoripar szempontjából: közismerten kvótarendszerben termel az Európai Unió tagországainak mindegyike, az ehhez való kvótaszerzési lehetőség, majd a 2004-es belépést követően már az akkori megkezdett cukorreform első információi megérkeznek Magyarországhoz, de kiteljesülése csak 2006 és 2009-ben következik be, és ezt a szakaszt vizsgálja teljes részletességgel a bizottság, hogy Magyarország milyen pozícióval lépett be az Európai Unióba, ezt a pozíciót meg tudta-e tartani, illetve hogyan juthattunk el addig a végeredményig, amit nagyon sokan tudnak az ország lakosai közül, hiszen a saját bőrükön, saját pénztárcájukon keresztül érzékelik: egyetlenegy cukorgyárunk maradt talpon a valamikori tizenkettőből, és a cukor ára a gyárak bezárását követően és egy elhibázott stratégiát követően fél év alatt szinte a duplájára növekedett, és onnan alig csökkent vissza a mai napra.

Szinte mondhatnám azt, hogy egyperces néma felállással adózzunk azon cukorgyárak emlékének, amelyek hosszú időn keresztül meghatározták Magyarország agrárpolitikáját, és sajnos bezárásra kerültek. Itt fel is olvasnám őket bezárásuk sorrendjében: 1997-ben történik az első bezárás Ercsi és Mezőhegyes esetében, 1998-ban Sarkad, 1999-ben Selyp és Sárvár, 2002-ben Ács, 2004-ben Hatvan, 2006-ban Kaba, 2007-ben Szolnok, majd 2008-ban Szerencs és Petőháza kerül végleges bezárásra Az egyedül talpon maradt, a tizenkettedik: Kaposvár. Mint említettem, 1997 az az első dátum, amikor megtörténik az első cukorgyár bezárása, ebben az évben Ercsiben és Mezőhegyesen, és mint említettem, ez az az év, amikor már minden cukorgyárunk külföldiek kezébe kerül.

És akkor térjünk vissza az elejéhez a történetnek, amikor is az 1988-as időszakban elindul egy belső törvényhozás, de még a szocialista keretek között, és megnyílik egy olyan lehetőség a bennfentesek számára, amit sokan nem is értenek kívülállók, csak a bennfentes akkori szocialista gyárak vezetői, illetve az a politikai felső vezetés, amelyik engedélyt ad az 1988-ban megjelenő, úgynevezett gazdasági társaságokról szóló törvény elfogadásához a Németh-kormány alatt, majd pedig 1989-ben a gazdálkodó szervezetek és gazdasági társaságok átalakulásáról szóló törvény elfogadásához, majd 1990 legelején még az Állami Vagyonügynökségről szóló törvény felállítja az Állami Vagyonügynökséget; ekkor még nem az Antall-kormány időszakáról beszélünk, az néhány hónappal később kerül kormányra. Tehát ez az a három törvény, amely a spontán privatizációt megengedni bennfentes körök számára, és ennek lesz részese a cukorgyári szektor is.

Gyakorlatilag nem az állam, nem egy irányító testület kereste a privatizációs lehetőségeket, és próbálta meg értékesíteni az akkori állami tulajdonban lévő vállalatokat, cégeket, hanem magának a vállalatvezetésnek lett lehetősége arra, hogy önmagukat kellessék, önmagukat adják el és kínálják fel tőkeerős befektetőknek, hiszen tény, hogy a tőkehiány jelentős volt a szocializmus és a szocialista kormányok közismert tevékenysége következtében: a gazdaság ellehetetlenült állapotát nem tudták már politikai erővel sem fenntartani, és elindult az ismert átalakulási folyamat.

(18.30)

Mint említettem, az infláció és egyéb monetáris döntések következtében az ország a teljes gazdasági megsemmisülés szélére került, és ekkor belső körök, még a rendszerváltás gondolatát elhessegetve, úgy gondolták, hogy meg kell nyitni egy vállalati átalakulást, nevezzük ezt a spontán privatizáció időszakának. Nos, mint említettem, ebben az akkor felső vezetők jártak élen, közismert, hogy akkor kik lehettek egy nagyon erős állami vállalatnak a felső vezetői.

Azonban 1990-ben az új, többpárti választás következtében az Antall-kormány elfoglalja a kormányzati pozícióját, s azzal szembesül, hogy teljes előkészítettségi állapotában kerültek már oda elé a privatizálandó vállalatok, többek között a cukorgyárak. Óriási dilemma volt, hogy aláírja-e ezeket az előkészített szerződéseket, vagy pedig elutasítsa, és újra elkezdje az esetlegesen többéves tárgyalási folyamatot. Közismert volt, hogy nagyon erős versengés alakult ki a volt szocialista országok között, hogy vajon ki tud kedvezőbb feltételekkel külföldi privatizátort magához csábítani. Ennek a dilemmának az lett a következménye, hogy az Antall-kormány elfogadta, pontosabban aláírta, ratifikálta azokat az előkészített szerződéseket, amelyeket a spontán privatizáció következtében a gyártulajdonosok és a megfelelő bennfentesek előkészítettek, ezért 1990 júliusában, novemberében és 1991 februárjában a legértékesebb hat cukorgyár privatizálásra került, pontosabban szentesítésre kerülnek a spontán privatizáció időszaka alatt előkészített privatizációs szerződések.

Nyugodtan mondhatjuk így, utólag, nemcsak azért, mert utólag mindenki okos, hanem aki ezeket a szerződéseket részben megismerte, hogy ezek a szerződések rendkívül előnytelenek voltak a magyar államnak. A szerződések lényege az volt, hogy pénzt az állami kasszába a privatizátorok nem fizettek be, hanem arra tettek ígéretet, hogy ha megszerzik a vezetési jogosultságot, akkor ők tőkét emelnek, azaz működő tőkét hoznak be ezekbe a vállalatokba. Ezért ma már teljesen érthetetlen a jelen kor emberének, hogy mindösszesen 30 százalékos tőkerészesedést szereztek a szerződés következtében ezekben a cégekben, viszont teljes irányítási jogot kaptak, valamint az állami tulajdonrészre való opciós megvásárlási jogot is a szerződések biztosították számukra. Nem kell azon csodálkozni, hogy ezekkel a jogokkal természetesen a következő években mindegyik privatizátor élt, döntő többségében angol, francia, német és osztrák közismert nagy cukorági szereplők voltak azok, akik a magyar cukorgyárakat megvették.

Az Antall-kormány 1992-ben észreveszi, hogy ez nem helyes út, hogy külföldiek kezébe kerülnek a vállalatok, így a mezőgazdaság egyes feldolgozóipara is, ezért 1992-ben módosítja az addigi álláspontját, és a vagyonpolitikai irányelvekről szóló 71/1992. országgyűlési határozatban gyakorlatilag véget vet a vállalati tanácsok önmaguk általi privatizációs lehetőségének, és addigra egy erős Állami Vagyonügynökséget hoz létre, amely megpróbálja piaci viszonyok között értékesíteni a magyar állami vagyont. Ennek az a következménye, hogy a megmaradt öt hazai cukorgyárat, amelyek addig állami kézben voltak, nem engedi további külföldi kézre kerülni, hanem javasolja, hogy hozzanak létre egy konzorciumot ezen cukorgyárak, és az állam, illetve a cukorgyárak alkalmazottai résztulajdonosként, valamint a cukorrépa-termelők és ezeknek a szövetségei legyenek az új három lábon álló tulajdonosok. Létre is jön ez a szemlélet. A szándék az volt, hogy ellensúlyt szerettek volna képezni a megmaradt öt hazai cukorgyárral a privatizált, külföldi tulajdonba került cukorgyárakkal szemben.

Azonban kormányváltás következik be 1994-ben. Az akkori Horn-kormány és az akkori pénzügyminiszter - majd felolvasom, kiket hallgattunk meg ebben a körben, ha lesz rá időm, többek között itt Bokros Lajosra szeretnék utalni - ádáz ellensége volt az állami tulajdonnak, és azt mondta, hogy mindent privatizálni kell, az állam nem jó tulajdonos. Ennek egyenes következménye lett, hogy az állam tulajdonrészese volt a konzorciumban létrejött első Magyar Cukor Rt.-nek, mellette, mint mondtam, dolgozói résztulajdonosok és cukorrépa-termelő gazdálkodók is, ennek ellenére, hogy tulajdonos volt, nem adott működő tőkét az ellensúlyként szereplő konzorciumnak, annak ellenére, mondom, hogy saját résztulajdona volt, és az ellehetetlenülés miatt, mivel nem bírták a tőkehiányos versenyt a tőkeerős külföldiekkel, 1997-ben kénytelen volt az utolsó magyar tulajdonú cégcsoport is jelezni, hogy vagy felszámolás, vagy pedig a privatizálás az útja a sorsuknak. Az állam 1997-ben engedélyezte az utolsó öt magyar cukorgyár privatizálását is, természetesen ezek is azoknak a külföldieknek a kezébe kerültek, akik már rendelkeztek itt cégtulajdonnal. Ezzel egy igen erős monopolisztikus helyzet alakult ki, három nagy külföldi befektető vette át a 12 hazai cukorgyárat.

1997-ben, mint említettem, lezárult a cukorgyárak fizikai privatizációja, és ezzel egy időben azonnal megindulnak a bezárások. Azt is tárgyilagosan meg kell jegyeznem, hogy a termelői kapacitás nem csökken ebben az időszakban a bezárások ellenére, magyarul, az új tulajdonosok néhány cukorgyárat ugyan bezártak piaci, illetve közgazdaságtani okok miatt, de ezt a kapacitást megtartva a tulajdonukban lévő másik telephelyen működő cukorgyárba helyezték át.

1998-ban újra kormányváltás következik be, és megkezdődnek a csatlakozási tárgyalások az Európai Unióhoz. Az Orbán-kormány igen sikeres tárgyalásokat kezdett a cukorkvóták tekintetében. Közismert volt, hogy Magyarország Európa szintjén jelzett cukorgyárakkal rendelkező, nagy cukorrépa-kapacitással rendelkező ország a közismerten még nagyobb német, francia, olasz rendszerhez képest, de jegyzett cukorgyári kapacitásaink vannak. 400 ezer tonna az a kvótamennyiség, amelyet az Orbán-kormány elér a majdani csatlakozáshoz. Hogy érzékeltessem: Magyarország éves fogyasztása 300 ezer tonna cukor, a 400 ezer tonnás kvóta azt jelentette, hogy évi 100 ezer tonnás exportkvótával, exportpozícióval tudtunk belépni 2004-ben az Unióba. Azt gondoltuk, hogy ez az exporterőnk meg is maradhat, azonban ekkor már Franz Fischler elindított egy gondolatot arról, hogy reformálni kellene az európai cukorrépa-termelést, mert támogatás jár a cukorrépa-termeléshez és a cukor feldolgozásához, míg Dél-Amerikában a nádcukorra alapozott cukornád-termelés sokkal olcsóbb, még úgy is, ha onnan hajóúton kell behozni.

Ezt a gondolatot még erőteljesebben magáévá tette a következő uniós Bizottság, amelyben Maria Fischer Boel asszony, dán liberális képviselő, aki a mezőgazdasági biztos szerepet töltötte be, gyakorlatilag azt mondta, hogy a mezőgazdaságot versenypiaci szereplővé kell tenni, amit máshol olcsóbban állítanak elő, azt mi itt, Európában ne állítsuk elő, azt hozzuk be külföldről. Ennek lett a nagy vesztese a szőlészeti és a bortermelés, de ugyanebbe a körbe tartozott sajnos a cukoripar. Egy erőteljes leépítési programba fogtak, amelynek az a lényege, hogy akik rendelkeznek termelési kvótákkal, minél nagyobb mennyiségben ezt adják vissza, vonják ki örökre ezt a termelési kapacitást, ennek ellentételezését megteszik, és az így kialakult csökkentett kapacitással működve az európai uniós egyéb országoknak a meglévő, a fennálló esetleges kristálycukorhiányt Dél-Amerikából, konkrétan Brazíliából kell pótolniuk.

Az akkori kormány dilemmába került, hogy mit kezdjen ezzel a felvetéssel. A magyar kormányzat a jelentés alapján és véleményem szerint is teljesen elhibázott stratégiát követett. Sajnálatos módon azokhoz az országokhoz csatlakozott az Unióval való vita folyamán, amely országok egyébként külföldiként tulajdonnal rendelkeztek a magyar cukorgyárak tekintetében, azaz a német, osztrák, francia és angol lobbicsoporthoz kapcsolódott, abban bízva, hogy néhány támogatási százalékos mértéket és leépítési ütemet meg tudnak változtatni.

(18.40)

Nem az egész cukorreform ellen tiltakozott, mint a markánsabb, Lengyelország által vezetett csoport, hanem a kis alkuk pozíciója stratégiát folytatta. Olyannyira, hogy Gráf József a bejelentett cukorreform kapcsán azt mondta, hogy ez érthető, elkerülhetetlen és meg kell oldanunk, tehát Magyarország támogatni fogja ezt a cukorreformot. Végig ezt az elhibázott stratégiát követték.

2005-ben, amikor a szabályozók már döntési helyzet elé kerültek, először Glattfelder Béla európai uniós fideszes képviselő, majd Tabajdi Csaba MSZP-s uniós képviselő egymástól teljesen függetlenül sajtótájékoztatót tartanak, és jelzik, hogy nagyon nagy veszélyeket jelent a magyar stratégia, hiszen ha beleegyezünk egyáltalán a kvótavisszaadás kérdésébe, az nálunk negatív eredménnyel járhat, merthogy itt külföldiek tulajdonolják ezeket a cukorgyárakat. Tehát nekik nem fáj, egyáltalán, ha a kvótát nem a saját anyaországukból fogják visszaadni, mondjuk, a német cukorgyártók nem a német területen működő cukorgyárak kvótáit adják vissza, hanem majd a magyarországi cukorgyári kvótákat. Mint említettem, Tabajdi Csaba is ugyanerre a következtetésre jutott, és Glattfelder Béla is.

Végül a két képviselő együttes sajtótájékoztatón hívja fel az akkori szocialista kormány figyelmét, hogy Gráf József ne ezt a stratégiát kövesse, mert ebből óriási baj lesz. Gráf József nem fogadja meg a mindkét oldalról érkező intő tanácsot. A kormány, akkor már a második kormány ebben az időszakban, szintén úgy dönt, hogy ezt a reformot gyakorlatilag támogatni kell, csak stratégiai pozíciókat kell szerezni az egyes alkuk folyamán.

2005 decemberében Gráf József megszavazza az első körű változatát a reformelképzelésnek. 2006 februárjában, amikor a végső-végső szavazás van, Gráf József szintén igennel szavaz. Hozzáteszem, hogy több ország természetesen ellene szavazott ennek a reformnak. (Gőgös Zoltán: Mégis meglett!)

Itt, ebben a pillanatban eldőlt a magyar cukorgyárak sorsa, mert tudni kell, hogy a kvótával nem egy ország mint kormány, vagy bármilyen felhatalmazott szerv rendelkezik, hanem a cukorgyártók, a cukorgyárak és azok tulajdonosai. Magyarul: ha egyszer zöld utat engedünk egy kvótavisszaadásnak, többé egy kormány ebbe nem szólhat bele, a szereplőkre van bízva, hogy ez a visszaadás megtörténik-e vagy sem.

Gráf József azt mondta, hogy ő soha nem szavaz meg olyan döntést, amely egyetlenegy magyar cukorgyár bezárásához hozzájárulna. Hát, ezt a kijelentését sokszorosan és csúfosan megcáfolta az élet és az ismert történet, hogy azonnal elkezdődtek a cukorgyárak bezárásai, folytatódtak, de felgyorsultak. A cukorgyárak tulajdonosai a 400 ezer tonna kvótából 300 ezret adtak vissza, azaz a magyar termelés 75 százalékát, és ezzel a 300 ezer tonnás éves magyar fogyasztást csak megint megemlítem. Összességében Kaposvár maradt talpon 100 ezer tonnával, 105 ezer tonnával, hogy pontos legyek, és ez azt jelenti, hogy a 300 ezer tonnás éves magyar fogyasztást 200 ezer tonna importtal kell pótolnunk.

Ennek lett a következménye az a súlyos kiszolgáltatottság, amelyet minden magyar lakos érez a zsebén, a cukorárak hirtelen növekedésében. Ehhez persze hozzájárult az is, hogy Brazília, amelyikre alapozták ezt az egész cukorgyár-leépítést és az így keletkezett hiány pótlását, stratégiát váltott, ugyanis a cukornádból nemcsak kristálycukrot lehet előállítani, hanem bioetanolt is. Brazília a gazdasága függetlenítése miatt úgy döntött, hogy az energia területén is függetleníti magát a világpiactól, ezért önálló olajkútrendszert létesített az Atlanti-óceán partjain, de egyben a nagy mennyiségű cukornádját nem használja fel most már kristálycukor-termelésre, hanem döntő mértékben bioetanol előállítására, és ezzel járnak az úgynevezett flexibilis motorok, gépjárművek, amelyek mind benzinnel, mind bioetanollal tudnak járni, és ezzel függetlenítette is magát döntő mértékben a nemzetközi fosszilisenergia-piactól.

Ennek persze egyenes következménye lett, hogy az az elhibázott stratégia, amelyet Mariann Fischer Boel és a Bizottság talált ki, és ennek követőire akadtak itt, Magyarországon, fenekestül felborult. A világpiacon hiány keletkezett, és ennek a hiánynak a következtében sokszorosára növekedtek a kristálycukorárak.

Meg kell azt is jegyeznem, ez már igazi magyar jelenség, hogy ugyanaz a brazil cukor, amelyet importálnak a környező, szomszédos országaink, ugyanez a kiskereskedelmi forgalomban kapható cukor Magyarországon a legdrágább, a környező országokban ugyanaz az import brazil cukor jelentős mértékben olcsóbb. Tehát még egy egyéb spekulációs probléma is - közismert: multinacionális nagyrendszerek terítették le a magyar kiskereskedelmi élelmiszerszektort -, egyéb kereskedelmi problémák is bejátszanak abba, hogy a lakosok egyszer csak azzal szembesültek, hogy duplájára növekedett a kristálycukor ára.

Bizottságunk véleményem szerint megnyugtató és sajnos elszomorító választ tudott csak adni arra a kilenc kérdésre, amit meghatározott az Országgyűlés. Ugyanakkor felhívta a figyelmet, hogy 2014-től ennek a cukortermelési kvótarendszernek elvileg lejár a törvényi ideje az Európai Unióban, tehát az Uniónak most, hamarosan dönteni kell, hogy fenntartja-e a kvótarendszerben való termelést itt az Unióban vagy nem. Ha nem tartja fenn, akkor mindenki olyan cukorgyárat és annyit épít és annyi cukorrépát termel, amennyit akar. Ez teljesen szabadpiaci, meg kell küzdeni a dél-amerikai cukornád cukrával, meg kell küzdeni a jobb pozícióban lévő francia-lengyel cukorrépa-termelők által előállított cukorral, tehát szabadpiaci.

Ha viszont fenntartja a kvótarendszerben való termelést, akkor itt is két irányba indul el a válaszok lehetősége. Az egyik, hogy a kvótarendszert fenntartják, de bővítik a jelenleg szűkösnek minősülő kvótát. A másik verzió, hogy fenntartja és nem bővíti, azt mondja, hogy ez így jó. Megjegyzem, hogy természetesen azoknak jó így, akik nem adták fel és nem adták el a saját cukorgyáraikat, mert most jelentős, nagyon jelentős agráripari hasznot húznak azok a cukorgyárak, amelyek az előbb említett áremelkedésnek és az ebből való profit bezsebelésének a részesei.

Természetesen cukorkvótát most is lehetne venni az Európai Unió szabadpiacán, de nincs olyan bolond, aki eladná a kvótáját természetesen. Hogy érzékeltessem, mekkora összegről van szó: 300 ezer tonna kvótát adtak el a magyarországi külföldi cukorgyár-tulajdonosok, mintegy 70 milliárd forint összeget kaptak ezért a termelők, de döntő mértékben a gyárak tulajdonosai és kis részben az állam. Tehát 300 ezer tonna, 70 milliárd forint. Ma 100 ezer tonna kapacitás újraépítése 100 milliárd forintba kerül. Azaz 300 ezer tonna kapacitás újraépítése 300 milliárd forintba kerül, és ezért a 300 milliárd forintnyi kapacitásértékért 70 milliárd forintot zsebeltek be azok, akik értették, hogyan kell tönkretenni Magyarország cukorgyártását és cukorrépa-termelését.

Kérem a parlamentet, vitassa meg, és fogadja el mind a jelentést, mind pedig a mezőgazdasági bizottság által adott határozati javaslatot. Köszönöm szépen a figyelmüket. (Taps a kormányzó pártok és a Jobbik padsoraiból.)