Felszólalás adatai

DR. NAGY SÁNDOR (MSZP): Köszönöm szépen, elnök asszony. Államtitkár Úr! Az a bizonyos költői kérdés, amelyet mind Béki Gabriella, mind Bauer Tamás, mind Vojnik Mária, mind pedig kimondva-kimondatlanul Keller László képviselőtársam felvetett, kettős értelemben is költői kérdés. Költői kérdés azért is, mert valószínűleg világos, egyértelmű, egyenes válasz nem várható rá, és költői kérdés azért is, mert persze azért sejthetjük, hogy mi az igazi válasz erre a kérdésre. Azt gondolom, hogy él a kormányban egy feltételezés, amely feltételezés valami olyan lehet, hogy ma Magyarországon az orvosok és a páciensek együttműködése révén tömegesen élnek vissza a táppénzszabályokkal, és ezt valamilyen szigorral meg kell rendszabályozni.

Ha van a kormányban egy ilyen feltételezés, a legkevesebb, hogy ezt valamiféle felméréssel, az egyes évek táppénzkiadásainak összehasonlításával, különféle létező módszerekkel legalább igyekezzen alátámasztani. Ennek hiányában ugyanis a feltételezés egyszerűen kellő alapot nem biztosít arra, hogy erre egy komoly, a potenciálisan érintett személyekre nézve súlyos következményekkel járó szabályozás épüljön.

Hogy valami ilyenről van szó, és nemcsak egy feltételezésről, hanem egy vélhetőleg hamis feltételezésből kiinduló szándékról is szó van - mi is ez a szándék? A munkavállalók megzabolázása, a féktelen visszaélési hajlamuk megzabolázása -, azt mi sem bizonyítja jobban, mégiscsak figyelemre méltó egybeesés, hogy miközben ezt a problémát tárgyaljuk, aközben egy másik hír is ismert. Ez arról szól, hogy esetleg változik a munka törvénykönyvének az a szabálya, miszerint a betegszabadság idején nem lehet valakit elküldeni a munkahelyéről. Azt gondolom, ez a két dolog együttesen már több mint sejtés, ez már alátámasztani látszik azt a szándékot, hogy ilyen módszerekkel és ilyen eszközökkel kívánja a kormány ezt a feltételezését és e feltételezés alapján megítélésem szerint hamis konzekvenciából származó álláspontját alátámasztani. Én is azt gondolom, hogy semmi nem indokolja ezeket a lépéseket, semmi nem indokolja, hogy ebben az értelemben még inkább kiszolgáltatottá váljanak emberek olyan helyzetben, olyan körülmények között, amikor saját maguk ezen a helyzeten változtatni nem tudnak.

Van egy másik szempont is: messzemenően egyetértek azzal a szemponttal, amit legutóbb Bauer Tamás hozott be a vitába. Nevezetesen: ennek a dolognak nemcsak pénzügyi, biztosítási, szabályozási vonulata van. Így is felfogható a dolog, és e tekintetben semmi kétségem nincs afelől - a hangomban semmi irónia nincs, nehogy félreértse, államtitkár úr -, teljes mértékben elfogadom, e tekintetben egészen nyilvánvaló, hogy képes helyettesíteni az egészségügyi tárca vezetőjét. Azonban amiatt bizonyosan vannak kétségeim és aggályaim, hogy ön e kérdés egészségpolitikai, egészségügyi szakmai vonatkozásaiban is jártasnak mondható-e. De nem is önre akarom kihegyezni, félreértés ne essék, hanem magára a helyzetre akarok célozni, amikor az a szempont, hogy valóban egy érvényben lévő törvény erre vonatkozóan nyilvánvalóan más konzekvenciái, és ez a szabályozás - amely látszólag csak a táppénzügy kapcsán alakít ki más helyzetet - milyen mértékben kerülnek egymással ellentmondásba és egymással szembe.

Kétségkívül felmerül az emberben a kérdés, hogy ha már az első kérdésre nincs igazi válasz - hogy mi a feltételezés, mi a szándék -, illetőleg csak sejtés van, akkor erre a bizonyos kérdésre mi a válasz, hogy egy egészségügyi szakmai, egészségpolitikai megfontolás és egy, a táppénz kapcsán elinduló gondolat milyen anomáliákat, milyen konfliktusokat okozhat. Ezért én is azt gondolom, hogy ha már így alakult ez a mostani vita, az azért nem lenne szerencsétlen, ha a részletes vita lezárását követően erre a kérdésre az illetékes miniszter vagy minisztérium vezetői közül valaki kísérletet tenne a válaszadásra a plenáris ülésen. Köszönöm szépen. (Taps.)